Grendzserfór ezredes dzsentlmen volt, persze. Tetőtől talpig dzsentlmen.
Az volt a familiája is. Nemes származású volt, úgy beszélték, és ez ér
emberben is annyit, mint lóban, azt mondta özvegy Duglaszné asszony, és
soha senki se tagadta, hogy ő a város java arisztokráciájához tartozott;
még a tata is azt mondta, pedig neki szegény magának nem volt különb
nemesi levele, mint egy balatoni sügérnek. Grendzserfór ezredes nagyon
szálas és karcsú volt, feketésen halavány volt az arcszíne, semmi nyoma
rajta sehol semmi pirosságnak. Minden reggel símára beretválta egész
keskeny arcát, rém keskeny ajka volt és rém keskeny orrlika, horgos orra
és vastag szemöldöke és rém fekete szeme, ami, úgyszólván, barlangból
nézett az emberre. Homloka magas volt, a haja fekete és síma volt és a
válláig lelógott. Keze hosszú és keskeny volt és mindennap egész életén
keresztül tiszta inget váltott és egy egész rend ruhát tetőtől talpig
fehér vászonból, de olyan fehér volt, hogy bántotta az ember szemét, ha
ránézett, vasárnap pedig rézgombos, hosszú kék kabátot viselt. Ehhez
mindig ezüstgombos mahagoni botot vett. Nem volt semmi pajkosság benne,
egy csepp sem, még csak hangos sem volt soha. Olyan barátságos volt,
amilyen csak lehetett, ezt persze érezni lehetett rajta s így az
embernek bizodalma volt hozzá. Néha-néha mosolygott is és ez jól esett
az embernek; de ha kihúzta magát, mint egy díszárbocfa és elkezdett
villámlani szemöldöke alatt: első, hogy fára kívántál mászni, hogy ott
jusson eszedbe, hogy mi lesz azután. Soha se kellett annak bárkit is
inteni, hogy illendően viselje magát: ahol ő volt, ott mindenki jól
viselte magát. És mindenki szeretett is a társaságában lenni; verőfény
volt ő mindig, úgy értem, hogy vele mindig mintha jó idő lett volna. Ha
egyszer ő felhőbe borult, irtóztató sötétség lett tőle egy fél percre és
ez épen elég is volt; azontúl nem történt semmi hiba legalább egy hétig.
Ha ő meg az öreg nagysága reggel lejöttek, az egész familia fölállt és
jó reggelt kívánt nekik, s addig le sem ült, míg ők le nem ültek. Aztán
Bob és Tom a fali szekrényhez mentek, ahol az ivóedény volt és öntöttek
neki egy kupica keserű pálinkát és a kezébe adták és ő a kezében
tartotta s várt, amíg Tom és Bob maguknak is öntöttek, aztán bókoltak és
azt mondták: Tisztesség adassék szer neked és önnek asszonyom. Ezek meg
egy pirinyót biccentettek és azt mondták: köszönöm, és aztán ittak mind
a hárman, és aztán Bob és Tom egy kanál vizet öntöttek a cukorra és a
csöpp pálinkára vagy almaszeszre, ami a kupicájuk fenekén volt s nekem
adták és Bökknek és mink is az öregekre köszöntöttük.
Bob volt a legidősebb, aztán jött Tom. Szálas szép legények, igen széles
válluk, barna arcuk s hosszú hajuk és fekete szemük volt. Azok is talpig
fehér vászonba voltak öltözve, mint az öregúr és széles panamakalapot
viseltek.
Aztán ott volt Sarlott kisasszony; huszonöt éves volt, karcsú, büszke és
nagyszerű, de olyan jó, mint egy falat kenyér, ha föl nem bosszantották.
De ha bosszús volt, olyan szeme volt, hogy az ember szeretett volna
elsülyedni. Szakasztott az apja ebben. És igen gyönyörű volt.
Az volt huga, Szófia kisasszony is, de másfajta szépség. Kedves volt és
édes, akár a galamb és csak húsz esztendős.
Mindenkinek külön szerecsenje volt, aki udvarolt neki, Bökknek is. Az én
négeremnek rém jó dolga volt, mert én nem voltam ahhoz szokva, hogy
akárki valamit helyettem végezzen. De a Bökkének mindétig készen kellett
állni az ugrásra.
Hát ez volt az egész familia most, mert azelőtt három fiúval többen
voltak, azokat megölték; és Emmelinnel, aki meghalt.
