Elmult három-négy nap és éjjel; azt mondhatnám elúszott, oly símán,
nyugodtan és kedvesen siklott odébb. Mostanság így csináltuk a dolgot.
Iszonyú nagy folyó volt előttünk, egy-egy helyen volt másfélmérföldnyi
széles; éjjel utaztunk, nappal kikötöttünk és elrejtőztünk; amint az
éjtszaka java elmult, abbahagytuk a hajózást és kikötöttünk, rendszerint
holtvízben, valamely homoksziget alatt; azután fiatal gyapotágat és
fűzfavesszőt vagdostunk s betakartuk vele a tutajt. Oszt kiraktuk
horgainkat. Utána beugráltunk a vízbe s úsztunk egyet, hogy
felfrissüljünk és lehűtsük magunkat; aztán leültünk a homokos fenekű
vízbe, ahol mintegy térdig ért a víz s néztük, mint virrad meg. Sehol
semmi hang, tökéletes csöndesség – mintha az egész világ aludnék, csak a
kecskebékák brekegtek bele néha. Az első dolog, amit megláttunk, amint
végignéztünk a vízen, valami homályos vonalféle volt, – az erdő a túlsó
parton, egyébnek nem lehetett nézni; aztán egy sápadt sáv az égen, aztán
még több sápadás, amely tovaterjedt; aztán fölenyhült nagy messzeségben
a folyó s nem volt többé fekete, hanem szürke; látni lehetett rajta
fekete foltokat, amint tovasiklanak: kupechajók s efélék; és hosszú
feketeségeket: tutajok; hallani lehet néha elnyújtott sikongást vagy
zavart hangokat, mert olyan csendesség van s a hang oly messze
elhallatszik; csakhamar látni lehet egy sávot a vízen s a sáv formáján
megismered, hogy ott fatuskó van a víz erős sodrában, mely megtörik
rajta és így formálja a sávot; aztán látni lehet a ködöt, hogy felgördül
a vízről és a keleti ég kipirosodik és a folyó is és feltűnik messze a
víz tulsó partján egy fakaliba az erdő szélén, nyilván fatelep,
körülötte rendes farakások keresztbe és kassul egymáson, úgy, hogy
akárhol keresztül lehetne kergetni rajta egy kutyát; aztán felszökken a
kedves szellő és jön felülről és legyezgeti az embert oly édesen és
hűvösen és olyan illatos, persze az erdőtől, meg a vadvirágtól; de nem
mindig az, mert az emberek döglött halat – keszeget s affélét – szerte
ott hagynak a parton, az pedig jócskán bűzlik; aztán hamarosan megvirrad
teljesen, minden rámosolyog a napra, legkiváltképen a füttyös madár.
Azt gondoltuk, egy kis füstöt ilyenkor nem igen vesznek fel, hát
leszedtünk néhány halat a horgokról és meleg reggelit főztünk. Majd
aztán elnézzük a folyó elhagyottságát, lustálkodunk és lassan-lassan
elalszunk. Ha aztán fölébredünk, körülnézünk, hogy mi történt azalatt,
lehet, meglátunk egy-egy gőzhajót, amint köhög fölfelé a vízen, oly
messze odaát a másik part fele, hogy az ember alig tudna róla egyebet
mondani, minthogy kerekekre járó gőzös-e vagy csavaros; aztán megint egy
óráig se látunk se hallunk semmit, csak az állhatatos elhagyatottságot.
Aztán meg látni egy tutajt lefelé siklani és megesik, hogy épen tuskót
hasogatnak rajta, mert majd mindig affélét csinálnak tutajon; látod a
fejszét megvillanni és látod lecsapni, – de hallani nem hallasz semmit;
és látni megint a fejszét amint felszökik és akkor, mikor a favágó
embernek épen a feje fölött van, akkor hallod csak, hogy _K’csak!_ Eddig
tartott, amíg a hang át tudott jönni a vízen. Igy szoktuk eltölteni a
napot, lustálkodva és hallgatva a csendességet. Egyszer igen sűrű köd
volt, és a tutajon, meg effélén, ami arra ment, cintányérokat csapkodtak
egymáshoz, hogy a gőzhajók hegyibök ne menjenek. Egy komp vagy tutaj oly
közel ment el hozzánk, hogy tisztán hallottuk beszédüket, káromkodásukat
és röhögésüket, de látni nem láttunk belőlük semmit. Az embert szinte
megborzongatta, olyan volt, mintha szellemek szálltak volna a levegőben.
