Körülbelül egy félperc mulva valaki kiszólt az ablakon anélkül, hogy a
fejét kidugta volna s azt mondja:
– Készen, fiúk! Ki az?
Én aszondom: Én vagyok.
– Ki az az én?
– Dzsekszon Gyuri.
– Mit akarsz?
– Semmit, uram. Csak odébb szeretnék menni, de a kutyák nem eresztenek.
– Mit kuncsorogsz te erre éjtszakának idején, mi?
– Nem kuncsorgok én uram; leestem a gőzhajóról.
– Oh, le, a gőzhajóról? Valaki gyújtson gyertyát. Mit mondtál, mi a
neved?
– Dzsekszon Gyurit mondtam, tens uram. Csak gyerek vagyok.
– Ide vigyázz! Ha igazat beszélsz, nincs mitől félned, senki se fog
bántani. De ne próbálj mozdulni; állj meg ott, ahol vagy. Menjetek, Bob
és Tom, egyitek hozza el a puskákat. Dzsekszon Gyuri, van veled valaki?
– Nincsen uram, senki.
Hallom az embereket a házban mozogni s világosságot látok. Az emberem
ezt kiabálja:
– Tedd félre azt a gyertyát Betszy, te vén bolond, hová tetted az
eszedet? Tedd a földre a bejáró ajtó mögé. Bob, ha készen vagy és Tom
is, álljatok helyetekre.
– Készen vagyunk.
– No, Dzsekszon Gyuri, ismered-e a Sepperdszonékat?
– Nem, uram, soha hírüket se hallottam.
– Jó, lehet igaz, lehet nem igaz. Készen vagyunk mind. Előre Dzsekszon
Gyuri. Vigyázz, ne siess, – jöjj nagyon lassan. Ha van valaki veled,
maradjon hátul, ha előre jő, lelőjjük. Most gyere. Gyere lassan; nyisd
ki az ajtót magad, csak épen annyira, hogy bejuthass, hallod?
Nem siettem, még ha akartam volna se tudtam volna sietni. Csak egyet
léptem lassan egyszerre, és semmi neszt nem hallottam, csak mintha a
szívemet hallottam volna. A kutyák ép úgy hallgattak mint az emberek, de
kissé elmaradva követtek. Mikor odaértem a három padlólépcsőhöz,
hallottam, mint veszik le a lakatot, a keresztvasat és húzzák félre a
reteszt. Kezemet az ajtóra tettem s apránként becsúsztam, míg valaki azt
nem mondta: Hó, ennyi elég, dugd be a fejed! – Bedugtam, bár azt hittem,
leveszik a vállamról.
A gyertya a padlón volt s az emberek ott voltak mind, ők engem néztek,
én meg őket, úgy egy fertálypercig. Három nagy ember, mindeniknél puska,
melyet felém tartottak. Mondhatom, hogy meghökkentem tőlük. A legöregebb
szürke s mintegy hatvanas, a másik kettő harmincas vagy valamivel
öregebb, mind finom szép úr és egy édes öreg, szürkésfejű néni s mögötte
két fiatal néni, kiket azonban nem láthattam jól. Az öreg úr azt mondja:
– No, úgy nézem, minden rendben van. Gyere be.
Amint ottbenn voltam, az öreg úr nyomban becsukta az ajtót retesszel és
keresztvassal s azt mondta a fiataloknak, jöjjenek be a puskájokkal, s
mind bementek egy tágas társalgószobába, melynek a padlója új szőnyeggel
volt beterítve, s összegyűltek egy sarokban, ahova nem lehetett a
homlokzati ablakokból ellátni, – oldalt nem voltak ablakok. Föltartották
a gyertyát, jól szemügyre vettek s mind azt mondták: »Ez ugyan nem
Sepperdszon, nem ez, s nincs is vele a Sepperdszon hadból senki.« Aztán
azt mondta az öreg úr, hogy talán csak nem veszem föl, ha megmotoznak,
nincs-e fegyver nálam, nem akarnak bántani, csak biztosság okáért
teszik. Nem is dugta a kezét a zsebembe, csak kívülről tapogatott végig
s azt mondta, rendben van. És azt mondta, helyezkedjem el kényelembe,
mintha otthon volnék és mondjak el magamról mindent. De az öreg
asszonyság azt mondja:
– Az isten áldjon meg, Saul, a szegény teremtés egy víz; aztán nem
gondolod, hogy éhes is lehet?
