Lehetett már közel egy óra, mire a sziget alá értünk, s mintha a tutaj
rémlassan ment volna. Úgy volt, hogyha csónak találna jönni, akkor mi a
csónakunkba szökünk s átvágunk az illinoiszi partra; de jó, hogy nem
jött csónak, mert se arra nem gondoltunk, hogy a puskát is áttegyük a
csónakba, se hogy a horgokat vagy az elemózsiát. Arra, hogy ennyifelé
gondoljunk, nagyon is nagy sietségben voltunk. Nem nagy okosság volt,
hogy mindent a tutajra tettünk.
Mondok, ha azok az emberek a szigetre mennek, azonnal megtalálják a
tüzet, melyet raktam és azt fogják őrizni egész éjjel lesve, hogy Dzsim
nem jön-e oda. Mindenesetre messze tőlünk maradtak és ha nem
tévesztettem meg őket azzal, hogy tüzet raktam, nem az én hibám volt. Én
becsületesen megtettem mindent, hogy becsapjam őket.
Mikorra a hajnal fölhasadt, kikötöttünk egy zátonyterületen, egy nagy
kanyarulatban az illinoiszi oldalon és gyapotfagalyakat vagdostunk a
baltánkkal s úgy betakartuk vele a tutajt, hogy úgy látszott, mintha a
part volna kimosva. A zátonyterület afféle vízi homokbucka, amelyiken
oly sűrűn terem a gyapotbukor, mint a berena foga.
A Misszuri oldali part hegyes volt, az illinoiszi erdős s ezen a tájon a
víz folyása a Misszuri part mentén volt s így nem köllött attól félnünk,
hogy valakivel találkozunk. Ott tanyáztunk egész nap s néztük, mint
siklanak le tutajok és gőzösök a Misszuri partok alatt és hogy küzködnek
víz ellen menő gőzhajók a folyó közepén. Elmondtam Dzsimnek mindent,
amiről azzal a nénivel beszéltünk; és Dzsim azt mondta, helyre egy
asszony az, aki, ha maga jönne ránk, ugyan nem ülne le a tüzet őrizni,
hanem kutyával jönne. De akkor, mondom én, mért nem mondta az urának is,
hogy kutyával jöjjön? Dzsim azt mondta, fogadni merne, hogy eszébe is
jutott volna, mire a férfiak elkészülnek az indulásra, sőt azt hitte,
hogy a férfiak épenséggel kutyáért mentek a városba, így kaphattunk mink
egérutat, különben aligha volnánk itt ezen a homokzátonyon
tizenhat–tizenhét mérföldnyire a város alatt, de úgy ám, előbb megesnék,
hogy magunk is ott volnánk már abban a városban. Én azt mondtam, én
ugyan nem törődöm vele, hogy mért nem csíptek el, legalább addig, amíg
el nem csípnek.
Mikor esteledni kezdett, kidugtuk a fejünket a sűrű gyapotbokrokból s
körülnéztünk mindenfelé; a határ tiszta volt. Igy hát Dzsim fölszedett
egy pár deszkát a tutajról és formás vackot épített belőle, hogy legyen
hová bujnunk esős és viharos időben, és hogy a holminkat is szárazon
tudjuk tartani. Dzsim padlót is csinált a kuckónak a tutaj szintje fölé
vagy egy lábbal, így a takaróinkat és mind a kacatot nem érte a hullám,
amit a gőzhajók csináltak. A kunyhó kellő közepét iszappal
kitapasztottuk öt-hat hüvelyk vastagon, rámát is csináltunk neki, hogy
szét ne máljék, ez volt a tűzhelyünk, ha csúnya vagy hideg idő talál
lenni. A kunyhó pedig eltakarta, hogy szemet ne szúrjon. Csináltunk egy
kisegítő kormánylapátot is, mert ami volt, eltörhetett valami fatuskón
vagy más egyében. Beszúrtunk a tutajba egy kurta, villaszerű botot is,
hogy ráakaszthassuk ócska lámpásunkat, mert hogy a lámpást mindig meg
kellett gyújtani, ha gőzöst láttunk jönni, nehogy ránk másszon; de nem
volt szándékunk olyankor is meggyújtani, ha víz ellen menő hajóval
találkoztunk, kivévén, mikor tisztára útjukba esünk. Mert a folyó még
mindig jócskán meg volt áradva, az alacsonyabb partok még mindig
valamelyest víz alatt voltak, ennélfogva a víz ellen menő hajók nem
mindig a folyó sodrában mentek, hanem keresték a könnyebb vizet.
