Az újság híre gyorsan befutotta a várost s látni lehetett a népet
rohanvást jönni minden oldalról, némelyik futtában szedte magára a
kabátját. Csakhamar egy tömeg közepében voltunk, s oly topogás volt,
mint mikor katonaság masirozik. Minden ablak, ajtó teli, s minden
pillanatban hallatszott valahonnan:
– Ezek azok?
És egyik-másik tovatrappolva a bandával, vissza-vissza felelt:
– Persze, hogy ezek.
Mikor a bizonyos ház elé értünk, az utca tömve volt és a három leány az
ajtóban állott. Meri-Dzsén vöröshajú volt, de az nem ártott neki, rém
gyönyörű volt és az arca meg a szeme csak úgy ragyogott azon való
örömében, hogy megjött a nagybátyja. A király kitárta két karját és
Meri-Dzsén beleomlott, és a nyúlszájú a herceg karjaiba. Helyben voltak
már a semmiháziak. Jóformán mindenki sírt örömében, de legkivált az
asszonyok, hogy végre ezeknek is megvirradt és viszontláthatták egymást.
A király titkon meglökte a herceget – én láttam a dolgot – aztán
körülnézett és meglátta a koporsót, amely két székre volt állítva a
sarokban. Igy ő meg a herceg félkézzel egymást vállon átkarolva, másik
kezökkel szemüket takarva, lassan és gyászosan a koporsóhoz léptek;
mindenki hátrahúzódott, hogy utat adjon nekik, minden hang és nesz
elhallgatott egy pisszentésre, a férfiak levették a kalapjukat és
lehajtották a fejöket, a légy repülését meg lehetett volna hallani. S
mikor a koporsóhoz értek, ráhajoltak és belenéztek, aztán egy nyögés és
olyan sírásba kezdtek, majd ahogy Orleanszban csinálták; aztán átölelték
egymást, egymás vállára tették az állukat, aztán vagy három percig, de
lehetett négy is, úgy folyt a könnyük, hogy én ilyet férfiembertől soha
nem láttam. És kérem, mindenki ugyanazt csinálta, és úgy beázott az a
hely, hogy ahhoz foghatót se láttam. Akkor azután az egyikük a koporsó
egyik, a másikuk a másik oldalára ment, ott letérgyepültek és a
homlokukat a koporsóra nyomták és úgy tettek, mintha magukban
imádkoznának. Hát mikor ennyire voltak, ez úgy meghatotta a népet, hogy
alig lehet ilyet látni, mindenki szinte megrogyott és nyiltan hangosan
zokogott, a szegény leányok is persze és mind az asszonyok; egyik a
másik után, egy szó nélkül oda lépett a lányokhoz, megcsókolta
áhitatosan a homlokukat, fejükre tette a kezét, az égre fordította a
szemét, – a könny csak úgy csurgott végig az arcukon – aztán kitört és
tovább ment hüppögve, zokogva, hogy másiknak adja a helyét. Én még ilyen
csömör dolgot nem láttam.
Csakhamar a király aztán lábra áll, kissé előre jő, nekifohászkodik és
kivág egy beszédet, tele könnyel és handabandával, hogy micsoda keserves
megpróbáltatás rá és szegény öccsére nézve, hogy el köllött veszteniök
az elhúnytat s hogy nem láthatták élvén, egy ilyen borzasztó, szinte
ezer mérföldes utazás után; de olyan megpróbáltatás, amelyet megédesít
és szinte megszentel ez a drága szimpátia s ezek az áldott könnyek és
köszöni is tiszta szívéből és az öccse szívéből is, a szájukból nem
lehet, mert a szó gyenge és hideg – és miegyéb efféle handabanda, hogy
az ember szinte rosszul lesz bele. Aztán kiböffent egy isten-nevében
áment, és szinte elesetten olyan bőgésbe kezd, hogy majd megszakad.
És a szempillantásban, hogy elmondta az utolsó szót, valaki a tömegben
rágyújt a Téged Isten dícsérünkre és mindenki hatalmasan belevág, hogy
az ember szinte belemelegedett s úgy érezte, mintha templomban lett
volna. A muzsika bizony csak jó dolog, s ez után a sok ricset után nem
csoda, hogy úgy megfrissült tőle az ember, épen, szépen, tisztán és
erősen.
Azután aztán a király megint csak nekiindítja a beszélőjét és azt
mondja, mennyire örülnének ő és a húgai, ha néhányan a familia kitünő
barátai közül ma este velük vacsorálnának és segítenének virrasztani az
elhúnytat. És ha, aszondja, szegény testvére, aki most ehun fekszik
hidegen, beszélni tudna, ő tudja (már mint a király), hogy kiket nevezne
meg, mert kedvesek voltak neki e nevek, melyeket sokat emlegetett a
leveleiben, nincsen hát más hátra, mint hogy ő nevezze meg őket, amint
következik, úgymint: Hobszon tiszteletest, Hovy Lot esperest, Rokker
Benn urat, Saklfód Abnert és Bell Lévit és Robinzon doktort és
mindenkinek a feleségét, özv. Bártliné asszonyt.
