Majdnem az egész nap aludtunk s éjjel útra keltünk valamicskét egy csoda
nagy tutaj után, amely úgy ment el mellettünk, mint egy nagy processzió.
Négy kisegítő lapátja volt mindenik végin, amiből azt gondoltuk, hogy
visz legalább harminc embert. Öt vaskos putrija volt a fedélzetén jól
távol egymástól és egy nyilt tűzhelye a közepén és zászlórúdja mind a
két végin. Rém hatalmas formája volt neki. Sokra mehet az, aki tutajos
gazda egy ilyen jószágon.
Hát úsztunk lefelé és egy nagy kanyarulatba értünk, az ég kezdett
beborulni és meleg lett. A folyó igen széles volt s mind a két oldalán
erős erdőfala volt; nem lehetett rajta rést vagy tisztást látni.
Kairóról beszélgettünk, s kíváncsiak voltunk, ráismerünk-e, ha odaérünk.
Én azt mondtam aligha, mert hallottam, hogy körülbelül csak egy tucat
házból áll, és ha véletlenül sehol sem égetnek gyertyát, miből tudjuk,
hogy város mellett megyünk el? Dzsim azt mondta, abból megtudjuk, ha a
két nagy folyó valahol egymásba szakad. De én meg azt mondtam, megesik,
azt fogjuk gondolni, hogy egy sziget alsó vége mellett megyünk el s
megint az előbbi folyóba kerülünk. Ez megzavarta Dzsimet is, engem is
megzavart. Igy az lett a kérdés, mit kell tenni? Én azt mondtam, partra
kell evezni, mihelyt valahol világosságot látunk, s azt kell mondani,
hogy tata jön utánunk, de még kezdő ember s szeretné tudni, mennyire van
még Kairó? Dzsim azt gondolta, ez jó ötlet, így hát rágyújtottunk és
vártuk a szerencsét.
Semmit sem volt mit tenni, csak lesni erősen a várost és vigyázni, hogy
el ne menjünk mellette. Azt mondta Dzsim, mérget vesz rá, hogy ő
meglátja, mert abban a minutában, mikor meglátta, szabad ember lesz; de
ha elvétené, megint rabszolgatartó országba jutna és sohase látná a
szabadságot. Föl is ugrott minduntalan kiabálva:
– Ahun van neked!
De csak nem volt. Tüzes ember volt vagy szentjánosbogár. Hát csak leült
megint s tovább vigyázott, mint előbb. Azt mondja, reszket s a hideg is
kirázza attól a gondolattól, hogy olyan közel van a szabadsághoz. Hát
megvallom én is reszkettem s majd kirázott a hideg engem is, mikor ezt
tőle hallom, mert nekem is földerengett a fejemben, hogy már szinte
szabad, és ki volt az oka? Csak én. Már nem tudtam ezt a dolgot sehogy
se lerázni a lelkiismeretemről. Megzavart egészen, úgy hogy pihenni se
tudtam; nem tudtam békén megállani egy helyen. Eddig nem jutott eszembe,
hogy voltaképen micsoda dolgot művelek is én. De most eszembe jutott és
nem is tágított tőlem és furdalt mind jobban-jobban. Iparkodtam magammal
elhitetni, hogy én semminek sem vagyok az oka, mert hiszen nem én
szöktettem meg Dzsimet jogos birtokosától; de semmi haszna sem volt. A
lelkiismeret kiáll és aszondja: »De tudtad, hogy megszökött a
szabadságáért és te a partra evezhettél és valakinek elárulhattad
volna.« Hát így volt és én sehogyse tudtam rajta eligazodni. Ez volt a
dolog bibije. Azt mondja a lelkiismeretem: mit vétett neked, aszondja,
szegény Vatszon kisasszony, hogy a tulajdon szemeddel látod, mint szökik
el a szerecsenje és nem szólsz egy árva szót sem? Mit vétett neked az a
szegény öreg fehérnép, hogy ilyen galádul bánsz vele? Iparkodott tégedet
tudományra oktatni, jó modorra tanított, s azon volt, hogy tőle
kitelhetőleg mindenkép jó legyen hozzád. Ezt tette szegény.
