Becsuktam az ajtót. Aztán megfordultam és ott ült. Rendesen megszoktam
tőle ijedni, mert hogy oly rém sokszor elvert. Azt hittem, most is
megijedek, de egy szempillantás alatt láttam, hogy nem. Vagyis, hogy az
első lökésre, úgyszólván, hogy kimaradt mintegy lélekzetem; de aztán
rendben volt minden, láttam, hogy ennyi ijedség szóra sem érdemes.
Közel ötvenes volt s annyinak is látszott. Haja hosszú, gubancos és
zsíros volt s lelógott, az ember látta rajta, mint vadszőllőindán
keresztülsütni a szemét. Csupa fekete volt, semmit se szürke és olyan
volt hosszú kócos szakálla is. Ahol az arcát látni lehetett, semmi színe
sem volt, fejér volt, nem mint más ember fehérsége, hanem olyan fejér,
hogy majd betege lett az ember, olyan fehér, hogy az embernek
összezsugorodott tőle a húsa, mint a leveli béka alja, mint a hal béle,
oly fejér. A ruhája csupa rongy, mind. Az egyik bokája a másik lába
térdin feküdt s ezen a lábán a csizmája likas vót és két lábujja
kilátszott és aztat egyszer-egyszer megmozgatta. A kalapja a földön
hevert, egy ócska puhakalap, a teteje behorpadva, mint egy fedő.
Ott álltam s rámeredtem; ő ott ült és rámmeredt, a székét kissé
hanyattbillentve. Letettem a gyertyát. Észrevettem, hogy az ablak nyitva
van, mondok ezen mászott be a pitarereszen át. Végigvizsgálgatott s
egyszerre azt mondja:
– Ropogós fehérnemű, igazán. Még azt hiszed, hogy tán vagy is valaki,
mi?
– Lehet vagyok, lehet nem vagyok, mondom én.
– Ne beszélj velem olyan foghegyről, mondja ő. Mióta oda vagyok, fenemód
rákaptál a cifrálkodásra. Majd lejebb akasztalak egy szeggel, mire
végeztünk. Hallom, hogy ki is neveltek, tudsz írni meg olvasni. Tán azt
hiszed, külömb vagy az apádnál, mert hogy ő nem tud? No, majd kiverem a
fejedből. Ki tanított rá, hogy ilyen mihaszna firlefancra add magad, mi,
ki tanított rá?
– Az özvegyasszony. Ő tanított rá.
– Úgy, az özvegyasszony? Hát az özvegyasszonynak ki mondta, hogy olyan
kemencébe dugja a lapátját, amelyben nincs keresni valója?
– Senki se mondta neki.
– Nohát, majd én móresre tanítom őt is. Aztán azt mondom, azt az iskolát
elhagyd, érted? Majd adok én nekik odanevelni egy gyereket, hogy az
apjával hepciáskodjék és úgy tegyen, mintha külömb volna nálánál. Csak
kapjalak még egyszer ott az iskola táján, hallod-e! Az anyád meghalt
anélkül, hogy olvasni tudott volna, se írni nem tudott. Az egész familia
meghalt anélkül, hogy tudott volna. Én se tudok hálistennek. Te meg
ehune, de nagyra vagy vele. De hallod-e, én ezt el nem tűröm, nem az az
ember vagyok én! Izé, nó, hallám csak azt az olvasást.
Elővettem egy könyvet s elkezdtem belőle olvasni valamit Wassingtonról
és a háborúkról. Mikor úgy egy fél percig olvastam, elkapta a könyvet és
a falhoz vágta. Azt mondja:
– Igaz. Tudsz. Nem igen hittem, mikor mondtad. De ide vigyázz: ezzel a
cifrálkodással alább fogsz hagyni. Nem szeretem a dolgot. Nyomodban
leszek, galambocskám s ha elcsíplek az iskola körül, úgy helyben
hagylak, hogy megemlegeted. Tudnod kéne, hogy első dolog a szent vallás.
Még ilyen fiát se láttam apámnak.
Egy kis sárga és kék képet vett a kezébe: tehenek és egy fiú voltak
rajta s azt mondja:
– Ez meg mi?
– Azért adták, mert jól tudtam a leckémet.
Eltépte és azt mondja:
– Ennél én jobbat adok: attul is kék meg sárga leszel.
Egy pár szempillantásig ott ült mosolyogva és dörmögve, aztán azt
mondja:
– Hát nem vagy te egy szagosillatú ficsúr? Ágya van, meg ágyneműje, meg
tükre, még egy darab szőnyege is a pallón, – az apád pedig ott hál a
cserzőben a disznókkal. Soha sem láttam, valakinek ilyen fia legyen. De
tudom, hogy leszedek rólad egyet-mást ebből a csingilingiből, mielőtt
végeztünk volna egymással. Se vége, se hossza az úrhatnámságodnak. Azt
hallom, gazdag is vagy. Mi? Mennyiben van ez a dolog?
– Hazudik, aki mondja, annyiban van.
– Lám, lám, nézze meg az ember, hogy beszélsz velem. Én ugyan sokat
elbírok, de a soknál van sokabb, izé, – ne hozz ki a vénámból. Vagy két
napig a városban voltam s ott egyébről se beszéltek, mint hogy milyen
gazdag vagy. Beszélték erre lefelé a parton is. Hát holnap odadod nekem
azt a pénzt. Szükségem van rá.
