Odalopóztam az ajtajukhoz és hallgatóztam. Nagy hortyogást hallok, hát
végigmentem lábujjhegyen és szerencsésen leértem a földszintre. Sehol
ott egy hang nem hallatszott. Az ajtó egy hézagán bekukucskáltam s
látom, hogy a halottvirrasztók jóízűen aludtak a székükön ülve. A
szalonnak, ahol a halott volt, nyitva volt az ajtaja az ebédlőből és
mindenik szobában egy-egy gyertya égett. Tovább megyek és a szalon külső
ajtaja is nyitva volt, de ott benn nem volt senki, csak Péter úr
maradványai, hát én beosontam mellette, de a főbejáró be volt csukva és
a kulcs nem volt ott sehol. Ekkor hallom ám, hogy valaki jő le az
emeletről, és épen hegyibém jött volna. Beugrom a szalonba, hirtelen
körülnézek s látom, az egyetlen hely, ahova elrejthetném a zacskót, a
koporsó volt. A fedele vagy lábnyira lejebb volt húzva, hogy épen a
halott ember fejét lehetett látni, az arca le volt takarva nedves
ruhával, aztán szemfedővel. Én odadugtam a zacskót a koporsó födele alá,
épen valamivel beljebb, mint ahol a halott összekulcsolt keze volt, ami
olyan hideg volt, hogy szinte megborzongtam tőle. Azután végigfutottam a
szobán s az ajtó mögé álltam.
A lépcsőn Meri-Dzsén jött le. Odament a koporsóhoz csendesen és melléje
térdelt és belenézett. Aztán elővette a zsebkendőjét és elkezdett sírni,
de csak csendesen, hogy hallani se lehetett, és háttal volt felém
fordulva. Én kisurrantam s ahogy az ebédlőn keresztülmentem, jó lesz,
mondok, megbizonyosodni, nem vettek-e észre a virrasztók? Hát
bekukucskáltam az ajtóhasadékon s láttam, hogy rendben van minden. Meg
se mozdultak.
Bebujtam az ágyamba, s szüret, mondok magamban, hogy így elvégeztem azt
a dolgot, amin annyit törtem a fejemet s amiért annyit kockáztattam.
Mondok, ha ott maradhat, ahol van, rendben van a dolog, mert ha
továbbmegyünk egy vagy kétszáz mérföldnyire a folyón lefelé, írhatok
Meri-Dzsénnek s ő felásathatja a sírt s visszakapja a pénzit. De nem ez
fog történni, hanem alkalmasint az, hogy meg fogják találni a pénzt,
amikor majd leszegezik a koporsót. Akkor aztán a pénz megint a király
kezébe kerül és akkor ugyan várhatnak, amíg megint alkalmat ad arra,
hogy elemeljük. Természetesen, roppant szerettem volna lelopni s kivenni
a pénzt onnan, ahol volt, de nem mertem megpróbálni. Minden pillanatban
közelebb volt a hajnal és bizonyos, hogy a virrasztók csakhamar meg
fognak mozdulni, engem megcsíphetnek, kezemben hatezer dollárral, amit
senki se bízott rám. Már ilyen esetbe, mondok magamban, semmikép sem
szeretnék belekeveredni.
Mikor reggel lementem a földszintre, a szalon be volt csukva és a
virrasztók már nem voltak ott. Nem volt ott senki, csak a familia és
özvegy Bartliné és a mi bandánk. Néztem az arcukat, hogy vajjon
történt-e valami, de semmit se vettem észre.
Délfelé jött az ánterprízes ember a legényével s ezek a koporsót a szoba
közepén állították fel két széken és összeszedtek minden széket a házban
s még a szomszédoktól is hoztak kölcsönbe és sorba rakták körül, hogy
végre tele lett a szalon, az ebédlő, még a tornác is. Észrevettem, hogy
a koporsó födele azonmód maradt, ahogy volt, de amennyi nép volt ott,
nem mertem odamenni, hogy alája nézzek.
Majd kezdtek szállingózni a népek, és a két svindler meg a lányok
leültek az első sorban, a koporsóhoz fejtül, és vagy egy félóráig az
emberek jöttek, megkerülték a koporsót egyenként és nézték egy-egy
percig a halott ember arcát és némelyek sírva fakadtak, és minden olyan
csöndesen és ünnepiesen ment, csak a lányok meg a két csaló tartotta
zsebkendőjét a szeme elé, lehajtotta a fejét és hüppögött egy-egy
kicsit. Más hangot nem is lehetett hallani, csak még a lábak csoszogását
a padlón és orrfujást, – mert az emberek temetésen rendszerint többet
fujják az orrukat, mint más helyen, kivéve templomban.