Az öregúrnak temérdek majorja volt és több mint száz szerecsenje. Néha
egész sereg ember gyűlt oda lóháton tíz-tizenöt mérföldnyiről is
körös-körül s ott maradt öt-hat napig is és nagy dáridót csaptak
mindenfelé, a folyón, és táncot és majálist az erdőben nappal és bált
éjjel otthon. Ezek nagyobbrészt atyafisága voltak a családnak. A férfiak
magukkal hozták a fegyverüket. Mondhatom, szép finom holmi volt.
Volt aztán egy másik arisztokrata had a vidéken – öt-hat család –
nagyobbrészt Sepperdszon volt a nevük. Épen olyan nagyralátók, előkelő
születésűek, gazdagok és nagyszerűek voltak, mint a Grendzserfórék
törzse. Sepperdszonék és Grendzserfórék ugyanazt a gőzhajókikötőt
használták, amelyik két mérföldnyire volt a mi házunktól fölfelé, így ha
néha odakerültem csomóval a mi embereink közül, gyakran láttam egy csomó
Sepperdszon-hadat finom lovaikon.
Egyszer Bökk és én odavoltunk vadászgatni az erdőn és lódobogást
hallunk. Épen az úton mentünk keresztül. Aszondja Bökk:
– Gyorsan, be a sűrűbe!
Beugrunk s aztán kikukucsáltunk a levelek között az erdő mentén.
Csakhamar jön ám galoppban egy gyönyörű fiatalember, könnyen eresztve
paripáját, s olyan volt mint egy katona. A puskája a nyeregkápájára volt
akasztva. Láttam őtet már máskor is: a fiatal Harry Sepperdszon volt.
Hallom a fülem mellett elsülni Bökk puskáját és Harry kalapja
lebukfencezik a fejéről. Fogta puskáját és egyenesen odanyargalt, ahol
mi el voltunk bújva. De mi ugyan nem vártuk be. Neki szaladvást az erdőn
keresztül. Az erdő nem volt sűrű, úgy hátranéztem a vállamon át, hogy
lebukhassak a golyó elűl, s kétszer láttam, hogy Harry rácélzott Bökkre.
Aztán visszalovagolt arra, amerről jött, gondolom a kalapjáért, de látni
nem láttam. Mi ugyan hazáig meg nem álltunk. Az öregúr szeme egyet
villámlott – főleg azt tartom a gyönyörűségtől, aztán arca elsímult és
azt mondja nyájasan:
– Nem szeretem ezt a lövöldözést – bokorból. Mért nem álltál ki fiam az
útra?
– Sepperdszonék nem állnak ki, papa; ők semmit se kockáztatnak ha lehet.
Sarlott kisasszony úgy feltartotta a fejét, mint egy királyné, amíg Bökk
elbeszélte az esetet és az orrlikai kitágultak és a szeme szikrázott. A
két fiatalember sötéten nézett, de nem szólt egy szót se. Szófia
kisasszony elfehéredett, de a színe visszatért, mikor látta, hogy a
fiatalember nem sérült meg.
Ahogy Bökköt megkaptam, magában odalennt a szérűskertben a fák alatt,
azt mondom neki:
– Bökk, meg akarta ölni?
– Meg én, annyit mondhatok.
– Mit vétett magának?
– Ő? Soha se vétett nekem semmit.
– Hát akkor miért akarta megölni?
– Mért, semmiért, csak a vendettáért.
– Mi az, vendetta?
– Hé, hol nőttél ekkorára, hogy nem tudod mi a vendetta?
– Soha hírét se hallottam. Mondja el.
– Hát nézd, mondja Bökk, a vendetta ez. Egy ember perpatvarba keveredik
egy másik emberrel és megöli. Akkor ennek a másik embernek a testvére
megöli űtet; aztán a többi testvérek mindkét részről egymás ellen
mennek; aztán bevágnak az unokatestvérek is, aztán lassanként minden
ember megölődik és vége a vendettának. De a dolog lassan megy és sokáig
tart.
– Ez a maguké már sokáig tart, Bökk?
– Meghiszem azt! Harminc esztendővel ezelőtt kezdődött, vagy
olyanformán. Valamiben összekülönböztek, abból per lett, és az egyik
ember pörvesztes lett és fogta magát és agyonlőtte azt, aki a pört
megnyerte, amit természetesen ő is megtett volna. Mindenki megtenné.
