A herceg és a király egész nap keményen dolgoztak a színpad
felállításán, függönyön és egy sor gyertya elhelyezésén lábvilágításnak,
és ez este a ház hamarosan megtelt zsúfolva. Mikor már többé senki se
fért be, a herceg otthagyta a bejáró ajtót, hátra került a színpadra és
kiállt a függöny elé; egy kis beszédet mondott, földícsérte a tragédiát
s azt mondta, ennél izgatóbb nincsen is a világon. Igy hencegett a
tragédiájával, és idősebb Kin Edmundjával, akinek a kezében volt a
főszerep; és végül, mikor már fölcsigázta jól mindenkinek a várakozását,
felhúzta a függönyt és a másik percben jön ki a király nagy kényesen
négykézláb, anyaszült meztelen; de be volt festve egész teste karikákkal
és stráfokkal, minden színben egy tündöklő szivárvány. És – de ki
törődnék egyéb kiállításával, – szóval rémes volt, de borzasztóan
nevetséges. A nép majd szétpukkadt nevettében, s mikor a király
elkezdett fickándozni és eltűnt szökdelve a szín mögött, addig
üvöltöttek, tapsoltak, zúgtak és röhögtek, amíg vissza nem jött és újra
nem csinálta. Aztán még egyszer megújráztatták. Még egy tehenet is
megnevettetett volna a vén bolondjának a fintorgatása.
Erre a herceg leeresztette a függönyt, bókol a közönségnek és azt
mondja, a nagy tragédiát még csak két este adják elő, mert Londonba
kötik sürgős szerződések őket, ahol már minden jegy elkelt a Drury-Lén
színházban. Aztán újra bókol és azt mondta, ha sikerült mulatságos és
tanulságos előadásával a tetszésüket megnyernie, nagyon le fogják
kötelezni, ha barátaiknak feldícsérik és biztatják őket, hogy jöjjenek
el.
Huszan is közbekiáltanak erre:
– Micsoda? Hát vége van? Ez az egész?
A herceg azt mondja, ez! Nohát, erre jó világ kezdődött. Mindenki ordít,
felugrál és neki a színpadnak s a tragikus színészeknek. De egy nagy
alattomos képű úr felszökik egy padra s ezt kiabálja:
– Megálljunk! Csak egy szóra, uraim! Mind megállanak s figyelnek.
»Minket, aszondja, kifizettek, fenemód kifizettek. De mért nevessen ez
az egész város mirajtunk? És egyebet se halljunk ennél az esetnél
halálunk órájáig? _Nem_. A mi dolgunk az legyen, hogy innen szép rendben
távozzunk, ezt a színdarabot agyondícsérjük és becsapjuk a város többi
részét. Akkor aztán mind együtt leszünk egy vékában. Nem világos ez,
mint a pinty? (»Az a! Igaza van a bírónak!«: ezt ordítja mindje.)
Rendben van. Hát szót se arról, hogy becsapódtunk. Kiki menjen haza és
be kell csődíteni minden teremtett lelket ebbe a tragédiába.«
Másnap egyebet se lehetett hallani a városban, mint hogy milyen
nagyszerű volt az előadás. A ház zsúfolva volt megint, s mi ugyanazzal a
pénzzel fizettük ki a tömeget. Mikor én meg a király, meg a herceg
hazakerültünk a tutajra, bevacsoráztunk, és utóbb, úgy éjfél felé
kifaraltatták velem meg Dzsimmel a tutajt, hogy eresszük le két
mérföldnyire a folyó közepén a város alá s ott húzzuk ki és rejtsük el.
Harmadik este megint tömve volt a színház, de ezúttal nem új emberek
voltak ott, hanem csupa olyan népek, akik az előző két estén is ott
voltak. Én a herceggel a kapuban álltam s látom ám, hogy minden embernek
meg van tömve a zsebe vagy valamije el van dugva a ruhája alá; s láttam
is, hogy nem szagos víz biz az, akárhogy néztem. Záptojást, rothadt
hagymát s efféle holmit orrontottam én; s ha megérzem, hogy valahol
döglött macska van (pedig ugyancsak megérzem), hát akkor bejött legalább
hatvannégy darab. Én is bementem egy pár percre, de nekem nagyon cifra
volt, nem bírtam ki. Hát mikor már be nem fért volna senki, a herceg egy
fiúnak a markába nyomott egy fertály dollárt, hogy aszondja, álljon
helyette egy kissé az ajtónál; ő meg indult hátra a színpadra vivő ajtó
irányában, én meg utána; de abban a minutában, hogy a sarkon
befordultunk és sötétségben voltunk, azt mondja:
– Vesd el magad most, míg ki nem érsz a házak közül, azután pedig
talpalj a tutaj felé, mintha a sátán volna a nyomodban.
Én szót fogadtam, ő meg utánam. Egyszerre értünk a tutajhoz és nem több,
mint két másodperc mulva már siklottunk a folyón lefelé, sötétségben és
csendességben, rézsút a folyó közepe felé, egy árva szót sem szólva. No,
mondok, a szegény királynak lesz hadd-el-hadd a nézőközönséggel; de szó
sincs róla; csakhamar kezd őkelme kikecmeregni a putriból és aszondja:
– No herceg, hogy sült el az ócska játék ezúttal?
