Reggeli után szerettem volna beszélgetni a hótt emberről és kitalálni,
hogyan lett a halála, de Dzsim nem akart. Azt mondta, bajt hozna ránk.
Aztán azonkívül, aszondja, el is jöhetne megkísérteni bennünket. Azt
mondta, hogy az olyan ember, akit nem temettek el, hamarabb adja magát a
kísértésre, mint az olyan, akit eltettek s aki rendben van. Ez igen okos
beszédnek látszott, azért nem is szóltam többet; de azért
kénytelen-kölletlen mindig azon járt az eszem és szerettem volna tudni,
ki lőtte agyon és mért.
Megmotoztuk a ruhát, amit hoztunk és nyolc dollárt találtunk ezüstben
egy ócska felsőkabát bélésébe belevarrva. Dzsim azt mondta, azt hiszi,
ennek a háznak a lakói úgy lopták ezt a kabátot, mert ha tudták volna,
hogy a pénz benne van, nem hagyták volna ott. Én azt mondtam, úgy
gondolom, azok ölték meg az embert is. De Dzsim nem akart róla beszélni.
Én azt mondom.
– Te azt tartod, mondok, hogy ez bajt hoz ránk. De mit mondtál, mikor
behoztam a kígyóbőrt, akit a domb tetején találtam tegnapelőtt? Azt
mondtad, az hozza az emberre a legnagyobb bajt, ha hozzányúl a
kígyóbőrhöz. Nohát itt van a nagy baj, la! Besöpörtük mind ezt a
rengeteg holmit és még nyolc dollárt is hegyibe. Bár volna minden nap
ehhez hasonló bajunk, Dzsim.
– Sohase ne busulja fihucskám, soha se ne busulja magadat: majd csak
gyüvik; én mondok aztat: majd csak gyüvik az!
Bizony csak gyütt is. Csütörtöki nap volt, mikor ezt beszéltük. Hát
pénteken, ebéd után künn heverésztünk a fűben, a dombgerinc felső végin
és elfogyott a dohányunk. Én bemegyek a barlangba, hogy hozzak, és egy
csörgőkígyót találok benne. Megölöm és fölcsavargatom Dzsim takarója
mellé lábtul, mintha csak ott ülne, s mondok, jó kis tréfa lesz abbúl,
ha Dzsim ott találja. Estére aztán teljesen megfeledkeztem a kígyóról s
mikor Dzsim odacsapta magát a takarójára, míg én gyertyát gyújtottam,
ott volt a kígyó párja és megmarta.
Felugrott ordítva s az első, amit gyertyavilág mellett megláttam, a
tekergő féreg volt, amint új ugrásra készül. Egy szempillantás alatt
leterítettem egy bottal, Dzsim pedig kapja tata pálinkásbutykosát és
elkezdi önteni magába.
Dzsim meztélláb volt és a kígyó épen a sarkába harapott. Az én bolond
fejem volt mindennek az oka, mert nem gondoltam meg, hogy akárhol hagy
az ember egy döglött kígyót, a párja odajő és föltekergőzik körüle.
Dzsim azt mondta, vágjam le a kígyó fejét s dobjam ki, aztán nyúzzam meg
a testét és süssek meg belőle egy darabot. Ezt megtettem s ő megette,
mert hogy aszondja, ettül jobban meggyógyul. A kígyó csörgőit is
levetette velem s azt mondta, kössem a csuklójára. Hogy ez is használ.
Aztán nyugodtan kimentem s eldobtam a kígyókat jó messze a bokrok közé,
mert nem akartam, ha elkerülhetem, hogy Dzsim megtudja, hogy én vagyok a
dologban a hibás.
Dzsim egyre szopogatta a butykost és egyszer-egyszer kikel magából és
dobálja magát és ordít. De mihelyest magához tér, csak megint a
butykosnak esik. A lába jócskán földagadt, aztán a combja is; de
csakhamar kezd a pálinka operálni s most már mondok, rendben van. De én
amondó vagyok, inkább a kígyó marjon, semmint a tata pálinkája.