– És mi iránt kerekedett a per, Bökk? Föld iránt?
– Lehet, azt hiszem, nem tudom.
– Hát aztán ki lűtt? Grendzserfór volt-e vagy Sepperdszon?
– Uram fia, honnan tudjam? Oly régen volt.
– És senki sem tudja?
– Hogyne! Apus tudja, azt hiszem, és egyik-másik az öregebbek közül. De
azt nem tudják már, hogy miből kerekedett elsősorban a villongás.
– És többeket is megöltek már?
– Meg bizony, volt itt szépen temetés. De nem mindig jár az ügy
halállal. Atyust megsörétezték egyszer, de ő oda se neki, ő egyáltalán
nem vette föl; Bobot egy kicsit meghasogatták vadászkéssel és Tom is
megsérült egyszer-kétszer.
– És öltek-e meg az idén is valakit, Bökk?
– Hogyne, mink is egyet, ők is egyet. Mintegy három hónapja Bood
unokatestvérem, ki mindössze tizennégy éves volt, az erdőn keresztűl
lovagolt a folyó túlsó partján és nem volt vele semmiféle fegyver, ami
bolondos esztelenség volt, mikor egy elhagyott helyen lódobogást hall
maga mögött és meglátja nyomában az öreg Baldy Sepperdszont, kezében
puskájával, a fehér haja szélnek eredve; és ahelyett, hogy félreugrott s
nekivágott volna a bozótnak, Bood azt hitte meggyőzi futással. Igy
száguldottak rém versenyfutásban vagy öt mérföldet, tán többet is, s az
öregember mind jobban közeledett. Bood, pedig hogy látta, hogy hasztalan
minden, megállt és megfordult, tudod, hogy a golyó elül vágjon bele
lyukat és az öregember odalovagolt és lelőtte. De nem soká örülhetett a
szerencséjének, mert egy héten belül a mieink őtet is leterítették.
– Azt tartom Bökk, az az öregember gyáva volt.
– Nem volt az gyáva. Nincsen is a Sepperdszonok közt gyáva egy se. Sem a
Grendzserfórok közt sincsen gyáva. Hej, az az öregember egyszer egy
félóráig védelmezte az életét három Grendzserfór ellen és ő lett a
nyertes. Mind lóháton voltak; ő leszállt a lováról és egy kis farakás
mögé került és a lovát maga elé állította védelemnek a golyóbicsok
ellen; de a Grendzserfórok lóháton maradtak és körülhederegtek az öreg
körül és rá-rápörköltek és az öreg visszapörkölt rájok. Ő meg a lova jól
meglékelve és lázáron mentek haza, de a Grendzserfórokat úgy kellett
hazavinni, és egyikük már meg volt halva és egy másik meghalt másnap.
Már, barátom, ha valaki pulyát akar látni, az ne kereskedjék a
Sepperdszonok körül, azok között nem terem.
A következő vasárnapon mindnyájan templomba mentünk, kiki lóháton. A
férfiak mind magukkal vitték puskájokat, Bökk is és a térgyük közé
tették vagy a falnak támasztották. Ekképen tettek Sepperdszonék is. Igen
ordináré kis prédikációt hallottunk, csupa testvéri szeretetről meg
hasonló unalmas dolgokról; de mindenki azt mondta, jó szavallás volt, és
hazamenet mind erről beszélgettek és oly rém sokat tudtak mondani
hitről, jó cselekedetről, kegyelemről és predestinációkról és mit tudom
én még miről, hogy úgy tetszett nekem, még ilyen rágós vasárnapot nem
ettem életemben.
Egy órával ebéd után mindenki egyet szundított, ki székben, ki a
szobájában, és nagyon unalmas volt a dolog. Bökk és egy kutya a gyöpön
nyújtóztak el mély álomban. Én fölmentem a szobámba, mondok én is
bólintok egyet. Az ajtóban, mely a mienkkel szomszédos volt, ott
találtam az édes Szófia kisasszonyt és beszólított a szobájába, betette
szép csöndesen az ajtót és azt kérdezte tőlem, szeretem-e őtet; én
mondok, hogy szeretem; aztán azt kérdezte tőlem, megtennék-e érte
valamit, de úgy, hogy nem szólok senkinek, és én azt mondtam, hogy meg.
Akkor aztán azt mondta, elfelejtette a bibliáját s ott hagyta a padban a
templomban két másik könyv között, és én szép csöndesen kilopózhatnám,
elmehetnék érte és nem szólnék senkinek. Én azt mondtam, hogy meglesz.
