Úgy számítottuk, hogy még három éjjel és akkor elérkezünk Kairóba,
Illinoisz végin, az Ohejjó befolyásánál s ez volt, amire iparkodtunk.
Hogy ott eladjuk a tutajt, gőzhajóra ülünk s az Ohejjón fölfelé a
szabadállamokba érünk és vége minden bajnak.
A második éjtszakán köd ereszkedett le és mink homokszigetet kerestünk,
hogy kikössünk, mert nem volt tanácsos tovább menni a ködben; de mikor
odaeveztem a csónakon a kötéllel, hogy odakössem, nem volt amihez
kössem, csak apró csemetevessző. Egyre rácsavartam a kötelet a zátony
szélin, de ott igen erős volt a víz sodra, a tutaj csapkodva s oly
sebesen jött le, hogy kitépte a csemetét gyökerestül és elúszott. Látom,
hogy csap össze rajta a köd, amitől úgy megijedtem s elernyedtem, hogy
tán egy fél percig is eltartott, nem tudtam semmihez se fogni. És már
tutaj se volt, nem lehetett látni száz ölnyire. Beleugrottam a csónakba,
hátra futva benne, fogom az evezőket és hátrafelé húzom, de a csónak nem
mozdul. Siettemben elfelejtettem eloldani. Hamar föl, az elejére,
próbálom eloldani, de olyan izgatott voltam, a kezem reszketett, alig
mentem valamire.
Amint elszabadultam, nosza utána a tutajnak, nagy buzgón és
elkeseredetten, egyenesen le a homokzátony mentén. Ez jó is volt,
ameddig a zátony tartott, de nem volt az hatvan ölnél hosszabb, és abban
a percben, hogy az alsó végit elhagytam, uccu kirepültem a fehér ködbe
és azt se tudtam, merre járok, akár egy hótt ember.
Mondok evezni nem lesz jó; mert egy az tudom, hogy nekimegyek egy
homokszigetnek vagy zátonynak vagy valaminek; ültem hát csendesen és
vitettem magamat, pedig rém komisz állapot ilyenkor semmit se csinálni
az embernek a kezével. Hahóztam és füleltem. Arra lefelé valahol hallok
egy gyönge hahót, amire nekimelegedtem. Utána eveztem erősen figyelve,
nem hallom-e újra. Ahogy megint hallom, látom, hogy nem feléje mentem,
hanem tőle el jobbra. Azután megint tőle balra mentem és sohase jutottam
közelebb hozzá, mert hogy persze körbe jártam, hol erre, hol amarra,
pedig mindig csak egyenest előre mentem.
A bolondja, mondok, dobolhatna egy cinserpenyőn és verhetné
szakadatlanul; és dehogy verte volna, és a zavart mindig a közbeeső
csöndesség csinálta a hahózás közt. Jó, hát csak megyek előre, és
egyszerre a hátam mögött hallom a kiabálást. Most voltam csak megakadva.
Ez vagy más valakinek volt a hahózása, vagy én fordultam meg magam
körül.
Letettem az evezőt s megint hallom a hahót. Hátul volt most is, de más
helyen. Jött felém, de csereberélte a helyét; én felelgettem rá, míg
egyszerre csak megmegint előttem volt és most tudtam, hogy a víz sodra
megfordította a csónakot elejével lefelé és a dolog rendben lesz, ha a
hahózó ember Dzsim és nem egy más tutajos. Mert a hang iránt nem voltam
tisztában a ködben. Mert a ködben sem a természetes formája, sem a
természetes hangja nincsen meg semminek.
A hahózás tovább tart s vagy egy perc alatt zubogva kerülök egy
alámosott part elé, rajta nagy fák mint füstös kísértetek és a víz
folyása ragad balra és fut velem zúgó fatörzsökök közt, mert a víz oly
nagy erővel folyt rajtok keresztül.
A másik szempillantásban már megint csupa fehérség és csendesség volt
minden. És én is csendben ültem, hallgatva, hogy dobogott a szívem s azt
tartom, mire egy lélekzetet vettem, százat is dobbant.
Már most lemondtam. Tudtam, mi a baj. Ez az alámosott part sziget volt
és Dzsim a másik oldalára sodródott. Nem afféle homoksziget volt,
amelyet körül lehet evezni tíz perc alatt. Szálerdővel volt benőve, mint
a rendes sziget; lehetett hat mérföld a hossza és több mint fél a
szélessége.
Meglapultam fülemet hegyezve, úgy tetszik vagy tizenöt percig. Úsztam
lefele, természetesen óránkint öt-hat mérföld sebességgel. De az ember
ilyenkor erre nem gondol. Az ember mintha kiterítve holtan feküdnék a
vízen, s ha elsurran melletted egy tuskó, nem azt gondolja, hogy milyen
gyorsan mégy magad, hanem visszatartja a lélekzetét és azt gondolja,
nézd csak, hogy szalad az a tuskó. Aki azt hiszi, hogy a ködben éjjel az
embernek egymagában így úszni nem borzasztó és félelmes dolog, az majd
meglátja, ha egyszer megpróbálja.