Csak fönn se volt a városban egyáltalán, az istenadta.
Persze, lámpást nem akasztottunk ki, amíg vagy tíz mérföldnyire a város
alatt nem voltunk. Ott aztán meggyújtottuk a lámpásunkat és vacsorához
láttunk, és a király meg a herceg majd szétmállottak azon való
nevettükben, hogy milyen jól elbántak ezzel a néppel. Azt mondja a
herceg:
– A bambák, tökfilkók! Tudtam, hogy az első ház hallgatni fog s engedi a
többieket becsapni; és tudtam, hogy a harmadik estét nekünk szánták
ravaszul s azt gondolták, most rajtuk a sor. No hát, rajtuk is van a sor
s adnék érte valamit, ha megtudhatnám, milyen hasznát vették. Csak
annyit szeretnék tudni, hogy találják bele magukat a helyzetükbe. Ha van
eszük, batyubált csinálnak belőle, ennivalót hoztak eleget.
Ezek a gézengúzok bevettek a három estén négyszázhatvanöt dollárt. Ilyen
szekérszám soha életemben nem láttam pénzt besöpörni.
Utóbb, mikor a herceg és a király már aludtak és hortyogtak, azt mondja
Dzsim:
– Hokk, – aszondja – nem megbámulsz te, hogy micsinálik ezek a királok?
– Nem, mondok, én nem.
– Mért nem, Hokk?
– Hát azért nem, mert azt tartom, a vérükbe van. Azt tartom, mind egy
húron pendül, ahány van a világon.
– De Hokk, ezek a mienk királok, ezek igazi ordináré zsivánszkiak; azt
mondok én, zigazi zsivánszkiak.
– Azt mondom én is; a királyok rendszerint zsiványok mind, ahogy én
nézem a dolgot.
– Igazán?
– Majd egyszer olvassz róluk valamit, oszt meglátod. Nézd Nyolcadik
Henriket; ehhez képest ez a mienk egy vasárnapi iskolai főfelügyelő. És
nézd Második Károlyt és Tizennegyedik Lajost és Tizenötödik Lajost és
Második Jakabot és Második Edvardot és Harmadik Rikárdot és még másik
negyvenet; nem is számítva a szász hetesuralkodókat, akik a régi időben
nekiszabadulva föltámasztották halottaiból Káint. Hej, csak a vén VIII.
Henriket kellett volna látnod, mikor virágjában volt. Igazán virág volt.
Mindennap másik feleséget vett el és másnap reggel lecsapatta a fejét.
És olyan közömbösen csinálta, mintha csak tojást rendelne magának.
»Hozzátok fel, aszondja, Goinn Nellit.« Hát felhozzák. Másnap reggel:
»Üssétek le a fejét«. És hát leütik. »Hozzátok fel Sór Dzsént«, aszondja
és Dzsén feljő. Másnap reggel: »Üssétek le a fejét« – és leütik.
»Csöngessetek a szép Rozamundának.« A szép Rozamunda szót fogad a
csengetésnek. Másnap reggel: »Csapjátok le a fejét«. Aztán mindenik
asszonnyal mondatott magának minden éjjel egy-egy mesét és ezt addig
folytatta, amíg föl nem vitte ezer és egy mesére, azt aztán mind
beleiratta egy könyvbe és elnevezte az Itéletnapja Könyvének, ami jó cím
volt és megfelelt az esetnek.
Te Dzsim nem ismered a királyokat, de én ugyan ismerem; ez a mi vén
svihákunk még a legüdébbek közé tartozik, azok közül, akiket láttam a
históriában. Hát nézd, Henriknek eszébe jut belekötni ebbe az országba.
Hogyan fog hozzá? Megüzeni neki? Előadást rendez neki? Majd iszen!
Hertelen kicsapja mind a terhét a hajóból a bosztoni kikötőben, kivág
egy függetlenségi nyilatkozatot és azt mondja: gyertek, ha mertek. Ez az
ő módja, nem ád az egérutat senkinek. Gyanút fog apja, a Vellington
hercege iránt. Mit gondolsz, mit csinál? Magyarázatot kér tőle? Nem,
belefojtja egy hordó borba, mint a macskakölyket. Teszem, ha valaki
pénzt felejtett ott, ahol ő volt, mit csinált? Zsebre vágta. Tegyük fel,
hogy kötelezte magát valamire kontraktussal és az ember kifizette, de
nem telepedett oda, hogy lássa, megteszi-e: ugyan mit csinált? Épen az
ellenkezőjét csinálta. Tegyük föl, hogy kinyitotta a száját, – hát
aztán. Ha nagy hirtelenében be nem csukta megint, annyiszor, amennyiszer
kieresztett rajta egy-egy hazugságot. Ilyen bogár volt az a Henrik,
ilyen az. És ha ő lett volna itt mivelünk ezek helyett a mi királyaink
helyett, még karakánabbul bánt volna el ezzel a várossal, mint ahogy a
mieink elbántak. Nem mondom, hogy ezek is báránykák, mert ha a dolguk
fenekét nézed, bizony nem azok, de ezek, akárhogy is csak bliktrik ahhoz
a vén koshoz képest. Annyit mondhatok: király király, ebbe bele köll
nyugodni. Összevissza fene ordináré nép az. De hát úgy vannak nevelve.