Ki is lopóztam s nekivágtam az útnak és senkit se találtam a templomban,
kivéve tán egy-két disznót, mert az ajtaja nem volt becsukva, a disznó
pedig szereti a kőpadlót nyáron, mert híves. Tudnivaló, legtöbb ember
nem szokott templomba menni, csak mikor templomjárás ideje van; de a
disznó ezt nem nézi.
Mondok magamban, ennek valami bibije van, – nem természetes dolog az,
hogy egy leány úgy oda legyen az újtestámentomért; hát megráztam a
könyvet s egy kis cédula hullott ki belőle, rajta ceruzával ennyi:
_félkettőkor_. Megkutattam kívül-belül, de egyebet nem találtam.
Ennyiből meg nem lettem okosabb, hát visszatettem bele a papirost s
mikor hazaérek, Szófia kisasszony ott várt rám szobája ajtajában.
Betuszkolt és becsukta az ajtót; aztán belenézett az újtestámentomába,
míg meg nem találta a papirost és ahogy elolvasta, földerült; s mielőtt
észrevettem volna, megcirógatott s egy barackot nyomott a fejemre és azt
mondta, én vagyok a legkedvesebb fiú a világon és hogy ne szóljak
senkinek. Rém piros volt az arca egy pillanatig és a szeme fénylett és
ettől irtóztató szép lett. Én nagyon meg voltam lepődve, de mikor
lélekzethez jutottam, megkérdeztem a papiros felül. Ő meg azt kérdezte,
elolvastam-e, s én azt mondtam _nem_, s ő azt kérdezte, tudok-e írást
olvasni és én azt mondtam _nem, csak nagy pókbetűket_, és akkor azt
mondta, hogy a papirossal semmi sincs, az csak könyvjelző, hogy tudja
hol olvasott és hogy én most menjek játszani.
Lementem a folyóra ezen a dolgon töprenkedve s egyszerre csak látom,
hogy utánam jön a szerecsenem. Mikor már a ház felül nem lehetett őt
látni, hátra- és körülnézett egy pillanatra és hozzám futott és
aszondja:
– György úrfi, ha legyünne a lápba, mutatnék magának egy egész garmada
vízi-isten papucsát.
Mondok, ez ugyan nagyon furcsa, ő ezeket tennap mondta. Muszáj vóna neki
tudni, hogy senki se bomlik úgy vízivirágért, hogy vadászni járjon rá.
Mi dolog lehet ez? Mondom neki:
– Jól van, trappolj előre.
Mentem utána egy félmérföldnyire, akkor nekivágott a mocsárnak és bokáig
gázolva ment még egy félmérföldre valót. Odaérünk egy kis lapos
területre, mely száraz volt és sűrűn be volt nőve fával, bokorral és
vadszőlővel. Azt mondja ő:
– Mos fordújjon jobbra, csak enyihán lépest, György úrfi, osztég ott
van. Én mán láttam máskó’, ee löszök annékün hom még egysző’ lássam.
Én hát befordultam jobbra és odébb mentem és csakhamar nem láttam a
fáktól a feketémet. Körűlvizsgálom a helyet és egy kis tisztásra
akadtam, nem nagyobbra, mint egy hálószoba, köröskörül befüggönyözve
vadszőlővel, és ott egy embert látok és – a rézkupakját, nem az én
öregem, Dzsim volt!?
Fölkeltettem és azt gondoltam rém meg lesz lepődve, hogy engemet lát, de
nem volt. Már-már elpityeredett, annyira örült, de meglepődve nem volt.
Azt mondja, akkor éjjel utánam úszott és hallotta minduntalan a
kiáltásaimat, de nem mert felelni, mert attól félt elcsípi valaki s
visszaviszi a rabszolgaságába. Azt mondja:
– Kisség messérűtem és nem tuttam ojjan sebösen úsznyi, hát el is
maradtam tűled jócskán; mikó te kimásztá partra mondok, én is kimászok
veled úgy, hogy nem is kő kajátonyi rád, de mikó láttam ezt a hajlékot,
hát megmegest eemarattam. Messzi is vótam arra, hogy hallhattam vóna mit
beszílnek neköd a házbú, a kutyáktú is fítem, de mikó meg meg mindön
csöndes lött, tuttam, te bekerűtél a házba; én meg nekivágtam az
erdőnek, hogy ott vérradjon rám. Kora röggel egy szerecseny a mezőre
indult és arra ment, eevütt és eztet a helyet memmutatta; a hoz eleséget
is minden itczaka megmeg hírt ha rúlad is mindég.
