– Kelj fel, hé, mi dolog ez?
Kinyitom a szemem s körülnézek, hogy kitaláljam, hol vagyok. Már a nap
fölkelt, én mélyen aludtam. Tata fölöttem állt, savanyú, beteges
nézéssel. Azt mondja:
– Mit akarsz azzal a puskával?
Gondoltam semmit se tud arról, hogy mit csinált, hát mondom:
– Valaki próbálkozott az ajtón, arra lestem.
– Mért nem kőtöttél föl?
– Próbáltam, de nem ment; még csak meg se mocant?
– Jól van. Ne járjon a szád, de upre, nézd meg, van-e hal a horogon
reggelire. Egy szempillantás alatt ott leszek én is.
Kinyitotta az ajtót és én el, a part mentén fölfelé. Észrevettem, hogy a
víz fahasábokat s effélét usztat s fakéreggel van tele. Ebből láttam,
hogy a folyó árad. No, mondok, lenne most jó világ a városban. A júniusi
áradás mindig jó szerencsét hozott nekem. Mert mihelyest megindult az
ár, úszott le rajta az ölfa és elmállott tutajrészek, tucatjával néha a
szálfa. Az embernek nem köllött csak kihalászni s eladhatta a
fatelepeken meg a fűrészmalmoknak.
Mentem a parton fölfelé, félszememmel a tatán, félszememmel azon, hogy
mit hoz az ár. Ni, egyszerre csak egy csónakot látok, egy gyönyörűség,
igazán, mintegy tizenhárom-tizennégy láb hosszú, úgy úszott kevélyen
mint egy kacsa. Én fejjel neki a partról, akár a béka, ruhástul,
mindenestül, egyenesen a csónak irányában. Azt hittem, lesz benne valaki
fekve, mert ezt sokszor megcselekszik, hogy becsapják az embert, s ha
egy lélekvesztőn már-már odaérsz, akkor föláll és kinevet. De most nem
úgy volt. Világos, elhagyott csónak volt, én hát belemásztam s kihoztam
a partra. Gondoltam, megörül az öreg, ha meglátja, mert megért tíz
dollárt. De mikor partra értem, még tatát nem lehetett látni, s mikor
behajtottam a csónakot egy kis öbölbe, mely olyan volt, mint egy kis
szakadék, teljesen beborítva vadszőlővel és fűzfával, más gondolatom
támadt. Mondok, elrejtem itt jól s aztán ahelyett, hogy az erdőbe
mennék, majd ha megszököm, inkább leereszkedem a folyón vagy ötven
mérföldnyire és egy helyben fogok tanyázni s nem kutyagolok gyalog, ami
nem könnyű sor.
A hely jó közel volt a kalibánkhoz, és szinte úgy tetszett az egész idő
alatt, hogy hallottam az öreget jönni. De sikerült a csónakot jól
elrejtenem; aztán ki és egy csomó fűzgaly mögül körülnézek s ott látom
az öreget a kunyhónkhoz szolgáló ösvényen, épen célba véve puskájával
egy madarat. Igy hát nem vett észre semmit.
Amikor odajött, épen hogy kezdtem felszedni a horgot. Egy kicsit
megkárpált, amért olyan késedelmes vagyok, de azt mondtam neki,
beleestem a vízbe, azért tartott olyan sokáig. Tudtam, hogy észreveszi,
hogy csuron víz vagyok, mire kérdezősködni fog. Leszedtünk öt halat a
horgokról és hazamentünk.
Amíg reggeli után lehevertünk, hogy egyet aludjunk, mert mind a ketten
igen el voltunk nyűve, elgondolkoztam azon, hogy ha valamikép ki tudnám
csinálni, hogy tata és az özvegy ne tartsa érdemesnek utánam jönni, ez
biztosabb dolog lenne, mint a jó szerencsére bízni, hogy jó messzire
jussak, mire észreveszik, hogy elillantottam. Mert tudni való, hogy
mindenféle megtörténhetik. Azonban egy darabig semmi sem jutott eszembe,
egyszerre azonban tata fölébred egy pillanatra, kiiszik egy második
csobolyó vizet és azt mondja:
– Máskor, ha valaki itt kerülgeti a tanyánkat, föl fogsz kelteni,
hallod-e? Az az ember nem jó keresetben volt itt. Én ugyan lelüttem
volna. Hallod-e, máskor fölkőttesz.