Olyan silányul és nyomorultan éreztem magamat, hogy azt kívántam, bár ne
is élnék. Ide-oda izegtem-mozogtam a tutajon, magamat sinfelve, Dzsim
pedig utánam izgett-mozgott. Egyikünk se tudott békén maradni.
Minduntalan körülugrált és azt mondja: itt meg van Kairód! Mintha belém
lőttek volna, úgy hasított rajtam keresztül, és azt gondoltam, ha
csakugyan Kairó lenne, nyomorúságomban meg kéne halnom.
Dzsim egyre hangosan fecsegett, amíg én magamban beszéltem. Azt
beszélte, hogy az első dolga lesz, ha eljut egy szabadállamba, hogy
összespórolja a pénzit és egy centet se költ el belőle, és ha eleget
szerzett, megvásárolja a feleségét, aki egy majorban volt, közel oda,
ahol Vatszon kisasszony lakott; azután aztán ketten dolgoznak és
megveszik két gyermeköket, és ha gazdájuk nem akarná őket eladni, akkor
fölfogadnak egy abolicinistát, hogy lopja el őket.
Szinte megdermedtem, hogy ezt a beszédet hallottam. Soha életében
efféléket ezelőtt nem mert volna mondani. Lehetett látni, milyen
változást csinál rajta az a perc, melyben azt hitte, közel a
felszabadulása. Szakasztott a régi mondás: adj a szerecsennek egy collt
és elvesz egy ölet. Mondok, ez lett az én gondatlanságomból. Ehol a
szerecsen, akit annyi, mintha én szöktettem volna meg s aki áperte
kirukkol azzal, hogy ellopatja a gyermekeit, akik pedig másnak a
tulajdona, egy emberé, akit soha nem láttam, egy emberé, aki nekem soha
semmit se vétett.
Nagyon bántott a Dzsim beszéde, roppant sokat vesztett vele előttem. A
lelkiismeretem jobban feltüzelt, mint valaha, míg végre azt mondom neki:
»Hagyj nekem békét, még nem késtem el; az első gyertyavilágot ha
meglátom, partra megyek és elmondom.« És ezzel rögtön jól, boldognak és
tollkönnyűnek éreztem magamat. Minden bajom elmult. Nézegettem is
buzgón, nem látok-e világosságot és dudorásztam magamban. Végre látok
egy gyertyát. Dzsim elkezd kiabálni:
– Megvagyunk szabadok Hokk, meg vagyunk szabadok! Ugri Hokk, vedd a
nyakadba neked lábad, ez a jó zereg Kairó, én ismerek ütet.
Én azt mondom:
– Csónakba ülök, Dzsim, s megyek, megnézem. Tudod, hátha nem az.
Száguldott és elkészítette a csónakot, ócska kabátját a fenekére tette,
hogy arra üljek, és a kezembe nyomta az evezőlapátot. S mikor ellöktem a
csónakot, azt mondja:
– Mingyar-mingyar kijabalni fogok neked zerememtül enyimtül és aztat
fogok mundani: mindent keszenek neki Hokknak; szabad zember megvagyok,
és soha se nem megvagyok szabad zember, ha nincs megvan Hokk; eztet Hokk
megcsinálta. Dzsim soha se nem elfelejti tégedet Hokk, te vagy neki
legjobb baratod a világon, és zegyetlen vagy a ki lette barát a zereg
Dzsimnek.
