Másnap estefelé kikötöttünk egy füzessel benőtt homokszigeten a víz
közepében, ahol a folyó mindkét partján egy-egy városka volt és a herceg
meg a király elkezdtek terveket koholni, hogy mit vasalhatnának ki
ezekből a városokból. Dzsim megszólította a herceget, hogy, aszondja,
reméli, nem fog egy pár óránál tovább tartani, mert nagyon keserves és
fáradságos volt neki, ha egész nap megkötözve a putriban kellett
feküdnie. Mert persze, ha magára hagytuk, meg kellett őt kötözni,
mivelhogy ha valaki ráakad, mikor magában van és nincsen megkötözve,
tetszik tudni, akkor nem igen nézték volna szökevény négernek. A herceg
is mondta, hogy nem kicsi sor egész nap összeguzsolva lenni, s hogy ő
majd kifundál valamit, hogy segítsünk a dolgon.
Rém nagy esze volt ennek a hercegnek, és ki is sütötte a dolgot
hamarosan. Felöltöztette Dzsimet Lear király gunyájába – egy hosszú
szoknya vót firhangszövetből és paróka meg szakáll fehér lószőrből, és
aztán fogta színpadi festékét és bemázolta Dzsim arcát, nyakát, fülét
végiglen fakókékre, milyen az olyan ember, aki kilenc napig van hóttan a
vízben. Isten akárhová tegye, ha nem volt a legrémísztőbb förtelem, amit
életemben láttam. Aztán a herceg fölírt egy deszkadarabra egy intelmet,
így:
_Nyavalyás arabus, de ártalmatlan, ha nem dühösítik._
A deszkát aztán rászögezte egy lécre s a lécet odaállította négy-öt
lábnyira a putritól. Dzsim meg volt elégedve. Azt mondta, jobb állapot,
mint egypár éven át mindennap gúzsban feküdni és örökké reszketni, ha
valami neszt hall az ember. A herceg biztatta, hogy csak tegyen-vegyen
szabadon, és ha valaki okvetetlenkednék körülte, törjön ki a putriból,
mórikálja magát és üvöltsön egyet-egyet fenevadak módjára, reméli, ettől
tágulni fognak s magára hagyják. Ez bizony okosan volt kifundálva; de ha
az ember a rendes embert veszi, az ugyan nem várja be az üvöltést.
Hiszen nem is olyan volt, mint egy hulla, hanem még olyanabb.
Ezek a gézengúzok megint a _nonpluszultrával_ szerettek volna szerencsét
próbálni, mert annyi pénzt lehetett vele kivasalni, de nem tartották
egészen bátorságosnak a dolgot, mert meglehet, azóta eljöhetett a híre
idáig is. Nem tudtak tisztára semmi tervben sem megállapodni, így végre
a herceg azt mondta, azt gondolja, hozzálát, megsanyargatja egy-két
óráig az agyvelejét s meglátja, nem akad-e valamire az Arkanszó-oldali
városbeliek számára. A király meg erősködött, hogy a másik városra veti
magát minden plánum nélkül s tisztára a Gondviselésre bízza, hogy
ráterelje a szerencse útjára, ezalatt úgy tartom, az ördögöt értette.
Ahol legutóbb stációt tartottunk, mindnyájan vettünk boltbeli ruhát és
most a király bele is öltözött a magáéba s nekem is azt mondta, vegyem
föl a magamét. Persze, hogy fölvettem. A király gúnyája csupa fekete
volt és igazán, hogy mutatós volt és szemrevaló. Soha azelőtt nem
hittem, hogy a ruha így megváltoztassa az embert. Hiszen azelőtt a
legordinárébb fickónak látszott, most pedig, ha meglibbentette új fejér
köcsögjét és köszöntött és elfintorította az arcát mosolygósan, olyan
nagyszerű, jó és kegyes színe volt, az ember azt hitte, ebben a
minutában lépett ki a bibliai bárkából. Dzsim kitisztogatta a csónakot
és én készen tartottam az evezőt. Lejebb a parton – vagy három
mérföldnyire a város felett – egy nagy gőzös volt kikötve s ott volt már
egy pár órája: terhet szedett fel. Azt mondja a király:
– Tekintve ruházatomat, azt tudnám, jobb lesz, ha Szanlujból vagy
Cincinnatiból vagy valamely más nagyobb városból érkezem. Evezz oda
Hakkelberry a gőzöshöz: hadd érkezzünk azon a városba.