A következő félórában egyszer-egyszer megint hahóztam; végre hallom,
hogy felelnek, de jó messziről, s megpróbálom a hangot követni, de nem
tudom, és abban a nyomban azt hittem, hogy egy tuskófészekbe keveredtem,
mert láttam őket hirtelen feltünedezni mind a két oldalon, s néha
épenséggel csak keskeny csatorna volt köztünk. És tudom, hogy olyan is
volt, mit én meg se láttam, mert hallottam a víz sodrát, mint horzsolja
a régi száraz ágat-bogot, ami rálógott a partra. De nem sokáig tartott,
hogy nem hallottam a hahózást a vízbeli tuskók közt, csak azon voltam,
hogy valamikép addig is el ne veszítsem, mert nehezebb volt követni,
mint a tüzes embert. Én sohase láttam, hogy egy hang így bolondítani
tudja az embert, és oly gyorsan és hirtelen tudjon helyet cserélni.
Nagyon sűrűn kellett, tán négyszer-ötször a parttól eltolnom magamat,
mert még a csónakom kilökdöste volna a szigetet a folyóból. Ebből azt
gondoltam, hogy a tutaj is jó sűrűen lökdösheti a partot, különben már
távolabb kellene lenni, annyira, hogy a hang el nem éri, – a tutaj
valamivel gyorsabban úszott, mint én.
Végre úgy látszott, hogy nyilt vízen vagyok megint, de nyomát se
hallottam a hahózásnak. Gondoltam, Dzsim megakadhatott valamely tuskón
és tán vége is van. Magam oda voltam a fáradságtól, hát lefeküdtem a
csónakom fenekére s mondok, nem vesződöm tovább. Persze elaludni nem
akartam, de olyan álmos voltam, hogy nem tudtam megállani, hát mondok
csak épenséggel egy kicsit bóbiskolni fogok.
De abbul úgy látszik több lett egy kis bóbiskolásnál, mert mikor
fölébredtem, a csillagok fényesen tündököltek, a köd elszállt, én pedig
oldalvást úsztam le a csónak hátuljával előre. Először nem tudtam hol
vagyok; azt hittem, álmodom s mikor lassan eszembe kezdett minden jutni,
mintha a mult hétből jöttek volna homályosan elő a dolgok.
Rém nagy volt itt a folyó, a leghatalmasabb szálerdőséggel mind a két
partján, egy szép szilárd fal a csillagok világánál. Nézek előre a
folyón s látok egy fekete foltot a vízen. Utána vetem magamat, de mikor
elértem, nem volt egyéb, mint egy pár faderék a fűrészmalomból egymáshoz
guzsolva. Aztán látok egy másik feketeséget s arra vadásztam, aztán
megint egy másikat és ezzel eltaláltam a dolgot: a tutaj volt.
Mikor elértem, Dzsim rajta ült, a fejével a térde között, úgy aludt,
jobbkarja a kormánylapáton keresztül lógott. A másik lapát leszakadt
róla s magát a tutajt ellepte levél, ágbog és iszap. Keserves dolga
lehetett neki.
Hozzákötöttem a csónakom s odafeküdtem Dzsim orra alá a tutajra s
elkezdtem hadonászni s az öklömet Dzsim felé nyújtogatva, mondom:
– Hahó Dzsim, elaludtam volna? Mért nem ráztál föl?
– Bódog isten, te vónál Hokk? Osztég nem hóttá mög? Nem vesztél a vízbe?
Megkerűté? Ez ollan szíp öcskös, hogy e’ sö löhet hinnyi. Nem löhet
eehinyi ollan szíp. Hagy tapogassalak mög gyerek, hagy tapogassalak mög.
Nem ám, nem hóttá mög; mökkerűté, elevennyen jó egiszségbe, szakasztott
az en rígi jó Hokkom, hálá legyen az isteni jóságnak.
– Mi bajod Dzsim, tán ittál vagy mi?
– Én ittam? Hogy én ittam-e? Hát vót innya?
– Hát akkor mitől vadultál meg?
– Megvadutam?
– Hát nem azt beszéled, hogy megkerültem és több effélét, mintha
odalettem volna valahová.
– Hokk fiam, fiam Hokk Finn, nízz a szömömbe, osztég mondd, hogy nem
vótál oda?
– Oda? Mi a csodát beszélsz te? Nem voltam én sehová. Hová is mentem
volna.
– Akkó öcskös valahun hiba van. Az a! Én vagyok-e én akkó, vagy ki
vagyok én? Itt vagyok-e én, vagy hun vagyok? Ezt mond meg nekem.
– Kend ugyan itt van Dzsim, ezt látom, de hogy a bolond feje hol van,
azt nem látom.
– Itt vagyok? No, akkó azt mondd meg nekem, nem cipelted-e ki a kötelet
a csónakban, hogy kikötsz a homokon?
– Nem én. Miféle homokon? Én ugyan nem láttam homokot.
– Nem láttá? Nézz ide: hát nem eeszakadt a kötél, oszt a tutaj mög neki
locsanva nem leúszott a vízen, téged meg ott hagyott csónakostu’ a
ködbe?
– Miféle ködben?