Ezen a második éjtszakán úgy hét–nyolc órát mentünk, óránként több, mint
négy mérföldet, olyan volt a víz sodra. Horgásztunk, beszélgettünk,
egyszer-egyszer egyet úsztunk, hogy el ne álmosodjunk. Valami
áhitatfélét éreztünk, amint alásiklottunk a nagy, csöndes vízen s
hanyattfekve néztük a csillagokat, szinte nem is esett jól hangosan
beszélni és nevetni se igen nevettünk, akkor is csak úgy elfojtva
egy-egy kicsit. Nagyszerű, jó időnk volt, ami fődolog volt és épenséggel
semmi sem történt ezen az éjtszakán, sem a következőn, sem azon, ami
aztán jött.
Minden éjjel városok mellett mentünk el, némelyike messze fönn volt a
sötét domboldalokon: semmi, csak világosságok fénylő ágya, csak egy
házat is nem lehetett látni. Az ötödik éjtszakán Szanluj mellett mentünk
el, s olyan volt, mintha az egész világ ki lett volna világítva.
Szentpétervárott azt beszélték, hogy van Szanlujnak húsz–harmincezer
lakosa is, de én ugyan el nem hittem, amíg ezen a csöndes éjjelen, két
óra tájt meg nem láttam azt a csodásan kivilágított területet. De egy
hang nem sok, annyi se volt. Aludt már minden teremtett lélek.
Mostanában éjtszakánként, úgy tíz óra körül, ki szoktam ruccanni a
partra egy-egy kisebb városba vagy tizenöt centért lisztet, szalonnát
vagy egyéb ennivalót venni; néha pedig elemeltem egy-egy csibét, amely
nem ült békén az ólban s magammal vittem. Tata azt szokta mondani:
ragadd meg a csibét, ha az alkalom odakínálja, mert ha magadnak nincsen
rá szükséged, mindig akad valaki, aki szívesen veszi, és a jótettnek
megvan a jutalma. Én ugyan tatát sohase láttam úgy, hogy magának ne lett
volna szüksége a csibére, de hát ez volt a szavajárása.
Reggelente, mielőtt még teljesen megvirradt volna, kiruccantam a mezőkre
s kölcsön vettem egy-egy görögdinnyét vagy sárgadinnyét, vagy úritököt,
vagy egy kis új gabonát, vagy effélét. Tata azt szokta mondani, nem bűn
holmit kölcsön venni, ha azzal a szándékkal teszed, hogy egyszer-egyszer
visszaadod; de az özvegyasszony azt mondta, ez csak kendőzött neve a
lopásnak és tisztességes ember nem teszi. Dzsim azt mondta, hogy részben
az özvegyasszonynak volt igaza, részben a tatának is igaza volt.
Eszerint legjobb lesz két-három dolgot kitörülni a listából, hogy aztat
többé egyáltalán nem vesszük kölcsön, így aztán azt gondolta, nem lesz
bűn, ha a többit kölcsön vesszük. Egész éjjel, amíg úsztunk a folyón
lefelé, meghánytuk-vetettük ezt a dolgot, hogy megállapodjunk abban, a
görögdinnyét törüljük-e ki vagy a sárgadinnyét, vagy az úritököt, vagy
mit? Mire megvirradt, el is intéztük az ügyet szerencsésen, s
elhatároztuk, hogy kitörüljük a vadalmát, meg a lóbabot. Azelőtt egy
kicsit bántott a lelkiismeretünk, de most már teljesen meg voltunk
nyugodva. Én örültem annak, hogy így esett, mert a vadalma különben is
komisz jószág, a lóbab pedig úgy sem érik be még két-három hónapig.