Dzsim négy nap és négy éjjel feküdt bele. Ekkorra a dagadtsága lelohadt
és ő megint a talpára állott. Én pedig megfogadtam, hogy soha többé a
kezemmel hozzá nem nyúlok kígyóbőrhöz, hogy most láttam, mire jut tőle
az ember. Dzsim is mondta, hogy reméli, máskor elhiszem a szavát. És
aszondja, hogy kígyóbőrt megfogni oly rémbajt jelent, hogy tán még nem
is vagyunk a dolognak a végin. Aszondja, hogy inkább nézzen a balvállán
keresztül akár ezerszer is az újholdba, mintsem hogy csak egyszer is
kígyóbőrt vegyen a kezébe. És bizony már én is így gondolkoztam most,
ámbár mindig azt tartottam, hogy bolondabb és gondatlanabb dolgot ember
nem művelhet, mint ha a balvállán keresztül nézi az újholdat. A vén Hauk
Rönker egyszer megtette és még dicsekedett is vele és nem telt bele két
esztendő, leitta magát és a sörétöntőtoronyból leesett és úgy elterült
ott, mint a palacsinta, amint mondani szokták, aztán koporsó helyett két
ajtó közé csúsztatták, úgy temették el, azt beszélik, mert én nem
láttam. Nekem tata beszélte. De akárhogy is volt, csak attól lett, hogy
bolond fejjel úgy nézte a holdat.
[Illustration: Dzsim hátul bekapcsolta.]
Hát így múlt az idő és a folyó ismét visszaapadt az ágyába. Az első
dolgunk az volt, hogy a nagy horogra pondrónak egy nyúzott nyulat
akasztottunk és fogtunk egy embernagyságú halat: a hossza volt hat láb
két hüvelyk és nehezebb volt kétszáz fontnál. Persze, hogy megfogni nem
lehetett, ellökött volna bennünket Illinoiszba. Csak ültünk ott és
lestük, hogy rángatja, húzza a horgot, amíg ki nem merült. Találtunk a
gyomrában egy rézgombot, egy kerek gömböt és mindenféle törmeléket. A
gömböt szétvágtuk a balaskával és egy orsót találtunk benne. Dzsim azt
mondja, már régen benne lehetett, hogy így begubózta s gömböt csinált
belőle. Olyan temérdek nagy hal volt, hogy soha külömbet a
Missziszippiben nem fogtak, azt tartom. Dzsim azt mondta, nagyobbat ő se
látott. A városban jó pénzért lehetett volna eladni. A vásárcsarnokban
fontszám mérik ki az ilyen halat. Mindenki vesz valamelyest belőle. A
húsa olyan fejér, mint a hó és roston sütve nagyon jó.
Másnap reggel únott és kedvetlen voltam, szerettem volna valahogy egy
kicsit mozgolódni. Mondok, fölruccannék egy kicsit a folyón körülnézni,
hogy mint van a világ. Dzsimnek tetszett a dolog, de azt mondja, csak
sötéttel menjek és jó hasznát vegyem a szememnek. Aztán még studérozott
rajta és aszondja: nem vehetnék-e föl valamit abból az ócska holmiból s
nem öltözném-e föl leányruhába? Ez is pompás gondolat volt. Hát
levágtunk valamit az egyik kalikóruhából, én fölgyűrtem a nadrágomat
térdemen fölül és belebujtam. Dzsim hátul bekapcsolta és egészen jó
formája volt. Föltettem a fejemre a nap ellen való főkötőt s megkötöttem
az állam alatt. Ha valaki alája nézett volna, hogy lásson, az arcom
olyan volt, mint egy kályhacsőkönyök. Dzsim azt mondta, senki sem
ismerhetne rám, akár még nappal is. Én aztán egész nap próbálkoztam,
hogy kitanuljam a módját, és lassan-lassan jól beletanultam; csak
aszondja Dzsim, nem úgy lipegetek, mint a lányok szoktak; és aszondja,
ne huzogáljam föl mindig a szoknyámat, hogy hozzáférjek a nadrágom
zsebéhez. Ezt eszemben is tartottam és jobban csináltam.
Alighogy beesteledett, elindultam az illinoiszi part alatt fölfelé.
A város felé keresztül vágtam a folyón valamivel a gőzkompállomás alatt
és a víz sodra épen a város vége alá vitt. Kikötöttem és nekiindultam
parthosszant. Láttam világosságot egy kis kalibában, amelyben már régen
nem lakott senki s én szerettem volna tudni, ki ütött benne tanyát.
Odalopózkodtam s bekukucsáltam az ablakán. Egy asszony volt ottbenn,
lehetett mintegy negyven éves és kötögetett gyertyaszónál egy
fenyüdeszkaasztal mellett. Az arcára nem ismertem rá; idegennek köllött
lenni, mert olyan pofa nem volt ebben a városban, akit én ne ismerjek.
Ez szerencse volt, mert kezdtem elbátortalanodni. Már bántam is, hogy
eljöttem. Mondok rámismerhetnek a hangomról. De ha ez az asszony csak
két napja van is a városban, el tud ez nekem mindent mondani, amit tudni
szeretnék. Hát bekopogtattam, s föltettem magamban, hogy nem fogok
megfelejtkezni arról, hogy leány vagyok.