Az idő múlt, hát lementem a létrámon, hogy a földszintre menjek, de
amint a lányok szobája előtt elmenek, látom, az ajtó nyitva van és
Meri-Dzsén ott ül ócska bőröndje előtt, amely nyitva volt, abba
rakosgatott holmit, hogy készen legyen az Angolországba való utazásra.
De most abbahagyta, az ölében egy összehajtogatott ruhával, és a
tenyerébe temetve szemét, sirdogált. Borzasztón rosszul esett őt így
látni, de akárkinek is rosszul esett volna. Bementem és azt mondom:
– Meri kisasszony, maga se tudja elviselni, ha embertársát bajban látja,
én se tudom – már mint rendszerint. Mondja el a baját.
Hát elmondta. A szerecsenjeit siratta, – amit mindjárt gondoltam is. A
gyönyörű kirándulás Angolországba, aszondja, szinte egészen el van
rontva ránézve. Nem tudja, hogyan legyen ott boldog, ha meggondolja,
hogy az atya és gyerekek soha-soha többé egymást nem fogják látni, és
kifakadt keserűbben, mint valaha, ég felé emelte két kezét és aszondja:
– Oh, uram, én istenem, soha, de soha többé nem fogják egymást látni.
– De fogják, – még pedig két héten belül, én tudom azt! mondom én.
Ehune, kiszalasztottam, mielőtt meggondoltam volna, s mielőtt még
mozdulhattam volna, nyakam köré fonta a két karját és azt mondja:
mondjam még egyszer, aztán újra és újra megint.
Már láttam, hogy eljárt a szám: többet mondtam, mint kellett volna és
szorítóban voltam. Kértem, engedje meg, hadd gondolkozzam egy minutáig;
és ő ott ült, roppant türelmetlen, izgatott és gyönyörű volt, mintha
boldog volna és megkönnyebbült volna, olyanformán, mint mikor valaki túl
van a foghúzáson. Hát én elkezdtem töprenkedni. Mondok magamban: azt
tartom, ha valaki szorultságában egyszerűen kikottyantja az igazat, az
mindenféle bajnak kiteszi magát, bár nincsen erre nézve tapasztalásom és
nem mondhatom egészen biztosan, de akárhogy is, nekem úgy tetszik így
van; de itt olyan esetben vagyok, hogy akárhová tegyenek, hanem úgy
nézem, hogy mégis csak jobban járok az igazsággal, mintha hazudozom.
Össze kell szednem az eszemet és egyszer jól meg kell gondolnom, olyan
különös és rendkívüli a dolog. Még soha ilyen esetben nem voltam. Jó,
mondok magamban végül, kockáztassuk meg; nekivágok és megmondom ezúttal
az igazat, ámbárhogy olyannak tetszik, mintha az ember puskaporos
hordóra ülne, beledugná a kanócot csak azért, hogy lássa merre fog
repülni. Aztán azt mondom:
– Meri kisasszony, van valami helye itt közel valahol a városon kívül,
ahova elmehetne s ahol maradhatna három-négy napig?
– Van. Lószropéknál. Mért?
– Azzal ne törődjék egyelőre. Ha megmondom magának, honnan tudom, hogy a
szerecsenyek viszont fogják egymást látni – két héten belül – itt ebben
a házban és meg is bizonyítom, hogy honnan tudom: el fog menni
Lószropékhoz s ottmarad négy napig?
– Négy napig! azt mondja. Egy évig is!
– Rendben van, mondom én; nincsen nekem magától egyébre szükségem, csak
a szavára; nekem többet ér a maga szava, mintha más ember megcsókolja a
Bibliát. Mosolygott és elpirult olyan édesen, én meg azt mondom: Ha
megengedi, beteszem az ajtót és bereteszelem.
Aztán visszajöttem s újra leültem s azt mondom:
– Vigyázzon, nehogy lármát csapjon; üljön csak csendesen és tartsa magát
férfiasan. Meg kell mondanom az igazat, magának pedig erősnek kell
lennie, mert gonosz egy dolog ám ez és igen nehéz lesz elviselni, de nem
lehet róla tenni. Ez a maga két nagybácsija egyáltalán nem nagybácsija
magának, ez egy imposztor pár, rendes betörő. Kinn van, s ezzel túl
vagyunk a legrosszabján, a többi kismiska.