– És mért nem mondtad meg Dzsim az én Dzsekkemnek, hogy előbb vezessen
ide?
– Mi haszna lett vóna tígedet kizavarnyi Hokk addig, míg nem vót mit
tennyi? De mos’ röndben van minden. Én bevásaltam begréket, lábosokat
meg eleséget, ahogy hozzájutottam és étszakának idején odahortam a
tutajra –
– Miféle tutajra, Dzsim?
– A mi régi tutajkánkra.
– Azt mondod, hogy az nem ment ripityánba a gőzhajó alatt?
– Nem az! Egy küsség megsérült, kivált az egyik víge, de nagy baja nem
lött, csak a hummink veszett majd mind oda. Ha nem buktunk vóna olyan
nagyon mélyen a víz alá, meg az itczaka nem lett vóna olyan sitít, mink
úgy hótra nem réműtünk vóna és nem lettünk vóna, mint mondani szokás,
olyan makutyiak, láttuk is vóna a tutajt. De mos’ mán se baj, mer mos’
mán megmegets rendben van, annyi mintha ujdonatuj vóna, hummink is elég
van ahelyett aki odaveszett.
– Hogyan került meg a tutaj, Dzsim; elfogtad?
– Hogy foktam vóna tutajt az erdőben? Dehogy. Szerecseny embörök fogták
el, ott találták ide lenn az öbölben fönakadva egy fatuskón és
elröjtötték a fűzfák alatt, és annyit csöröltek-pöröltek egymással, hogy
melliköket illeti a tutaj, hogy hamar idáig legyütt a híre, én aztán
röndbe hoztam a dógukat, mondok, hogy egyiküket se illetnyi, hanem téged
illet meg engöm. Mondom, hogy elsinkófálnák-e egy fiatal fejér embör
tulajdonjogát, amire dutyi jár? Osztég attam nekik egy tízcentest és
annak rém megörűtek és aszondták, bár csak úsznék erre még ennyihán
tutaj, hagy lennínek tűle megest gazdagok. Nagyon jól bánnak velem ezek
a feketék, nagyon jól, s amire csak szükségem van, nem kő kétszer
mondanom, hogy megtegyik. Ez a Dzsekk jó gyerek, és fene ügyes is.
– A’ már igaz. Nekem egy szóval se mondta, hogy itt vagy; annyit
mondott, hogy jöjjek erre, mutat egy garmada vízivirágot. Ha baj lesz
belőle, ő nincsen belekeveredve; bátran azt mondhatja, soha se látott
bennünket együtt. És igaz is lesz, ha mondja.
Nincs sok mondani valóm a következő napról. Azt hiszem, rövidesen
végezhetek vele. Hajnal felé fölébredtem s a másik oldalamra akartam
fordulni, hogy aludjam még egy verset, mikor feltűnt, hogy milyen nagy
csöndesség van, mintha senki se járna a házban. Ez szokatlan dolog volt.
Aztán észrevettem, hogy Bökk már fölkelt és el is ment. Hát felkelek én
is csodálkozva és megyek le a földszintre – senki; minden olyan csendes,
mint az egér a lyukaiban. Kívül is szakasztott így volt; mondok, mit
jelent ez? Lenn a farakásnál találkoztam Dzsekkemmel s aszondom neki: Mi
történik itt?
Feleli ő:
– Nem tudja György úrfi?
– Nem, mondok, nem tudom.
– Hát Szófia kisasszony elszekte, el, igazán. Elszekte ziccaka, egyszer
– senki se nem tudja mikor, elszekte, hogy megházasodja avval a fiatal
Harry Sepperdszonnal, legalább aztat hisznek. A falamia rágyütte egy
félórával ez előtt, talán picurkával előbb is, aztán mondhatok, nem
vesztegette zidőt. Ekkora szernyű lótás-futás puskáért meg lóért soha se
nem volta. A nagyságák mentek felzavarni zatyafiságot, zereg Saul
urasága és a fiuk lelovagoltak a folyóra a zúton, hogy megcsípják aztat
a fiatal ember és megöljenek mielőtt át tudja menni vízen Szófia
naccságával. Azt tartok, nagy zivatar meglesz itt.