– De Hokk, ezeknek mieinknek rém büdös szaguk meg van nekik.
– Mindnek olyan van, Dzsim. Nem segíthetünk a szagukon, a történet erre
nem tanít meg bennünket.
– No, a herceg, azt valahogyan csak elviselhetek.
– Igaz, a herceg másmilyen, de az se nagyon. Ez a mienk hercegnek olyan
közepesen ordináré legény. Ha leissza magát, nincs olyan rövidlátó
ember, aki meg tudná külömböztetni egy királytól.
– Mondhatok Hokk, én már dosztig vagyok, nem kéreg belilek tebbet. Ez
nekem ipen elig.
– Úgy vagyok velök én is, Dzsim. De hát kezünkre adta őket a sors s
nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy mik, és így kell velök bánnunk.
Néha magam is azt kívánom, bár hallanánk olyan ország hírét, aki
kifogyott a királyokból.
Mi haszna mondtam volna meg Dzsimnek, hogy ezek nem igazi királyok és
hercegek? Semmi haszna se lett volna; hozzá szakasztott úgy is volt,
ahogy mondtam: semmi külömbséget sem lehetett észrevenni köztük és az
igazi királyok közt.
Lefeküdtem és Dzsim nem szólított, mikor rajtam lett volna a sor. Ezt ő
sokszor megtette. Mikor épen úgy pitymallat táján fölébredtem, ott ült
szegény, fejét a térdire lógasztva, sóhajtozott és morfondírozott. Nem
háborgattam, úgy tettem; mintha nem venném észre. Tudtam, hogy min jár
az esze. A feleségére, meg gyermekeire gondolt, akik messze távol vannak
és búsult, mert haza vágyott, mivel hogy világéletében nem volt ennyit
távol hazulról; én el is hiszem, hogy épen úgy a szívén feküdt a
családja, mint akármelyik fehérembernek. Nem látszik a dolog
természetesnek, de én már csak azt tartom, úgy van. Sokszor nyavalygott
és búslakodott így éjtszakának idején, mikor azt hitte, hogy aluszom, és
aszondja: »Szeginke Liszka, szegin picike Dsomuj! Nagyon nehez megvan;
azt hiszek, soha se nem látok bennetek, soha, soha!« Egy rém jó
szerecsenember volt ez a Dzsim.
Ezúttal valahogy szóbaálltam vele a feleségéről meg a kicsinyjeiről, és
csakhamar aszondja:
– Azért most olyan rossz meg van nekem, mert hallottam valamit ott a
parton, hogy aszondja zsupsz! már előbb, valami mintha zuhanta vóna, és
erril eszembe jutja aztat az idő, mikur a kicsinke Liszkámmal oly
cudarul bántam. Csak nígy esztendis megvut a kicsike, osztán megkapta
veresskarlát karanyót, és vuta rém beteg szeginke; de jobban lette és
egyszer ott álldigálta, és én aszondok neki:
– Tedd be zajtu, mondok.
De nem tette be, csak állta ott, szípen mosologta nekem. És én megint
mondok, nagy lármasággal, mondok:
– Nem hallod, mondok, tedd be zajtu!
Ü csak megint ott álldigálja és rám mosologja magát. Engem elfutja
mireg, mondok:
– Majd megtanítok teged szófogadásra, tudom!
És ezzel meglegyintek oldalvást fejecskét neki, a kitül elterülte magát.
Én meg menek másik szobába és ott maradog tiz percentekig, és mikur
gyüvök vissza, zajtu még mindik nyitva megvan és a kicsikét ippeg benne
állta és nizi pallót és kesereg és vígig csurogja a könyje. Jaj, majd
elvette zeszemet és megyek kicsikéhez és ippeg akkor – mert zajtu befelé
nyilta, ippeg gyün a szél és _zsupsz!_ becsapi zajtut kicsike háta
megett és jaj nekem, kicsikém nem mozdulta magát. Majd kiszakadta
lilekzetem, és ugy vutam, nem is tudok hogy vutam. Odabillegtem és
kinyitok zajtut szipecskin lassacskán és bedugok fejemet oda kicsike
mögött csendesen, halkan és aztán hertelen, ahogy csak torkomon kiférte
kajátok, hogy bumm! Kicsike nem mozdulta! Jaj, Hokk, nagy sírást
megcsináltam és ölembe veszek a kicsike és aszondok: oh, szegin kicsi
árva juszágom te! Zisten mindenható bocsássa meg zereg Dzsimnek, mert ü
maga soha se nem bocsajtja meg magának, a mig meg nem halja. Oh,
szeginke, siket vota meg néma, Hokk, szeginke kuka vuta, és én így
bántam szegin fejivel!