Eleveztem nagy buzgalommal, hogy föladjam, de mikor ezt mondta, mintha
kivették volna belőlem a lelket. Lassan eveztem odébb s nem voltam benne
biztos, örülök-e, hogy elindultam vagy nem örülök. Mikor ötven ölnyire
voltam, azt mondja Dzsim:
– Ott menik, zigaz, zereg Hokk fiacskám nekem, zegyetlen fehír úri
zember, a ki mindig megtartotta, amit zereg Dzsimnek megigérte.
Hát ebbe majd belebetegedtem. De azt mondtam: belementem, már nem
fordulhatok vissza. Ebben a pillanatban jön felém egy csónak, benne két
puskás ember. Megálltak, én is megálltam. Az egyik azt mondja:
– Hé, mi az amoda túl?
– Egy tutajdarab – mondom én.
– Te oda tartozol?
– Oda.
– Van valaki rajta?
– Egy ember, bácsi.
– Az éjjel megszökött öt szerecsen amoda át a kanyarulat fölött. A te
embered fejér vagy fekete?
Nem feleltem rögtönösen. Megpróbáltam, de a szó nem jött ki belőlem.
Iparkodtam egy vagy két szempillantásig megkeményíteni magamat, de nem
voltam elég férfi, egy házinyúl lölke nem volt bennem. Láttam, hogy
ellágyulok, hát nem is próbáltam tovább, hanem neki és azt mondom:
– Fejér!
– Azt tartom, gyerünk, nézzük meg magunk.
– Bár jönnének, mondom én, mert hogy a tatám van ott és talán lennének
szívesek a partra vontatni a tutajt, oda, ahol a világosságot látni.
Tata beteg és beteg a nagyanya is, meg Mari is.
– Ördögadta, sietős a dógunk fiam. De tán még megtesszük. Fogd az
eveződet és gyerünk.
Én belekapaszkodtam a lapátomba s ők is evezéshez fogtak. Mikor
egyet-kettőt húztunk, aszondom:
– A tatám nagyon hálás lesz kelmetek iránt. Mindenki elmenekül, ha
kérem, hogy segítsen partra vontatni a tutajunkat, én magam meg nem
bírom.
– No, ez pokolbéli alávalóság tőlük. Furcsa is. Mondsza csak fiam, mi
baja van a tatádnak?
– Izé, mondok – csekélység egészben.
Abbahagyták az evezést. Még jó nagy út volt a tutajig. Aszondja az
egyik:
– Hazudsz, fiú. Mi baja a tatádnak? Felelj nyiltan, annál jobb lesz rád
nézve.
– Megfelelek urak, meg én becsülettel, de kérem, ne hagyjanak el
bennünket. A baja, – izé – ha csak odagyünnének előre s a kezembe adnák
a kötelük végit, akkor nem is kéne közel jönniök a tutajhoz, – kérem
szépen, tegyék meg.
– Húzd hátra, Dzson, húzd hátra a csónakot, mondja az egyik. És hátra
eveztek. Menj odébb fiú, evezz balra. Verje meg a ragya, azt hiszem a
szél már ránk fújta. Az apádnak himlője van s te nagyon is jól tudod.
Mért nem rukkoltál ki vele hé? Szét akarod terjeszteni az egész
országban?
– Igaz, mondok hüppögve, azelőtt elmondtam mindenkinek, de el is mentek
abban nyomban s a faképnél hagytak bennünket.