Mikor már zsúfolva volt a ház, az ánterprízes körül imbolygott síma,
nesztelen járásával és feketekeztyűs kezével, megtéve az utolsó
ecsetvonásokat, szép rendet csinálva az emberek közt, nem több zajjal,
mint amennyit egy macska csinálna. Szólni nem szólt soha; ide-oda
mozdította az embereket, beszorította azt, aki elkésve jött, utat
nyitott s mindezt csak a kezével integetve, mutogatva. Aztán ő is
elfoglalta a maga helyét a falhoz lapulva. Ez volt a legsímább,
leghajlékonyabb, leglibegőbb, legalamuszibb ember, akit életemben
láttam. Mosolyogni annyit se mosolygott, mint egy sonkacsont.
Kölcsönkértek volt egy göthös melódiumot, valami kézi orgonafélét, s
mikor minden készen volt, egy fiatal asszony elejbe ült s elkezdett
rajta dolgozni, és bizony rekedtes és hasfájós volt a hangja, de
mindenki belevágott és énekelt hozzá, és Péter úr volt az egyetlen, az
én hozzávetésem szerint, akinek most jó dolga volt. Aztán kiállt Hobszon
tiszteletes úr kimérten és ünnepiesen és elkezdett papolni, és abban a
pillanatban a pincéből a legrémesebb zenebona tört fel, amit ember
valaha hallott. Csak egyetlen egy kutya csinálta, de rém zsinat volt, és
nem is akart vége lenni. A szegény lelkész ott állt a koporsó mellett
elképedve, az ember a saját gondolatát se hallotta a riadalomtól. A
helyzet igen kínos volt, senki sem tudta, micsináljon. De csakhamar,
íme, int a hórihorgas ánterprizes a tiszteletesnek, mintha azt akarná
mondani: ne búsuljon, bízzék énbennem! Aztán leszállt onnan, ahol volt s
végigsiklik a fal mellett, tologatva a vállát az emberek feje fölött.
Igy libegett odébb, a ricsaj és riadalom pedig mind rémületesebb lett,
végül mikor elimbolygott a szoba két oldala hosszat, eltűnik a pincében.
Aztán mintegy két másodperc mulva egy nagy nyekkenést hallunk s a kutya
befejezte dolgát egy vagy két rémes vonítással, amire halotti csend lesz
és a pap folytatja gyászbeszédét, ott, ahol elhagyta. Egy vagy két perc
mulva aztán csak gyün ám és tolódik be falhosszat az ánterprizes háta
meg a két válla. És csak libben és lebben három fal hosszán végig, aztán
fölegyenesedik, a kezével beárnyékolja a száját, kinyújtja a nyakát a
hitszónok felé és valami rekedtes suttogással mondja: _Patkányt fogott_,
aszondja. Erre megint összecsuklott és végigkúszva a fal mellett, a
helyére vitorláz. Észre lehetett venni, mily jól esett a közönségnek ez
az értesítés, mert mindenki nagyon kíváncsi volt rá. Az ilyen
apró-cseprő dolog semmibe se kerül, és épen ez az a kicsiség, amin az
emberek úgy kapnak, mert jól esik nekik. Nem is volt a városban még egy
olyan népszerű ember, mint ez a temetkezési vállalkozó.
No, a halotti beszéd igen jó volt, csak hosszú, mint a szentiványi ének
és rém unalmas. Aztán a placra állt a király s elcsinált valami
imposztorságot s végre megvolt az eset és az ánterprízes elkezdett a
koporsó felé tekergőzni a srófhajtójával. Én majd ónossá lettem ekkor és
majd megszakadtam, úgy lestem őtet. De ő nem teketóriázott, neki és
rácsúsztatta a koporsóra a födelét símán és enyhén és jó szorosan
lesrófolta. Most voltam én csak jól! Nem tudtam, benne van-e a pénz vagy
sem. Tegyük fel mondok, hogy valaki titokban elcsente a zacskót: hogy
tudjam akkor, írjak-e Meri-Dzsénnek vagy sem? Tegyük fel, hogy kiásatja
a koporsót és nem talál benne semmit: mit fog rólam gondolni? Az istenit
mondok, vadászni fognak rám és becsuknak. Jobb lenne meglapulni és
sötétségben maradni és egyáltalán nem írni meg a levelet. Fenemód
összegabajodott a dolgom, bár bele se kezdtem volna, az ördög bujjék az
egész üzletbe.