Hobszon tiszteletes úr és Robinzon dr. ezek közül a város túlsó végin
vadászaton voltak együtt; úgy értem tudniillik, hogy a doktor épen egy
beteg embert hajózott be a másvilágra, a tiszteletes úr adta meg hozzá a
kenetet. Bell Lévi ügyvéd pedig odavolt valami ügyében Lujvillbe. A
többi azonban kéznél volt s jöttek is egyenként, kezeltek a királlyal és
megköszönték a barátságát; aztán kezeltek a herceggel is, de ehhez nem
szóltak, csak rámosolyogtak s hajtogatták a fejüket, mint egy lúdfalka,
míg ő viszont csak mutogatott és gőgözött az egész idő alatt, mint egy
csecsemő, aki még nem tud beszélni.
Igy feszített a király és iparkodott mindenkitől holmi apróságot kitudni
és szimatolt a városban ember és állat körül, mindenkitől a neve szerint
kérdezősködött s fölemlegetett minden apró dolgot, ami a városban vagy
György familiájában vagy Péter körül megesett, s mindig azzal győzte,
hogy a dolgot Péter írta meg neki, ami sült hazugság volt, mert minden
istenadta dolgot abból a hígvelejű fiúból szedett ki, akit a hajóra
szállítottunk.
Majd aztán Meri-Dzsén elővette a levelet, mely atyja után maradt s a
király végigolvasta hangosan és rítt is hozzá. Ez a levél a lakóházat és
háromezer aranydollárt a lányoknak adott és a cserzőtelepet (ami igen jó
üzlet volt) egypár más házzal és valamely földdel együtt Harrinek és
Vilmosnak adta és háromezer aranydollárt hozzá és megmondta azt is, hol
van eldugva a pincében a hatezer készpénz. Hát a két imposztor azt
mondta, lemegy és felhozza, hadd legyen minden tisztán és rendben s
nekem azt mondták, én is menjek le s vigyek magammal gyertyát. A
pinceajtót bezártuk magunk mögött, s mikor megtalálták a pénzeszacskót,
kiöntötték a tartalmát a földre és bizony gyönyörűség volt nézni azt a
sok sárga csikót. Uramfia, hogy égett a királynak a szeme! Vállon üti a
herceget és aszondja:
– Hé, aki lelke van, Bildzsi, azt tartom, ez se kutya, hm? De nem ám!
Ehhez képest a nonpluszultra is csak sifli! Nem?
A herceg ráütött, hogy úgy van. Belemarkoltak a mancsukkal a sárgákba és
keresztüleregették az ujjaik közt, hogy csörömpölve hullottak a földre.
Azt mondja a király:
– A beszédnek itt már semmi haszna. A mi sorunk, Bildzse, most az, hogy
egy gazdag halottnak vagyunk a testvérei és külföldi hátramaradott
örökösök képviselői. Igy jár, aki bízik a Gondviselésben. Ez a
legbiztosabb út ezen a hosszú földi vándorláson. Én kipróbáltam
valamennyit, nincs ennél biztosabb út.
Minden ember beérte volna a halom pénzzel s bizalommal zsebre rakta
volna. Ezek nem, ezeknek meg köllött olvasni. Hát megolvasták és kisült,
hogy száztizenöt dollárral kevesebb. Azt mondja a király:
– Ördög buj’k beléje, szeretném tudni, mi csinált azzal a száztizenöt
dollárral?
Egy darabig ezen nyavalyogtak és mindenfelé keresték. Akkor azt mondja a
herceg:
– Nyavalyás ember volt, hát alkalmasint tévedett. Azt tartom, ez a
bibéje. Legjobb annyiba hagyni és hallgatni róla. Anélkül ugyan
megleszünk.
– Meglenni, persze, hogy meglennénk. Ettől ugyan nem fáj a fejem. Én a
számolásra gondolok. Fenemód akkurátusnak, őszintének és becsületesnek
kell ebben lenni. Nekünk ezt a pénzt föl kell vinnünk a pincéből és meg
kell olvasnunk mindenki előtt. Akkor nem lehetséges semmi gyanúság. Mert
ha a halott azt mondja, hogy ez a pénz hatezer dollár, akkor, tudod,
bajos nekünk…
[Illustration: Kiöntötték a tartalmát.]
– Megállj, – mondja a herceg – pótoljuk ki a döcömfitet – és szedi elő a
zsebéből a csikait.
