Az öreg hamarosan talpán volt megint és elment a törvényszékre, hogy
Szaccser bírót a pénz kiadására bírja, rám is rám jött, amért nem
maradtam ki az iskolából. Vagy egy tucatszor elcsípett és jól elcsépelt,
de én azért csak eljártam iskolába, mert kilestem, vagy legtöbbször
elfutottam előle. Azelőtt nem igen kaptam az iskolán, de mondok, most
csak azért is eljárok. A pör a pénzért lassan ment, mintha csak sohase
akarnák komolyan elindítani, azért minduntalan kölcsön kellett kérnem
két-három dollárt a bírótól, hogy a verést elkerüljem. Ahányszor pedig
adtam neki pénzt, mindannyiszor leitta magát és ahányszor részeg volt,
mindétig fölverte a várost, és ahányszor fölverte a várost,
mindannyiszor lakat alá tették. A dolog tetszett is neki, ez volt a neki
való élet.
Az özvegyék körül is mindig ott lődörgött s végre azt mondta neki az
özvegyasszony, ha abba nem hagyja, vele gyűlik meg a baja. De hát ű már
meg volt keveredve. Hogy majd megmutatja ű, hogy ki apja fia a Hokk
Finn. Aztán tavasszal egy napon rámlesett, elcsípett és a folyón fölvitt
egy csónakon vagy három mérföldnyire s átvágott az illinoiszi partra,
ahol erdős volt a part, de ott ház nem volt semmi, csak egy régi,
gerendából rótt kaliba olyan helyen, ahol a szálfa oly sűrűen állt, hogy
aki a helyet nem tudta, az oda nem talált.
Mindig magával hurcolt az öreg és én nem találtam rá módot, hogy
megszökhessek tőle. Abban a kunyhóban laktunk s ő mindég becsukta az
ajtót s a kulcsát éjtszaka a feje alá dugta. Volt neki puskája, amit azt
tartom, úgy lopott és halásztunk és vadásztunk és ebből állt az életünk.
Minduntalan bezárt a putriba s elment a boltba, a réttől három
mérföldnyire, eladott halat s vadat pálinkáért, amit hazahozott, itthon
leitta magát s engem elagyabugyált. Az özvegyasszony megtudta, hol
vagyok, el is küldött értem egyszer egy embert, hogy próbáljon elfogni;
de tata ráfogta a puskát, úgy űzte el s aztán nemsokára megszoktam ezt
az életet és meg is szerettem, kivéve az agyabugyálást benne.
Egész áldott nap jóízűn heverészni, pipálni, halászni és se könyv, se
tanulás: e bizony gyöngy kis élet volt. Két hónapnál több is eltelt így,
s a ruhám már csupa rongy volt és piszok és én már nem értettem, hogy
szerethettem az özvegyasszonyéknál lenni, ahol mindig mosakodni köllött,
meg tányérból enni, meg fésülködni, aztán mindennap rendesen lefeküdni
és örökkön-örökké valami könyvvel vesződni és mindétig hozzá a vén
Vatszon kisasszony kunérozása. Már biz én sehogy se kívánkoztam haza.
Abbahagytam volt a káromkodást, mert az öregasszony nem szerette; most
megint rákaptam, mert tatának semmi szava se volt ellene. Egészben véve
gyöngyélet volt az ott az erdőben.
De lassan-lassan tata nagyon rákapott a mogyorófapálcára s én már nem
győztem a dolgot. Egész testem csupa daganat volt már. Sokat el is járt
hazulról s én rám rámzárta az ajtót. Egyszer becsukott és oda volt három
álló napig. Rémmagányosan éreztem magamat. Eszembe jutott, hogy tán a
vízbe fulladt s én most már soha sem szabadulok ki innen. Megijedtem.
Törtem a fejemet, hogy mi úton-módon tudnék elszabadulni. Sokszor
megpróbáltam, hogy kijussak a kunyhóból, de nem volt rá mód. Az ablak
nem volt olyan tág, hogy egy kutya kimehetett volna rajta. Nem tudtam
kimászni a kéményen, mert szűk volt. Az ajtó erős, vastag
tölgyfapallóból volt. Tata vigyázott rá, hogy ne hagyjon se kést, se
egyebet a kunyhóban, ha nem volt otthon; úgy nézem, felhánytam a tanyát
százszornál többször, jóformán mindig azt csináltam, mert hiszen
egyébbel se tölthettem el az időt. De ezúttal végre mégis találtam
valamit: találtam egy régi rozsdás nyeletlen fűrészt, a koszorúfa és a
tetőrag közé volt téve. Megkentem és munkához láttam. A kunyhó fenekén,
hátul ócska lópokróc volt a gerendához szegezve, mindjárt az asztal
mögött, hogy a szél be ne tudjon fujni a hézagokon s el ne oltsa a
gyertyát. Az asztal alá bujtam, fölemeltem a pokróc alsó végét s
hozzáláttam, hogy kifűrészeljem egy jó részét a vastag fenékgerendának,
akkora részt, hogy ki tudjak rajta bujni. Jó kis munka volt biz az, de
már a vége felé voltam, mikor hallom tata puskáját szólni az erdőben.