Hát eltemették s mind hazajöttünk, s én megint csak az arcokat lestem;
nem tehettem róla, nem tudtam nyugton maradni. De semmit sem sütöttem
ki, az arcok nem árultak el semmit se.
A király végiglátogatta estefelé a várost, mindenkinek kedveskedett és
köllette magát mindenfelé; aztán beadta nekik, hogy a hívei oda túl
Angliában már oda vannak érte, úgy várják haza, hát neki sietnie kell,
hogy mihamarabb rendet csináljon a hagyatékban és indulhasson haza.
Nagyon sajnálta, hogy ilyen sietős volt a dolga, de sajnálta itt is
mindenki. Szerették volna, ha tovább maradhat, de azt mondták, belátják,
hogy lehetetlen. Persze azt mondta, ő és Vilmos magukkal viszik haza a
lányokat is, és ez is nagyon tetszett mindenkinek, mert hogy akkor a
lányok biztosítva és saját atyafiságoknál lesznek; és a lányoknak is
tetszett a dolog; úgy izgatta őket, hogy tisztára mintha elfelejtették
volna, hogy egyáltalán bajban voltak, s azt mondták a királynak, hogy
csak adjon el mindent oly gyorsan, ahogy csak lehet, ők készen lesznek
az útra. Szegény teremtések úgy örültek s oly boldogok voltak, hogy fájt
a szívem látni, hogy teszik őket lóvá és hazudják tele a fejöket, de nem
tudtam módját, hogy vágjak bele s hogy fordítsak a szomorú nótán.
Hát nem kiragasztott a király hirdetőcédulákat, hogy árverésen adja el a
házat, a szerecseneket és minden jószágot – két nappal a temetés után?
De hogy akárki, ha akar, előre is vehet külön akármit.
Igy a temetés utáni napon kapta a lányok öröme az első léket, úgy
délfelé. Egypár néger kupec járt arra s a király eladta nekik a
szerecseneket megfelelő áron, három napon belüli fizetésre. És elmentek
szegények, a két fiú a folyón fölfelé Memfiszbe, az anyjuk pedig lefelé
Orleanszba. Azt hittem, a szegény lányoknak s a szerecseneknek meghasad
fájdalmukban a szívök, úgy körül siratták egymást s úgy viselkedtek, az
ember majd belebetegedett. A lányok azt mondták, hogy álmukban sem
jutott volna eszükbe, hogy a családot egymástól elszakítva lássák, vagy
hogy eladják máshova, mint a városba. Nem tudom elfelejteni, hogy hogy
csüngtek-lógtak sírva egymáson a szegény nyomorult lányok meg a
szerecsenek; azt tartom, nem is tudtam volna elviselni, hanem
kipukkantam és nekiestem volna ennek a mi bandánknak, ha nem tudtam
volna, hogy a vásár nem érvényes és hogy a négerek egy vagy két hét
mulva itthon lesznek megint.
A várost is kiforgatta az eset és jócskán jöttek nagy sebbel-lobbal s
azt mondták, botrány, elválasztani gyerekeitől az anyát. Bántotta a
dolog némikép a csalókat is, de a vén bolond király csak grasszált
tovább, akármit tett vagy mondott a herceg, és mondhatom, a herceg nem
nagyon jól érezte magát.
Másnap volt az árverés. Világos reggel a király és a herceg csak jönnek
ám fel a padlásra és felkőtenek, s én láttam már a nézésükből, hogy baj
van Köpecen. Azt mondja a király:
– Te, nem voltál a szobámban tegnap éjjel?
– Nem felség. Ennek szólítottam mindég, mikor a bandán kívül senki sem
volt jelen.
– Jártál ott tegnap vagy a mult éjjel?
– Nem jártam, felség.
– Becsületed szentségére? No, semmi hazudozás!
– Becsületem szentségére, felség, igazat mondok. Nem voltam a szobájában
azóta, hogy Meri-Dzsén kisasszony odavitte fenségedet és a herceget,
hogy megmutassa.