Persze nagyon megrázta őt, de én ezzel túl voltam a sikér vízen és
bátran mentem előre; az ő szeme mind jobban-jobban lángolt, amint
elmondtam neki minden istentelenséget, hogy honnan indultunk, mikor
azzal a fiatal bolonddal találkoztunk, aki a gőzösre iparkodott;
világosan egész addig, mikor ő, a kisasszony a ház főbejárata előtt a
király nyakába szökött s a gazember őt tizenhat-tizenhétszer is
megcsókolta. Meri kisasszony erre felugrik, az arca csupa tűz, mintegy
napnyugta és aszondja:
– A barom! Jer, ne vesztegess egy percet, egy másodpercet se, szurokba
és tollba hempergetjük meg őket és úgy dobjuk a folyóba.
Azt mondom én:
– Minden bizonnyal. De úgy gondolja, hogy _előbb_, sem mint maga
Lószropékhoz menne?
– Oh, aszondja, hol jár az eszem! aszondja és visszaül a helyére. Ne
törődj azzal, amit mondtam, kérlek, ne törődj vele, no, úgy-e? És selyem
kezét olyanformán tette az enyimre, hogy azt mondtam, inkább meghalnék.
– Nem tudtam, aszondja, hogy ennyire fölizgatódtam. Folytasd és én nem
szólok többet egy szót se. Mondd meg, mit tegyek s én azt teszem, amit
mondasz.
– Jól van, mondok. De csúnya banda ez a két imposztor s én kötve vagyok
még egy darabig velök utazni, akár tetszik, akár nem, – hogy mért, azt
inkább nem mondom el – és ha maga itt rájok terítené a vizes lepedőt, ez
a város kiszabadítana engemet a körmük közül és én rendben is volnék
akkor, de van itt még valaki, akiről maga nem tud semmit, az annál
nagyobb bajba jutna. Hát nem kell nekünk megmentenünk, mi? Persze, hogy
meg kell. Akkor pedig nem teríthetjük rájok a vizes lepedőt.
Amikor ezt mondtam, egy jó gondolat támadt a fejemben. Láttam ugyan,
hogy lehetséges volna magamnak is, Dzsimnek is megszabadulnunk a két
csalótól; őket dutyiba juttatni és magunknak tovább menni. De nem lenne
tanácsos a tutajt nappal úsztatni úgy, hogy rajtam kívül senkise legyen
rajta, aki megfelel, ha kérdezik; így hát jobb lesz, gondoltam a terv
kivitelével várni, míg jó öreg este nem lesz. Azt mondom hát:
– Meri kisasszony, megmondom, mit kell tennünk, s magának se kell olyan
sokáig odalenni Lószropéknál. Mennyire vannak azok ide?
– Valamivel kevesebbre négy mérföldnél, egyenesen künn a vidéken erre
hátrafelé.
– Ez megfelel. Maga hát most menjen el oda és maradjon ott csendesen ma
éjjeli kilenc-féltíz óráig, aztán kérje meg Lószropékat, hogy kísérjék
haza, mondja nekik, hogy valamiért, ami eszébe jutott. Ha ideérkezik
tizenegy órára, tegyen egy égő gyertyát ebbe az ablakba, és ha erre én
nem jövök ide fel, várjon tizenegyig, és ha akkorra sem jövök fel, az
azt jelenti, hogy elmentem útból és bátorságban vagyok. Akkor jöjjön ki,
terjessze el a híreit és tetesse lakat alá a két svindlert.
– Jól van, aszondja, megteszem.
– És ha úgy találna fordulni, hogy nem tudok elmenekülni, hanem elfognak
velük együtt, akkor magának helyt kell állani s meg kell mondania, hogy
én elmondtam magának az egész históriát előre és úgy mellettem kell
állania, ahogy csak lehet.
– Melletted fogok állani. Egy hajad szálát sem fogják meghajlítani,
mondja ő, és láttam, mint tágult ki az orra cimpája és mint villant meg
a szeme, mikor ezt mondta.
