– Bujj be, mondja az asszony s én bementem. Azt mondja aszondja, hogy
ülj le.
Leültem. Végigmustrált apró villogó szemével és aszondja:
– Hogy hínak lelkem?
– Villiemsz Sárának.
– Merre valósi vagy? Ide a szomszédságba?
– Nem a; Húkervillbe, ide hét mérföld lefele. Gyalog jöttem végig az
úton és rém el vagyok fáradval.
– Meg ehes is vagy, úgy nézem. Majd kerítek valamit.
– Nem néni, ehös nem vagyok. Olyan ehös vótam, hogy meg köllött állanom
ide két mérföldnyire egy majorban. Azér most mán nem vagyok ehös. Attul
is késtem így el. Édes anyám betegen fekszik otthun és se pénze se
semmi, ezt gyüttem elpanaszolni Múr Ebner bátyámnak. Ott lakik, aszondta
édesanyám, a város fölső végin. Én soha ezelőtt nem jártam erre. Talán
ismeri kelmed?
– Nem én. Sem senkit itt én még nem ismerek. Alig lakok itt két hete. Jó
kis út van még a város fölső végéig. Jobb lesz, ha meghálsz itt. Vedd le
a féketődet.
– Nem, mondom én, csak egyet pihenek, aztán tovább megyek. Nem félek én
az étszakátul.
Aszondta aszondja, hogy dehogy eresztene magamban, de az ura hamarosan
haza gyün, talán egy félóra se telik bele, avval majd elkísértet. Aztán
megeredt a beszélője az uráról meg a folyó mentén fölfelé lakó
atyafiságáról, meg a folyó mentén lefelé lakó atyafiságáról és hogy
bizony ők sokkal jobb módhoz voltak szokva, de hát nem tudták,
elvétették, hogy idejöttek a mi városunkba, ahelyett, hogy élték volna a
világukat magukban és így tovább és így tovább, míg végre már attól
féltem, én is elvétettem a dolgomat, mikor ide bejöttem, hogy újságot
halljak a városról. Azonban csakhamar tatára tért át meg a gyilkosságra
s akkor már szívesen hagytam tovább csevetelni. Rólam is beszélt meg Tom
Szójjeról, hogy megtaláltuk a hatezer dollárt (de ő tíznek tudta) és
mindenfélét tatáról, hogy micsoda nagy sor az, meg micsoda nagy az én
sorom és végre eljutott oda, ahol engem meggyilkoltak.
– Ki tette? Mi hallottunk egyetmást ezekről a dolgokról odalenn
Húkervillben, de nem tudjuk, ki ölte meg Hokk Finnt.
– Hej, tudom én, vannak itt szépecskén, akik szeretnék tudni, hogy ki
ölte meg. Némelyek azt mondják, maga az öreg Finn tette.
– Ugyan, ne mondja!
– Kezdetben majd mindenki azt hitte. Soha se fogja megtudni az öreg,
milyen közel járt ahoz, hogy meglincseljék. De még mielőtt beesteledett,
mindenki mást gondolt s azt mondták, egy Dzsim nevű megszökött
szerecseny tette.
– Mit; ű…
De megálltam. Jobb lesz mondok hallgatni. Ű pedig folytatta, észre se
vette, hogy közbevágtam.
