Nohát másnap szépen megmosta a fejemet Vatszon kisasszony a ruhámért; de
az özvegyasszony nem szidott meg, csak megpucolta a ruhámat a faggyutól
és sártól és olyan szomorúan nézett hozzá, hogy azt gondoltam magamban,
egy ideig jól fogom magam viselni ha lehet. Aztán Vatszon kisasszony
bevitt a benyitóba és imádkozott velem. De semmi haszna se lett. Azt
mondta, imádkozzam minden nap és akkor beteljesedik akármit is kérek. De
az se volt igaz. Egyszer kaptam horgászóostort, de nem volt rajta horog.
Persze, horog nélkül semmi hasznát se vettem. Én próbáltam imádkozni
háromszor-négyszer is horogért, de valahogy el köllött hibáznom a
dolgot. Nemsokára rá aztán egyszer megkértem Vatszon kisasszonyt, hogy
próbálkozzék meg ő, de ő azt mondta, bolond vagyok. Hogy mért, azt nem
mondta meg, én pedig magamtól nem tudtam rájönni.
Egyszer aztán nekiültem jól benne az erdőben és elgondolkoztam rajta.
Mondok, ha az ember mindent megkaphat, amiért imádkozik, akkor Dijkon
Vinn mért nem kapja meg a pénzit, amit sertéseken vesztett? És mért nem
kapja vissza az özvegy az ezüsttubákos pikszisét, amit elloptak tőle?
Akkor Vatszon kisasszony mért nem hízik meg? Nem, mondok, nincs ebben
semmi. Elmentem az özvegyhez és elmondtam a dolgot neki, és ő azt
mondta, hogy amit az ember imádságért kap, az _lelki ajándék_. Ez ugyan
nekem új kapu volt, de ű megmagyarázta, hogy mit gondolt. Hogy másokon
köll segítenem, hogy mindent meg kell tennem másokért és minden időben
csak velük kell törődnöm és soha se magamra gondolnom. Ebbe aztán én
olybá vettem a dolgot, Vatszon kisasszony is beleszámítódnék. Kimentem
az erdőbe s jól megforgattam a dolgot elmémben sokáig, de semmi hasznát
sem tudtam kitalálni, csak a másokét, végre gondoltam, minek törjem érte
magamat s annyiban is hagytam. Egyszer-egyszer az özvegyasszony félreült
velem és beszélt az Isteni Gondviselésről, de úgy, hogy az embernek a
nyála folyt tőle; de már tán másnap Vatszon kisasszony fogott el és újra
lecsepült mindent. Mondok, látom már, hogy kétféle Gondviselés van a
világon és egy szegény gyerek elég tisztességesen járna az özvegyasszony
Gondviselésével, de már a Vatszon kisasszonyéval végképen pórul járna.
Meg is gondoltam s rászántam magam, hogy én az özvegyasszonyéval tartok,
ha köllök neki, ámbár, hogy el nem tudtam képzelni, mikép csinálná
ezentúl jobban mint eddig csinálta velem, tekintve, hogy olyan tudatlan,
elesett és ordináré gyerek voltam.
Tatát nem látták már több mint egy éve és ez jó volt nekem, mert magam
se kívántam látni. Ha józan volt és elcsíphetett, rendesen el szokott
agyabugyálni, ámbárhogy én lehetőleg mindig az erdőn tanyáztam, amikor ő
itthon járt. Ebben az időtájban volt, hogy a vízbe fulva találták,
mintegy tizenkét mérföldnyire a várostól fölfele, azt beszélték.
Mindenkép azt mondták, hogy ő lett volna. Azt mondták, hogy épen az ő
nagysága volt a vízbefult emberé, rongyos volt és szokatlanul hosszú
volt a haja, ami mind ráillett tatára; de semmire se mentek az arcával,
mert hogy már olyan sokáig volt a víz alatt, hogy már szinte nem is volt
emberi arca. Azt mondták, hogy hanyatt úszott le a vízen. Kifogták s
eltemették a parton. De nem sokáig tartott az örömem, mert egyszer csak
eszembe jutott valami. Biztosan tudtam, hogy a vízbefult ember nem
hanyatt úszik a vízben, hanem arccal lefelé. Ebből tudtam, hogy nem tata
volt, hanem egy férfinak öltözött asszony. Erre megint elszontyolodtam.
Mondok, az öreg egyszer csak itthon terem újra, amit bizony sehogy se
kívántam.