– Igazad van, Rákhel, nem gondoltam rá.
Erre azt mondja az öreg asszonyság:
– Betszy, – ez egy öreg szerecsen némber volt – fuss és hozz neki
ennivalót, szaporán, ahogy tudsz, a szegény ördögnek; ti meg lányok
egyitek menjen és keltse föl Bökköt – de ni, itt van maga. Bökk, vidd
ezt a kis jövevényt, szedd le róla nedves ruháját és adj rá a magadéból
szárazat.
Bökk én velem egykorúsnak látszott – tizenhárom-tizennégy vagy afféle,
ámbárhogy erősebb volt nálamnál. Nem volt rajta csak az inge és nagyon
borzas volt. Ásítozva jött be s a fél öklével a szemit dörgölte s a
másikkal puskát hurcolt maga után. Azt mondja:
– Sepperdszonék vannak itt? Azt mondták nincsenek. Vaklárma volt.
– Ha azok lettek volna, aszondja, egynek én is beadtam volna.
Mind nevettek, s Bob azt mondja:
– Bizony Bökk, azok lehúzhatták volna valamennyiünk fejéről a bőrt, mire
te ideértél.
– Ha senki sem jött értem! Ebben nincsen igazság. Engem mindig
elnyomnak. Semmi alkalmat nem adnak soha.
– Ne bánd fiacskám, Bökk, mondja az öreg ember, lesz még alkalmad elég,
ha eljön az ideje, emiatt nem kell magadat emésztened. Most eredj és
tedd meg, amit édesanyád mondott.
Hogy fölmentünk az emeletre, a fiú szobájába, ott adott egy durva inget
és egy övet és nadrit a magáéból, amit fölvettem. Míg öltözködtem,
megkérdezte a nevemet, de mielőtt még megmondhattam volna neki,
elkezdett beszélni egy zöldharkályról és egy nyuszikáról, mit
tegnapelőtt fogott az erdőn és azt kérdezte, hol volt Mózes, mikor
elaludt a gyertya. Én azt mondtam, nem tudom, soha se hallottam még róla
semmit.
– Hát találd ki, mondja ő.
– Hogyan találjam ki, mondom én, ha soha hírét nem is hallottam.
– De kitalálni csak ki tudsz valamit, nem? Mikor olyan könnyű.
– Miféle gyertya, mondok.
– Akármiféle, csak gyertya, mondja ű.
– Én nem tudom, hol volt akkor Mózes, mondom én; hát hol volt?
– Hol, hát – sötétben volt, a bizony.
– De ha tudtad, hogy hol volt, hát mért kérdezted én tőlem?
– Mért, csacsi, mert találós mese, nem veszed észre? Mondd csak, meddig
maradsz itt? Itt maradhatnál örökre. Most épen ráérnénk kujtorogni, –
nincsen épen iskola. Hát kutyád van-e? Én kaptam egy kutyát, aki
belemegy a folyóba és kihozza a holmit, amit az ember beledobál.
Szereted, ha vasárnap kikeneficélnek és ami efféle bolondság van?
Elhiheted, hogy én nem szeretem, de a mamám nem engedi el. Bujk’ ebbe a
vén nadriba, azt tartom, bele kéne bujni, de jobb szeretnék amúgy, mert
olyan meleg van. Gyere buksi, menjünk.
Hideg lepény, hideg hús, vaj és író: erre vártak engem odalenn, és én
soha világéletemben ennél finomabbat nem ettem. Bökk és a mamája és mind
a többiek rágyújtottak az agyagpipákra, csak a négerasszony nem, aki
kiment és a két fiatal leány nem. Mind füstöltek és beszélgettek és
ettek meg-meg beszélgettek. A lányok steppelt takaróba voltak takarva és
a hajuk le volt eresztve a hátukra. Engem kikérdeztek, és én elmondtam,
hogy a tatám, meg én, meg az egész familiánk egy kis majorban éltünk
alsó Arkanzaszban és hugom, Meri-Emi elszökött és férjhez ment és soha
többé hírét se hallottuk, és Bill utánuk ment, hogy felkutassa őket, de
őneki is híre veszett, Tom és Mór meghaltak és aztán már csak ketten
maradtunk: tata meg én, de tatát a sok baj egészen levette a lábáról,
mikor aztán ő is meghalt, én összeszedtem, amink maradt, mert hogy a
major nem volt a mienk és eljöttem a folyón fölfelé egy gőzhajón és
beleestem a vízbe. Igy kerültem ide. Erre azt mondták, náluk
megmaradhatok, amíg kedvem tartja. Erre már majdnem egészen meg is
virradt és mindenki lefeküdt. Én Bökkel háltam egy szobában, s mikor
reggel fölébredtem, az isten akárhová tegye, elfelejtettem a nevemet.