– Ha én elmegyek, nem leszek itt, mondom én, hogy megbizonyítsam e
gézengúzokról, hogy magának nem nagybátyái, és meg nem bizonyíthatnám,
ha itt is lennék. Megesküdhetném, hogy svindlerek és naplopók, ennyi az
egész; de biz ez nem sokat érne. De vannak mások, akik jobban
megtehetik, ami tőlem nem telik, még pedig olyan emberek, akikre nem
lehet olyan könnyen gyanakodni, mint én reám. Meg is mondom, hol kell
őket keresni. Adjon csak ceruzát és egy kis papirost. Tessék: _Királyi
non plus ultra_, _Brikkszvill_. Tegye el és el ne veszítse. Ha a
törvényszék le akarja leplezni ezt a két alakot, küldjenek el
Brikkszvillbe s üzenjék meg, hogy elfogták a _Királyi non plus ultra_
szereplőit és tanukat kérnek ellenök. Hej, itt lesz az egész város egy
szempillantásra, Meri kisasszony. És forrni fog valamennyi, úgy jön.
Úgy néztem, hogy most már mindent rendbehoztunk, hát aszondom:
– Azt meg csak engedje, hogy hadd licitáljanak tovább és semmit se
búsuljon. Senkise tartozik a vételárt megfizetni, csak az árverés utáni
napon, mert hogy kellő kihirdetés nélkül oly gyorsan csinálták, és a két
lator ugyan el nem megy innen, amíg a pénz a zsebében nincsen. Ahogy
pedig most megcsináltuk dolgot, az eladás nem lesz érvényes és a latrok
nem látnak pénzt. Igy volt a szerecsenekkel is – nem volt az eladás és a
négerek hamarosan visszakerülnek. Ehhez a pénzhez se jutnak hozzá az
imposztorok; nagy slamasztikában vannak azok, Meri kisasszony!
– Jó, mondja ő; most futok le reggelizni, aztán rögtön indulok egyenesen
Lószropékhoz.
– Bizony, Meri kisasszony, ez sehogyse trafál, mondok. Menjen még
reggeli előtt.
– Mért?
– Mit gondol, mért akarom, hogy egyáltalán elmenjen?
– Hát – nem is gondoltam erre s csak most jut eszembe, hogy nem tudom.
Ugyan mért?
– Mivelhogy maga nem tartozik a vastagbőrű arcok közé. Sohase kívánnék
magamnak a maga arcánál jobb könyvet. Az ember úgy olvas belőle, mint a
nyomtatásból. Azt hiszi, tán maga oda tud menni és szemébe nézni ezeknek
a nagybácsiknak, amikor csókos jóreggelt jönnek magának mondani,
anélkül, hogy –
– Elég, elég, hagyd el! Rendben van, megyek még reggeli előtt s örömmel
megyek. A testvéreimet itthagyjam velök?
– Ne törődjék azokkal. Nekik még helyt kell állani egy kis darabig. Ha
mind elmennének, ezek a latrok még gyanút fognának. Nem akarom, hogy
lássa akár őket, akár a húgait vagy akárkit is a városbeliek közül. Ha
valamelyik szomszédja azt kérdezné magától, hogy vannak ma reggel a
nagybátyái – a maga arca elárulna valamit. Nem, nem, Meri kisasszony,
csak menjen el rögtön, én a többivel elvégzem a dolgot. Megmondom Zsuzsa
kisasszonynak, hogy maga tisztelteti a bácsikat s hogy eltávozott egypár
órára egy kis pihenőre, vagy hogy egy kis változásban legyen része vagy
barátokat látogatni s hogy visszajön még az éjjel vagy korán reggel.
– Hogy elmentem barátainkat meglátogatni, ez helyes; de azt már nem,
hogy tiszteltetem őket.
– Jó, hát nem tisztelteti. Csak ennyit mondtam, ez nem bánthatta. Kis
dolog és semmi bajjal nem jár; és az apró dolgok egyengetik az ember
útját többnyire itt a földön. A kisasszonynak jól esik és semmit se
kóstál. Aztán azt mondtam: Van még valami, az a pénzeszacskó.
– Az az övék lett és bizony elkeserít meggondolnom, hogyan lett az övék.
– Nem, ebben csalódik. Nem lett az övék.
– Hát, kié lett?
– Bár tudnám, de nem tudom. Nálam volt, mert elloptam tőlük. Azért
loptam el, hogy magának adjam. Tudom is, hogy hova rejtettem, de attól
félek, már nincsen ott. Nagyon bánom a dolgot, Meri kisasszony,
szánom-bánom, ahogy csak lehet; de megtettem mindent, amit csak
lehetett, becsületemre mondom. Majdhogy el nem csíptek vele s el kellett
dugnom az első kínálkozó helyre, de hát nem volt jó hely.
– Ugyan ne vádold magadat, nagyon rossz így magát vádolni, nem engedem;
egyszerűen nem tehettél róla, de nem volt a te hibád. Hová rejtetted?
Nem akartam olyan helyzetbe hozni, hogy megint a bánata jusson eszébe,
és mintha nem bírtam volna a számat arra bírni, hogy olyat mondjon,
amitől látnia kellett volna a hullát a koporsóban, a gyomrán azzal a
zacskóval. Igy hát egy-két szempillantásig nem szóltam, aztán azt
mondtam:
– Inkább nem mondom meg hova rejtettem, Meri kisasszony, ha nem
haragszik meg érte; de fölírom magának egy kis cédulára és útközben
Lószropék felé elolvashatja, ha akarja. Gondolja, hogy ez jó lesz?
– Jó lesz.
Hát felírtam neki ezt: A koporsóba dugtam. Benne volt, mikor maga ott
sirdogált késő éjjel. Én az ajtó mögött voltam és igen nagyon sajnáltam
magát, Meri-Dzsén kisasszony.
A szemem egy kicsit megnedvesedett, ahogy eszembe jutott, hogy sirdogált
ott egymagában azon éjtszakán, azok az ördögök meg ott feküdtek az ő
hajlékában, pusztítva és fosztogatva őt. S mikor összehajtogattam s
odaadtam neki, látom, az ő szeméből potyog a könny. És ő megrázta erősen
a kezemet és azt mondja:
– Isten veled, – megyek és megteszem mind, amit mondtál. És ha soha
többé nem talállak is látni, nem foglak soha sem elfelejteni, és
igen-igen sokszor fogok rád gondolni és imádkozni is fogok érted. Ezzel
elment.
Imádkozik értem. Mondok, ha ismerne, magához valóbb dolgot is tudhatna
magának. De fogadni mernék, hogy megteszi mindazonáltal, már ő
ilyenfajta volt. Képes lett volna Eskariótesért is imádkozni, ha
megígérte, ő nem színá vissza, úgy nézem. Akárki mit mond, én azt
tartom, több virtus van benne, mint akármelyik lányban a világon; sőt
azt tartom, csupa virtus az egész lány. Ez hízelkedésnek látszik, de nem
az. Ha pedig a szépséget vagy akár a jóságot is nézzük, hát valamennyi
fölött áll. Én nem láttam azóta, hogy kimenni láttam az ajtón, nem, nem
láttam azóta, de azt tartom, hogy gondoltam rá sok-sok milliószor is,
meg arra, hogy imádkozni fog érettem. És ha valaha eszembe jutott volna,
hogy használna nekem valamit, ha én is imádkoznám ő érette, hát isten
akárhová tegyen, ha meg nem tettem volna.
Nos, Meri-Dzsén elment a hátsó ajtón, azt hiszem, mert senkisem látta
elmenni. Mikor találkoztam Zsuzsával és a nyúlszájúval, azt mondom
nekik:
– Minek is híjják azt a népet odafönn a folyó másik partján, ahova mind
elszoktak maguk néha-néha járni?
Azt mondják:
– Van ott több is, de legtöbbet Proktorékhoz járunk.
– Az az, – mondok én – majd elfelejtettem a nevöket. Hát Meri-Dzsén
kisasszony azt mondta, mondjam meg maguknak, hogy odament rémisztő
sietséggel – valaki beteg ott.
