Elmult két-három hónap s benne voltunk a java télben. Majd az egész időn
át iskolába jártam, tudtam sillabizálni, meg olvasni, már írni is
valamelyest; el tudtam mondani az egyszeregyet egészen addig, hogy
hatszor hét harmincöt s azt tartom, ennél többre tán nem tudnám vinni,
ha örökké élnék is. Bizony, a matematika sehogy se akarózott.
Eleintén útáltam az iskolát, de lassan-lassan odáig vittem, hogy el
tudtam szenvedni. Ha már nagyon belefáradtam, akkor melléje kerültem s
ha másnap becsuktak, az jót tett és helyrehozott megint. Igy aztán
mentül tovább jártam az iskolát, annál könnyebbnek tetszett. Valahogyan
beletörődtem az özvegyasszony szokásaiba is, nem találtam már olyan
göcsörtösnek. Hogy házban laktam, meg ágyban háltam, az bizony
rendszerint kényelmetlen dolog volt, de mielőtt a hideg idő beállt,
ki-ki szoktam osonni s egyszer-másszor az erdőn is háltam és ott
kipihentem a dolgot. Jobb szerettem a régi életet, de hogy hozzászoktam,
jó volt, már mint úgy valamennyire, az új is. Az özvegyasszony azt
mondta, hogy lassan megy, de biztosan és meglehetősen. Azt mondta,
aszondja, hogy nem válok szégyenére.
Egy reggel, fölöstökömkor, véletlenül fölborítottam a sótartót. Én
hamarosan odakapok a kezemmel egy csipetért, hogy átvessem a
balvállamon, ami távol tartja az embertől a szerencsétlenséget. De
Vatszon kisasszony megelőzött s elejbém vágott. »Hordd el a mancsodat, –
aszondja – Hakkelbery, micsoda zsinagógát csinálsz te mindig!« Az
özvegyasszony szólt értem egy jó szót, de tudtam én jól, hogy ez nem
távoztatja el a balszerencsét. Reggeli után elmentem hazulról,
elszontyolodva és megrogyva, s azon tünődtem, hol szakad a nyakamba a
baj és miféle lesz. Van rá mód, hogy az ember elhárítsa magáról a
balsorsot, de ez nem az a mód volt. Igy aztán már nem is próbáltam
egyebet, csak ide-oda lődörögtem elesetten s lestem, hogy mi lesz.
Lementem a házelőtti kertbe s átmásztam a hágcsón, ahol az átjáró van a
nagy utcai kerítésen. Mintegy ujjnyi hó volt a földön s abban
észrevettem valakinek a lába nyomát. Onnan gyüttek a nyomok a kőfejtő
felől s egy darabig megálltak a hágcsó körül, aztán tovább mentek a
kerítés hosszat. Furcsa, hogy nem gyüttek be, ha már ott álldogáltak.
Nem tudtam mire véljem. Valamiképen nagyon különös dolog volt. Mondok,
hogy utánuk megyek, de előbb lehajoltam, hogy megnézzem, miféle nyom.
Eleintén semmit se vettem észre, de aztán megláttam valamit. A bal
csizma sarkába kereszt volt formálva vastag szögekből, ami távol tartja
a gonoszt.
Abban a minutában kezembe a lábam s vágtatok le a dombról.
Egyszer-egyszer hátranézek, de nem látok senkit. Odaértem Szaccser
bíróékhoz oly gyorsan, ahogy csak lehet.
– Hé fiam, – mondja ő – micsoda lélekszakadva jössz. Talán az
interesedért jöttél?
– Nem, bíró úr, – mondom én. – Jár már valami?
– Jár hát, a félesztendei megjött az éjjel. Több mint százötven dollár.
Egész vagyon egy ilyen fiúnak. Jobb volna rámbíznád, hogy tőkésíteném a
hatezerhez, mert ha fölveszed, el is fogod költeni.
– Nem, bíró úr, – mondom én – én ugyan el nem költöm. De nekem
egyáltalán nem is köll, sem a hatezer is nem köll. Jobb legyen a magáé.
Szeretném magának adni, a hatezeret is, meg a többit is.
Meglepődve nézett rám. Nem tudta, mit gondoljon. Azt mondja:
– Hogy gondolod ezt fiacskám?
– Ne kérdezgessen, – mondom én – kérem, hanem elfogadja vagy sem?
Ő ezt:
– Meg vagyok zavarodva. Baj van?
– Kérem, – mondom én – fogadja el és ne kérdezzen semmit.