Ezzel megint visszaesett és tovább aludt. De amit mondott, az adta meg
nekem az ötletet, amire szükségem volt. Mondok magamban, most már meg
tudom csinálni és senkinek sem fog eszébe jutni, hogy utánam jöjjön.
Úgy tizenkét óra körül kimentünk és fölfelé mentünk a parton. A folyó
szép gyorsan áradt és temérdek úszó fát hozott az ár. Egyszerre csak egy
tutaj része úszik felénk, kilenc szálfa egymáshoz guzsolva. Kimentünk a
csónakon és partra vontattuk. Aztán ebédeltünk. Tatán kívül minden ember
egész nap ott őgyelgett volna lesben, hogy több holmit fogjon ki; tata
ízlése más volt. Kilenc szálfa egy időre elég volt neki. Azonnal be a
városba s eladni. Engem hát lezárt, fogta a csónakot s elindult, a
tutajt vontatva, úgy három óra körül. Úgy számítottam, hogy éjjelre nem
kerül haza. Vártam, míg gondoltam, hogy jócskán elindult, aztán gyere ki
fűrészem és neki estem annak a gerendának újra. Mire ő átért a másik
partra, én akkor már a likon mentem ki. Ő meg a tutaj már csak egy pont
volt a messzeségben a vízen.
Fogtam most a zsák rozslisztet s odavittem, ahol a csónakom volt
elbujtatva, félrehajlítottam a szőlőindát és az ágságot s bedobtam.
Ugyanígy az ódalas szalonnával; aztán a pálinkáskorsót; odavittem ami
volt kávé és cukor és mind a lövőszert, a fujtásnak valót; a csöbröt és
a szíjat; a merőkét meg egy cincsészét, öreg fűrészemet, két pokrócot, a
fazekat és a kávésbögrét. Vittem horgászószerszámot, gyújtót és egyéb
holmit, mindent, ami megért egy centet. Kipusztítottam az egész helyet.
Fejsze is köllött volna, de az nem volt csak egy, amely ott volt a
favágítón, de azt ugyan tudtam, hogy mért hagytam ott. Kihoztam még a
puskát és ezzel megvoltam.
A fődet jól kivásítottam, mert mind a holmit a likon keresztül huzkodtam
ki. Ezt hát kívülről rendbe hoztam amennyire lehetett, port hintve
hegyibe, ami elfödte a lehorzsolt földet és a fűrészport. Aztán
visszaerősítettem a lefűrészelt gerendavéget a helyére és alája tettem
két kődarabot, eggyel meg megtámasztottam, mert egy kicsit elhajlott és
nem feküdt egészen a földön. Ha úgy négy-öt lábnyira álltál tőle,
épenséggel nem látszott meg a fűrészelés rajta; ez hátul volt a putrin,
és nem gondoltam, hogy valakinek eszébe jusson, hogy itt is
körülvizsgálja.
A tér egészen a csónakomig csupa gyöp volt, így nem volt a járásomnak
semmi nyoma rajta. Lementem, hogy körülnézzek. A partról végigláttam a
folyón. Minden rendben volt, fogtam hát a puskát és fölszaladtam az
erdőbe, hogy valami madárfélét lőjjek, amikor meglátok egy bitang
disznót. Erre felé sokszor elvadultak így a sertések, ha elszabadultak
egy-egy majorból. Lelőttem az ipszét s odacepeltem a tanyára. A
fejszével bezúztam az ajtót, de jól össze is vagdaltam. Bevittem a
disznómat s jól hátra huzigáltam, szinte az asztal mellé s a fejszét
belevágtam a torkába s elterítettem a földön, hadd folyjon a vére, – azt
mondom a földön, mert padlózatlan, lesulykolt föld volt biz az. Már most
fogtam az ócska zsákot s megtöltöttem egy csomó kővel – amennyit t. i.
elbírtam – s elindulva a disznótól végighúztam az ajtóig s az erdőszélen
át le a vízig s bedobtam. A zsák elmerült, mélyen le. Tisztán lehetett
látni, hogy valamit végighúztak a földön. Bár ott lett volna Tom
Szójjer, tudom, hogy nagyon tetszett volna neki ez az én mesterkedésem
és belediktálta volna az ő fantasztaságait. Nem tudok embert, aki az
effélében úgy tudta volna adni a bankot, mint Tom Szójjer.