Eltakarítottam munkám nyomait, leeresztettem a pokrócot, eldugtam
fűrészemet és csakhamar be a tata.
Nem volt jó kedvében az öreg, így egészen meg volt a maga mivoltában.
Azt mondta, oda volt a városba és semmi sem mén a maga rendjén. Az
ügyvédje azt mondta, számít rá, hogy megnyeri a pörét és kikapja a
pénzt, ha csak már kitűznék rá egyszer a tárgyalást, de hát sok módja
volt annak, hogy húzzák-halasszák és Szaccser bíró tudja a dörgést. És
azt is mondta, beszélik, hogy más tárgyalás is lesz, hogy elvegyenek
tőle s visszaadjanak az özvegyasszonynak, aki gyámom lenne és úgy
tippelték, ezt a pört meg is nyerik ezúttal. Ettől jócskán megijedtem,
mert sehogy se kívánkoztam már vissza az özvegyasszonyhoz, hogy megmegen
megregulázzanak, meg civellizáljanak, ahogy mondani szokták. Aztán
elkezdett az öreg káromkodni, szidott mindent és mindenkit, aki csak
eszébe jutott, aztán egy csomóba fogta és úgy szidta őket, hogy bizonyos
legyen benne, hogy egyen se ugrott át és aztán végigpolitérozta őket még
egyszer egy általános káromkodással, belefoglalva jó csomó népet, akinek
a nevét se tudta és mikor rájok került a sor, csak úgy mondta, hogy
a-minek-is-híjják, és vége-hossza nem volt a szitkozódásnak.
Szeretné látni, aszondja, hogy az özvegyasszony elvigyen engem. Azt
mondta, vigyázni fog s ha megmerik próbálni rajta ezt a csúfságot, tud ő
innen hat-hét mérföldnyire egy helyet s ott elraktároz engem s ott
vadászhatnak rám, amíg meg nem szakadnak, még sem találnak meg. Ettű
megint egy kicsit furcsán lettem, de csak egy szempillantásig. Mondok
ütheti a nyomomat, amíg arra kerül a sor.
Az öreg leküldött a csónakhoz a holmiért, amit hozott. Volt ott egy
félmázsa zsák rozsliszt, egy oldal szalonna, lövőszer és négy pint
pálinka, egy ócska könyv, két újságpapiros pakkolásra és valamelyes
kötél. Fölvittem egy terével és vissza lementem és leültem a csónak
orrára pihenni. Elgondolkoztam a dolgon s mondok elviszem a puskát és
egy pár horogkészséget s neki vágok az erdőségnek, ha majd megszököm.
Ugy számítottam, hogy nem maradok meg egy helyen, hanem trappolok tovább
az országon keresztül, rendesen éjtszaka, vadászok és horgászok, hogy
legyen miből élni s elbujdosom annyira, hogy sem az öreg, sem az
özvegyasszony soha többé rám nem találnak. Mondok elvégzem a fűrészelést
és elindulok még az éjjel, ha tata alaposan leissza magát, amit
reméltem, meg is tesz. Úgy belemelegedtem ebbe a tünődésbe, hogy nem
vettem észre, mily sokáig elmaradok, mire az öreg rám kajabált, hogy
elaludtam-e vagy a vízbe fulladtam.
Fölvittem a holmit mind a kunyhóba és ekkorra besötétedett. Míg én a
vacsorát főztem, az öreg egy párszor jól meghúzta a korsót és úgy
némineműképen kezdett nekimelegedni és megint elkezdte az öblögetést.
Már a városban felöntött volt és egész éjjel az árokban feküdt s olyan
volt, hogy meg lehetett nézni. Az ember Ádám apánknak nézhette, mert
csupa merő sár volt. Ha az ital elkezdett benne dolgozni, majd mindig a
kormányra fordította a rudat. Most is azt kezdte.