Dzsim hitte is, azt mondja, hogy szellemek, de én azt mondtam:
– Nem, szellemektől nem telnék ki, hogy azt mondják: a ménkü üssön ebbe
a ködbe.
Amint leszállt az éj, kiereszkedtünk a vízre; mikor a közepe fele
voltunk, magára eresztettük, hadd ússzék, amerre a víz sodra viszi;
aztán rágyújtottunk, a lábunkat a vízbe lógattuk és beszélgettünk
mindenféléről, – mindig meztelenül jártunk éjjel-nappal, ha a
szunyogoktól lehetett; Bökkék új ruhája, amit nekem varrattak, nagyon is
jó volt arra, hogy kényelmes legyen, amellett egyáltalán nem sokat adtam
a ruházkodásra.
Néha a mienk, magunké volt az egész széles folyó. Amoda túl volt a
partság s a szigetek, a víz másik oldalán; egyszer-egyszer egy kis fény
valamely kunyhó ablakában; néha a vízen is lehetett látni egy-két ilyen
fényt, tutajon persze vagy kompon, s megesett, hogy valahonnan a
tutajokról elérte az embert holmi hegedű- vagy énekszó. Roppant jó élet
van a tutajon. Ott volt fölöttünk az égi boltozat teleszórva csillaggal,
s mi szerettük nézegetni hanyatt fekve s arról beszélgetni, hogy vajjon
valaki csinálta-e őket vagy hogy csak úgy lettek. Dzsim azt állította,
hogy úgy csinálták, de én azt, hogy csak lettek; mert mondok rém sokáig
eltartott volna, míg annyi sok elkészül. Dzsim azt mondta, hogy tojhatta
a csillagokat a hold is; és ez mintha okos beszéd lett volna, azért nem
is szóltam ellene semmit, mert a magam szemével láttam, hogy egy béka is
egymaga tojott majd annyit, hát meglehet, úgy volt. Figyeltük a
hullócsillagokat is, ahogyan lezuhantak. Dzsim azt mondta, ezek tán
megzápultak, hát kidobják a fészekből.
Egyszer-kétszer láttunk gőzhajót is tovasiklani az éjben, aki
egyszer-egyszer tenger szikrát okádott ki a kéményeiből; a szikra mint
az eső hullott a folyóba és rémisztően szép volt nézni; aztán a hajó
megkerülte a part egy sarkát, fénye kialudt, dohogása megszünt és átadta
megint csöndességének a folyót; aztán lassan elértek a hullámai hozzánk
– jóval az eltűnése után, – meglóbálták egy kicsit a tutajunkat és
ezután az ember nem is tudja meddig, ismét nem lehetett hallani semmit,
kivéve tán békát és effélét.
Éjfél után a parti lakók lefeküdtek és ekkor két vagy három órára a part
merő feketeség lett, – semmi fény már a kunyhók ablakában. Ez a fény
volt a mi óránk; amint az első feltűnt, ez nekünk a hajnalt jelentette s
ekkor rögtön hely után néztünk, ahol elrejtőzhetnénk és kiköthetünk.
Egy reggel, pitymallat körül, csónakot találtam s keresztül eveztem egy
szigetközi csatornán – lehetett kétszáz öl szélességű – a főpartra s
vagy egy mérföldet mentem a víz egy mellékágán föl cipresszus-erdő
alatt, azzal a szándékkal, ha epret vagy valamit szedhetnék. Épen amikor
egy oly hely mellett mentem el, ahol valami marhacsapás keresztezte a
folyó ez ágát, hát csak rohan ám két ember a tehéncsapáson oly sebesen,
ahogy a lába bírja. Én gyorsan el akartam onnan evezni, de akkor már jól
közel értek hozzám s rám kiabáltak és rimánkodtak, hogy mentsem meg az
életüket. Azt mondták, nem vétettek semmit, azért üldözik őket, emberek
és kutyák vannak a nyomukban. Mindjárt bele is ugrottak volna a
csónakomba, de én azt mondom:
– Megálljanak. Nem hallok még se kutyát, se lovat; még ráérnek
keresztülvágni itt a bozóton és elérhetik egy kissé föllebb a vizet. Ott
belegázolnak s ide gázolnak hozzám s beülnek, ettől a kutyák elvesztik a
szimatjukat.