– Kicsoda?
– Nem tudom, vagyis inkább elfelejtettem; azt gondolnám –
– Boldog isten, csak nem tán Hanner?
– Sajnálom, – mondok – de csak meg kell mondanom, hogy csakugyan a
Hanner.
– Oh, égi fény, még a mult héten semmi baja sem volt. Nagyon rosszul
van?
– Ki se lehet mondani. Egész éjjel ott virrasztottak mellette, azt
mondja Meri kisasszony, s azt hiszik, nem sok órája van még hátra.
– Jaj, ha az ember meggondolja! Mi baja lehet?
Nem jutott hirtelen semmi okos dolog az eszembe, hát csak kivakkantom,
hogy
– Mumpsza van.
– Mumpsza, az öreganyád. Nem ülnek az emberek együtt azzal, akinek
ragadós mumpsza van.
– Ülnek, nem ülnek. De mérget vehet rá, hogy ülnek ezzel a mumpsszal. Ez
más mumpsz. Ez egy újfajta mumpsz, azt mondta Meri kisasszony.
– Miféle újfajta?
– Mert hogy össze-vissza van keveredve más egyéb dolgokkal.
– Miféle egyéb dolgokkal?
– Hát kanyaróval, szamárköhögéssel, sárgasággal, szárazbetegséggel,
nyavalyatöréssel és agylázzal, meg mit én tudom mi mindennel.
– Uram fia, s ezt mumpsznak híjják?
– Azt mondta Meri-Dzsén kisasszony.
– De hát, mi az istencsodájáért híjják mumpsznak?
– Mert mumpsz. Azzal kezdődik.
– Nincs ebben semmi értelem. Valaki kificamíthatja a lábaujját, aztán
mérget vehet, aztán a kútba eshetik és kitörheti a nyakát, és szétütheti
az agyvelejét, aztán jön egy ember és megkérdezi, mibe halt bele és egy
tökfilkó kivágja, hogy a szegény kificamította a lábaujját. Volna ebben
valami értelem? Nem. Igy nincsen a tiedben sem. Ragadós a baja?
– Hogy ragadós-e? Hogy lehet így beszélni! Hát ragadós-e sötétben a
borona? Ha meg nem akadsz egy fogán, megakadsz a másikon, nem? Aztán
elviheted magaddal azt az egy fogát anélkül, hogy magaddal vidd az egész
boronát? Nos, a mumpsznak ez a fajtája, azt lehet mondani, egy neme a
boronának. És ennek a boronának nem mozog ám a foga, ha megakadsz rajta,
hát meg is vagy akadva emberül.
– Nohát, ez rettenetes – mondja a nyúlszájú. Megyek Harri bácsihoz és –
– Az igaz, – mondok – én is odamennék; persze, hogy odamennék. Még az
időt se vesztegetném.
– Hát ugyan mért ne mennél?
– Nézzen csak egy percig a dolog szeme közé, akkor tán kinyílik a szeme.
Nem köteles-e a maga bácsikája haza sietni Angliába oly sebten, ahogy
csak lehet? Aztán azt hiszi, oly snasszok lennének, hogy elmennének s
magukat itthagyva egyedül eresztenék erre a nagy útra? Maga tudja, hogy
ők megvárnák magukat. Ennyiben rendben van a dolog. De a maga Harri
bácsija pap úgy-e? Jól van. De hát egy papi ember hajlandó lesz becsapni
egy gőzös kapitányát? Vagy be fog csapni egy hajós gazdát annyiban, hogy
engedi őket hajójukra fölvenni Meri-Dzsén kisasszonyt? Maga tudja, hogy
erre ő nem képes. Hát mit fog tenni? Azt fogja mondani: nagyon sajnálom,
de az eklézsiám boldoguljon egyelőre ahogy tud; mert hugom ki volt téve
egy borzasztó pluribusz-unum mumpsznak, így kutya kötelességem itt
szépen megülni és várni három hónapot. Addig tart, amíg kitűnik,
elkapta-e a ragályt. De ne törődjék vele kisasszony, ha azt hiszi, hogy
legjobb megmondani Harri bácsinak, hát –
– Hát még? Hogy itt lebzseljünk, amikor jó dolgunk lehetne
Angolországban, azalatt itt lessük, hogy Meri-Dzsén elkapja-e a ragályt
vagy sem. Azt hiszi maga, gyerekekkel kártyázik?