– Az a szerecseny azon a bizonyos éjjelen szökött meg, amikor Hokk Finnt
megölték. Ki is tűztek a fejére jutalmat, háromszáz dollárt. Az öreg
Finn fejére is kitűztek kétszázat. Mert hogy a gyilkosság után való
napon bejött a városba s elmondta az esetet és ű is velük volt a
gőzkompon azokkal, akik keresték, és aztán rögtön utána fogta magát és
elment láb alul. Még aznap, mielőtt este lett, meg akarták lincselni, de
hát itt van, nem volt sehol. Nohát másnap meg kitudódott, hogy a
szerecseny is eltűnt; megállapították, hogy nem látták az este tíz
órátúl fogva, amikor a gyilkosság történt. Hát most már űrá kenték, és
míg mindenki ezzel volt tele, az öreg Finn haza kerül és Szaccser bíró
uron okvetetlenkedik, hogy adjon neki pénzt, ő fölveri egész Illinoiszt
a fekete után. A bíró adott is neki valamelyest és az öreg még az este
leitta magát és egész éjfélig egy pár gyilkosszemű idegennel cimborált
és velök el is ment. Ezótátul óta többet haza se gyütt, és azt tartják,
nem is kerül haza, amíg ezt az egész esetet egy kissé be nem lepi a por.
Mer’ azt tartják róla, hogy megölte a fiát, aztán úgy rendezte a dolgot,
hogy azt higyjék, zsiványok tették és most már könnyen hozzájut Hokk
pénzihez, sok pör és törvényes vesződség nélkül. Azt mondják, bizony
ütűle kitellett. Ravasz firma az, azt tartom én is. Ha haza nem gyün egy
esztendőn belül, rendben van a szénája. Rábizonyítani is persze nem
lehet semmit; mindenek addig meg is csillapodnak és az öreg úgy vágja
zsebre Hokk pénzit, ahogy akarja.
– Én is azt tartom, nénémasszony. Nincs is abban semmi. Hát azt már
senki se gondolja, hogy a szerecseny tette?
– De bizony vannak. Vannak még elegen, akik őt tartják a gyilkosnak. De
kézre is kerítik hamarosan és talán ki is csikarják belőle az igazat.
– Micsoda, hát talán keresik?
– Jaj, te kis ártatlan, te! Tán mindennap a földön hever háromszáz
dollár, hogy csak föl kelljen szedni? Sokan azt hiszik a szerecseny nem
lehet messze. Magam is azt hiszem, de én ugyan nem szóltam senkinek.
Egy-két nappal ezelőtt beszéltem egy öreg emberpárral, aki itt a
szomszédban lakik abban a fakalitkában, s véletlen azt mondták, hogy
amoda arra a szigetre, mit Dzsekszon szigetének hívnak, alig jár valaki.
Hát senki se lakik ott? – mondom én. Senki, aszondják ők. Én aztán egy
szót se többet, de annál többet gondoltam. Közel jártam hozzá és
bizonyos, hogy füstöt láttam ott a sziget felső része körül ezelőtt vagy
két nappal. Megesik, mondok magamban, hogy az a fekete ott bujkál.
Mindenesetre mondok, megérné a fáradságot, hogy az ember fölhajtsa.
Azóta nem láttam füstöt, így mondok, tán azóta odébb állott, ha
csakugyan ő volt volna. De az uram készül átmenni egy másik emberrel,
hogy megnézzék. Oda volt a vízen fölfelé, de ma hazakerült, és én
mindjárt elmondtam neki, ahogy hazajött, mintegy két órája.
Én olyan rosszul kezdtem lenni, hogy nem tudtam csöndesen megülni.
Köllött valamit tennem a kezemmel. Hát fölvettem egy tűt az asztalról és
elkezdtem befűzni. A kezem reszketett s én elég rosszul csináltam. Mikor
a nénémasszony abbahagyta a beszédét, fölnéztem rá, hát láttam, hogy
valami különösen néz rám és mosolyog hozzá. Én letettem a tűt meg a
cérnát és úgy tettem, mintha nagyon érdekelne a dolog – ami hogy úgyis
volt – és azt mondom:
– Háromszáz dollár rengeteg pénz. Ráférne édesanyámra, ha
megszerezhetné. Ma éjjel akar az ura átmenni a szigetre?
– Ma. Fölment a városba azzal az emberrel, akiről szóltam, ha csónakot
keríthetnének és kölcsön kérni még egy puskát. Éjfél után akarnak
indulni.