– Hát a ködbe, aki itt kóválygott egísz áldott ijjel. Oszt nem kajabátál
hahót, én meg nem visszakajabátam, amíg bele nem keveredtünk abbaja
szigetségbe, és az egyikünk eeveszött, a másikunk meg anyi mintha
eeveszött vóna, mer hogy azt se tutta hun jár. Oszt, én nem neki lódútam
essereg szigetnek és rémisztőn kutyávul vótam és majd hogy bele nem
vesztem a vízbe? Hát nem úgy vót, no, nem úgy vót? Ezt mommeg nekem.
– No, ez már nekem sok, Dzsim. Én nem láttam se ködöt, se szigetet, se
galibát, se semmit. Itt ültem veled és beszélgettünk egész éjtszaka,
amíg most vagy tíz perc előtt el nem aludtál s azt tartom, én is
elaludtam. S mivel ezalatt az idő alatt le sem is ihattad magadat, hát
nem lehet más: álmodtad az egészet.
– Elhinném, de hogyan lehet tíz pörc alatt enyit álmodni?
– De pedig álmodtad, hogy akasztanák fel mindet, mert mindebbül semmi
sem történt meg.
– De Hokk, ollan világos minden.
– Bánom én, akármilyen világos, mikor semmi sem igaz belőle. Én tudom,
mert itt voltam az egész idő alatt.
Dsim nem szólt semmit vagy öt percig, hanem ott ült és gondolkozott.
Aztán azt mondja:
– Jól van, legyen álom, Hokk; de akkó én ennél ollanabb álmot még nem
láttam. Sem ollan álmom még nem vót ez életben, akitű így kifárattam
vóna.
– Ez már igaz, mert bizony néha az álom is úgy kifárasztja az embert,
mint akármi egyéb. De ez igazándi egy álom is volt. Mondd el mind,
Dzsim.
Hát Dzsim hozzáfogott s elmondta szegrül-végrül az egészet szakasztott
úgy, ahogy végbement, de alkalmatosan kiszínezve. Aztán azt mondta, most
már meg is akarja fejteni az álmát, mert hogy intelemül küldődött ránk.
Azt mondta, hogy az első homokság egy embert jelentett, aki jót akart
velünk; de a víz sodra egy másik ember volt, aki a jó embertől el akart
bennünket szakasztani. A hallózás intelem volt, amit egyszer-egyszer
kapunk és ha mi nem iparkodunk keményen azon, hogy meg is értsük, akkor
bajba kever ahelyett, hogy a bajból kimentsen. Az a sok fatuskó a vízben
galibát jelent, amibe keveredünk izgága néppel és más egyéb haddal; de
ha csak a magunk dolgára lesz gondunk és vissza nem feleselünk és nem
dühösítjük őket, hát azt is megláboljuk, kivergődünk a ködből a nagy,
tiszta folyóra, ami alatt a Szabad Államokat kell érteni és semmi bajunk
se lesz többé.
Az ég beborult és sötét lett ép azután, hogy a tutajra kaptam, de most
megintelen kiderült.
– Ezt elég jól megfejtetted, ameddig meg nem akad a dolog, Dzsim. De hát
mit jelent ez?
A levelesre meg az iszapra meg az eltört kormánylapátra mutattam. Most
nagyon jól lehetett látni.
Dzim odanézett erre a szemetre, aztán rám és megint a szemetre. A fejébe
már úgy belefészkelte magát az álom, hogy már mintha nem tudott volna
tőle szabadulni, hogy a valóságot vissza tegye megint a maga helyére. De
mikor megint eligazodott, erősen rám nézett, mosolygás nélkül és ezt
mondta:
– Hugy ez mit jelentse? Majd én megmondok neked. Mikur én már kimerílte
nagy munkába bele és nagy kajabálásba bele és elaludta, az enyim szived
majd megfakadta, mert te vutál elveszve neked és én már nem bánta mi
lesz velemvel, meg tutajval vele. És mikur fölibredte magamat és látok,
hogy te megkerülte zegíssigben és eleven: akkor szemem könyezte neked és
szerette volna leborultam tírgyedre és megcsukoltam lábadat neked, úgy
teli meg voltam hálával. Te pedig neked eszed semmire se nem gondolik,
csak arra, hogy csinálik bulundot zereg Dzsimbul hazugságval. Zez a
fizetsig bizom szemet. Es szemet is az ollan zember, aki rakja sár a
neki jó barátja fejire neked, hogy muszáj kölletik neki szegyelni
magadat.
Azután csendesen felállt és bement a putriba, s bement anélkül, hogy
ezenkívül még egyebet is mondott volna. De nekem ez is elég volt. Olyan
hitványnak éreztem tőle magamat, hogy én is megcsókolhattam volna a
lábát, ha rábírhattam volna, hogy vonja vissza.
Tizenöt percembe került, míg annyira össze tudtam magamat szedni, hogy
odamenjek és megalázkodjam egy szerecsen ember előtt; de megtettem, és
azután is sohase bántam meg. Soha többé ilyen csínyt el nem követtem
rajta, s ha tudtam volna, hogy így fölveszi, ezt se csináltam volna.