Már most kitéptem a fejemből egy csomó hajat, jól bevéreztem a fejszét
és a hajtincset a fokára csaptam s a fejszét a sarokba dobtam. Fogtam
aztán a disznót, jól magamhoz öleltem a kabátommal (így nem csöpögött a
vére), míg jól alája kerültem a házunknak s ott beledobtam a folyóba.
Most még valami jutott az eszembe. Lementem a liszteszsákért, ócska
fűrészemért a csónakomhoz s fölvittem a házba. Odavittem a zsákot, ahol
állani szokott, likat szakasztottam a fenekébe a fűrészemmel, mert se
késünk, se vellánk nem volt, tata mindent a bicskájával szokott csinálni
a főzés körül. Aztán elvittem a zsákot vagy száz ölnyire a gyöpön végig,
keresztül a füzesen a kunyhótól keletnek egy sikér tóhoz, amely vagy öt
mérföld széles volt és tele nádasokkal meg kácsával is, mikor az ideje
volt. A túlsó oldalán berek vagy zsombékterületre ért az ember, amely
mérföldekre terjedt, de nem tudom hová, csak hogy nem szolgált le a
folyóra. A liszt kifolyott a likon és vékony nyomot hagyott az úton
egész a tóig. Oda ejtettem tata kaszakövét is, hogy úgy lássék, mintha
véletlenül esett volna oda. Akkor aztán bekötöttem a likat a zsákon
madzaggal, hogy a liszt ne folyjon tovább s visszavittem a fűrészemmel
együtt a csónakba.
Most már sötétedett; én hát a csónakot kihoztam a folyóra egy
fűzfacsoport alá és vártam a holdvilágra. Kikötöttem egy fűzfához és
egyet falatoztam, majd végignyújtózkodtam a csónakba egyet pipálni és
valami plánumot kipécézni. Követni fogják, mondok magamban, a zsák
nyomát egész a partig és aztán felkutatják értem a folyót. Aztán meg
elmennek a liszt nyomán a tóig és bejárják a berket, amely kivezet a
tóból, hogy nyomába jussanak a zsiványoknak, akik engemet megöltek és
elvitték a holmit. A vízben nem fognak egyebet keresni, csak a
holttestemet. De ebbe hamarosan belefáradnak és nem fogják magukat
tovább törni érettem. Ezzel helyben vagyunk. Most már én maradhatok,
ahol akarok. Dzsekszon szigete épen jó lesz nekem. Igen jól ismerem ezt
a szigetet, oda ugyan nem jön senki. Igy én éjtszakának idején bátran
fölevezhetek a városba, körülszaglászhatok s összeszedhetem, amire
szükségem lesz. Dzsekszon szigete épen a nekem való hely.
Jócskán el voltam fáradva, s még észre se vettem magamat, elaludtam.
Mikor fölébredtem, egy pár szempillantásig azt se tudtam hol vagyok,
fölültem, körülnéztem, egy kicsit meg voltam ijedve. Aztán eszembe
jutott minden. A folyó úgy látszott szemben, mintha mérföldekre
terjedne. A hold olyan ragyogó volt, hogy szinte meg lehetett olvasni a
hasábfát, ami a vízen úszott csendesen, feketén, sok száz ölnyire a
parttól. Minden olyan halálos csöndben volt. Az időnek olyan kései
színe, olyan kései szaga volt. Tudom, tudják mit gondolok, de nincsen rá
szóm, akibe beletegyem.
Egyet ásítottam, egyet nyújtózkodtam, s épen el akarom oldani a kötelet,
hogy induljak, amikor valamely hangot hallok a vízen. Fülelek. Csakhamar
kitaláltam, hogy mi lehet. Az a buta rendes hang volt, amelyet a csöndes
éjtszakán lehet hallani az evezőtől, mikor a vellájában megfordul.