– Ez osztán az észbontó idea, herceg, honnan veszed te ezt a csöppentett
ügyes fejedet! – mondja a király. – Akármi legyek, ha nem a vén
Nonpluszultra húz ki bennünket megest a hínárból. És ő is szedte elő
zsebéből a sárgákat.
Majd pangróttá lettek, de kicsinálták tisztára s végképen a hatezret.
– Nézd csak, aszondja a herceg, van még egy ötletem. Gyerünk föl a
pincéből, ott olvassuk meg előttük a pénzt, aztán adjuk oda a lányoknak.
– Testvér, herceg, hadd öleljelek meg! Ez a legkáprázatosabb idea, amit
ember látott. Bámulatosabb fejet ennél a tiednél én még nem ettem. Ez a
legkolosszálisabb praktika, ezt már nem lehet félreérteni. Most már csak
hadd gyanakodjanak, amennyit akarnak: ez ugyan kiveszi belőlük még a
magját is.
Mikor fölmentünk a pincéből, mindnyájan összeültek az asztal körül, és a
király megolvasta s fölrakta oszlopokba – háromszáz dollárjával
egybe-egybe – húsz fáin kis oszlopocskában. Mindenki éhesen nézte és
nyalogatta a száját. Aztán megent besöpörték a zacskóba, és látom ám,
hogy fujja föl magát a király egy új beszédre. Azt mondja:
– Kedves barátaim, szegény testvérem, aki ott fekszik, nagylelkűen bánt
el azokkal, akiket itthagyott a siralom völgyében. Nagylelkűen bánt el
ezekkel a szegény kis báránykákkal, akiket szeretett és oltalmazott s
akik most itt elmaradtak apjok és anyjok nélkül. Igen, és mi, akik
ösmertük őtet, tudjuk, hogy még nagylelkűbben bánt volna velük, ha attól
nem fél, hogy megrövidíti drága Vilmosát és engem. Nos, úgy-e, hogy így
van? Énbennem legalább eziránt semmi kétség nem lakozik. De hát miféle
testvérek lennének azok, akik ebben a dologban útját állanák ilyen
gyászos időben? És miféle nagybácsik lennének azok, akik kifosztanák,
igenis kifosztanák az ilyen édes báránykákat, akiken ő úgy csüngött,
ilyen gyászos alkalommal? Ha én ismerem Vilmost és gondolom is, hogy jól
ismerem őtet, akkor ő – de megálljunk csak, meg fogom kérdezni. Erre
megfordul és össze-vissza mutogat a hercegnek, a herceg pedig egy
darabig nézi őt bambán és hájfejűen, aztán hirtelen, mintha most értené
csak a szándékát, a királyra veti magát, örömiben rém gögözve és vagy
tizenötször egyvégbe össze-vissza öleli, mielőtt megcsendesednék. Erre
azt mondja a király: Tudtam, aszondja, és azt hiszem, mindenki
meggyőződött az ő érzelmeiről. Ime Meri, Zsuzsa, Dzsaner, vegyétek e
pénzt, legyen mind a tiétek. Annak az ajándéka ez, aki amott fekszik
hidegen, de tele örömmel.
Meri a királynak esett, Zsuzsa és a nyúlszájú a hercegnek, és lett
megint olyan ölelkezés és csókolódzás, hogy keresni köll a mását. És
mindenki odatódult. Könnyes szemmel és aki hozzá fért, kezet fogott az
imposztorokkal és egyre mondogatták:
– Oh, nemes lelkek, milyen kedvesek, hogy is tehették ezt!
Ezután csakhamar az elhúnytra fordult a beszéd, hogy milyen jó ember
volt, hogy milyen veszteség és így; nemsokára aztán egy keményképű ember
furakodott be az utcáról s megállt, figyelt és nézett, de nem szólt egy
szót se, de más is nem szólt őhozzá, mert a király épen beszélt megint
és mind nem győzték hallgatni. Azt mondja a király – épen közepibe volt
annak, amiről beszélni kezdett volt – mert ezek, aszondja, különösen jó
barátjai voltak az elhúnytnak. Azért hivatalosak ma estére; de holnap
mindenkinek el kell jönnie, mert ő mindenkit szeretett, mindenkit
becsült, hát illik is, hogy nyilvánosan üljük meg halotti orgiáit.
És így folytatta és nyögött hozzá nagyokat, mert szeretett a maga
beszédében gyönyörködni és minduntalan belekeverte a halotti orgiákat,
míg végre is a herceg megsokallotta s fölírta egy kis papirosszeletre:
ezt: _obszekviákat_, te vén bolond! s összehajtogatta a papirost és
fogta magát s gögözve odanyújtotta a népek feje fölött a királynak. Ez
elolvasta, zsebrevágta és aszondja:
– Szegény Vilmos, akárhogy nyomja is a bánat, a jó szíve mindig helyt
áll. Arra kér, hívjak meg mindenkit a temetésre, azt mondja, lássak
szívesen mindenkit. Nem kell búsulnia, épen ezen járt e percben az én
eszem is.