Nekem se köllött kétszer mondani, hogy menjek egyszer gőzösön hajókázni.
Part alá eveztem a város fölött egy mérföldnyire, aztán könnyen mentem a
síma vízen a meredek part alatt. Csakhamar találkozunk egy formás,
ártatlan képű falusi sühederrel, aki egy gerendán üldögélt és a
verejtékét törülgette az arcáról, mert rém meleg idő volt; egy pár
summás posztótarisznya volt vele.
– Állj neki a partnak, mondja a király, s én nekifordultam.
– Hova igyekszel fiatalember?
– Ahun a gőzösre, Orleanszba iparkodnám.
– Gyere a csónakba, mondja a király. Megállj egy pillanatra, az inasom
majd segít azokkal a tarisznyákkal. Ugorj ki, Adolfusz és segíts a
fiatal úrnak. Mindjárt észrevettem, hogy az Adolfusz én lennék.
Hát kiugrottam s aztán indultunk tovább mind a hárman. A fiatalember
iszonyú hálás volt; fenemunka, aszondja, ilyen időben bagázsiát cepelni.
Megkérdezte a királyt, hogy hova utazik, és a király azt mondta, hogy
fölülről jött és a másik parti városban kötött ki ma reggel és most
fölfelé igyekszik, meglátogatni egy régi barátját erre fölfelé egy
majorban. Azt mondja a fiatalember:
– Mikor megláttam az urat, ez, mondok, bizonyosan Vilksz úr és nagyon
akkurátus időben érkezik ide. De azután mondok, még se az lehet, mondok,
mert mért evezne a vízen fölfele, ha az volna. Úgy-e, hogy nem az?
– Nem; a nevem Blodzsett, Blodzsett Alexandrusz, de úgy tetszik, azt
kell mondanom, tisztelendő Alexandrusz Blodzsett, mert hogy az Úrnak
egyik szegény szolgája vagyok. De akármi legyek, azért ha nem épen úgy
sajnálom, hogy Vilksz úr nem érkezett meg jókor, ha tudniillik, amit nem
remélek, ebből valami kára találna lenni.
– No, kára ugyan nem lesz belőle, eziránt rendben lesz a dolog, hanem
elszalasztotta, hogy Péter testvére halálát láthassa; lehet, hogy ezt
kutyába se veszi, az ember soha se tudhassa; de a testvére sokat adott
volna érte, hogy láthassa, mielőtt meghal, nem is beszélt egyébről három
hét óta, nem látták egymást suhanckoruk óta, Vilmos öccsét meg
egyáltalán nem látta, ez tudniillik a süketnéma, mert Vilmos nem több,
mint harminc-harmincöt éves ember. Csak Péter és György jöttek ide ki;
György volt a testvérek közt a feleséges ember, de ő is, a felesége is
meghaltak tavaly. Most már nincs több, csak Harri és Vilmos és ezek
azok, akik nem érkeztek meg ide jókor.
– Üzent nekik valaki?