– Ez oszt a kórmány, aszondja. Csak rá köll nézni, hogy az ember lássa,
micsudás. Ahun van mindjárt a törvény lesben, hogy elvegye az embertül a
fiát, a sajátkezű tulajdon fiát, akit annyi gonddal, bajjal,
aggodalommal és költséggel fölnevelt. Mert, amint a szegény ember végre
fölnevelte a fiát, hogy készen van és dologra való és már tenne is érte
valamit, hogy valahára ő is megpihenjen, ahun ni a törvény, ráteszi a
kezét. Ezt nevezik kórmánynak. De ha csak ennyiben volna! Dehogy! A
törvény a hátára veszi azt a vén Szaccser bírót és a kezére jár, hogy
kitudjon engem a jussomból. Ezt csinálja az emberrel a törvény. Fogja a
szegény embert, akinek van hatezer dollárja, tán több is, és bedugja
ilyen putriba, mint ez és engedi, hogy olyan ruhában járjon, amit a
disznó se venne föl. Erre mondják aztán, hogy kórmány. Hogy jusson az
ember ahhoz, ami az övé ilyen kórmány mellett? Akárhányszor megszáll már
a lélek, hogy itthagyjam ezt az országot mindenestül örökre. Meg is
mondtam már nekik. A vén trotty Szaccsernek a szemébe vágtam. Akárhányan
hallották és megmondhatják, mit mondtam. Két centért, aszondtam, el
tudnám hagyni ezt a rongy országot s még a tájékára se jönnék többet.
Ezzel a szóval mondottam. Nézzék mondok a kalapomat. Hát ez is kalap? A
teteje elválik és a karimája lesüpped az állam alá, és csak még akkor
nem kalap igazán, mert inkább olyan forma, mintha a fejemet keresztül
dugták volna egy kálhacső könyökén. Csak nézzetek meg, mondok: ilyen
kalapban járjak én, én, leggazdagabb embere ennek a városnak, ha a
jussomat el nem fogják tőlem.
– Héj, difényes egy kórmány ez, beszéli tovább. Ide nézz. Volt egy
szabad szerecseny itt, Ohejjóbeli, egy mulatt, majd olyan fehér, mint
egy fehér ember. Neki volt a legfehérebb inge és a legfényesebb kalapja
és nem volt a városban ember, akinek finomabb ruhája lett volna, mint
neki volt. És volt neki aranyórája, aranylánca és egy ezüstgombos botja,
a legveszekedettebb szürkefejű vén nábob volt a birodalomban. És mit
szólasz hozzá? Azt beszélték róla, hogy prófesszor volt egy
kollégyiomban és beszél mindenféle nyelven és tud mindent a világon. De
még nem ez a legrosszabbja. Azt mondták, még _szavaz_ is, otthun. No
hát, ez kihozott a sodromból. Mondok, mivé lesz ekképen az ország? Épen
választás napja volt és én is épen azon voltam, hogy szavazni menjek s
mentem is volna, ha tudtam volna, de részeg voltam. De mikor aztán azt
mondták, hogy van egy állam ebben az országban, ahol ennek a
szerecsenynek szabad szavazni, akkor én se hallgattam tovább. Soha,
mondok, ez életben én nem szavazok többé. Ezek voltak a tulajdon
szavaim, hallották ott mind. És ha ott rohad el nekem az ország, engem
nem látnak többet szavazni, amíg élek. És ha láttad volna, milyen
nyugodt volt ez a szerecseny, ki nem tért volna elülem, ha félre nem
lapátolom ütet az utamból. Azt szeretném tudni, mondok a népeknek, azt
szeretném tudni, mért nem csípik el és mért nem árverezik el ezt a
szerecsenyt? És mit gondolsz, mit mondtak? Hát azt mondták, nem lehet
eladni, még nincsen hat hónapig az államban, és hogy ez még nem volt itt
annyi ideig! No, ez aztán a mustradolog! Hát kórmány az, aki nem tud
eladni egy szabad szerecsenyt, amíg nem töltött hat hónapot az államban?
Itt van egy kórmány, aki kórmánynak nevezteti magát, úgy is tesz, mintha
kórmány volna, sőt tartja is magát kórmánynak, aztán ott ül bambán hat
hónapig és nem tud elcsípni egy hencegő, tolvaj, infernális, fejéringű
szabad szerecsenyt, és…
Igy folytatta az öreg és sohase nézte, merre viszik őt öreg karólábai s
egyszerre csak átbukfencezett a besózott sertéshúsos hordón és jól
megzúzta az alsólába szárát s beszédje vége a legborsosabb fajta volt,
nagyobbrészt a szerecsenről meg a kormányról, de kikapta közbe-közbe a
hordó is a magáét. Körülugrálta a kalibát elsőbb az egyik féllábán,
aztán a másikon, elsőbb az egyik, aztán a másik alsólábszárát tartva,
végül ballábán ugrosva, hirtelen jól oldalba rúgta a hordót, hogy csak
úgy csörömpölt. De nem jól számított, mert ezen a lábán látszott ki a
csizmájából egy pár ujja; erre úgy elkezdett üvölteni, hogy az ember
haja is égnek állt tőle, s a földre vágta magát, ott hempergett s fogta
a lábujját; s ahogy ott káromkodott, az cifrább volt mindennél, ami
eddig telt tőle. Ezt utóbb maga is bevallotta. Azt mondta, ű hallotta
Malackai Sárturt javaidejében, de ű most ezen is túltett; de én azt
tunnám ezzel egy kicsit flancolt az öreg.