És aztán tovább ágál, teljesen nyugodtan és meg-meg csak vissza-vissza
botlik a halotti orgiáiba, épen mint az előbb. S mikor harmadszor is
rámegy a nyelve, azt mondja:
– Orgiákat mondok, nem mintha ez volna a közönséges neve, mert hogy nem
is az, a közönséges neve obszékviák, de orgiák, ez a helyes kifejezés.
Az obszékviák szót már Angliában senki sem használja. Mink angolok ma
úgy mondjuk, hogy orgiák. Orgiák a jobbik szó erre a fogalomra, mert ez
fejezi ki szabatosan a szándékunkat. És ez a szó a görög _orgóból_
származik, ami azt jelenti, hogy kívül, nyiltan, szabadon, és héber
_já_-ból, ami azt jelenti plántálni, eltakarni, azaz elföldelni,
eltemetni. Világos tehát, hogy a halotti orgiák annyi, mint nyilvános
temetkezés torral.
Hát még ilyet sem ettem. Az a keményképű úr egyenesen a szeme közé
nevetett. Mindenki persze megütközött rajta. Mindenki azt mondja: »Ugyan
doktor!« és Sekklfód Abner azt mondja:
– Ugyan Robinzon, nem hallotta az újságot? Ez az úr Wilksz Harry.
A király buzgón mosolygott s kinyújtva a mancsát, aszondja:
– Szegény jó testvérem nemes barátja, a doktor, én –
– Vigye innen a kezét – mondja a doktor. Kend itt angol nyelvjárás
szerint igyekszik beszélni, de ez a legsilányabb utánzás, amit valaha
hallottam. Kend Wilksz Péter öccse? Imposztor kend, semmi más.
Hij, de hogy nekilendültek mind! Körülfogták a doktort és igyekeztek
megnyugtatni és magyarázgatták neki s mondták, hogy Harry hétszer
hétféleképen megmutatta, hogy valósággal Harry és hogy mindenkit ismer
neve szerint, még a kutyákat is, és rimánkodtak neki, ne sértse Harry
érzelmeit és a lányok érzelmeit és több effélét; de semmi haszna sem
volt, ő csak tovább dühöngött és azt mondta, ha valaki azt mondja
magáról, hogy angolországi ember és nem tudja jobban utánozni az
angolországi beszédet, mint ez, nohát, akkor az egy imposztor és egy
hazudozó fráter. A szegény lányok belekapaszkodtak a királyba és sírtak;
egyszerre pedig a doktor felszökik és feléjök fordul. Azt mondja:
– Én az apátok jó embere voltam és jó emberetek vagyok nektek is; és
óvlak benneteket, mint becsületes barátotok, aki meg akar védeni
benneteket és el kíván hárítani rólatok minden bajt, és azt mondom:
forduljatok el ettől a gazembertől és ne legyen semmi közötök vele, e
tudatlan csavargóval, és buta görög és héber szavaival. Ez a
legkörmönfontabb imposztor idejött egy csomó üres névvel és esettel,
amit isten tudja hol szedett fel, és ti azt bizonyítéknak veszitek és
itt a hóbortos barátaitok segítségével lóvá teszitek magatokat, pedig
azoknak más volna a kötelességük. Wilksz Meri-Dzsén, te tudod, hogy jó
barátod, még pedig önzetlen jó barátod vagyok. Hallgass rám, lökd ki ezt
a nyomorult gazembert, kérlek, lökd ki. Megteszed?
Meri-Dzsén kihúzta magát – s uramfia be gyönyörű volt! – s azt mondja:
– Ez a válaszom! Ezzel fogja a pénzeszacskót és a király kezébe teszi és
azt mondja: Itt a hatezer dollár, fektesse be az én számomra s
testvéreim számára tetszése szerint és még csak elismervényt se kérünk
róla.
És átkarolta a királyt az egyik oldalról, Zsuzsa és a nyúlszájú pedig a
másikról. Mindenki tapsolt és dobogott a padlón, hogy csak úgy zúgott,
míg a király emelt fővel gőgösen mosolygott. A doktor azt mondja:
– Rendben van. Én mosom kezeimet. De óva intelek mindnyájatokat, el fog
jönni az idő, amikor kitör bennetek a nyavalya, ha erre a napra
gondoltok. Ezzel elment.
– Rendben van doktorkám, – mondja a király, mintegy kifigurázva őt –
alig várjuk, hogy úgy legyen s majd akkor elhivatjuk kendet. Erre mind
elnevették magukat s azt mondták, hogy nagyszerűen visszavágott a
király.