Kikukucskáltam a fűzgalyakon át és hát ahun egy csónak jön a vízen
keresztül. Nem láthattam, hányan vannak benne. Jött, jött, s mikor
szemben volt velem, láttam, hogy csak egy ember ül benne. Mondok, ez a
tata is lehet, ámbátor hogy még nem vártam őtet. A víz sodra levitte
alább, mint én voltam, de csakhamar jő himbálózva fölfelé a síma vízben
s oly közel ment el mellettem, hogy elérhettem volna, ha kinyújtom a
puska csövét. A tata volt, csakugyan. Hozzá, ahogy evezett, józan
állapotban.
Már most én se vesztegettem az időmet. Egy pillanat mulva már siklottam
lefelé csöndesen, de gyorsan, a part árnyékában. Harmadfél mérföldnyire
voltam, amikor úgy egynegyed mértföldre bevágtam a folyó közepe felé,
mert közel volt már a komp kikötője s féltem, hogy onnan valaki meglát.
Az úszó fahasábok közé kerültem s ott lefeküdtem a csónakom fenekére s
vitettem magamat. Ott hevertem s jóízűt pihentem s jóízűt pipáltam,
nézegetve az eget, amelyen nem volt egy szál felhő. Az ég oly
feneketlenül mélységesnek látszik, ha az ember holdvilágnál hanyatt
fekszik. Ezt ezelőtt sohase vettem észre. És milyen messziről meghall az
ember mindent a vízen ilyen éjtszaka! Hallottam a kompállomáson az
emberek beszédét. Még azt is, amit beszéltek, minden szavukat. Az egyik
azt mondta, most már a hosszú napok és rövid éjjelek felé közeledünk.
»No, ez ugyan, mondja egy másik, nem tartozott a rövidek közé.« Erre
nevettek, aztán még egyszer elmondta s újra nevettek; aztán fölkeltették
egy másik társukat, annak is elmondták s nevettek, de a társuk nem
nevetett; kissé haragosan kifakadt s azt mondta, hagyjanak neki békét.
Az első fickó azt mondta, ő bizony nem bánná, ha elmondanák akár a
mámijának is, aki alatt a feleségét értette, az se találna benne kivetni
valót, de hogy ez semmi ahhoz képest, amiket ő a maga idejében
mondogatott. Hallottam aztán, hogy egyik azt mondta, hogy mindjárt három
óra lesz, és hogy azt hiszi, a nappal már csak egy hétig lesz hosszabb.
Ezután mind messzibb és messzibb hallott a beszédjük s a szavaikat már
nem tudtam megérteni, csak valami olyan zümmögés volt, közbe egy-egy
nevetés, de már igen messzinek tetszett.
Már most a kompré alatt voltam. Fölálltam s ott volt Dzsekszon szigete,
vagy harmadfél mérföldnyire lefelé s erősen benőve fával, úgy állt ki a
folyó közepéből, mint egy ormótlan, fekete és erős gőzhajó, de
világosság nélkül. Nem lehetett a felső részén semmit se látni a
fatörzsektől, minden víz alatt volt.
Nem sokáig tartott, hogy oda értem. Élesen eleveztem a felső része
mellett s holt vízbe kerülve kikötöttem az illinoiszi partra néző
oldalon. Beeveztem egy mély parti szakadékba, melyet ismertem. Szét
köllött hajtanom a fűzágakat, hogy be tudjak jutni. S mikor kikötöttem,
a csónakot ugyan kívülről meg nem lehetett látni.
Fölkapaszkodtam s kiültem egy fatörzsre a szigeten fejtül s elnéztem a
rém nagy folyón végig és az úszó fahasábokon, föl, a város felé három
mérföldnyire, ahol három vagy négy világosság pislogott. Egy csoda nagy
tutaj jött egy mérföldnyi távolságban lefelé, közepén lámpással. Néztem,
amint kúszik lefelé s mikor szinte szembe volt azzal a hellyel, ahol
álltam, hallom, amint egy ember mondja: »Fordíjj a farán, hé,
hátsólapátos!« Olyan tisztán hallottam, mintha csak mellettem beszélt
volna.
Az ég elkezdett egy kicsit szürkülni. Én hát bementem az erdőbe,
lefeküdtem egyet bóbiskolni, mielőtt reggelihez látnék.