– Szegény ördög, van valami a dologban. Nagyon sajnálunk igazán, de hát
vigye a kánya, semmi szükségünk sincsen a fekete himlőre, ezt
beláthatod. Nézd csak, majd én megmondom mit csinálj. Meg ne próbáld
kikötni egy magadban, különben elrontasz mindent. Ússzatok le vagy húsz
mérföldet, akkor egy városhoz értek a folyó balpartján. Az már jól
napkelte után lesz, és ha segítséget kérsz, azt mondod, hogy embereid
mind leverte a lábukról a láz, meg a hideglelés. Ne légy másodszor is
olyan bolond, hogy elárulod, hogy mi a bajotok. Látod, most mi kedves
szolgálatot iparkodunk neked tenni; te pedig eredj és vess húsz
mérföldet közéd és közibénk, ez illik egy jó fiúhoz. Abban semmi hasznod
se lenne, ha ott kötnél ki, ahol világosság látszik, az csak egy
fatelep. Mondd csak – azt tartom az apád szegény ember és meg kell
vallani, csinos kis slamasztikában van. Ide teszek egy húszdolláros
aranypénzt erre a deszkára, ha melletted elúszik, vedd le. Szégyenlem,
hogy cserben hagylak, de Isten akárhova tegye, kinek volna kedve kikötni
a feketehimlővel, ezt belátod, úgy-e?
– Megállj, Páker, – mondja a másik ember – ehun is egy húszdolláros,
tedd én tőlem is a deszkára. Isten áldjon, fiam. Tégy úgy, ahogy Páker
úr mondta és rendbe lesz minden.
– Úgy van úgy, fiam, isten veled, isten áldjon. Ha találkozol szökött
szerecsenyekkel, segítve lesz rajtad: elfoghatod őket és pénzhez jutsz
vele.
– Isten velük, uraimék, – mondom én – én mellettem ugyan el nem megy
szökött szerecsen, ha rajtam áll.
Elmentek és én visszamentem a tutajra s nagyon elesetten éreztem
magamat, mert igenis jól tudtam, hogy rosszul cselekedtem, és láttam,
hogy semmi haszna sem volt, hogy próbáltam megtanulni helyesen
cselekedni. Nincs az olyan embernek szerencséje, akit kicsi korában nem
igazítanak a jó útra; mikor belejut a csávába, nincs ami visszaterelje s
dolgára igazítaná, és elhasal. Aztán még gondolkoztam egy minutáig és
azt mondom magamban: megálljunk csak, tegyük fel, hogy jót cselekedtél
és Dzsimet föladtad volna; jobb érzésed lett volna-e vajjon, mint
amilyen most van? Nem, – mondok – ép oly cudarul volnék, mint most
vagyok. Akkor hát, – mondok – mi haszna megtanulni a helyes cselekedet
útját, ha ép olyan keserves dolog helyesen cselekedni és nem baj
helytelenül cselekedni, a bére meg egy ennek is, annak is? Meg voltam
akadva. Erre nem tudtam felelni. Igy hát, mondok, mit vesződjem rajta
tovább, de ezentúl mindig azt teszem, ami jobban a kezem ügyébe esik.
Bementem a putriba; Dsim nem volt ott. Néztem mindenfelé, sehol se
láttam. Mondok: _Dsim!_
– Itt megvagyum Hokk. Már sem nem látni őket sehun? Ne nágyun beszilik.
A folyóban volt, a hátsó evező lapát alatt, csakis az orra látszott ki.
Mondom neki, hogy már nem látni őket, hát feljött a tutajra. Azt mondja:
– Mind végedig hallgatta én zegisz beszélgetés és bebujta vízbe és
mondok úszik partra, ha idegyüvölnek. Aztán megmegintelen visszaúszik
tutajra, ha elmenik innen. De ücskös, hogyan te becsapoltál üket, Hokk!
Ez vuta a legfajintosabb csalafintaságod neked! Azt mondik neked
gyerekem, remilek, ez megmentett zereg Dzsimt, és ezt soha sem nem
elfeledje neked zereg Dzsim, te zaranyos.
Aztán a pénzről beszéltünk. Szép kis summa volt: húsz dollár darabja.
Dzsim azt mondta, most már lefizethetünk gőzhajóra, mint fedélzeti
utasok és eltart nekünk ez a pénz egész a szabadállamokig. Még húsz
mérföld a tutajnak, aszondja, nem is olyan sok, de azért jobb szerette
volna, ha már ott is volnánk.