– Bökk elment anélkül, hogy engem felköltött volna.
– Azt tartok, úgy lesz. Nem akarták zúrfit belekevernyi. Bökk úrfi
vállára vette puska és azt mondta, haza hozza egy Sepperdszon vagy maga
se nem gyün haza. No hát, lesznek ott elegen azt gondolok, és akadja
szerencséje, hozhatja belüle egyet.
Én nekiiramodtam a folyó menti útnak oly sebesen, ahogy csak tudtam.
Lassan-lassan hallok ám jó messziről puskalövéseket. Mikor láttam már a
gerendatárt és a farakásokat, ahol a gőzösök kikötője van, arra
igyekeztem a fák és bokrok alatt, amíg jó helyre értem és ott
fölkapaszkodtam egy odvas gyapotfára, ahol a lövés el nem érhetett és
figyeltem. Előttem, csekély távolságban a fától egy ölfarakás volt,
lehetett négy láb magas, s elsőbbed a mögé akartam bujni, de bizony jobb
volt, hogy nem oda bujtam.
Négy vagy öt ember ott nyargalászott a lován, a gerendaraktár előtti
puszta téren, káromkodva, kiabálva s azon iparkodva, hogy hozzáférjen a
két fiatal legénykéhez, aki a kikötő hosszában lévő farakás mögött volt;
de semmire se mentek. Amint valamelyikök mutatkozott a farakás parti
oldalán, rálőttek. A fiúk a farakás mellett egymásnak vetették a
hátukat, így szemmel tarthatták mind a két oldalt.
Végre abbahagyták az emberek a nyargalászást meg a kiabálást s a raktár
felé indították lovaikat. Erre fölkapaszkodik az egyik fiú s a farakáson
keresztül golyót ereszt rájok és egyet közülök kilő a nyergéből. Mind az
emberek erre leugrálnak a lóról, fölszedik a sebesültet s indulnak vele
a raktárba; ebben a szempillantásban a fiúk is futóra veszik a dolgot.
Feleútján voltak már az én fámhoz, mikorra amazok észrevették, s újra
nyeregbe szöknek s utánuk erednek. Jól nyomukban voltak, de nem volt
haszna, a fiúknak jó egérútjuk volt, s oda is értek a farakáshoz, amely
az én fám előtt volt: mögéje bujtak s így megint meg volt a fedezetük az
öt ember ellen. Az egyik fiú Bökk volt, a másik vékony fiatal ember,
mintegy tizenkilenc éves.
Az emberek ide-oda vágtattak egy darabig, aztán ellovagoltak. Amikor már
nem lehetett őket látni, lekiabáltam Bökkre s megmondtam neki. Kezdetben
nem tudta mire vélni, hogy egy fából jön ki a hangom. Roppant meg volt
lepve. Mondta, hogy csak vigyázzak jól és szóljak, ha jönni látom az
embereket. Azt mondta, valami rosszban törik a fejüket, ami hamarosan ki
fog sülni. Én szerettem volna kívül lenni a fán, de nem mertem
leszállni. Bökk izgatottan kezdett kiabálni, azt mondta, hogy ő és ez az
unokatestvére Dzsó (az volt a másik fiatalember), ma még megteszik a
magukét. Azt mondta atyját és két testvérét megölték, s elesett
két-három ellenségök is. Azt mondta, hogy a Sepperdszon-had lesben állt
rájok. Azt mondta Bökk, hogy atyjának és testvéreinek meg kellett volna
várni az atyafiságot, mert Sepperdszonék nagyon sokan jöttek rájok.
Kérdeztem tőle, mi lett Szófia kisasszonyból és a fiatal Harryból. Azt
mondta, azok átmentek a folyón és bátorságban vannak. Ennek nagyon
megörültem; de ahogy Bökk viselte magát amiért a minap mikor rálőtt, nem
sikerült Harryt megölnie: ahhoz foghatót életemben nem láttam.
Egyszerre csak bum, bum, bum: szól három vagy négy puska. Azok a lovas
emberek az erdőt megkerülték s előre jöttek lovuk nélkül. A fiúk a
folyóba ugrottak, sebesülten mind a ketten és ahogy úsztak lefelé a víz
sodrában, az emberek utánuk szaladtak a parton s egyre lövöldöztek rájuk
s rikogattak: _Le kell lőni, le kell lőni!_ Oly rosszul lettem tőle,
majd kiestem a fából. Nem mondom mind el, ami még történt,
belebetegedném újra, ha el kéne beszélnem. Azt gondoltam, bár sohase
léptem volna erre a partra akkor éjjel, hogy ne láttam volna ilyen
dolgokat. Még álmomban is sokszor ez kísért, hogy egyszer engemet is
lelőnek.
