_néhai Steffen Dauling Botszról_.
Kicsi Botsz tán beteg lettél,
Úgy ragadt el a kaszás?
Sok jó szivet bússá tettél?
És volt érte nagy sírás?
Nem; nem ez volt a te véged
Kicsi Steffen Botsz gyerek,
Bárha sokan sírtak érted,
Nem kórság emészte meg.
Nem hökkhurut, vagy e fajta,
Sem kanyaró, torka rossz,
Mi nevedet megrontotta,
Kicsi Steffen Dauling Botsz.
Sem hűtlen szerelmi bánat
Busítá göndör fejed;
Sem gyomorbajod nem támadt,
Kicsi Steffen Botsz gyerek.
Oh nem! Sírjatok, hallgatva
Sorsát, mit elmondok én:
Lelke testét el úgy hagyta,
Kútba esett a szegény.
Bár kihúzták és belőle
Kinyomkodták a vizet:
Későn volt: dicsőbb mezőre
Vitte őt angyal sereg.
Ha Grendzserfór Emmelin ilyen verset tudott csinálni alig tizennégy éves
korában, az ember meg se tudja mondani, mire vitte volna később. Bökk
azt mondja, csak úgy ontotta a verset, mint a folyóvíz. Soha csak meg se
állt gondolkozni. Azt mondta, csak odakanyarított egy-egy sort és ha
sehogy se talált hozzá rímet, hát egyszerűen kivakarta és másikat
kanyarított helyébe és ment tovább. Nem is ragaszkodott semmihez, tudott
mindenről írni, amit föladtak neki, hogy borzasztó volt. Ha egy ember
meghalt, vagy ha meghalt egy asszony, vagy ha egy gyermek halt meg:
készen volt a maga »adójával«, mielőtt a halott teste kihült. Ő nevezte
adónak. A szomszédok azt beszélték, hogy első volt a halottnál mindig a
doktor, aztán jött Emmelin és aztán a temetkező vállalat embere. Csak
egyszer tudta őt az antreprizes ember megelőzni, s akkor Emmelin
elégette a versét, melyet a halott ember nevére írt. De ez nagyon
megváltoztatta őt; nem panaszkodott soha, de csak úgy elhervadt és nem
sokára meghalt. Szegény lélek, szerettem feljárogatni a kis szobába,
amelyben lakott, míg élt s elő-előszedtem az albumát s olvasgattam
benne, mikor a képeken elszontyolodtam s elkeseregtem rajta egy kicsit.
Szerettem ezt a familiát, élőit és halottjait egyaránt, és vigyáztam,
hogy semmi közibénk ne jöhessen. Szegény Emmelin verset csinált minden
halottról, amíg maga élt, s nekem úgy tetszett, nem igazság, hogy őróla
senki sem csinál verset, hogy most már nem él. Én hát próbáltam magam
kiizzadni egyet-kettőt, de sehogy sem akart menni. Emmelin szobáját
tisztán és rendben tartották szakasztott úgy, ahogy volt, amíg ő élt, és
soha senki se hált benne. Az öreg asszonyság maga viselte gondját, bárha
tömérdek szerecsenjük volt és sokat varrogatott ott és rendesen ott
olvasgatott a bibliájából.
A nappali szobáról már elmondtam, hogy gyönyörű firhangok voltak az
ablakokon, fehér függönyök festett képekkel, kastélyok vadszőlővel a
falon és tehenek, amint lejöttek inni. Volt egy kicsi vén ongora is a
szobában, azt gondolom, cintányér féle lehetett benne, és nem lehet
édesebbet gondolni se, mint mikor a fiatal hölgyek elénekelték azt, hogy
»Elszakadt a végső láncszem« és mikor eljátszották az ongorán a »Prágai
csatá«-t. Valamennyi szobának a fala kárpitozva volt s majd mindenikben
szőnyeg volt a padlón és az egész ház kívülről ki volt meszelve.
Dufla ház volt, és a nagy szabad hely a két ház között ki volt pallózva
és tető volt fölötte, és néha a nap derekán oda vitték ki az asztalt és
roppant hűvös és kényelmes jó hely volt ott. Jobb talán már nincs is. És
a konyha is nagyszerű volt és hozzá rémbőséges is.