Játszottunk azután egyszer-másszor még zsiványosdit vagy egy hónapon át
és én akkor abbahagytam. A többi fiú is abbahagyta. Kirabolni nem
raboltunk ki senkit, meg sem öltünk senkit, de úgy tettünk mintha tettük
volna. Ki-kicsaptunk az erdőből és nekimentünk disznóhajcsároknak, meg
asszonyoknak, kik zöldséget vittek a piacra, de soha senkit be nem
raktároztunk a barlangba. Tom Szójjer a disznókat ércnek mondta, a
sárgarépát és egyéb holmit ékszernek, s mikor visszatértünk a barlangba,
ott eldicsekedtünk vele egymásnak, hogy mit végeztünk, hány embert
öltünk meg és jegyeztünk meg kereszttel. De én ennek semmi hasznát nem
tudtam belátni. Egyszer leküldött Tom Szójjer egy fiút, hogy fusson
körül egy égő bottal, amit ő _véres kardnak_ nevezett (ez volt a jele
annak, hogy a bandának gyülekeznie kell) s azt mondta, titkon hireket
kapott a kémeitől arról, hogy másnap egy egész csapat spanyol kereskedő
és Mooric, mind rémgazdagok, Kévhollóban fognak táborozni kétszáz
elefánttal és hatszáz tevével és ezernél több öszvérrel, minden állat
tele rakva gyémánttal, és nem őrzi őket senki, csak vagy száz
strázsakatona és így mi, amint mondta, lesbe állhatunk, leöldöshetjük az
egész frekvenciát és bezsebelünk mindent. Azt mondta, tartsunk készen
puskát, kardot. Ő ugyan egy sárgarépás kocsit se támadott meg anélkül,
hogy a kardot, puskát ki ne pucováltatta volna, pedig csak léc meg
söprűnyél volt mind és azt ugyan pucoválhattad, amíg bele nem szakadtál,
attól ugyan egy fityinggel se lett jobb, mint azelőtt volt. Én ugyan nem
hittem, hogy meg tudjuk lékelni a spanyolok és Mooricok ilyen hadát, de
roppant szerettem volna elefántot meg tevét látni, hát én ott is voltam
másnap, szombaton a lesben. És amikor elhangzott a jelszó, hát ki az
erdőből, le a domb oldalán. De biz ott a spanyoloknak, meg Mooricoknak
híre se volt, se elefántnak meg tevének. Iskolásgyerekek tartottak
majálist, az is mind az apraja. Rájok rontottunk és nekikergettük őket a
dombnak, találni azonban nem találtunk egyebet apró pogácsánál meg
lekvárnál, de Ben Ródzsersz elcsípett egy rongybabát, Dzsó Háper pedig
egy énekeskönyvet meg egy irkát. De aztán ránk jöttek a tanítók, mi meg
eldobáltuk a holmit és elinaltunk. Gyémántot se láttam, s meg is mondtam
Tom Szójjernak. Ő azt felelte, volt ott teméntelen. Azt mondta, voltak
ott Mooricok, meg elefánt meg minden. Hát mondok, akkor mért nem láttuk
mi is? Ő azt mondta, ha nem volnék olyan tudatlan, hanem olvastam volna
a könyvet, melynek címe Don Kihoté, tudnám s nem kérdezném. Azt mondta,
babonaság volt a dologban. Azt mondta, százával volt ott a katona, meg
az elefánt, meg a kincs és így; de voltak ellenségeink, akiket ő
Mágusoknak nevezett, akik átváltoztatták az egészet egy elemi iskolává,
épen csak a mi truccunkra. Rendben van, mondok, de akkor nekünk meg a
Mágusok ellen kellett volna mennünk. Tom Szójjer azt mondta, hogy
bibaszt vagyok.
[Illustration: Rájuk rontottunk.]
– Hej, azt mondja, egy Mágus meg tud idézni egy sereg tündért, ezek meg
pozdorjává aprítanak, mielőtt annyit mondhatnánk, hogy kukk. Olyan
nagyok azok, mint egy élő fa és olyan szélesek derékban mint egy
templom.
– Jól van, mondok, tegyük fel, hogy nekünk is lenne néhány tündérünk:
akkor nem bánhatunk el a másik bandával?
– De honnan szereznéd?
– Tudom is én. Honnan szerzik azok?
– Hej, azok megdörzsölnek egy ócska rézlámpát vagy vasgyűrűt és arra
csak úgy rajzik oda a tündér, és csak úgy szakad körülöttük a villám és
a dörgés és támad nyomukban a füst, és amit csak rendelnek nekik,
egy-kettőre megteszik. Azoknak semmi kirántani fundamentumostól egy
becsukott tornyot és ráborítani egy tanfelügyelőnek vagy akárkinek a
kobakjára.
– S ki kényszeríti őket rá, hogy jöjjenek?
– Ki, akárki, ha megdörzsöli a rézlámpást vagy a vasgyűrűt. Az parancsol
azoknak, aki megdörzsöli a lámpát vagy a gyűrűt s meg kell mindent
csinálniok, amit mond nekik. Ha azt mondja, építsenek föl egy
negyvenmérföldes palotát csupa merő drágakőből és töltsék meg
gumibagóval, vagy amit csak kíván az ember és hozzák el neked feleségül
a kínai császár leányát, meg köll tenniök és meg is teszik mielőtt
másnap a nap fölkelne. De értsd meg, még körül is táncolják a palotát az
egész országon végig, ha az ember kívánja.
– No hát, tökfejű nép is az, úgy nézem én, ha nem tartja meg magának azt
a palotát, ahelyett, hogy így a bolondját járja körülötte. Dejszen, csak
volnék én olyan tündér, előbb látnám én azt az urat Kukutyinban zabot
hegyezni, mintsem hogy abbahagyva a magam dolgát, ő hozzá siessek egy
ócska lámpás vagy egy gyűrű dörzsölésétől.
– Hogy beszélhetsz már így fiam. Muszáj köllene gyünnöd, ha dörzsöli,
akár tetszik, akár nem.
– Mit, oszt hogy olyan nagy mint egy élő fa és olyan vastag mint egy
templom? Jól van, hát jönnék; de tudom istenem fára is mászna tőle, még
pedig a legnagyobbra, ami az országban van.
– Csipisz! Nem lehet Hokk Finn teveled okosan beszélni. Nem értesz te
semmihé se. Hígfejű legény vagy te mindenestül.
Két-három napig eltünődtem ezen, s mondok, hadd lám hát, mi van a
dologban. Szereztem egy ócska rézlámpást és egy vasgyűrűt s kimentem az
erdőre s dörzsöltem, dörzsöltem, hogy úgy folyt rólam a víz, mint az
egyszeri cigányról, mondok, majd építtetek egy palotát s eladom jó
pénzért. De semmi látszatja se volt, tündér ugyan nem jött. Mondok hát,
mind az egész izé nem egyéb mint Tom Szójjer tódítása. Talán ő hitte a
Mooricokat, meg az elefántokat, én mást gondoltam. Egészen olyan volt
az, mint az igazi vasárnapi ismétlőiskola.