Vacsora után fülönfogta tatus a kancsót és azt mondta, hogy van benne
egy-két kortyra és egy delirium tremensre való pálinka. Ez volt a
szavajárása. Gondoltam magamban, bele nem telik egy óra s tökrészeg
lesz, s én akkor ellopom a kulcsot vagy kifűrészelem magam. Egyik csak
sikerül. Hát ű ivott, ivott, végre odarogyott hamarosan a ponyvájára. De
a szerencse nem kedvezett. Nem volt neki jó egészséges álma, hanem
nyugtalan volt. Nyigett-nyögött és csapkodott ide meg amoda jó hosszú
ideig. Végre én magam álmosodtam el annyira, hogy nem tudtam nyitva
tartani a szemem és mire észrevettem volna, jóízű álomba merültem és a
gyertya égve maradt.
Nem tudom meddig aludtam, de egyszerre hirtelen rémordítást hallok és
fölébredek. Tatát látom vérbenforgó szemmel ide-oda ugrándozva és
sikoltozva, hogy kígyó, kígyó. Azt kiabálta, hogy a lábára tekerőznek;
aztán ugrott egyet és ordított s azt mondta, megmarták az arcát, de én
ugyan nem láttam kígyót sehol. Ő meg neki és lótott-futott körül a
kunyhóban kiabálva: »Vedd le, vedd le, a kupámba harap.« Soha életemben
nem láttam embernek a szemét ilyen vadul forogni. Csakhamar ki volt
merülve s elvágódott zihálva. Aztán ott hempergett, csodálatos
gyorsasággal, ide-oda rugódozva, ütögetve, kapkodva a levegőbe s ordítva
s mondogatva, hogy megszállták az ördögök. Végre kifáradt s egy darabig
csendesen feküdt nyöszörögve. Aztán még jobban elcsöndesedett és nem
volt tovább egy hangja sem. Hallani lehetett távol az erdőben a
baglyokat meg a farkasokat és iszonyú volt a csendesség. Ű ott feküdt
túloldalt a sarokban. Nemsokára félig fölkelt s figyelt, fejét féloldalt
hajtva. Azt mondja szinte suttogva:
– Csissz-csossz-csissz-csossz: ez a halál. Csissz-csossz, csissz-csossz
– érettem gyünnek. De én nem megyek. Oh, itt vannak! Ne nyúlj hozzám!
Ne! Juj, de hideg a keze! Félre! Hagyj békét! Oh, ne bánts egy szegény
ördögöt.
Erre kezeire állt és négykézláb mászva könyörgött, hogy ne bántsák és
beletekergőzött a takarójába és alája gurult az öreg fenyőfaasztal alá,
egyre rimánkodva. Aztán ríva fakadt. Hallottam a takaróján keresztül.
Majd ismét kibujt a takarójából és talpra ugrott, dühösen meregetve a
szemét, s amint meglátott, nekem jött. Körülkergetett a putriban egy
bicskával a kezében, hogy én vagyok a halál angyala és most meg fog
ölni, hogy aztán többet ne jöhessek el érte. Én rimánkodtam, mondogatva,
hogy én csak a Hokk vagyok, de ő oly rémborzasztóan nevetett és bömbölt
és káromkodott és csak kergetett tovább. Egyszer, amint hirtelen
fordulok és karja alatt elszököm, megmarkol és elkap a mándlimnál fogva
a két vállam között, s én azt hittem, most már végem van. De mégis, mint
a villámlás, hirtelen kibujtam a mándlimból és menekültem. Csakhamar
teljesen kifáradt és elvágódott, a hátával neki az ajtónak, s azt
mondta, most pihen egy minutát és csak azután öl meg. A bicskáját maga
alá dugta s azt mondta, most egy kicsit aluszik, erőgyűjtés végett,
aztán majd meglátja, hogy ki kicsoda.
Igy aztán hamar elszundított. Én pedig fogtam az öreg kecskelábszékét s
fölmásztam oly óvatosan, ahogy lehetett, hogy zajt ne csináljak és
levettem a puskát. Beleeresztettem a puskavesszőt, hogy megnézzem, meg
van-e töltve és aztán keresztbe ráfektettem a répáshordóra, csövével
tata felé s mögéje ültem s vártam, hogy fölébredjen. De hogy mily lassan
és mily némán vonszolta magát az idő előre!