Szerettem volna kikeresni a sziget közepe táján egy helyet, melyet
láttam, mikor átkutattam a szigetet. Hát elindultunk s hamar oda is
értünk, mert a sziget hossza csak három mérföld volt, szélessége meg egy
fertálymérföld.
Ez a hely egy meglehetősen hosszú domb vagy nyereg volt, magassága
mintegy negyven láb. Jól meg kellett dolgoznunk, mire a tetejére értünk,
a két oldala olyan meredek volt és a bokor olyan sűrű rajta. Bejártuk és
körülmászkáltuk az egészet és találtunk egy jó tág barlangot a
sziklában, szinte a domb csúcsán, az Illinoisz felé néző részén. A
barlang volt akkora, mint két-három szoba egybeeresztve és Dzsim egészen
egyenesen tudott benne állani. De jó hűvös volt benne. Dzsim amellett
volt, hogy a holminkat nyomban rejtsük oda; de mondok én, mi a manónak
kapaszkodnánk mindétig a dombon föl s alá.
Azt mondta Dzsim, ha a csónakunkat jól elrejtjük és a holminkat elrakjuk
a barlangba, oda csak be kell surrannunk, ha valaki a szigetre vetődik
és soha ebek nélkül a nyomunkra nem akadnak. Azonkívül azt mondta, hogy
az apró madarak esőt jelentettek, és azt akarnám, hogy minden holmink
beázzék?
Hát elmentünk a csónakért s elhoztuk szemben a barlanggal és fölhordtunk
minden holmit. Aztán kikerestünk egy jó rejtett helyet a közelben a
csónakunk számára a sűrű füzesben. Leszedtünk egy pár halat a horgokról
s újra kivetettük a horgokat s készültünk az ebédünkre.
A barlang szája volt akkora, hogy egy-két akós hordót be lehetett rajta
gurítani s egyik oldalán ki volt kissé vájva és szép lapos; jó volt
tüzelőhelynek. Raktunk is mindjárt tüzet és megfőztük az ebédet.
Az ágytakaróinkat kiteregettük szőnyegnek és úgy költöttük el az ebédet.
Minden egyéb holmit jól a kezünk ügyébe raktunk a barlang fenekén.
Csakhamar kezdett sötétedni, megszólalt a dörgés és jött a villámlás.
Igy a madárkáknak igazuk lett. Rögtön el is kezdett esni és esett
eszeveszetten, és én soha se láttam a szelet olyan dühösen fújni. Olyan
nyári vihar volt, amilyen szokott lenni. Olyan sötétség lett, hogy kívül
minden koromfeketének látszott, de nekünk jól esett. És az eső úgy
zuhogott alá, oly vastagon, hogy a fák alig látszottak, s mintha
pókhálóval volnának össze-vissza fonva. Azt’ gyütt egy-egy szélroham,
amelyik szinte a földre fordította a fákat, hogy kilátszott a levelük
világos visszája; aztán egy-egy olyan nagyszerű lökés következett, hogy
a szegény faágak mintha megvadultak volna, kezüket tördelték. S azután
rögtön, épen mikor legfeketébb volt a sötétség – _sst!_ neki a villám
csoda ragyogón, vakító fényességgel, s az ember egy szempillantással
látta a fák hajladozó sudarát, messzi el a zivatarban, pár öllel is
messzibb, mint amennyire az előbb elláttál. És megint egy szemvillanás
alatt sötét minden, mint a bűn, és most hallod a dörgés rém
csattanásait, és aztán dörögve, zörögve, dübörögve végig az égen a világ
másik oldala felé, épen mint üres hordók gördülése garádicson le, ahol
jó hosszú a garádics, és a hordó, tudnivaló, nagyokat szökik.
– Dzsim, mondok, ez roppant szép. Én nem szeretnék lenni sehol, csak
itt. Adszi csak még egy falat halat és egy darab meleg rozskenyeret.
– Vuna is neked itt, ha nem vuna Dzsim. Vuna neked oda lenn zerdiben,
aztán semmi zebíd, osztán csuron víz, úgy bezom, ücsküs. Csibe tudik,
mikor lesz neked esőt, meg tudik madiricik is, fihacskám.
A folyó tíz-tizenkét napon át folyton csak áradt, míg végre ellepte a
partokat. A víz három-négy lábnyi mély volt a sziget mélyebb részein és
Illinoisz felé. Ezen az oldalon néhány mérföldnyi széles lett, de a
Misszuri oldalon megmaradt a régi félmérföld, mert hogy a Misszuri
partja egy meredek fal volt.
Nappal végigcsónakáztuk a szigetet. Rém hideg és árnyékos volt az
erdőség, ha szinte kívül sütötte is a nap. Ide-oda csavarogtunk a fák
között, és néha oly sűrűn csüngött alá a vadszőlő, hogy vissza kellett
hőkölnünk és másik nyomon mennünk. És minden öreg leroppant fatörzsön
lehetett nyulat, kígyót, meg effélét látni, s mikor az egész sziget már
két nap el volt öntve, olyan szelíd lett mind ez a féreg az éhségtől,
hogy szinte neki hajthattad a csónakot egyenesen s akár megfoghattad, ha
akartad; de a kígyót meg a teknősbékát nem, mert az lesiklott a vízbe. A
barlangunk teteje tele volt effélével, szelidíthettünk volna magunknak
annyit belőle, amennyi köllött.
Egy éjjel elfogtuk egy tutaj egy részét, csupa szép fenyüpadló. Tizenkét
láb széles és mintegy tizenhat-tizenhét láb hosszú volt és a föle
hat-hét hüvelyknyire állt ki a vízből, ami erős, alkalmas padló volt.
Nappal láttunk néha fűrészelni való gerendákat arra úszni, de nem
bántottuk; nappal nem szerettünk mutatkozni.
Egy másik éjjel, hogy épen a sziget felső végén voltunk, épen hajnal
előtt, úszik ám le egy gerendából rótt ház a nyugati oldalon.
Kétemeletes volt és jól kiállott a vízből. Kieveztünk s elértük,
bemásztunk egy emeleti ablakon. De még nem lehetett látni, nagyon sötét
volt, hát hozzákötöttük a csónakot, beleültünk s vártuk, hogy virradjon.
A hajnal fölhasadt, még mielőtt a sziget alsó végére értünk volna. Ekkor
megint benéztünk az ablakon. Láttunk egy ágyat, asztalt és két régi
széket és mindenféle holmit szerte a padlón, a falon pedig ruhaféle
függött. Valami pedig ott látszott a padlón, jó távol a sarokban, mintha
ember lett volna. Dzsim azt mondja:
– Hejhó, hallod-e?
De nem mozdult. Aztán én kiabáltam rá, de Dzsim azt mondja:
– Nem alussza ez, hanem meghalta. Te vagyolsz csendes, én megnizte űtet
neki.
Odament, ráhajolt, megnézte s azt mondja:
– Meghalott zember. Az, bizom. Osztengot meztelen. Hátába lüvöttek neki.
Meghalta már három napod előtt, azt gondolok. Gyere be Hokk, de meg ne
nízed magadnak kipit neki, nagyon rímséges megvágyon.
Én hát nem is néztem meg. Dzsim holmi ócska cafatokat vetett rá, de nem
volt szükséges, úgy se kívántam látni. A padlón egy csomó zsíros kártya
volt elszórva és régi pálinkás üvegek és egy pár álarc, mit fekete
kelméből metszettek ki, és a fal tele volt a legbutább mondásokkal és
képekkel, amit faszénnel írtak oda. Volt ott két piszkos kalikóruha,
fékető és egyéb asszonyi holmi a falra aggatva és némely férfiruha is.
Mind a holmit a csónakba dobáltuk. Egyszer még hasznát vehetjük. A
földön feküdt egy pettyes, fiúnak való szalmakalap, azt is elvettem.
Volt aztán egy üveg is, melyben azelőtt tej volt és rongyból volt a
dugasza, szopókaképen valami kisgyereknek. Elvettük volna az üveget is,
de el volt törve. Volt egy ütött-vétett szekrény is, meg ócska
bőrösláda, melynek a sarokvasai el voltak törve. Mind a kettő
nyitva-tárva volt, de semmi valamirevaló dolog nem volt bennök. Ahogy
minden szétszórva ott hevert, olybá vettük, hogy a gazdáik olyan
lóhalálban menekültek, hogy nem tudták minden holmijokat elvinni.
Találtunk egy ócska rézlámpást és egy disznóölőkést, de nem volt nyele
és egy újdonatúj kést, mely megérte volna az árát boltban is és egy
csomó faggyúgyertyát, egy rézgyertyatartót, egy tököt, egy cinkannát,
egy ócska, kopott paplant, de nem az ágyban és egy kézitasakot tűvel,
gombostűvel, viaszkkal, gombbal, cérnával és effélével és egy balaskát
és néhány szeget, horgászózsinórt, kisujjamvastagságnyit, óriási
horgokkal és egy vég gyapjúkelmét meg egy kutyának való bőrörvet,
lópatkót és néhány orvosságos üveget, de cédula nem volt rajta; és épen
mikor már elmentünk volna, találtam én egy jó sűrűfésűt, Dzsim pedig
talált egy szulos hegedűvonót és falábat. A szíja le volt szakadva, de
egyébként elég jó láb volt, noha nekem nagyon hosszú, Dzsimnek meg nem
elég hosszú volt, aztán a párját meg nem találtuk meg, pedig tűvé tettük
érte a házat.
És így, ha mindent egybevetek, elég jó szüretünk volt. Mikor készen
voltunk arra, hogy induljunk, jó egy fertálymérföldnyire lehettünk a
sziget alatt és már jóformán teljesen megvirradt. Azért Dzsimet
lefektettem a csónakba s ráterítettem a paplant, mert ha ült a
csónakban, akárki messziről megismerhette volna, hogy szerecsen ember.
Én áteveztem az illinoiszi oldalra s ezzel majd egy fél mérföldnyire
levitt a víz sodra. Aztán fölevickéltem a holt vízen a part alatt és
semmi baj nem történt és nem is láttam senkit. Hazaértünk szerencsésen.