A herceg azt mondta:
– Nem láttál más valakit odamenni?
– Nem fenség, azt hiszem, amennyire emlékezem, nem láttam.
– Hallgass és gondolkozzál.
Én studéroztam egy kicsit s megláttam a kibúvót s azt mondom:
– Igen, láttam többször a szerecseneket bemenni.
Mind a ketten meghökkentek, mintha ezt nem várták volna, aztán mintha
mégis gondolták volna. Azt mondja a herceg:
– Mi az, mindnyáját?
– Nem, legalább is nem egyszerre. Azaz nem gondolnám, hogy láttam volna
valamennyit egyszerre kijönni, csak épen egyszer.
– Hahó, mikor volt ez?
– A temetés napos napján. Reggel. Nem volt korán, mert én elaludtam
aznap. Épen indultam a létrán le, amikor láttam.
– Jól van, mondd tovább: mit tettek, micsináltak?
– Nem tettek semmit, nem csináltak semmit, amennyit én láttam.
Lábujjhegyen mentek tovább, ebből azt láttam, azért jártak ott benn,
hogy felséged szobáját kitakarítsák vagy ilyesmiért, gondolván, hogy
felséged már fölkelt, de mert látták, hogy még nem kelt föl, remélték,
hogy baj nélkül kiosonhatnak, anélkül, hogy fölségedet fölkeltenék, ha
már eddig föl nem keltették.
– Nagy Kristóf, ez aztán az eset! – mondja a király, s mind a kettő igen
nyavalyás és bamba pofát vágott. Ott álltak töprenkedve s a tarkójukat
kaparva, végül a herceg olyanféle nevetésre fakadt, mintha valamit
fűrészelnének és azt mondja:
– Mindent fölülmúl, ahogy ezek a szerecsenyek a szerepöket eljátszották.
Úgy tettek, mintha kétségbe volnának esve, hogy erről a vidékről el kell
menniök. És én elhittem nekik és, ön is elhitte és mindenki elhitte.
Senki se mondja nekem többé, hogy a szerecsenynek nincsen színpadi
tehetsége. Ahogy ezek végigjátsszák a dolgukat, akárkit is lóvá tehetne.
Azt tartom, egy vagyon rejlik bennök. Ha tőkém volna és színházam, nem
tudnék ennél jobb befektetést, aztán, ehen itt van ni, mi eladjuk őket
egy pipadohányért. Igen, és még jogunk sincs, hogy legalább
elfüstölhetnők ezt a kis dohányt. Mondja csak, hol is van az a dohány,
az a váltó?
– A bankban, ahova a többi is megy. Hol volna máshol?
– Hálistennek. Ez legalább megvan.
Én meg, némileg bátortalanul, azt mondom:
– Valami baj van talán?
A király hirtelen rámförmed:
– Az nem a te dolgod. Neked ne fájjon a fejed, csak a magad ügyében, ha
van. Amíg itt vagy ebben a városban, ezt tartsd az eszedben, érted?
Aztán a herceghez fordul: Le kell nyelnünk a békát, aszondja, és
hallgatnunk kell. Se szó, se beszéd: ez a jelszavunk.
Amint indultak a létrán, a herceg megint röhögött és aszondja:
– Gyors forgalom és csekély haszon. Jó kis üzlet, mondhatom!
A király rámordul és aszondja:
– Én a legjobbat akartam, hogy gyorsan túladtam rajtok. Ha úgy fordult,
hogy a haszon semmi, hogy nagy a hiány és kevés a tere: nem vagyok benne
hibásabb, mint ön.
– Mégis ha én rám hallgatott volna, akkor a feketék még mindig itt
volnának, mi meg már nem volnánk itt.
Erre a király hátrahajolt, amennyire bátorságos volt neki és megint
nekem esett. Letett a sárga földig, hogy nem siettem neki szólni a
négerek dolgáról; minden bolond kitalálta volna, aszondja, hogy
valamiben törik a fejüket. Azután megint önmagát szidta egy darabig, azt
mondta, az az oka mindennek, hogy ő nem maradt tovább az ágyban, ami
neki természetes reggeli pihenője lett volna, de isten akárhová tegye,
ha mégegyszer megesik ez rajta. Igy nyelvelve, végre elmentek, énnekem
meg rém jó kedvem lett, hogy így mindent a szerecsenekre hárítottam,
anélkül mégis, hogy kárt tettem volna bennük.