– Jó, jó, talán jobb lesz azonban némely szomszédnak elmondani?
– Ki hallott már ilyet? Maga ugyan lefőzi az egész világot természetes
butaság dolgában. Hát nem éri föl ésszel, hogy azoknak első dolga volna,
hogy elmondják. Nincs itt mit tenni, mint senkinek sem szólni
egyáltalán.
– Lehet, tán igaza van; igen, azt hiszem igaza van.
– Azt tartom, azt kell mondani Harri bácsinak, hogy elment egy kicsit
járni, akkor nem fog miatta aggódni.
– Igen, Meri kisasszony is azt kívánta, hogy azt mondják. Azt mondta,
mondd meg nekik, tiszteltetem és csókoltatom Harri bácsit és Vilmost, és
mondd, hogy elmentem túl a folyón meglátogatni izé – izé – hogy is
hívják azt a gazdag familiát, amelyet Péter nagybátyjok olyan nagyra
tartott? Izé, azokat értem –
– Bizonyosan Epszorpszékat, nem?
– Persze; a nyüstjit ezeknek a neveknek, az embernek sohase jutnak
eszébe, mikor köllenek. Igen, aszondja Meri kisasszony, mondd meg nekik,
hogy átmentem a folyón, megkérni Epszorpszékat, hogy bizonyosan jöjjenek
el a licitációra és vegyék meg ezt a házat, mert, aszondja, Péter bácsi
azt óhajtotta, inkább ők vegyék meg, mintsem más; és ő odament s el se
jön, aszondja, amíg rá nem bírja, hogy eljöjjenek; azután aztán, ha nem
lesz nagyon fáradt, hazajön; ha pedig fáradt lesz, hazajön reggelre. Azt
mondta, ne szóljak semmit se Proktorékról, csak Epszorpszékról – ami
amellett teljesen igaz is lesz, mert oda is elnéz, hogy beszéljen velük
a házvételről. Én tudom, mert maga mondta el nekem a dolgot.
Rendben van, mondták a lányok és obébb álltak, hogy fölkeressék
bácsikáikat, átadják nekik az üdvözletet, meg a csókot és elmondják az
üzenetet.
Már most minden rendben volt. A lányok nem fognak szólni, mert nagy volt
a mehetnékjök Angolországba; a király, meg a herceg pedig jobb
szerették, ha Meri-Dzsén odajár a licitáció érdekében, mintha itt van
Robinzon doktor kezeügyében. Én nagyon meg voltam elégedve; úgy néztem,
hogy pompásan csináltam a dolgot; azt tartom, Tom Szójjer se csinálta
volna külömben. Természetesen, ő nagyobbszabású formát adott volna neki,
de nekem ebben nincsen ügyességem, engemet nem arra neveltek.
A licitációt a köztéren tartották meg és eltartott végig egész délután,
és a vén ember mindig kéznél volt és nézte buzgón a bevételt, fönn, az
árverező mellett s hellyel-közzel be-beírt valamit egy írásba, vagy
egy-egy szóval kedveskedett az embereknek; a herceg pedig ide-oda
gögözött az ismerősöknek, hogy köllesse magát és százfelé is dolgozott.
De lassan-lassan mégis végire jártak és minden elkelt. Minden, kivéve
egy csomó kicsi, ócska apróság a temetőből. De hozzáláttak, hogy ezen is
túladjanak, – én olyan zsiráfot, mint a király, sohasem láttam: fölfalt
volna az mindent. Míg azonban ezzel foglalkoztak, kikötött egy gőzhajó
és egy pár perc mulva csak vonul ám föl egy sokadalom kiabálva, üvöltve,
röhögve, kergetőzve és ezt ordították:
– Itt van az ellenatyafiság! Itt van nektek még egy pár örökös Wilksz
Péter után. Csak ide a pénzzel, válogathattok, hogy kinek adjátok.