Virradatfelé kikötöttünk és Dzsim roppant nagy gonddal rejtette el a
tutajon levő holmit. Azután egész nap azon dolgozott, hogy bugyorokba
kötögesse és elkészüljön arra, hogy elhagyhassuk a tutajt.
Ezen az éjjelen egy várost láttunk világosságaival lent balkézről egy
kanyarulatban.
Kimentem a csónakon kérdezősködni. Csakhamar egy emberre akadtam künn a
vízen csónakban, horgot rakott ki. Fölálltam s ezt mondtam:
– Gazduram, ez a város Kairó?
– Kairó? Nem. Meg vagy bolondulva?
– Hát micsoda város, gazduram?
[Illustration: Így egész nap aludtunk.]
– Találd ki, ha tudni akarod. Ha pedig itt alkalmatlankodol rajtam még
egy félpercig, megkapod, amit nem kerestél.
Visszaeveztem a tutajhoz. Dzsim nagyon odavolt, de én azt mondtam neki,
ne búsuljon, remélem, Kairó lesz a legközelebbi hely.
Még hajnal előtt elmentünk egy másik város mellett is és én megint
készültem kimenni; de a part nagyon magas volt s nem mentem ki. Kairó
körül nincsen magas part, mondja Dzsim. Ezt én elfelejtettem.
Kikötöttünk a nappalra egy homokszigeten, mely elég közel volt a
baloldali parthoz. Én gyanakodni kezdtem, de Dzsim is. Azt mondom:
– Lehet, azon a ködös éjtszakán jöttünk el Kairó alatt.
Ő azt mondja:
– Ne beszilik errül, Hokk. Szigin szerecsennek szigin a szerencsid. Én
mindétig addig gundulta, hogy az a cserge-kígyót bőre még nem kiadta
mirgit neki mind.
– Bár sohase láttam volna azt a kígyóbőrt, Dzsim, bár soha a szemem elé
ne került volna.
– Nem te meg vagy a hibás Hokk, te nem tudoltál veszedelmit neki. Hat ne
szememrehányást tígy magadnak.
Mikor megvirradt, láttuk, hogy a part mellett, ahol voltunk, a tiszta
vízű Ohejjó, és kívülről meg az öreg rendes Moddi volt. Hát ezzel vége
is volt Kairónak.
Meghánytuk-vetettük a dolgot. Bajos lenne parthosszat visszamenni, mert
természetesen nem tudnánk a tutajt víz ellen vinni. Nem volt mit tenni,
mint várni estig és visszaindulni a csónakkal, akármi lesz is. Igy egész
nap aludtunk a gyapotbokrok sűrűjében, hogy friss erővel láthassunk
dologhoz és mikor a sötétség beállt s visszamentünk a tutajhoz, hát nem
volt meg a csónak.
Egy darabig egy szót se szóltunk. Mit is mondhattunk volna. Jól tudtuk
mind a ketten, hogy a csörgőkigyó bőre csinálta ezt is. Hát mit
vesztegettük volna rá a szót. Csak az a színe lett volna, mintha más
hibát keresnénk, ami csak új bajt hozna ránk és mindig többet, amíg
végre is megtanulnánk, hogy ne kapálódzunk.
Utóbb arról beszélgettünk, mit köllene tennünk s azt sütöttük ki, hogy
legjobb lesz a tutajjal tovább ereszkedni lefelé, amíg csónakot tudunk
venni, amelyen visszamegyünk. Nem gondoltunk arra, hogy kölcsön vegyük,
mikor senkisem látja, ahogy tata szokta tenni, mert alkalmasint üldözőbe
vennének érte.
Igy hát mikor beesteledett, elindultunk a tutajon.
Aki eddig nem hitte, most már szentül el fogja hinni, mily
meggondolatlanság hozzányúlni a kígyóbőrhöz, el fogja hinni abból, amit
az a kígyóbőr rajtunk tett és abból, ha elolvassa és látja, még
azonkívül is mit nem tett rajtunk.