Egy darabig gondolkozott, aztán ezt mondta:
– Hohó, látom már. Te el akarod nekem adni amid van, nem ideadni. Ez
rendén van.
Aztán megírt egy papirost és elolvassa s azt mondja:
– Ime, láthatod, benne van, hogy _Tekintettel arra_, ami azt jelenti,
hogy megvettem tőled és megfizettem érte. Nesze neked egy dollár. Most
pedig írd alá.
Én meg aláírtam és elmentem.
Vatszon kisasszony szerecsenjének, Dzsimnek volt egy szőrlabdája, akkora
mint az öklöm, amit egy ökör negyedik gyomrából vettek ki, ezzel szokott
ő kuruzsolni. Azt szokta mondani, hogy valami szellem lakik benne, aki
mindent tud. Én hát éjtszaka elmentem hozzája s azt mondom neki, hogy a
tatám megint erre jár, mert láttam a lába nyomát. Azt szerettem volna
tudni, hogy mi járatban van itt és meddig fog maradni. Dzsim elővette
szőrlabdáját, súgott neki valamit, aztán föltartotta magasra s a földre
ejtette.
Jó laposan esett, csak néhány ujjnyival odébb gurult. Dzsim újra
próbálta, aztán még egyszer, de mindig csak úgy tett a labda. Dzsim
lekecelt és a labdához illesztette a fülét és figyelt. De hasztalan
volt, a labda nem akar megszóllalni azt mondta. Hogy aszondja, néha
megszóllal ingyen is. Mondok, van egy öreg hamis huszasom, amit nem
lehetett használni, mert a réz egy kicsit keresztüllátszott az
ezüstözésen, de hogy akkor se fogadnák el, ha nem látszanék keresztül,
mert olyan rücskös és a fogása olyan kulimászos, hogy erről is
megismernék akármikor. (Azt gondoltam magamban, hogy a dolláromról, amit
a bírótól kaptam, nem szólok.) Mondom neki, hogy ez bizony rossz pénz,
de talán a szőrlabda elfogadná, mert hátha nem tudja a külömbséget.
Dzsim megszagolta, beleharapott, megdörzsölte s azt mondta, majd úgy
intézi, hogy a szőrlabda azt higyje, hogy jó pénz. Azt mondja, hogy
aszondja, hogy fölhasít egy nyers rózsakrumplit és beledugja a huszast
és benne hagyja egész éjjel, és holnapra már nem fog keresztüllátszani a
réz, sem a fogása nem lesz már kulimászos, és már akárki elfogadja a
városban is minden minutában, csak rá köll bízni a krumplira. Persze, én
is tudtam, hogy ezt krumplival meg lehet csinálni, de elfelejtettem.
Dzsim a szőrlabda alá tette a huszast, újra lekecelt és hallgatózott.
Most már aszondja, rendben van a labda. Azt mondja, szerencsét is mond,
ha akarom. Hát csak rajta, mondom én. Igy hát a szőrlabda beszélt
Dzsimnek, Dzsim pedig nekem. Azt mondja:
– Még aszondja az üreg, maga se nem tudik, mit akarik. Máskor egyszer
gondolik, elmenje, máskor egyszer gondolik nem elmenje. Ukusság meg
lesz, ha menik menik, ha nem menik nem menik, hagyni rá. Kettő ángyel
röpködik kürüskürül feje kürül. Egyik fejir finyes csatfilléres, másik
feketesitit. A finyes noszogati jóra, egy kicsi; de gyün sitit és
fölfordulja mindent. Zember nem tudik, mellik ütet végül elragadik. De
nekednek minden rendben. Lesz élete neked fránya komisz sok, és fránya
jó sok is. Egyszer mikor lesz neked nyavalyás, egyszer mikor lesz neked
bajodat, de mindig elmulatik és lesz megint jó. Kettő kicsi vaszunnép
röpködik kürüskürül neked kürül. Egyik leszik finyes fejír, egyik leszik
sititfekete. Egyik leszik pénzes, egyik leszik kudis. Te elveszik a
kudis előbb, aztán hamar elveszik a pínzes. Aztán vigyázik, a vízre nem
menik, amit lehet elkerülik, mert türvény, türvény és azt mondi, sors
akasztófát szánta nyakadnak.
Mikor pedig meggyújtottam a gyertyámat és fölmentem a szobámba ez éjjel,
hát ott ült a tatám, az ő valóságos testi mivoltában.