Majd egy óráig hevertem így ébren s törtem a fejem, s mikor Bökk is
fölébredt, azt mondtam neki:
– Tud maga sillabizálni, Bökk?
– Tudok, aszondja.
– Fogadni mernék, nem tudja kisillabizálni a nevemet, mondom én.
– Fogadok, amibe tetszik, hogy tudom, aszondja.
– Rendben van, mondom, hát rajta.
– Dzs-e-k-sz-o-n Gy-u-r-i, aszondja, itt van.
– Az ám, mondok, tudta, pedig én nem hittem, hogy tudja. Nem olyan
pipogya név ez, nem lehet fejtörés nélkül kisillabizálni.
Titokban le is írtam magamnak, mert hátha valaki mostanában azt kívánná
tőlem, hogy sillabizáljam el. Én meg ügyes akartam lenni; mondok, úgy
elhadarom, mintha soha se tettem volna egyebet.
Rém kedves familia volt és rémcsinos a házuk is. Én nem láttam eddig a
vidéken ilyen csinos házat, meg akinek így megadták volna a módját.
Nem vasreteszre járt a főajtó, sem nem fakilincsre, bőrmadzaggal, hanem
rézkilincsre, mit forgatni kellett, ahogy városi házakban szokott lenni.
A nappali szobában nem volt ágy, még csak nyoma sem az ágynak. Egy nagy
piros téglából rakott kandalló volt a szobában, mely ragyogott, oly
tiszta volt, mert vízzel le szokták önteni és másik téglával
megsurolják. Néha piros vízfestékkel szokták lemosni, amit
spanyol-barnának hívnak, szakasztott úgy, mint a városban szokás.
Vastag réz-keresztvasak voltak az ajtón, amelyek elbírták volna egy fa
törzsét. A kandalló ormán óra volt, alul a fal üvegéig egy város volt
rápingálva, a közepén pedig egy kerek puszta tér, rajta a nap és mögötte
látni lehetett a ketyegőjét ide-oda járni. Gyönyörűség volt ennek az
órának a ketyegése; és mikor jött egy olyan házaló és kitakarította és
jó rendbe hozta, akkor nekilódult és ütött százötvenet is egy végbe. Oda
nem adták volna semmi pénzért.
Volt még egy-egy zömök külföldi papagály az óra mindenik oldalán, afféle
krétaföldből és üdén kipingálva. Az egyik papagáj mellett
porcellánmacska, a másik mellett porcellánkutya volt; és ha az ember
megnyomta, akkor vakkantottak, de sem a szájukat ki nem nyitották, sem
nézésükben változás vagy valami figyelem nem látszott. Valahogy úgy
bévül vakkantottak. E mögött a holmi mögött egy pár nagy vad
kanpulykaszárny volt kifeszítve legyezőformában. A szoba közepén egy
asztalon porcellánkosár volt, megrakva almával, naranccsal, barackkal és
szőlővel, de a gyümölcs sokkal pirosabb és sárgább volt és szebb is mint
az igazi, mert látni lehetett ahonnan egy szemet lecsíptek s ott
kitetszett a fehér porcellánagyag vagy mi lehetett.
Ezen az asztalon egy gyönyörű viaszkosvászonterítő volt, rajta egy kék
és piros festett kétfejű sas és köröskörül a széle volt festve. Azt
mondták, hogy mind Filadelfiából hozták. Voltak könyvek is, akkurátusan
egymásra rakva az asztal minden sarkán. Az egyik a nagy családi biblia
volt, tele képekkel. Egy volt _A zarándok útja_, egy emberről szólt, aki
elhagyta családját, de a könyvből nem lehetett megtudni, hogy mért
hagyja el. Olvastam belőle jócskán egyszer-másszor. A meséje érdekes
volt, de bizony közönséges. Még egy másik volt: _A barátság hódolata_.
Tele gyönyörű mindenfélével és versekkel; de a verseket nem olvastam.