A fában maradtam, amíg be nem esteledett, mert féltem lejönni.
Egyszer-egyszer még hallottam lövéseket messze az erdőben, és kétszer
láttam egy-egy csapat embert elvágtatni a szálfarakás előtt; mondok, még
mindig tart a haddelhadd. Nagyon el voltam búsulva, hát el is
határoztam, hogy nem megyek többet annak a háznak a tájékára, mert úgy
gondoltam, hogy valamiképen hibás vagyok a dologban. Azt tartom, annak a
cédulának az lehetett az értelme, hogy Szófia kisasszonynak félkettőre
valahol találkoznia kell Harryval, hogy aztán elszökjenek; és azt
gondoltam, szólnom kellett volna erről a céduláról az atyjának s a leány
különös viselkedéséről, akkor talán lakat alá tette volna és ez az egész
keveredés elmaradt volna örökre.
Mikor a fáról lejöttem, lekúsztam egy kis darabon a parton s megtaláltam
a két hullát a víz szélin s kihúztam a partra. Betakartam az arcukat és
elsiettem oly gyorsan, ahogy csak tudtam. Mikor Bökk arcát letakartam,
egy kissé elsírtam magamat, mert rém jó volt hozzám végig.
Most már egészen besötétedett. Én többé a ház tájára nem mentem, hanem
keresztülvágtam az erdőn s a lápra indultam. Dzsim nem volt a szigetén,
hát nekitrappoltam a folyó öble felé, keresztül a füzesen, hogy azon
melegiben a tutajra ugorjam s kijussak ebből a rémországból – a tutaj
eltűnt! Boldog isten, de meg voltam rémülve! Egy percig lélegzetet se
tudtam venni. Aztán egyet ordítottam. Egy hang – alig húsz lábnyira
tőlem – azt mondja:
– Istenke zatyám, te vagy drágica? Ne megcsinálj lárma!
Dzsim hangja volt. Soha semmi hang a fülemnek nem volt ilyen édes. Egy
kis darabot a parton lesiettem és ott voltam a tutajon. Dzsim
végigtapogatott, szorongatott, annyira megörült nekem. Azt mondja:
– Zisten áldja meg téged fiacskám, már odavoltam, hogy meghaltál. Dzsekk
itt vóta, azt mondja, aszondja, azt tartja, meglütték tégedet, mert nem
mentél már tebbet haza. Hát én most akarta indítanyi tutajkát ebben a
minitában innen ki öbölbul, mert minden meg van kiszen zindulásra, csag
várok Dzsekket, hogy bizunust mondja, hogy meghaltál vagy nem haltál.
Zistenke, zistenke, burzasztó erilek, hogy itt vagyolsz megint,
drágicám.
Én azt mondom:
– Úgy van, rém jó dolog az; mert nem találnak, azt fogják hinni, engem
is megöltek és a víz sodra elvitt. Még odafönn járja valami, attól még
jobban elhiszik. Azért ne vesztegesd az időt Dzsim, lökd el a tutajt ki
a nagy vízbe, oly gyorsan, ahogy csak bírod.
Nem éreztem magam jól, amíg a tutaj két mérfölddel odébb nem volt s kinn
a Missziszipi kellő közepén. Ott kiakasztottuk jelzőlámpásunkat s azt
gondoltuk, újra megmenekültünk és bálországban vagyunk. Nem ettem tegnap
óta egy falatot se, hát Dzsim előszedett valami pogácsafélét és egy kis
írót, sertéshúst, káposztát és zöldséget – nincs a világon ennél jobb,
ha jól van elkészítve, s míg én vacsorázgattam, elbeszélgettünk és jó
dolgunk volt. Én rém örültem annak, hogy elmenekülhetek a vendettából,
és Dzsim is annak, hogy eljöhetett a lápi szigetről. Megegyeztünk abban,
hogy végre is nincsen több olyan jó hely, mint a tutaj. Más helyeket
olyan szűknek és olyan dohosnak talál az ember, de már a tutajt nem. Rém
szabadnak és könnyűnek érzi magát az ember és alkalmasnak egy tutajon.