Egyszer-egyszer lőttünk vízimadarat is, amelyik nagyon korán kelt
reggel, vagy nem elég korán feküdt le este. Mindent összevéve, finom kis
élet volt ez a mienk.
Szanluj alatt az ötödik éjtszakán hatalmas zivatarunk volt, rém
dörgéssel és villámlással s az eső csak úgy szakadt le, mintha csöbörből
öntötték volna. Behúzódtunk a putriba és a tutajt rábíztuk a saját
gondjára. Ha a villám kilobbant, láthattuk magunk előtt a nagy egyenes
folyót, és meredek sziklatömegeket kétfelől. Egyszerre csak azt mondom
én:
– Hahó, Dzsim, oda nézz! Gőzhajó volt, amely egy sziklán meggebedt.
Tutajunk épen alája úszott. A villámlásban tisztán lehetett a hajót
látni. Meg volt dűlve s a födélzete részben víz fölött volt és lehetett
minden villámlásnál látni a kémény legvékonyabb tartóláncát is tisztán
és világosan és egy széket a nagy csengetyű mellett, egy ócska puha
kalappal a hátán.
Hát mert messze volt és éjjel és zivataros és minden olyan titokságos,
azt gondoltam, amit minden fiú gondolt volna, ha látja ezt a tört hajót
ott heverni ily gyászosan és elhagyottan a folyó közepében. Szerettem
volna fölmenni rá s bejárni egy kicsit, hogy lássam, mi lehet ott.
Mondom is:
– Kössünk ki rajta, Dzsim, mondok.
De Dzsim rém kapálózott ellene eleinte. Azt mondja:
– Nekem nincsen kedved roncshajó megvizitálik. Bűnöt megcsinálsz vele és
azt mondik szentírás: bűnöt jobb, ha kerülik. Hátha megvan rajta
policáj!
– Policáj, az ángyod! – mondom én – van is ott mit őrizni a kabinokon,
meg a hajókalauz faköpönyegén kívül. És azt hiszed, ezért fogja valaki
reszkérozni az életét az ilyen éjtszakán, amikor minden pillanatban
leszakadhat és elmerülhet a folyóban? Erre már Dzsim nem tudott semmit
se mondani, hát meg sem próbálta. »Amellett, – mondom én – még kölcsön
is vehetünk valami érdemes holmit a kapitány kajütjéből. Teszem cigárét,
mernék rá fogadni – darabja öt cent, jó pénzben. A gőzöskapitány mindig
gazdag nép, van neki hatvan dollárja havonkint; s olyan, hogy nem bánja,
egy centtel többe kerül-e valami, ha kedve van rá. Dugj a zsebedbe
gyertyát Dzsim; én nem nyughatom, amíg egy kicsit meg nem tapasztaljuk.
Azt hiszed tán, Tom Szójjer elmenne békén az ilyen eset mellett? Nem az,
egy tál kásáért sem. Elmondaná kalandnak, el az; és kikötne a romon, ha
bár ez lenne is utolsó cselekedete. Aztán micsoda formásan csinálná. Úgy
felfújná magát, hogy no! Az ember Kalamus Kristófnak hinné, mikor
Lesz-királyságot fölfedezi. Bár itt volna Tom Szójjer.«
Dzsim dünnyögött egy kicsit, de beadta a derekát. Azt mondta, nem kell
beszélnünk amíg lehet és akkor is csak roppant suttogva. A villám
rávilágított még egyszer a tört hajóra épen jókor; odaértünk az oldalára
a daru alá s kikötöttünk.