– Nem látnának jobban, ha nappal mennének?
– Dehogy nem. Hát aztán a szerecseny is nem látna jobban nappal?
Éjfélután alkalmasint aluszik s embereim bejárhatják az erdőt és
fölkutathatják tanyai tüzét annál jobban, mentül sötétebb van, ha csak
rak a fekete tüzet.
– Ez nem jutott az eszembe.
Az asszony megint olyan különösen nézett rám, úgy hogy kezdett szűk
lenni a ruhám. Hertelen aszondja:
– Mit is mondtál lelkem, hogy mi a neved?
– Williemsz – izé – Mari.
Valamikép úgy rémlett, mintha az imént nem Marit mondtam volna, hát nem
néztem a szeme közé. Úgy tetszik, hogy Sárit mondtam. Ettül nagyon
félszegnek éreztem magam s alkalmasint meg is látszott rajtam. Szerettem
volna, ha a nénémasszony még egyebet is mond. Mentül tovább hallgatott,
annál jobban szűkültem én. Most azonban azt mondja:
– Lelkecském, azt gondolnám, azt mondtad, Sára, mikor bejöttél.
– Persze néni, hogy azt, Williemsz Sára Mari. Sára az első nevem.
Némelyek Marinak szólítanak, némelyek Sárinak.
– És így is igaz?
– Igy, néni.
Jobban kezdtem magam érezni, de azért már nagyon kikívánkoztam onnan.
Még most se mertem a szemébe nézni.
Most azt kezdte beszélni a néni, hogy milyen nehéz időket élünk és hogy
milyen szegényesen élnek és hogy a patkányok nálok úgy járnak szabadon,
mintha övék volna a ház és így tovább, s én megint megkönnyebbültem. A
patkányok erányában azonban igaza volt. Minduntalan látott az ember
egyet-egyet, amint kidugta az orrát egy lyukból valamelyik sarokban. Azt
mondta, mindig a kezeügyében kell valaminek lenni, mikor magában van,
amivel megdobálja őket, külömben nem hagynak neki békét. Mutatott egy
darab ólmot, mely gömbbé volt csavarva s azt mondta, jól szokott vele
rendesen találni, de egy vagy két nappal ezelőtt megrántotta a karját s
most nem tudja, tud-e rendesen dobni vagy sem. De leste az alkalmat és
rögtön neki is sújtott egy patkánynak, de nagyon elhibázta s azt mondta,
_Jaj!_ úgy belefájult a karja. Aztán azt mondta, a legközelebbit
próbáljam meg én. Én szerettem volna odébb állni, mielőtt az öreg
hazajő, de persze, nem mutattam. Fogtam azt az izét s az első patkányra,
amely kidugta az orrát, odavágtam s ha megállt volna ott ahol volt,
nyomorult kis patkány lett volna belőle. A néni azt mondta, mustradobás
volt s hogy majd eltalálom a következőt. Fogta magát s visszahozta az
ólomgombócot és egy motring fonalat hozott, hogy segítsek neki
gombolyítani. Én feltartottam a két kezemet, ő meg ráakasztotta a
motringot és megint elkezdett beszélni a maga meg az ura dolgáról. De
egyszerre abbahagyta s aszondja, vigyázz a patkányokra. Jobb ha az
öledben, kezed ügyében van az ólomgombóc.
Igy az ölembe ejtette a gömböt abban a pillanatban s én összekaptam
alája a két lábamat, ő meg tovább beszélt. De csak egy szempillantásig.
Aztán levette a motringot a kezemről, erősen a szemembe nézett, de igen
barátságosan s azt mondta:
– Nézd csak mondok, mi is az igazi neved?
– Mi-mi – nénémasszony?
– Mi az igazi neved? Bill-e vagy Tom vagy Bob vagy micsoda?