– Hogyne. Egy vagy két hónappal ezelőtt, amikor Péter ágynak esett, mert
Péter azt mondta, hogy olyanformán érzi, aszondja, hogy ezúttal aligha
lábolja meg a baját. Tetszik tudni, öregecske volt őkelme, és a György
úr lányai nagyon fiatalok s nem neki való társaság voltak, kivéve
Meri-Dzsent, a vereshajút; hát aztán bizony elhagyatottnak érezte magát
Györgyék halála óta s nem sokba vette az életét. De rém kétségbe volt
esve, úgy kívánta látni Harrit és Vilmost is, mert hogy olyan volt a
természete, hogy nem tudott testámentumot csinálni. Harri számára
hagyott hátra egy levelet s azt mondta, abban meg van írva, hogy hová
rejtette a pénzét és hogyan kívánná a többi birtokának a felosztását,
hogy György úr leányának is kijárjon a jussok, mert hogy az ő apjuk után
semmi sem maradt. És csak arra tudták őt mindössze rábírni, hogy ezt a
levelet megírja.
– Aztán mit gondolsz, mért nem jő Harri? Hol lakik?
– Hé, biz az Angolországban, Seffildben, – ott papol – soha életében
erre nem járt. Nem igen ért rá, és amellett úgy fordul, tetszik tudni, a
levelet se kapta meg.
– Baj, nagy baj, hogy nem élt addig, hogy láthatta volna testvéreit,
szegény ember. Te Orleánszba mégy, azt mondod?
– Azt, de az csak az eleje. Jövő szerdán hajóra szállok s megyek Rio
Janeiróba, ahol egy nagybátyám lakik.
– Jó kis út. De nagyon szép út, bár én is veled mehetnék. Mari a
legidősebb leány? Hány éves a többi?
– Mari tizenkilenc, Zsuzsa tizenöt és Janka tizennégy körül van, ez az,
aki közülök nagyon jótékony és nyúlszája van.
– Szegénykék, hogy így árván maradnak ebben a rideg világban.
– Bizony, rosszabbul is lehetnének. Az öreg Péternek voltak barátjai,
azok nem engedik, hogy bántódásuk legyen. Ott van Hobszon, a baptista
prédikátor, ott van tiszteletes Lot Hovei és Ben Bokker és Sakklford
Abner és az ügyvéd Bell Lévi és Robinzon doktor és ezeknek a feleségük
és özvegy Bártliné és – eh van ott egy egész sereg. – De ezek azok,
akikkel Péter úr legbizalmasabban volt s akiket emlegetett a leveleiben,
mikor haza írt; így Harri is tudni fogja, hol keresse a jó embereit, ha
megtalál érkezni.
Nohát az öreg bácsi nem fogyott ki a kérdezősködésből, amíg a fiú győzte
felelettel. Akármi legyek, ha nem kérdezősködött mindenről és
mindenkiről ez istenadta városra nézvést és a Vilkszenék minden dolgáról
és a Péter foglalkozásáról, aki cserző volt, meg a Györgyéről, aki ács
volt és a Harriéról, aki nem-egyesült pap volt és így tovább. Aztán azt
mondja:
– Mért köllött neked annyira sietned arra a gőzösre?
– Mert hogy orleanszbeli nagy hajó s attól féltem, nem köt ki itt. A
mélyen járó hajó ki nem köt itt az istennek se. A cincinnatibeliek ki
szoktak kötni, de ez Szanlujból való.
– Vilksz Péter jól bírta magát?
– Elég jól bizony. Vótak házai meg földjei és aszondják maradt utána
valahol eldugva három-négyezer.
– Mikor mondtad, hogy meghalt?
– Nem mondtam sehogy, de hát a mult itszaka halt meg.
– Persze, a temetése holnap lesz.
– Hát bizony, nagyon szomorú dolog ez, de ez vár mindnyájunkra, előbb
vagy utóbb. A fődolog, hogy el legyünk rá készülve, akkor rendben van a
szénánk.
– Igaz, ez a legjobb. Édesanyám is erre tanított.
Mikor a hajóhoz értünk, körülbelül épen elkészült a rakodásával és
csakhamar el is indult. A király egy szót se szólt arról, hogy a hajóra
szálljunk, hát elvégre abbahagytam az evezést. Mikor a gőzös elment, a
király föleveztetett velem még egy mérföldnyire egy elhagyott helyre,
ott kiszállt és azt mondja:
– Most egyszeribe loholj vissza és hozd ide a herceget és az új
szőnyegzsákokat. És ha tán átment volna a túlsó partra, eredj utána és
hozd el. Mondd meg neki, ne nézzen semmit, csak jöjjön. Most, egy-kettő,
indulj.