Ezt meg is tették, és amint benn voltak a csónakban, én indultam a
homokszigetünk felé s úgy öt-tíz perc mulva hallottuk messze fönn a
kutyákat és az emberek kiabálását. Hallottuk, amint jöttek a csatorna
felé, de látni nem láttuk; mintha megálltak s egy darabig ide-oda
keresgéltek volna; s mikor mind tovább és tovább jutottunk, alig
hallottuk őket már egyáltalán; ezalatt elhagytunk egy mérföld
hosszúságnyi erdőt s beleértünk a főfolyóba s minden csendes volt s mi
odaeveztünk a homokszigethez, elbujtunk a gyapoterdőbe és bátorságban
voltunk.
Az egyik e fickók közül lehetett úgy hetvenes vagy tán több is, kopasz
volt és szürke szakálla volt. Viharlátott ócska puha kalapja volt neki
és zsíros, kék gyapotinge és csizmaszárába gyömöszölt rongyos, ócska kék
szövetnadrágja és otthonkötött nadrágtartója, azaz csak egy fél. Ócska
hosszúaljú kabát kék szövetből, vásott rézgombokkal volt a karjára vetve
s mindegyiknek volt egy-egy nagy, pocakos tarisznyája szőnyegszövetből.
A másik fickó maga harminc éves, ruhája meg ép oly ordináré volt, mint a
másiké. Reggeli után lehevertünk és beszélgettünk s az első dolog, ami
kiderült, az volt, hogy ez a két legény nem ismerte egymást.
– Mitől keveredett maga bajba, kérdi a kopaszfejű a másik legénytől.
– Egy szert árultam, amely leszedi az ember fogáról a borkövet. És le is
szedi, de lemegy vele a fog zománca is. De egy éjjel tovább maradtam ott
mint kellett volna és épen abban a pillanatban akartam elillanni, amikor
a város innenső részén magába ütődöm, mikor menekül; maga azt mondta,
jönnek és könyörgött, segítsem a menekülésében. Én azt mondtam, magam is
bajban vagyok, hát fussunk együtt. Ez az egész história, – mi a magáé?
– Én egy kis mértékletességi mozgalmat csináltam vagy egy hétig és
becéje lettem a fehérnépnek, aprónak-nagynak egyaránt, mert hatalmasan
befűtöttem iszák uraiméknak, annyit mondhatok, s beszedettem öt-hat
dollárt egy-egy éjjel – fejenkint tíz centjével, gyermek és szerecsen
ingyen – és az üzlet mindjobban ment napról-napra, amikor valamikép mult
éjjel hire ment, hogy én titokban a saját korsómmal töltöm az időmet.
Egy fekete költött fel ma reggel azzal, hogy a népek titokban
szedelőzködnek kutyáikkal és lovaikkal és hamarosan rám jönnek, de adnak
egy félórai egérutat, azután azonban ahol találnak, lehúznak; s ha
megcsípnek, bekátrányoznak, tollban meghentergetnek és végighurcolnak a
városon, annyi bizonyos. De nem vártam be a fölöstökömöt, nem voltam
éhes.
– Bácsi, – aszondja a fiatalember – azt tartom, mi ketten egy szekér elé
foghatnók magunkat; mit szól hozzá?
– Nem mondom, hogy nincs kedvem. Mi úgy a maga főfő-mestersége?
– Mesterségem szerint újságszedő; szabadalmazott medecinákban is utazom
egy kicsit; színművész is, tudja, a tragédiában; ki-kiruccanok az
asztaltáncoltatás, a frenológia hímes mezőire, úgy alkalomadtán;
változatosság okáért tanítok éneklőföldrajzot; felolvasásokat is tartok
néha – oh, csinálok én másfélét, többnyire akármit, ami a kezem ügyébe
esik, az aztán nem is munka. Hát kend miben izél?
– Én a magam idejében jócskán doktoroskodtam. Legjobb fogásom rák,
agylágyulás és eféle ellen, a betegre tenni kezemet; tudok alkalmasan
jövendőt is mondani, ha akad valaki, aki ki tudja számomra a
körülményeket. Prédikálni is szoktam, aztán gyűléseket rendezni puszta
ég alatt, aztán térítő munkát csinálni.
Egy darabig mindnyájan hallgattunk, akkor a fiatalember egy nagyot
sóhajtott, azt mondja: haj! haj!
– Mi erányában hajhajózik kend – mondja a kopasz.
– Ha meggondolom, hogy azért éltem, hogy ilyen életet éljek és ilyen
kompániába sülyedjek alá. És elkezdte a szemszögletét törülgetni egy
rongydarabbal.
– A fene a bőribe, nem elég jó kendnek ez a társaság? – mondja a kopasz
szemtelenül és fennhéjázón.