Azt tartom, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél s nem tudtam, mit
csináljak. És azt mondtam:
– Kérem, ne figurázzon egy magamféle szegény leánnyal. Ha útjában vagyok
itt, inkább…
– Dehogy vagy. Ülj le és maradj ott, ahol vagy. Se nem bántalak, se el
nem árullak én. Csak mondd el a titkodat és bizzál bennem. Én megtartom
magamban, de még segítelek is. Segít az öregem is, ha köll. Aszondom én,
inasgyerek vagy és megszöktél, ennyi az egész. Nem nagy dolog. Nincs
benne semmi rossz. Rosszul bántak veled, te meg a fejedbe vetted, hogy
végit veted a dolognak. Isten ments fiam, hogy én áruljalak el. Mondj el
csak mindent, amint egy jó fiúhoz illik.
Hát mondok, semmi haszna se lenne már a tettetésnek és azért tisztára
megmondok neki áperte mindent, de hogy ő is tartsa meg a szavát. Aztán
elmondtam, hogy apám, anyám meghaltak és a törvény kiadott egy
rosszlelkű vén gazdának a kezére itt a megyében, harminc mérföldnyire a
folyótól befelé és az olyan rosszul bánt velem, hogy már nem bírtam el
tovább. Ü elment egy-két napra hazulról, én meg éltem az alkalommal,
elloptam a lánya egynémely ócska ruháját és elillantottam és három
éjtszakába került, míg végig jöttem a harminc mérföldön. Éjjel utaztam,
nappal elbujtam és aludtam és egy tarisznyára való kenyér és hús, amit
hazulról hoztam magammal, eltartott az egész úton és bőven volt mit
ennem. Azt mondtam még, remélem, nagybátyám, Ebner Mur gondjába veszen,
ez volt az oka, hogy mért indultam el ide, Gossen városába.
– Gossen, öcsém? Nem Gossen ez, hanem Szentpétervára. Gossen tíz
mérfölddel följebb van a folyón. Ki mondta neked, hogy ez Gossen?
– Egy ember mondta, akivel hajnalban találkoztam, épen amikor az erdőbe
akartam menni, mint rendesen, hogy aludjam. Azt mondta, ahol az út
elágazik, jobbkéz felé köll mennem s öt mérföldnyi úttal elérek
Gossenbe.
– Az is részeg volt, azt tartom. Épen az ellenkezőt mondta pontosan.
– Igaz, hogy olyanforma volt, mintha részeg lett volna, de most már
sebaj. Hozzá vagyok már szokva a masérozáshoz. Elérek Gossenbe, még
mielőtt megvirradna.
– Megállj egy szempillantásra. Adok egy kis útravalót. Lehet, szükséged
lesz rá.
Hát adott útravalót, aztán azt mondja:
– Mondd csak, ha egy tehén fekszik, melyik részével kel föl előbb?
Felelj gyorsan, ne sokat studérozz rajta. Melyik részével kel föl előbb?
– A hátuljával, néni.
– Jól van. Hát a ló?
– Az elejével, néni.
– A fának melyik része mohosodik meg legjobban?
– Az északi része.
– És ha tizenöt tehén legel egy domb oldalán, hány eszik úgy, hogy a
feje egyazon irányba van?
– Mind a tizenöt, néni.
– Rendben van. Azt tartom, csakugyan falusi életet éltél. Azt gondoltam,
talán megint lóvá akarsz tenni. Hát mi már az igazi neved?
– Petersz Gyuri, néni.