Csónakot ott lehetett venni, nem messze attól a helytől, ahol a tutajok
szoktak kikötni. De mi nem láttunk kikötött tutajokat, így hát tovább
mentünk mintegy három óránál tovább is. Az éjtszaka szürke és szinte
sűrű lett, ami majdnem olyan komisz dolog, mint a köd. Sem a folyó
formáját nem ismerni föl, sem semmi távolságot nem lehet látni. Későre
járt az idő és nagy csendesség volt, amikor egy gőzöst hallunk jönni a
folyón fölfelé. Meggyújtottuk a lámpásunkat s azt gondoltuk, majd
észreveszik. Fölfelé igyekvő gőzhajók nem igen kerültek a közelünkbe,
mert szeretnek oldalt menni, a cövekek irányában s keresik a csendes
vizet. De olyan éjtszakákon, mint a mai, nekivágnak az áramnak s
teljesen a folyó ellen mennek.
Jól hallottuk a dohogását, de nem láttuk magát a hajót míg szinte
rajtunk nem volt. Épen nekünk jött. Sokszor megcsinálják a hajósok ezt s
próbálják, milyen közel tudnak az ember mellett elmenni anélkül, hogy
érintenék, néha a kerék elvág egy kormánylapátot s ilyenkor a hajókalauz
kidugja a fejét és röhög, s azt hiszi, nagyszerűen csinálta. Hát itt
jön, s mi azt mondtuk, megpróbálja elsiklani mellettünk, de nem látszott
eltérni egy paraszthajszálnyira se. Nagy hajó volt s nagy sebten jött
is, olyan volt, mint egy fekete felhő, szentjánosbogárból rakott sorok
rajta; de hirtelen mintha felfúvódott volna, vastagon, félelmesen,
hosszú sora a kemenceajtóknak tárva-nyitva világlott, mint vörösen izzó
fogak, és ormótlan eleje épen a fejünk felett lógott. Egy nagy kiabálást
hallottunk, harangok csilingelését, a masinák megállását, összevissza
szitkozódást, a gőzsíp füttyjét, s amint Dzsim a vízbe szökött az egyik
oldalon s én a másikon, ránk csapott és egyenesen keresztül a tutajon.
Én lebuktam s iparkodtam a víz fenekét is elérni, mert egy harminc láb
átmérőjű keréknek kellett fölöttem elmennie s én iparkodtam neki helyet
csinálni. Mindig el tudtam lenni egy percig a víz alatt, ezúttal azt
tartom, lenn voltam másfél percig. Aztán sebten fellöktem magam a víz
színére, mert már szinte odavoltam. Feljöttem hónaljig a víz fölé,
kifújtam orromból a vizet és lélekzetet szedtem. Természetesen zúgó
árban voltam s természetesen egy perccel azután, hogy megállították,
újra megindították a hajó masináját, mert a tutajos emberekkel ugyan
soha se törődtek sokat. Most hát ott dübörgött fölfelé a vízen, látni
nem lehetett a sürű éjben, de hallani hallottam.
Vagy egy tucatszor elkiabáltam Dzsimet, de semmi feleletet nem kaptam.
Hát belekapaszkodtam egy deszkaszálba, amely nekem jött amíg vizet
tiportam és part felé indultam, magam előtt tolva a deszkát. Sokáig
tartott, míg a víz sodrából kievickéltem, de szerencsésen partra
jutottam. Nem sokat láttam, csak igen keveset az útból s elmentem
tapogatózva tán vagy egy negyedmérföldnyire hepehupás területen s
nekimentem egy nagy, régi módi dufla gerendahajléknak, mielőtt
észrevettem volna. El akartam mellette osonni, de kiugrott egy csapat
kutya s elkezdett tutulni s ugatni rám. Én pedig jobb dolgot tudtam
magamnak, mint hogy ezekkel is kikezdjek.