– Hát elég jó nekem; olyan jó, amilyent érdemlek; mert ki hozott le
idáig, holott olyan magasan voltam? Csak magam bizony. Nem okolom én
önöket, uraim, távol tőlem. Nem okolok senkit. Rászolgáltam mindenre.
Hadd végezze rajtam a hideg világ a legrosszabbat; egyet tudok: valahol
van egy sír az én számomra is. A világ ám menjen azon az úton, ahol
mindig járt és szedjen el tőlem mindent: szeretteimet, birtokomat,
mindent, azt az egyet el nem veheti tőlem. Egy napon majd ott fogok
feküdni lent és mindent elfelejtek és szegény megtört szívem ott
nyugalmat talál. És tovább törülgette a szemit.
– Süsd meg a tört szívedet, – mondja a kopasz. Mit hánytorgatod nekünk a
szegény tört szívedet? Mi nem vétettünk neked semmit.
– Tudom, önök nem. Nem is teszek önöknek szemrehányást, uraim. Én magam
juttattam magamat ennyire. Igen, senki más, csak magam. Igazság, hogy
megszenvedjek érte, való igazság. Hát nem is panaszlom fel.
– Ennyire juttattad magadat? Honnan juttattad magadat ennyire?
– Ah, hiszen úgy sem hinnétek el. A világ sohasem hisz az embernek.
Hagyjuk annyiba, sebaj no! Születésem titka –
– Születésed titka? Azt akarod mondani –
– Uraim, – mondja a fiatalember igen ünnepiesen – fel fogom önök előtt
tárni, mert érzem, hogy bízhatom önökben. Jog szerint én herceg vagyok.
Dzsimnek majd kiugrott a szeme, amikor ezt hallotta; de gondolom, az
enyém is. Aztán azt mondja a kopasz: de csak nem mondja komolyan?
– De igen. Szépapám, Bridzsvuoter herceg legidősebb fia, a mult század
vége felé ebbe az országba menekült, hogy a szabadság tiszta levegőjét
szívja magába; itt meg is házasodott, meg is halt, egy fiút hagyván maga
után. Az ő atyja is körülbelül ugyanakkor halt meg. A néhai herceg
második fia magához ragadta a címet és a birtokokat, az igazi
csecsemőhercegről nem vettek tudomást. Én vagyok e csecsemő egyeneságú
leszármazottja, én vagyok a törvény szerint való Bridzsvuoter herceg; és
íme, itt vagyok veszendőben, nagy rangomról letépve, emberek által űzve,
a hideg világtól megvetve, rongyosan, elnyűtten, megtört szívvel és
gézengúzok társaságára kárhoztatva egy tutajon.
Dzsim rém módon megsajnálta, de meg én is. Próbáltuk vigasztalni, de ő
azt mondta, mi haszna, őt nem lehet megvigasztalni. Azt mondta, ha
hajlandók lennénk elismerni őt, ez jobban esnék neki, mint akármi; mi
hát rámondtuk, hogy szívesen, csak mondja meg, mit kell tennünk. Azt
mondta, bókolnunk kell előtte, ha szólunk hozzá, és azt kell mondanunk,
_kegyelmességed_ vagy _milord_ vagy _lordságod_, – de azt sem bánja, ha
egyszerűen Bridzsvuoternak szólítjuk, mert aszondja, az inkább titulus,
semmint név. És hogy evés idején egyikünk udvaroljon neki és tegyen meg
minden apró dolgot, amit megkíván.
Ez ugyan könnyű dolog volt, hát megtettük. Az egész ebéd alatt Dzsim
körülötte volt és udvarolt neki, és aszondja: Parancsulja miltusága,
ebbül vagy abbul paransolja? És így tovább, és az ember láthatta, hogy
rém tetszett neki.
De az öreg lassacskán roppant elcsöndesedett; se szólt, se beszélt, és
látszott, hogy nem jól esik neki, ahogy ezt a herceget kényeztettük.
Mintha valami nyomta volna a lelkét. Igy aztán ebéd után egyszer csak
ezt mondja:
– Nézze csak, Bildzsvuoter, én rém sajnálom magát, de nem maga az
egyetlen ember, akinek ilyenféle bánata van.
– Nem?
– Nem, nem az egyetlen. Maga nem az egyetlen ember, akit
kifiruncvancigoltak nagy állapotából.
– Haj, haj!
– Nem, maga nem az egyetlen ember, akinek titka van a születése körül.
És akármi legyek, az öreg elkezd pityeregni.