– Jól van, de el ne felejtsd a Gyurit. Nehogy mielőtt elmégy, azt találd
mondani, hogy Sanyi és azzal vágd ki magadat, ha megcsíplek, hogy
Gyuri-Sanyi. Aztán ne ténferegj az asszonyok körül ebben a rozoga
kalikóban. Fene regényesen tudod adni a leányt, de lehet, hogy a
férfiakat becsapod vele. Az isten áldjon meg öcskös, ha máskor cérnát
akarsz befűzni, ne fogd szorosan a cérnát s próbáld ráhúzni a tűt; fogd
a tűt és dugd bele a cérnát: így szoktak legtöbbször az asszonyok cérnát
befűzni, a másik mód a férfiak szokása. Ha pedig patkányra vagy akármire
akarsz dobni, állj lábujjhegyre, vidd a kezedet a fejed fölé olyan
félszegen, ahogy csak tudod és hibázd el a patkányt legalább hat-hét
lábnyira. Dobj kifeszített karral a válladból, mintha valaminek a
forgató nyele volna a karod: így szoktak a lányok dobni; ne a csuklódból
meg a könyöködből, és tartsd a karodat féloldalt, mint ahogy a fiúk
szokták. És vedd az eszedbe, ha egy leány valamit az ölében fel akar
fogni, akkor szétveti a térgyit, nem csapja össze, ahogy te összekaptad,
amikor az ólomdarabot odadobtam, Hé, fiúnak gyanítottalak, mikor
befűzted a cérnát, a többit csak azért próbáltam veled, hogy
megbizonyosodjam. Most eredj, trotykolj a nagybátyádhoz Villiemsz
Sári-Mári Petersz Gyuri-Sanyi, és ha bajba keveredel, üzenj Loften Dudi
néninek, aki én volnék és én megteszem, ami tellik tőlem, hogy segítsek
rajtad. Menj a part mentén végesvégig, és ha mégegyszer útra kelsz, húzz
fel cipőt, meg kapcát is. A partmenti út köves, és azt tartom, gyönyörű
állapotban lesz a lábad, mire Gossenbe érsz.
Elmentem vagy ötven ölnyire a parton fölfele, aztán ugyanazon a nyomon
vissza s odalopóztam, ahol a csónakom volt, jó darabon a néni háza
alatt. Beleugrottam és sietve eleveztem. Fölmentem elég messze víz
ellen, hogy nekimehessek a sziget felső végének és ekkor indultam a
folyón keresztül. Levettem a helgoland főkötőmet, mert nem volt már
szükségem salugáterre. Mikor a folyó közepe felé voltam, hallom, hogy az
óra kezd ütni, a hang gyöngén jött el a víz fölött, de tisztán ütötte a
tizenegyet. Mikor elértem a sziget felső végit, nem álltam meg, hogy
kifújjam magam, bár jól el voltam csigázva, hanem, be hamar az erdőbe,
ahol a régi tanyám volt s ott jó nagy tüzet raktam egy magasabb, száraz
helyen.
Aztán be megint a csónakba s a tanyánk felé eveztem másfél mérföldnyivel
alább, ahogy csak tudtam. Kikötöttem és loholtam az erdőn át, föl a
dombhegyre s be a barlangba. Ott feküdt Dzsim, mély, egészséges álomban.
Én fölráztam s aszondom neki:
– Kelj föl és szedd össze magadat Dzsim; nincs vesztegetni való egy
percünk se. Nyomunkban vannak.
Dzsim se szólt, se beszélt, de ahogy a következő félórában dologhoz
látott, abból kitetszett, hogy meg van rőkönyödve. Ennyi idő alatt
minden holmink a tutajra került, maga a tutaj készen arra, hogy ellökjük
a füzes öbölből, ahol rejtegettük. Eloltottuk a tüzet a barlangban
elsőbb is és semmi világot nem gyújtottunk azután kívül sem.
Én eleveztem a csónakkal a parttól egy kisség távolabb, hogy
körülnézzek, de ha volt is valamerre csónak, azt nem lehetett látni,
mert csillag és árnyék nem jó világítás arra, hogy lásson is az ember.
Erre kihoztuk a tutajt és siklottunk rajta lefelé az árnyékban s
elhagytuk a sziget alsó végét halotti csöndességben, egy szó nem sok,
annyit se szólva.