A födélzet itt jól kiemelkedett a vízből. A rézsút fekvő oldalon
felkúsztunk és a sötétben lábunkkal tapogatózva és karunkat
kiterjesztve, hogy elkerüljük a kifeszített köteleket, lassan mentünk a
kajütök felé, mert olyan sötét volt, hogy semmit se lehetett látni.
Hamarosan beleütődtünk a terem felső világításába s felkúsztunk rá;
aztán egy lépéssel szemben voltunk a kapitány ajtajával, amely nyitva
volt és az árgyélusát, messze lenn a kabinház pitvarán keresztül
világosságot látunk és mintha tompa beszédet hallanánk onnan.
Dzsim odasúg nekem s azt mondja, hogy rém rosszul érzi magát s hogy
gyerünk vissza. Jól van, mondom én s már indultam volna a tutajra; de
abban a percben hallok egy jajgató hangot és ezt:
– Oh, kérlek fiúk, ne! Esküszöm, sohase szólok senkinek.
Egy másik hang jól erősen ezt mondta:
– Hazudsz Dzsim Torner. Máskor is így tettél. Neked mindig több kell a
zsákmányból, mint ami megillet és eddig meg is kaptad, mert mindig azzal
fenyegetőztél, hogy elárulsz, ha meg nem kapod. De ezúttal épenséggel
többször mondtad a kelleténél. A legcudarabb áruló kutya vagy ebben az
egész országban.
Ezalatt Dzsim elment a tutajra. Engem meg majd fölvetett a kíváncsiság.
Tom Szójjer ugyan meg nem hátrálna most, mondok magamban; hát én sem
hátrálok; meg köll néznem mi történik itt. Hát a szűk folyosón
négykézláb hátrafelé másztam a sötétben, amíg már nem volt csak egy
kabin köztem és a kajütcsarnok között. Hát látom ám, hogy a csarnokban
ott fekszik a földre terítve egy férfiember, keze-lába megkötözve és két
másik ember áll fölötte s az egyiknek félkezében egy homályos lámpa van,
a másik félkezében pisztoly. Ez az ember a pisztolyt a földön fekvő
ember fejére fogta és azt mondja:
– Én is azt mondom, egy alávaló bitang!
A földön fekvő ember vonaglott s azt mondja:
– Bill, ne bánts, sohase szólok többet senkinek.
És ahányszor ezt mondta, a lámpásos ember mindannyiszor röhögött s
mondja:
– Nem, biz istók! Ennél igazabbat se mondtál még életedben, azt
elhihedd. – Egyszer meg ezt mondta:
– Nézd, hogy kunyorál. Mégis, ha el nem bánunk vele s meg nem kötözzük,
ő ölt volna meg minket. És miért? Tisztára semmiért. Mert hogy nem
engedtük a jussunkat, azért. De fogadom, hogy te sem fogsz több embert
megfenyegetni, Dzsim Torner.
– Tedd félre azt a pisztolyt!
Bill azt mondja:
– Szó sincs róla, Dzsék Pakker. Én meg akarom ölni. Hát ű nem ölte meg a
vén Helfildet szakasztott úgy? És nem szolgált rá?
– Én meg nem akarom megölni, megvan hozzá az okom.
– Isten áldjon meg ezért a szódért, Dzsék Pakker! Ezt el nem felejtem,
amíg élek, – mondja a földön fekvő ember siralmasan.
Pakker ezt nem vette figyelembe, hanem fölakasztotta lámpását egy szegre
s indult arrafelé, amerre én voltam, a sötétségbe s intett Billnek, hogy
jöjjön ő is. Én elcurukkoltam oly gyorsan, ahogy csak tudtam, mintegy
két ölnyire, de a hajó úgy meg volt dűlve, hogy nem menekülhettem
idejekorán. Azért, hogy keresztül ne menjenek rajtam s el ne csípjenek,
besurrantam egy kabinba a felső oldalon. A két ember tapogatva jő végig
a sötétben, s mikor Pakker az én kabinomhoz ért, azt mondja:
– Ide, gyere ide be.