– Lassan, mit akar ön mondani?
– Bildzsvoater, bízhatom önben – mondja az öreg még mindig hüppögve.
– Akár a keserű halálba. És megfogta a bácsi kezét és megsímogatta és
aszondja: Beszéljen, mi van a születése titkával?
– Bildzsovater, én vagyok a néhai dofén.
Elhiheti bárki, hogy nekem meg Dzsimnek ezúttal tátva maradt a szánk. A
herceg azt mondja:
– Micsoda kend?
– Igen, úgy van, barátom, az ön tekintete ebben a szent szempillantásban
a szegény eltűnt dofénen pihen: tizenhetedik Lalyoson, tizenhatodik
Lalyos és Mária Antoinetta fián.
– Maga? Ebben a korban? Ugyan! Azt akarja mondani, hogy maga néhai Nagy
Károly; akkor magának legkevesebb hat-hétszáz esztendősnek kell lenni.
– A bánat tette, Bildzsovater, a bánat; bánat hozta rám ezt az ősz
hajat, bánat a korai kopaszságomat; igen uraim, önök – kék posztóban és
nyomorban Franciaországnak bujdosó, száműzött, megtaposott, szenvedő,
törvényszerinti királyát látják maguk előtt.
És úgy rítt és nyavalygott, hogy Dzsim meg én nem tudtuk, micsináljunk,
annyira sajnáltuk, de örültünk is, meg büszkék is voltunk, hogy velünk
volt. Hát nekiálltunk, mint ahogy az előbb a herceggel tettük és
iparkodtunk őtet megvigasztalni. De ő azt mondta, semmi hasznát se
veheti, rajta nem segít már csak a halál és ha mindennek vége lesz,
ámbátor aszondja, sokszor jólesett neki, ha néha az emberek rangja
szerint bántak vele, és térdre ereszkedtek előtte, ha szóltak hozzá és
mindig _felségednek_ szólították és udvaroltak előbb neki, mikor enni
kellett s addig le nem ültek a jelenlétében, amíg ő nem intett nekik.
Igy hát Dzsim meg én lefelségedeztük őtet, megtettük neki ezt is, azt
is, amazt is, és állva maradtunk, amíg nem mondta, hogy üljünk le. Ez
aztán borzasztón jól esett neki, szinte megvidámult és fölmelegedett
tőle. De bezzeg a herceg elsavanyodott, nem jó szemmel nézte a dolgokat;
mégis a király igen barátságosan bánt vele s azt mondta neki, hogy a
herceg szépapjára, meg a többi Bildzsvoater hercegekre sok gondja volt
az ő atyjának és annak köszönhetik emelkedésüket is, de a herceg
jódarabig nem engedett konokságából, míg végre azt mondja a király:
– Megeshetik, hogy veszekedett sokáig kénytelenek leszünk együtt maradni
ezen a tutajon, Bildzsvoater, hát mi haszna keseredik el? Én csak
kényelmesebbé akarom tenni a helyzetünket. Nem az én hibám, hogy nem
születtem hercegnek, nem a kendé, hogy nem született királynak, hát mi
haszna emésszük magunkat? Vedd lehető jó hasznát annak, ami akad: ez az
én jelszavam. Nem rossz dolog az, hogy idekerültünk: van elég mit enni,
az élet könnyű, no, adja a kezét herceg és legyünk mindnyájan jó
barátok.
A herceg megtette s Dzsim meg én nagyon megörültünk neki. Minden
feszesség elmult tőle és nekünk roppant jól esett a dolog, mert bizony
csak nyomorúság az, ha marakodás van a tutajon. Mert az kell a tutajon
csak, hogy mindenki meg legyen elégedve és csöndes és barátságos legyen
mindenki eránt.
Nemsokára rájöttem, hogy ezek a hencegők se nem királyok, se nem
hercegek, hanem bizony nagyon is elesett csalók és svindlerek. De soha
egy szót se szóltam róla és nem is mutattam; inkább magamba tartottam,
ez a legjobb; így nem akad perpatvar és nem keveredik az ember bajba. Ha
jól esik nekik, hogy királynak meg hercegnek szólítsuk, én ugyan nem
bánom, hiszen ez tartja fönn a családi békét, és mihaszna mondtam volna
meg Dzsimnek, hát neki se szóltam. Ha egyebet se tanultam a tatámtól,
azt megtanultam, hogy úgy lehet legjobban békességben megélni az
emberekkel, ha hagyja az ember mindét a maga útján.