– Nincs nekem pénzem.
– Hazudsz. Szaccser bíró vette föl. Téged illet. Nekem meg szükségem van
rá!
– Mondom, hogy nekem nincs. Kérdezd meg Szaccser bíró urat, az is azt
fogja mondani.
– Rendben van. Meg fogom kérdezni, és vallani fog; s ha nem, tudni
fogom, hogy mért. Mondd csak, mennyi van a zsebedben? Szükségem van rá.
– Csak egy dollárom és az is köll.
– Köll, nem köll, nekem az mindegy. Zargasd ki tüstént.
Elvette, ráharapott, hogy lássa, jó pénz-e, aztán azt mondta, lemegy egy
kis pálinkáért; azt mondta, még nem ivott egész áldott nap. Mikor már
kívül volt a pitar tetején, visszadugta a fejét s újra szidott, hogy
cifrálkodom és hogy nálánál külömb akarok lenni; s mikor azt hittem, már
elment, megint visszajött és bedugta a fejét s azt mondta, nem hagyja
annyiba azt az iskolát és rám fog lesni és ha ott talál, leüti a
derekamat.
Másnap részeg volt s elment Szaccser bíróékhoz s ott kunérozta őt, hogy
adja ki neki a pénzt, de nem ment semmire se, s akkor fogadkozott, hogy
majd elveteti tőle a törvénnyel.
A bíró meg az özvegyasszony törvényre mentek, hogy a törvényszék vegyen
el tőle és egyikük legyen a gyámom; de épen akkor új bíró jött oda, aki
nem ismerte az öreget és azt mondta, hogy a törvényszéknek nem feladata,
hogy a familiákat szétzavarja, ha máskép is lehet segíteni; hát azt
mondta, nem köll a gyereket elvenni az apjátul. Igy Szaccser bíró és az
özvegyasszony kénytelenek voltak annyiba hagyni a dolgot.
Ez persze tetszett az öregnek, akinek aztán nem is volt nyugta többé.
Azt mondogatta, úgy megrak, hogy egy kék meg fekete fót lesz az egész
testem, ha nem kerítek neki valamelyes pénzt. Én hát kőcsön kértem
Szaccser bírótól három dollárt, tata elvitte és leitta magát és fujtatva
járt-kelt és káromkodott, lármázott és garázdálkodott. Majd fölverte az
egész várost egy cinlábassal, míg éjfél nem lett. Akkor bekísérték és
másnap törvény elé került és megint becsukták egy hétre. De ő meg volt
elégedve, azt mondta, majd megkeserüli ezt is a fia, akire egyre fújt.
Mikor kiszabadult, az új bíró fejébe vette, hogy új embert formál
belőle. Azért magához vette, felöltöztette tiszta új ruhába és családi
asztalához ültette reggel, este meg délben, s olyan volt hozzá, ahogy
mondani szokták, mint a lágy kenyér. És vacsora után beszélt a fejének
mértékletességről s több eféléről, míg az öreg ríva nem fakadt s azt
mondta, bolond volt teljes életében s bolondul élt is, de hogy most új
életet kezd és senkinek sem lesz szégyenére, és reméli, hogy ebben a
bíró úr megsegíti és nem nézi le őtet. A bíró azt mondta, szeretné
ezekért a szavakért megölelni, és sírt hozzá, meg a felesége is sírt,
tata pedig azt mondta, hogy őtet mindig félreértették, és a bíró azt
mondta, hogy ezt el is hiszi. Azt mondja aszondja az öreg, hogy az ilyen
elesett embernek igenis szeretetre van szüksége és a bíró azt mondta rá,
hogy igaz és aztán megint csak sírtak. És mikor lefekvés ideje volt, az
öreg felállt és kinyújtja a kezét és azt mondja:
– Itt a kezem uraim és hölgyeim, tessék megnézni, tessék megrázni. Ez a
kéz bizony disznóláb volt, de már nem az többé; olyan ember keze már,
aki új életet kezd s aki inkább meghal, mintsem visszaessék.
Emlékezzenek meg e szókról s ne felejtsék, hogy az én szavaim voltak.
Tiszta már ez a kéz, bátran megszoríthatják, ne tessék félni.
Igy aztán kezet fogtak mind sorba, egyik a másik után és sírtak. A bíró
úr felesége meg épenséggel meg is csókolta. Az öreg meg is jelölte a
helyét. A bíró pedig azt mondta, hogy ez a legáldottabb óra minden órák
között, vagy valami effélét. Aztán bedugták az öreget egy gyönyörű
szobába, a szép szobába, és éjtszaka egyszer, hogy elfogta a nagy
szomjúság, bizony kimászott az ámbitus tetején át, le az oszlopducon s
elseftelte új ruháját egy kancsó gugyiért s megest visszamászott s élte
régi világát. Hajnal felé megmegen kimászott, ivott, mint egy kefekötő
és legurult az ámbitus tetejéről, eltörte két helyen a balkarját és majd
megvette az isten hidege, mikorra valaki napkelte után ráakadt. S mikor
aztán benéztek a szép szobába, bizony vigyázni kellett, hogy hova
lépjenek benne.
A bíró el volt némileg keseredve, azt mondta, tán meglehetne regulázni
az öreget, ha valaki puskát fogna rá, ő más módját nem tudja.