És belépett és Bill utána. De mielőtt bejöttek, én fönn voltam a fölső
ágyon s már bántam, hogy ide jöttem. Ott álltak, kezük az ágy szélin és
beszéltek. Látni nem láttam őket, de hogy hol álltak, meg tudtam volna
mondani a – pálinkáról, amelyet megittak. Én örültem, hogy nem ittam
pálinkát, de az se tett volna külömbséget, mert ugyan majd az egész idő
alatt még csak lélekzetet se vettem. Nagyon meg voltam rémülve. Hozzá az
ember nem is vehet lélekzetet, mikor ilyen beszédet hall. Halkan
beszéltek és komolyan. Bill meg akarta ölni Tornert. Azt mondja:
– Azt mondta, elárul és el fog árulni. És ha mind a ketten odaadnánk
neki a részünket, az se tenne külömbséget az után a patália után s ahogy
elbántunk vele. Olyan bizonyos, mint ahogy a világon vagy, hogy
tanuságot fog ellenünk tenni, hát hallgass én rám. Én azt tartom,
legjobb, ha végit vetjük a nyomorúságának.
– Én is azt tartom, – mondja Pakker nagyon nyugodtan.
– A fenébe, én már azt hittem, hogy nem. Akkor hát rendben vagyunk.
Gyerünk és végezzünk vele.
– Megállj csak. Még nem mondtam el a mondókámat. Lelőni jó, de van
békésebb módja is, ha már meg köll lenni. Én amondó vagyok, nincsen
abban ész, hogy az ember kurtán és kereken menjen neki a kötélnek, ha
azt, ami a szándéka, elérheti olyan úton, amely ép olyan jó, de semmi
rizikóval nem jár. Nem úgy van?
– Úgy a! De hát hogyan akarod ezúttal csinálni?
– Hát a gondolatom ez: körülnézünk és összeszedjük ami elcsípni valót
láttunk a kabinokban, aztán partra evezünk és elrejtjük a zsákmányt.
Aztán várunk. Azt mondom én, nem telik bele két óra, hogy ez a roncs
szétmállik és leúszik a víz fenekére. Érted már. A vízbe fúl és nem
lesz, akit okoljon érte, csak maga magát. Azt tunnám, ez jócskán külömb
kilátás, mintha megöljük. Én nem kedvellem az emberölést, amíg máskép is
el lehet a dolgot végezni. Nincsen benne se értelem, se erkölcs. Nem
igaz?
– De, azt tartom, igaz. De hátha nem omlik össze és nem merül el?
– A két órát csak kivárhatjuk, aztán majd meglássuk, hogy lesz, mint
lesz.
– Rendben van. Gyerünk.
Ezzel indultak és én ki, végig hideg verejtékben s előre kúsztam. Olyan
sötétség volt, mint a szurok; de én rekedt suttogással mondom: –
»_Dzsim_«, – mondok és ő felel, szorosan a könyököm mellett egy kurta
nyögéssel. Én pedig azt mondom:
– Gyorsan Dzsim; nincs arra idő, hogy itt hévizáljunk és nyögdécseljünk.
Egy gyilkos banda van ott túl és ha mi megtaláljuk a csónakjukat és
eloldjuk, hogy a víz sodra vigye tova, akkor ezek a bitangok nem tudják
elhagyni a hajót. Egy közülök veszekedett helyzetben van. De ha
megtaláljuk a csónakukat, akkor mind veszekedett helyzetbe jut, mert a
törvény rájuk teheti a kezét. Gyorsan, fuss. Én megnézem a hajó egyik
oldalán, te megnézed a másik oldalán. Aztán mégy a tutajra és –
– Oh, zistenke, zistenke! Totaj? Nincs neked van totaj. Elszakadta
keteled és elmente, és mink itt szorulta!