Láttam én, mi motoszkál az esziben, de persze nem szóltam. Mikor
visszajöttem a herceggel, elrejtettük a csónakot s ők ketten leültek egy
gerendára, és a király elmondott neki mindent, ahogy a fiatalember
beszélte, mindent az utolsó szóig. És amíg beszélte, mindvégig úgy
iparkodott beszélni, ahogy az angol emberek beszélnek, s amilyen huncut
volt, hát elég jól is csinálta. Én ugyan nem tudom utánacsinálni, hát
nem is erőltetem meg magamat, de ő igazán jól eltalálta. Végül aszondja:
– Miképen áll ön, Bildzsvoater, a süketnémaság erányában?
A herceg azt mondja, rá kell bízni. Játszott ő, aszondja, Teszpisz
kordéján ilyen kuka szerepet. Igy hát csak gőzösre vártak.
Úgy uzsonnatájban jött is egy pár kisebbfajta, de azok nem jöttek elég
messziről a vízen lefele; de végre jött egy nagy s arra rákiabáltak. A
gőzös kiküldte csónakát s mi a födélzetre mentünk; a hajó Cincinnatiból
jött, s mikor mi azt mondtuk nekik, hogy csak négy-öt mérföldnyire
akarunk menni, rém dühbe gurultak, jól összeteremtettéztek s azt
mondták, nem tesznek ki a partra. De a király nyugodt maradt. Azt
mondja:
– Ha valaki úr és nem sajnál fejenként egy dollárt egy-egy mérföldnyi
útért, hogy fölvegyék és csónakon megint kiszállítsák, akkor egy gőzhajó
sem sajnálhatja az időt meg a fáradságot, amit ránk fordít, nemde?
Erre megszelídültek s azt mondták, rendbe van. Amikor a városhoz értünk,
a csónakjuk kivitt bennünket. Vagy két tucat ember szedelőzködött össze
a parton, mikor látták a csónakot, hogy kiköt, s mikor a király azt
mondta:
– Meg tudja nekem az urak közül valaki mondani, hol lakik Vilksz Péter?
– akkor azok összenéztek, intettek egymásnak, mintha azt mondanák:
úgy-e, mit mondtam én! Aztán egyikök olyan szíves és barátságos formán
azt mondja:
– Sajnálom uram, a legjobb akarattal is csak azt mondhatjuk meg magának,
hogy hol lakott még tegnap este.
Abban a szempillantásban a vén imposztor összecsuklott s ráesett a
beszélő emberre, vállára ejtette az állát és végigrítt a hátán le s
aszondja:
– Jaj nekünk! Szegény testvérünk – oda! És mi csak nem is láthattuk!
Jaj, de keserves dolog!
Aztán hátrafordult hüppögve és értelmetlenül mutogat és hadonász a
hercegnek és isten akárhova tegyen, ha még a táskát is el nem ejtette és
ríva nem fakadt. Én ennél a két imposztornál több hájjal megkent
szerzetet nem láttam világéletemben.
Az emberek pedig körülvették őket, kedveskedtek nekik, minden jónak
elmondták őket, még a táskáikat is fölvitték a dombon, nem bánták, hogy
rájuk támaszkodtak és jajgattak s elmondtak a királynak mindent a
testvére utolsó pillanatairól, a király pedig az egész elbeszélést
utánok mondta a kezeivel a hercegnek, és mind a ketten úgy odavoltak a
megboldogult cserzőért, mintha mind a tizenkét apostolt kellett volna
elsiratniok. Hát legyek szerecsen ebben a nyomban, ha láttam ehhez
foghatót. Elég volt arra, hogy az ember elszégyelje magát embervoltáért.