Meg-meg egy volt _Henri Klé Beszédei_; és egy másik _Gonado családi
orvosa_, amiben minden megvolt, hogy mit kell tenni betegség vagy halál
esetén. Aztán volt egy énekeskönyv is és egy csomó egyéb könyv. Aztán
voltak csinos nádfenekű székek és hozzá egészen épek, nem kiülve és
kirongyolódva közepükön, mint egy ócska kosár.
A falon voltak képeik, többnyire Vassingtonok és Lafajettek és csaták,
és egy, amelynek címe volt a _Nyilatkozat aláírása_. Volt egy pár olyan,
amit ők krétarajzolatnak mondtak, s amit egy elhalt leányuk készített,
mikor még csak tizenöt éves volt. Ezek másmilyenek voltak, mint minden
festett kép, amit eddig láttam. Többnyire feketébbek, mint lenni
szokott. Az egyik egy asszony volt karcsú fekete ruhában, a hóna alatt
vékony övvel és olyan buggyantói voltak a ruha ujja közepén, mint
egy-egy káposztafej és terebélyes simléderes féketője volt fekete
fátyollal és karcsú bokája fekete szalaggal keresztbe kötve és roppant
parányi fekete papucsa, mint valami véső, és egy sírkőre volt a jobb
könyökével dülve, merengő tekintettel, szomorúfűzfa alatt és a másik
keze oldalt lelógott és fejér zsebkendőt meg egy kis tasakot tartott, és
a kép alá az volt írva, hogy »Haj, hát soha se lássalak többé?« Egy
másik fiatal leány képének pedig minden haja föl volt fésülve a feje
búbjára és ott felbogozva egy fésűre, olyan volt, mint egy székháta, és
ez belesírt a zsebkendőjébe és a másik kezében a tenyerén egy döglött
madár feküdt hanyatt, karmaival ég felé, s a kép alá az volt írva, hogy
»Haj, hát már sohase hallom édes csipogásodat?« És volt még egy fiatal
leány, mely az ablaknál állt és fölnézett a holdra és a könnyje
végigfolyt az orcáján, és a kezében nyitott levél volt, amelynek az
egyik szélin fekete pöcsét látszott és ő egy medáliát dédelgetett, lánc
is volt rajta s az ajka felé vitte, és a kép alatt az állt, hogy: »Haj,
hát elmentél, igen elmentél, el!« Ezek igen csinos képecskék voltak, azt
tartom, de nem igen vonzódtam hozzájok, mert ha valahogy el voltam
szontyolodva, mindig megborzongattak. Mindenki sajnálta, hogy meghalt az
a fiatal leány, mert sok ilyen képet festett volna még, s az ember látta
abból, amit csinált, hogy mennyi veszett el vele. De én úgy nézem,
amilyen természet volt, jobb helye volt neki a temetőben. Épen azon
dolgozott, amit a legnagyobb művészetnek mondanak, amikor ágynak esett
és éjjel-nappal az volt az imádsága, hogy csak addig élhessen, amíg ezt
elvégzi, de bizony nem kedvezett neki a szerencse. Az is egy fiatal
leány képe volt és hosszú fehér ruha volt rajta és egy híd korlátján
állott készen a vízbeugrásra, kibontott hajával a hátán, szemével a
holdon, az arcán végig a könnyei és két karjával keresztbe fonva a
mellén, két karját kifeszítette előre és másik két karját kiterjesztette
a hold felé. És azt gondolta, így meglátja, melyik két kar fest
legjobban, a többit aztán mind kivakarja. De, amint már mondtam,
meghalt, mielőtt a dologgal tisztába jött volna és most otttartották a
képet a szobájában az ágy fölött fejtül és minden születésenapján
fölvirágozták. Máskor mindig függöny alá rejtették. A képen való fiatal
leánynak kedves, szép arca volt, de nekem úgy tetszett, hogy a sok
karjától nagyon olyan volt, mint egy pók.
Amíg élt az a fiatal leány, albumot tartott és abba beleraggatta, amit a
_Presbiteriánus Figyelőből_ szedett: halottak listáját,
szerencsétlenségeket és a türelmes szenvedés eseteit, és aztán verseket
írt hozzá a saját fejéből. Nagyon csinos versek voltak. Itt van egy
vers, amit egy Steffen Dauling Botsz nevű fiúról írt, aki a kútba esett
és belefúlt: