A nap olyan magasan járt, mikorra fölébredtem, hogy úgy néztem, nyolc
óra után kell már lenni. Ott feküdtem a fűben, árnyékon s az eszem a
dolgomon járt, s olyan kipihentnek éreztem magam, jól voltam s meg
voltam elégedve. A napot itt-ott egy-egy likon keresztül lehetett látni,
de egészben rengeteg fák voltak körülöttem és olyan félhomályosság volt
alattuk. Voltak tarkafoltos helyek a földön, ahol a világosság keresztül
szűrődött a lombon, s a foltocskák ide-oda imbolyogtak: lehetett látni,
hogy odafönn egy kis szellő fujdogál. Egy mókuspár ült egy ágon s igen
barátságosan locsogott felém.
Borzasztó jól éreztem magam így lustálkodva, semmi kedvem se volt
fölkelni reggelit főzni. Már megint el is szundítottam, mikor úgy
tetszett, hogy egy nagy durranást hallok. Hamar föl s félkönyökön
hallgatózom. Hamarosan szól is újra, hogy _bumm!_ Fölugrom, lefutok és a
galyak közt kinézek és látok egy hosszú füstcsóvát a vízen
végignyújtózva, mintegy szemben a komprével. (Ott volt a komp is, tele
néppel, lefelé ereszkedve.) Most már tudtam, miről van szó. Bumm! Látom
a fehér füstöt kitódulni a komp oldalán. Mozsaraztak a vízre, hogy ezzel
kiszólítsák holttestemet a folyó színére.
Jócskán megehültem, de a világért se raktam volna tüzet, nehogy
meglássák a füstjét. Inkább leültem s néztem a mozsár füstjét és
hallgattam a bummozást. A folyó volt azon a tájon egy mérföldnyi széles
s így nyári reggelen mindig gyönyörűség, ha nézi az ember, így hát elég
mulatságom lett volna nézni, hogy keresik földi maradványaimat, csak
lett volna egy falat ennivalóm. Ekkor jutott eszembe, hogy szoktak
eleven kénesőt tenni egész kenyérbe s a vízre eresztik, mert az ilyen
kenyér mindig épen oda úszik és megáll ott, ahol a vízbe fult ember
hullája van. No, mondok, nézzünk oda, hát ha egy-egy oda talál úszni a
közelembe, hadd találjuk meg egymást. Átmentem a sziget illinoiszi
oldalára, mondok, meglátom, milyen a szerencsém és nem bántam meg. Egy
jókora dupla kenyeret látok, amint arra tart és már majd hogy ki nem
halásztam egy hosszú bottal, de elcsúsztam s a kenyér odébb úszott.
Persze, ott voltam, ahol a víz sodra legközelebb vág neki a partnak,
amit igen jól tudtam. De csakhamar gyün egy másik s ezt elcsíptem.
Kivettem belőle a dugaszt s kiráztam a kis kénesőcsomót és belevágtam a
fogamat. Pékkenyér volt, amit a rangos nép eszik, nem komisz korpás
kenyér.
Jó helyet találtam a galyak mögött, leültem egy fatörzsre, majszoltam a
kenyeret és szemmel tartottam a kompot, s nagyon meg voltam elégedve. De
ekkor valami meghökkentett. Azt tunnám, mondok, a lelkész vagy az
özvegyasszony imádkoztak azért, hogy ez a kenyér rám találjon, most ehen
itt van, rám talált. Igy már bizonyos, hogy van ebben a dologban valami.
Úgy értem, hogy van valami benne, ha olyan valaki imádkozik, mint az
özvegyasszony vagy a tiszteletes, de hogy én ugyan hiába imádkoznám rá
és hogy csakis az arravalóknak engedelmeskedik.
Rágyújtottam a pipámra s jóízűn dohányoztam és vigyáztam tovább. A komp
a víz sodrán ment és én láttam, hogy jól járok s megláthatom, kik vannak
rajta, mert a komp épen azon fog lejönni, amerre a kenyér jött. Mikor
már jócskán leért az én irányomban, eloltottam a pipám s lementem oda,
ahol a kenyeret kihalásztam, meghúzódtam a parton egy fatörzs mögött egy
kis tisztáson. Ahol a tuskó elágazott, keresztül lehetett kukucskálni.
Lassan-lassan leér a komp és oly közel járt, hogy kivethettek volna egy
deszkát és partra jöhettek volna. Majdnem mindenki ott volt a hajón:
Tata, Szaccser bíró és Besszij Szaccser és Dsó Háper és Tom Szójjer és
öreg nagynénje Polli néni és Szid és Mary és sokan mások. Mindenki a
gyilkosságról beszélt, de a kormányos közbevágott s aszondja:
– Idenézzenek, itt vág a víz sodra legközelebb a parthoz, lehet, partra
mosódott itt és beleakadt a bokrokba a víz szélin. Remélem, így van.
De bezzeg én nem reméltem. Mind odatódultak és a korlátnak dűlve, szinte
az orrom alá és hallgattak s minden erejükből figyeltek. Én nagyszerűen
láthattam őket, de ők nem láthattak engem. Ekkor a kormányos rikkantott:
– Félre, – aszondja – és a mozsár elsült és akkorát szólt tisztán
előttem, hogy majd megsiketültem a bummjától s majd megvakultam a
füstjétől s azt hittem végem van. Ha lett volna magja az ágyújuknak, azt
tartom, hamarosan ráakadtak volna a hullára, amelyet kerestek. De hála a
szösznek, semmi bajom se lett. A komp tovább úszott s elkerült szemem
elül a sziget kikönyöklő része mögött. Még hallottam egyszer-egyszer a
bummozását, mindig messzibb és messzibbről, egyszer csak, úgy egy óra
mulva, azt sem hallottam többet. A sziget hossza három mérföld volt. Azt
gondoltam, eljutottak az alsó végére s ott abbahagyták a dolgot. De
mégsem úgy volt. Megkerülték a sziget lábát és fölfelé indultak a
csatornán a Misszuri oldalán, most már gőzzel és közbe-közbe lűttek is
egyet-kettőt. Én átmentem erre az oldalra s még egy darabig figyeltem
őket. Mikor fölértek a sziget felső vége irányában, abbahagyták a
lövöldözést, átcsaptak a Misszuri oldalára és hazamentek a városba.
Most már tudtam, hogy rendben van a dolgom. Engem ugyan már nem fognak
tovább keresni. Kihordtam a cókmókomat a csónakomból és üde kis tanyát
csináltam magamnak a sűrűben. Az ágytakaróimból valami sátorfélét
csináltam és alája raktam a holmimat, hogy az eső hozzá ne férjen.
Fogtam halat s fölnyiszáltam a fűrészemmel és napnyugta felé tüzet
raktam és megvacsoráztam. Azután kiraktam egy pár horgot, hogy legyen
reggelire is halam.
Mikorra beesteledett, ott ültem tanyai tüzecském mellett füstölve és
nagyon jól éreztem magamat; de lassan-lassan sok lett a magányosság, hát
kiültem a partra, hallgattam a habot, mint mossa a partot,
megolvasgattam a csillagokat, az úszó hasábfát s az úszó tutajokat,
aztán lefeküdtem. Nincs ennél jobb időtöltés, ha olyan magányosan van az
ember; nem lehet azt sokáig állni, az ember hamar megúnja.
Igy volt három nap, három éjjel. Semmi külömbség, mindig csak ugyanaz a
dolog. Másnap aztán nekiálltam átvizitálni a szigetemet. Ki is voltam
vele, hogy az egész az enyim és ösmerni akartam rajta mindent; de főleg,
hogy az időt eltöltsem. Temérdek epret találtam, mind érett és finom;
aztán zöld nyári szőlőt és zöld áfonyát és a fekete áfonya épen most
kezdett megérni. Ez mind nekem érik, mondok, lassan, lassan.
Addig kódorogtam a sűrű erdőben, míg úgy nem néztem, hogy közel lehetek
a sziget alsó végéhez. Velem volt a puskám, de nem lőttem semmit.
Magamat kíméltem vele. Majd lövök valami vadat, mondok, ha közel leszek
a tanyámhoz. Ekkor volt, hogy véletlen ráléptem egy rém nagy kígyóra. A
kígyó tova siklott a fűben s virág alatt, én utána, ha le tudnám lőni.
Mentem, mentem és egyszerre csak egy pásztortűz hamujára bukkanok, amely
még füstölgött.
A szívem majd kiugrott belőlem. Nem vártam csak annyit se, hogy még
egyszer odanézzek, hanem leeresztettem a puskám kakasát s vissza
lábujjhegyen osonva oly gyorsan, ahogy csak lehetett. Meg-megálltam egy
szempillantásra a sűrűben s hallgatóztam; de a mellem úgy zihált, hogy
egyebet se hallottam, csak azt. Meg-meg egy darabot odábbinaltam s
megint hallgatóztam; és így tovább, megmegen. Ha egy fatuskót láttam,
embernek néztem. Ha ágra léptem s eltörött, olyat éreztem, mintha valaki
kétfelé metszette volna a lélekzetemet s nekem csak a fele maradt volna,
az is a rövidebbik.
Mikor a tanyámra értem, nem voltam valami lelkes állapotban. Az állam
nagyon alá lógott. De, mondok, itt nincsen mit hévizálni. Fogtam hát a
cókmókomat s mind a csónakba vele, nehogy szem előtt legyen s eloltottam
a tüzet s szétszórtam a hamuját, hogy olyannak lássék, mintha tavalyi
tüzelés lett volna s felkapaszkodtam egy fára.
Úgy nézem vagy két óráig lehettem a fán; de se nem láttam, se nem
hallottam semmit, csakhogy úgy tetszett, mintha ezerféle dolgot láttam
és hallottam volna. De örökké a fán se maradhatok; hát lemásztam végre s
a sűrűségbe húzódtam és egyre leskelődtem. Enni nem ettem egyebet, mint
bogyót és ami a reggelimből megmaradt.
Időközben beesteledett és jócskán megehültem. Mikor aztán már teljesen
besötétedett, kiosontam s mielőtt a hold fölkelne, áteveztem az
illinoiszi partra, ami egy fertálymérföldre lehet. Ott az erdőbe
húzódtam, vacsorát főztem s olyanformán gondoltam, hogy itt töltöm el az
egész éjjelt, mikor egyszer csak hallom, hogy _trap-trap-trap,
trap-trap-trap_, s mondok, ezek lovak. Csakhamar hallok emberi hangot
is. Lehordtam mindent oly gyorsan, ahogy tudtam, a csónakomba, aztán
négykézláb másztam az erdőbe, hogy nem látnék-e valamit. Nem jutottam
még messze, mikor hallom egy ember szavát, s azt mondja:
– Jobb itt táboroznunk, ha jó helyre akadunk; a lovak jóformán ki vannak
állva. Nézzünk csak körül.
Én ugyan nem sokat vártam, hanem illára és frissen tova eveztem.
Kikötöttem a régi helyen, s úgy gondoltam, hogy csónakomban hálok.
Aludni nem sokat aludtam; nem tudtam a nagy gondolkozástul. S ahányszor
fölébredtem, mindig azt gondoltam, valaki fojtogat. Igy nem sok hasznát
vettem az éjtszakai pihenésnek. Végre is azt mondtam magamban, így
mondok nem lehet élni. Inkább megpróbálom kitudni, ki van velem itt a
szigeten. Ki fogom tudni, ha addig élek is. Ezzel aztán már helyben
voltam, több ember voltam megint.
Megfogtam hát az evezőmet s kisurrantam a part mellől egy-két
lépésnyire, aztán hagytam siklani a csónakot lefelé, árnyékban. A hold
már sütött, s az árnyékon túl szinte nappali világosság volt. Igy
lézengtem tovább körülbelül egy óráig, minden süketen, mint a kőszikla
és mély álomban. Már majdnem a sziget alsó vége irányában voltam.
Könnyű, fodorító, híves szellő támadt, és ez jóformán azt jelentette,
hogy vége az éjtszakának. Fordítottam egy evezőcsapással a csónakon s
orrát a partnak vittem, aztán fogtam a puskám, kiugrottam s be az erdő
szélibe. Ott leültem egy tuskóra s a galyakon kitekintettem. Látom, hogy
a hold elhagyja őrállomását s a sötétség ráteríti leplét a folyóra. De
mindjárt rá meglátok egy halavány sávot a fatetők fölött és ebből
tudtam, hogy virrad. Fogtam hát a puskám s indultam arra felé, ahol arra
a pásztortűzre bukkantam, meg-megállva, hogy figyeljek. De sehogy se
volt szerencsém. Mintha nem tudnék rátalálni a helyre. Egyszerre csak
tüzet látok megvillanni a fákon keresztül. Arra felé mentem lassan,
óvatosan. Hamarosan közelébe értem annyira, hogy oda láttam, s hát ott
feküdt egy ember a földön. Majd hogy ki nem rázott a hideg. A feje körül
egy lepedőféle volt csavarva s a feje maga szinte beleért a tűzbe. Én
ott ültem egy bokor mögött vagy hat lábnyira tőle és nem vettem le róla
a szememet. Hajnali szürkület kezdett derengeni. Egyszerre csak egyet
rúgott, kinyújtózkodott és ledobta fejéről a takarót, és Vatszon
kisasszony Dzsimje volt. Elhiheti akárki, hogy megörültem. Mondom neki:
– Hahó, Dzsim és kiugrottam a bokorból.
Dzsim felszökik és riadtan bámul rám. Azután térdre borul, összeteszi a
kezét s azt mondja:
– Ne bántsa! Én soha se nem vétettem kísértetnekeknek. Én mingyég
szerrette hótt zembert és mindent megtette nekiknek. Menyík bele vissza
vízbe bele, oda valósi vagyik és nem bántik zereg Dzsimt, ki mingyég
vóta barátja nekidnek.
Sikerült vele hamarosan megértetnem, hogy nem vagyok halott. Mindég is
szerettem az öreg Dzsimet. Most is nagyon megörültem neki. Mondtam is
nem félek attól, hogy ő árulja el az embereknek, hogy hol vagyok. Igy
hadartam neki, de ő csak ült és bámult rám s nem szólt egy szót se.
Végre azt mondom:
– Már fönn jár a nap. Gyerünk fölöstökömözni. Szítsd fel jól a tüzedet,
Dzsim.
– Mi hászon meg van tűznek fűznyi epergye-szedergye? De van nekidnek
puskát, úgy-i? Aval lehet szereznyi más is, mint epergye-szedergye.
– Eper és szeder? mondom én, hát azon éltél eddig?
– Semmi más se nem volt semmi sem, mondja ő.
– És mióta vagy ezen a szigeten, Dzsim?
– Mikor mellik itszaka tígédet megültek, én akkor ide gyüvöltem.
– S mind azóta itt vagy?
– Mind azutátun fogva itt vagy.
– És semmi egyéb eledeled ezen a bugyborékon kívül nem volt?
– Se nem sem semmit.
– És még nem haltál éhen, mi?
– Hu, meg tudnák ennyi egy egísz kucsmáros. Meg én. Miutátun uta
vagyolsz te szigeten?
– Az éjjel óta, hogy megöltek.
– No, és mit volt enni? De van nekidnek puska. Hó, puskát van nekidnek.
Sziret van megvan. Te most megölölsz valamit, én meg megrakok tüzedet
nekem.
Hát elmentünk oda, ahol a csónakom volt, s míg ő tüzet rakott egy füves
tisztáson a fák között, én lisztet hoztam és szalonnát, kávésbögrét és a
serpenyőt, cukrot és cinibriket és a szerecsen jól távol hátra ült, mert
azt hitte, mind ez boszorkányság. Fogtam egy testes halat is, Dzsim
letisztogatta a késivel, aztán megsütötte.
Mikor a früstök elkészült, letelepedtünk a fűbe s azon melegiben
elköltöttük. Dzsim nekifeküdt minden erejével, mert már csakugyan hóttra
éhezett. Mikor már jól bepakkoltunk, lefeküdtünk és heverésztünk.
Egyszerre csak azt mondja Dzsim:
– Nini Hokk, aszondja, hát a kulibába bele kit megültek, ha nem tígídet
megültek?
Én elmondtam neki az egész históriát s ő azt mondta: naccerű vóta! Hogy
Tom Szójjer se fundálta volna ki szebben. Azután én kérdeztem:
– Hogy kerülsz te ide, Dzsim, és hogy jutottál a szigetre?
Jócskán zavarba jött az öreg feketeség és egy darabig nem szólt. Aztán
azt mondja:
– Jobb nem szólik szád, nem fájik fejed.
– Mért, Dzsim?
– Vagyon nagy okája! De te nem szólik senkitnek, Hokk, ha én megmondik?
– Isten akárhová tegyen, Dzsim, ha szólok.
– Jó, én elhiszik. Hokk, én – én – elszükte.
– Dzsim!
– Te nem szólik, azt mondta, úgyi nem szólik, Hokk?
– Mondtam. Azt mondtam nem szólok, hát nem is szólok. Becsület,
becsület: állom, amit mondtam. Az emberek aljas abulócistának fognak
mondani, de nem törődöm vele. Én nem szólok senkinek, sem magam többé
vissza nem megyek közéjök. Igy, most pedig elmondhatsz mindent.
– Nohát, így vóta. Zeregasszony – a Vatszon kisasszony – mingyég
kunérozta és nagyon gurumba bánta velem, de ürüki mondta nem elagya
engimet Orleánba. De én látta, ott kuncsorogta magát sukat egy
szerecsenykupec és kezdte filnyi nekem lett. Hát zegyik este zajtóba
kuporodikok én és zajtó nem jól be volta csukva és én hallik mondja
zeregkisasszony zezvegyasszonynak, hogy elakarja adni engimet le
Orleánba; nem szívesen adja, de nyulcszáz dollár kaphatja, ami ottan
tenger píz, hogy nem ellenállhatja magát. A zezvegyasszony mondja neki
ne eladja engimet, de nekemnek ölig vuta ennyit, fogta magát,
ugri-illárum, elszaladta magamat.
– Kibújta és a domb ódalán le és gundulta, hogy lopik egy csunak valahun
part mentiben, de ott suk zember járkálta magát, hát én elbujta bele a
mindjárt bedűlik pintércsűrbe bele a parton, hogy megvárja míg zemberek
mind elmenik. Hát ott vúta én zegisz itcaka. De nípek mindig mászkálták
ott kereskerül. Osztengat reggel hat óra vuta, gyittek-mentek
csúnakokok, osztengat nyuc óra vuta, s minden csúnak ha gyitte, azt
beszélik rajta, hogy a tatád tied gyitte varusba és mondik, hogy tigidet
megülték. És ez a csúnak vuta teli hülgyekek és urakok és mind mente
megnízik azt a helyedet. Egyszer-mikor-máskor kikütik a partra és
pihenik, mielőtte átmenik másik partra, és ott mind beszélik, hogyan
megültek tígidet és így én megtudta mind a megülés hogyan vuta neked.
Aztáng én burzasztón búsulik, Hokk, hogy meghalálosodtad magadat, de
mostang már nem busulik.
– Hát ott vuta én zegisz nap kuckóba. Zéhes vuta, de nem filte, mert
tudta, hogy zeregasszony meg zezvegy menik gyílisre mindjártos reggeli
utána és nem haza gyüvölnek egisz nap, és mindenki tudik, hogy nekemnek
ha pitymallik, menek ki tehenekkel mezőre, és ha látik, hogy nem látják
ingemet otthon, tudik mirt nem látik és csak sitít este kísőn látik,
hogy mért nem látik. A tübbi cseléd is nem látik, mert az meg menik
cincogni, mikor zereg macska kimenik házából.
– Hát mikur lette sitít, kilupkudta magamat a zországútra víz mellett és
kutyagolta kettő mírföld, ahul már nem vuta házak. Akkor spekelálta, mit
kölletik csinálik. Mondik: ha kutyagolik tuvább is gyalog, akkor fene
kutyák megszagolik a nyomom; ha lopok csúnak, akkor űk látik, hogy nem
látik csúnak és mindjá’ tudik, hol merre partra gyittem másik oldalon és
megtalálik a nyumom. Igy mondik magam: totaj kölletik nekemnek: annak
nem nincsen semmi nyuma sem.
– Ippeg aztán látok világosságot vízbe, hát belegázolik és egy hasábfát
feje alá veszik és úszok magamnak bele fele vízbe bele és ott bele
kavarodik úszó hasábfák közibe bele, és jól behúzik magamnak fejecskit
és úszik szípecskin, amíg totaj gyüvik huzzámhoz. Én meg odaúszik totaj
farához hozzá és belekapaszkodik. Felhőcske gyütte és lette szép sitít.
Én hát fölmászik és ráhasalik a pallóra rá. Zemberek mind totaj küzepin
voltak lámpás kerül. A víz áradta ippeg és jó erős sodrája vuta. Igy
spekelálta most magamba: ha reggel nígy óra lesz, én lesz huszonet
mírföld folyóban lefele, akkor bebújok vízbe bele, ippeg ha verradik, és
partra úszik zerdőbe az illinoiszi oldalon.
– De nem vúta szerencsém. Mikor akkor vuta már totaj sziget felsű
vígire, zember gyütte lámpással hátra. Látok semmi hászna, ha bevárok,
hát zsupsz ki tutajból vízbe bele és úszok part felé. Azt gondolta
akárhol is kimászik magamat, de nem volt lehet, part vuta nagyon
meredekes. Aligha csaknem a sziget alsó víge vuta már, ahol találtam jó
helet kimászni. Zerdőbe mentem s gonduta nem tutaj kell nekemnek tebbet,
mer mikor mindig kerül mászkalik tutajos zember lámpáival. Megvuta
pipámat, megvuta marik kapaduhanyka, megvuta gyújtócska süvegembe bele,
és nem megvuta vizes, hát így jó vuta minden.
– Osztán se kenyered, se más ennivalód nem volt az egész idő alatt, mért
nem fogtál mocsári teknősbékát?
– Hogyan megfogtál vúna? Nem lehetik oda sompologta és megcsípik. Nem
lehetik kűvel agyonütik, mikor akkor nappal megvan.
– Persze. És mindíg az erdőben kellett bujkálnod. Hallottad a
lövéseiket?
– Oh, hallottad ám. Tudtam, tígidet keresik. Láttam akkor, mikor hajózik
erre, kikukucskáltam a bukrokon által keresztűl.
Fiamadarak jöttek s röptükben minden egy-két ölnyire bukfenceztek. Dzsim
azt mondta ez esőt jelent. Azt mondta, esőt jelent, ha a csirkék
csapkodnak ilyen formán, hát azt gondolja egyre megy, ha madárfiókok
teszik. Szerettem volna egy párt elfogni belőlük, de Dzsim nem engedte.
Azt mondta, halált hoz. Beszélte, hogy az apja egyszer nagy beteg volt
és ők megfogtak egy madarat és az öregapja azt mondta, hogy ettül most
már meghal az apja és rittig meg is halt.
Azt is mondta, hogy nem kell megolvasni a holmit, amit ebédre megfőz az
ember, mert az is szerencsétlenséget hoz. Meg az is, ha naplemente után
kirázod az asztalterítőt. És beszélte, hogy ha egy embernek van egy
méhkasa és ez az ember meghal, akkor erről értesíteni kell a méheket még
napkölte előtt, külömben a méh mind elbetegesedik, abbahagyja a munkát
és elpusztul. Azt mondja Dzsim, hogy a méh nem csípi meg a hülye embert,
de már ezt el nem hittem, mert sokszor megpróbáltam magamon és nem
csíptek meg.
Ezekről a dolgokról hallottam azelőtt is már, de nem valamennyiről.
Dzsim tudott mindenféle jeleket. Azt mondta, tud jóformán mindent.
Mondom neki, hogy úgy tetszik minden jel csak szerencsétlenségre szól,
és kérdeztem, hogy nincsenek-e jelek a szerencsére is. Ő azt mondja:
– Vágyun, de nem vágyun, és nincsen sem senkinek benne semmi hászun.
Mire jó ha tudik, hogy gyüvi a jó szerencséd? Aztat akarsz, hogy
elkerülid űtet? És azt mondja: Ha szűrös meg van a karod és melledet, az
a jel, hogy leszik te gazdag. Illen jelekben meg van a hászun, mer azér
még messzi a jó, de gyűvik. Előbb zember sokáig talántán vuta kudus és
elbátortalanodja és talántán megüli magadat, ha nem tudik a jeledbül,
hogy akkor-mikor-valamikor gazdag leszik.
– Neked, Dzsim, nem szőrös a karod meg a melled?
– Micsida hászna ezt kérdezik? Nem tudik, hogy szűrös megvan?
– Hát gazdag is vagy?
– Nem vágyum, de megvutam, akkor mikor rígen. Akkor mikor vuta nekem
tizennígy dollár. Haj, osztengat spékilálta, de rajtavesztette.
– Miben spekuláltál, Dzsim?
– Hát belefektetisbele.
– Milyen befektetésben?
– Elevenbele no. Barumba, tudik? Tíz dollár vette egy tehenedet. De én
se nem reszkérozza egyet se nem tübbet. Tehin egyszer neki búsúlta,
aztán kampec, megdögletik.
– Igy oda vót a tíz dollárod?
– Óh, nem zegisz. Csak kilencet. Bírit meg hájat eladta öt dollár tíz
cent.
– Vót hát még öt dollár és tíz cented. Spekuláltál tovább is?
– Hát! Magát ismerek a féllábú fekete, aki zereg Bradiss úré. Ez
csinálta nemzeti bank és azt mondik, aki adja neki bele egy dollár,
kapik minden zesztendiben négy dollár. Hát mind gyitte fekete
szerecseny, de nem sukat vuta nekik pízed. Csak nekemnek vuta sukat. Én
mondik bele ruházkodok nígy dollár, de ha nem kelletik, magam csinálik
nemzeti bankot. Erre féllábú megijedte magát és mondik, nincs van itt
ölig züszlet kettő nemzeti bánkra, és jobb ha én bedugik mind az üt
enyim dollárodat az övé nemzeti bankjába és ű adja nekemnek évi
harmincöt dollárka. Hát úgy is tette. Mundok a harmincüt dollár aztán
másba befektetek és otthagyok a féllábú bankodat. De vuta egy Bob
nevezetű másik fekete, aki fogta vízben egy laposfenekű csúnak, mit a
gazdája neki nem tudott semmit se rúla. Én pedig megvette tűle és azt
mondta, ha kitelik a zeszendű, legyen övé neki az a harmincöt dollár. De
aztat az icaka valaki ellupta a csunak, és másik nap aztatat a fíllábú
fekete azt mondta, nemzeti bank fuccs. Igy senki nem egyikünk se nem
kapta pízit.
– És mit csináltál a tíz centeddel?
– Hí, aztat elakarta kűtenyi, de vuta egy álom neked, álum azt mondta,
adjak neki tíz cent egy Bálám nevezetű feketínek. Csak szeretik neki úgy
híni űtet Bálám szamarát, mert tudja, vuta ű ollan bugafejű konokság. De
mundják űtet, hogy van neki szerencséd, de látom én, hogy nekemnek meg
nincsen szerencséd. Azt mundta álum, hadd Bálám furgatik a tíz cent és
csinálik nekem haszun. Hát Bálám elvitte píz és mikor akkor templumba
mente, prégyikálta pásztur, hogy aki adja szegínsígnek, z’Úrnak adja
kücsünbe és kapi vissza píz százszoros. És Bálám adta píz szegínsígnek
oztan neki állta várnyi mi lesz abbúl belile.
– És mi lett belőle?
– Semmi se nem lett belíle. Suha se nem tudta visszakapom a tíz
centemet, és Bálám is soha se nem tudta visszakapud a pínz-emet. Soha se
nem tebbet adok én kücsünbe píz, csak biztos heleden. Hogy százszurus
tíz centet kapi vissza, mondik a pap. Ha csak én visszatudik kapod a tíz
cent pucéron, azt mundanik sziret, és örölnék magamat neki.
– Sebaj Dzsim, úgy is előbb-utóbb megint gazdag ember leszel.
– Az, és én gazdag zember vágyum most, csak nízze meg. Mostand enyim
vágyun maganak és nyúcszáz dollár enyímnek az árát. Zenyin meg vuna az a
pízet, soha nem kellene nekemnek tebbet.