Lábujjhegyen mentünk végig a fák közt húzódó gyalogúton az özvegyasszony
kertje vége felé, lehajolva, hogy az ágak ne horzsolják a fejünket.
Mikor a konyha mellett elmentünk, megbotlottam egy gyökérben, ami zajjal
járt. Lehasaltunk és csöndesen feküdtünk. Vatszon kisasszony ormótlan
Dzsim nevű szerecsenje a konyhaajtóban ült, tisztán láttuk őt, mert a
háta mögött világosság volt. Felkelt s néhány percig kinyújtott nyakkal
hallgatózott. Aztán azt mondja:
– Ki a’?
Még egy kicsit figyelt, aztán lábujjhegyen lejött és ippeg kettőnk közt
megáll. Szinte megérinthettük volna. Hát mintha percek és percek teltek
volna el minden hang nélkül, s mi szinte szorosan egymás mellett. Egy
helyen a bokám viszketni kezdett; de nem mertem megvakarni; aztán
elkezdett a fülem viszketni, aztán megint a hátam, ippeg a két vállam
között. Úgy éreztem, mindjárt belehalok, ha meg nem vakarhatom. Hát
igaz, eztet én sokszor észrevettem már. Ha úri nép közt van az ember,
vagy temetésen, vagy el akarsz aludni, de nem vagy álmos, – és akármint,
akárhol vagy, ahol nem való, hogy vakarózzál, hát nem elkezd viszketni
fölfelé vagy ezer helyén a tested? De hamarosan aszondja Dzsim:
– Beszélni, ki vagy? Hun vagy? Kutyád meg a macskát, ha nem hallotta
valami. No, hát tudok már micsinász. Leülsz ide, míg megesent nem
hallik.
Igy aztán lekuporodott a földre köztem és Tom között. Hátát
nekitámasztotta a fának, két lábát kinyújtotta úgy, hogy az egyikkel
majd hogy el nem érte az enyémet. Most az orrom kezdett viszketni. Úgy
viszketett, hogy már könnybe lábbadt a szemem. De nem mertem megvakarni.
Aztán elkezdett belül viszketni. Most már ott viszketett, amin ültem.
Nem tudtam, hogy a manóba tudjak csöndesen megülni. Ez a nyomorúság
eltartott így vagy hat-hét percig, de persze, sokkal többnek tetszett
ennél. Tizenegy különböző helyen viszketett már a testem. Gondoltam, már
egy minutánál tovább nem győzöm, de összeszorítottam a fogamat és
mondok, megpróbálom. Épen akkor Dzsim erősen kezdett lélekzeni, aztán
elkezdett hortyogni – és ekkor már semmi bajomat sem éreztem.
Tom jelt adott, – valami kis hangfélét a szájával és mi négykézláb
mászva elmentünk. Mikor egy tíz lábnyira távol voltunk, Tom a fülembe
súgott, hogy ő szeretné mulatságból Dzsimet a fához kötözni; de én azt
mondtam ne; fölébredhetne, zavart csinálna és kitudódhatnék, hogy nem
vagyok a házban. Erre Tom azt mondja, hogy nem hozott elég gyertyát és
hogy visszalopózik a konyhába és szerez. Ezt se akartam. Mondok Dzsim
felébred és ránk jön. De Tom meg akarta reszkérozni; így hát
visszalopóztunk és elhoztunk három szál gyertyát, és Tom tíz centet
hagyott az asztalon a gyertya árába. Ahogy kijöttünk, én már majd ónossá
lettem, hogy távozzunk; de Tommal nem lehetett bírni, neki muszáj volt
négykézláb visszamenni Dzsimhez, hogy valamikép csúffá tegye. Én vártam
s úgy tetszett, jó időig, minden olyan csöndesnek és elhagyottnak
látszott.
Alighogy Tom visszajött, átvágtunk a gyalogúton a kerítés mellett végig
s csakhamar fölkapaszkodtunk a meredek domb tetejére a ház túlsó
oldalán. Tom azt mondja, levette Dzsim kalapját s a feje fölé akasztotta
egy ágra. Dzsim mozdult egyet, de nem ébredt fel. Utóbb Dzsim azt
mesélte, hogy boszorkányok megbabonázták, megigézték, megnyergelték és
belovagolták vele az országot, aztán megint odaültették a fa alá s feje
fölé akasztották a kalapját, hogy ebből láthassa, kik csinálták vele a
dolgot. S mikor másodszor beszélte el, már azt mondta, lenn voltak rajta
Nyúorleanszban, s utóbb, ahányszor elmondta, mindig többet mondott, s
hamarosan az lett belőle, hogy végighajszolták a világon, majd halálra
fárasztották s hogy most is túrós a háta a nyeregtől. Őrülten büszke
volt az esetére Dzsim és annyira ment, hogy a többi szerecsent már
kutyába se vette. Jöttek is hozzá a szerecsenek a hetedik vármegyéből
is, hogy hallgassák a történetét és nagyobb respektusa lett, mint
akármely más szerecsennek az országban. Idegen szerecsenek tátott
szájjal bámultak rá, mint egy csodára. A szerecsenek mindig
boszorkányokról beszélgetnek a sötétben a konyhán a tűzhely körül; de
valahányszor valamelyik effélét beszélt s úgy tett, mintha ő tudna
mindent erről a dologról, Dzsim beleköhentett és aszondja: »Hm, mit
tudsz te a boszorkányokról.« Az ilyen szerecsennek aztán be is
fellegzett: kénytelen volt hátrább ülni egy paddal. Dzsim mindig is a
nyakán madzagon hordta az ötcentes pénzt s azt mondta, maga az ördög
adta neki sajátkezűleg azzal, hogy akárkinek a baját elveheti vele és
akkor idézhet vele maga elé boszorkányt, amikor akar, csak rá kell
olvasni valami szentenciát. De azt soha se mondta meg, hogy mit kell
ráolvasni. Jártak is hozzá a szerecsenek az egész vidékről s mindenüket
odarakták Dzsimnek csak azért, hogy megnézhessék az ötcentest, de hozzá
nem nyúltak volna, mert hiszen az ördög kezenyoma volt rajta. Dzsim
teljesen el is romlott, már mint cselédnek, annyira ki volt vele, hogy
látta az ördögöt és hátaslova volt a boszorkányoknak.
Hát mikor Tom meg én fölértünk a dombtető élire, lenéztünk a faluba s
láttunk két vagy három pislogó világosságot. Talán beteg volt ott a
háznál. És a csillagok olyan szépen sziporkáztak a fejünk felett; és
lenn a falu mellett volt a folyóvíz, szinte egy egész mérföldnyi széles
és borzasztóan csendes és óriás volt a dolog. Lementünk a dombról s ott
találtuk elrejtőzve a régi erdőben Dzsó Hápert, Ben Ródzserszt és még
két vagy három fiút. Erre eloldottunk egy lélekvesztőt és leereszkedtünk
a folyón vagy harmadfél mérföldnyire a nagy bevágásba a part dombos
oldalán és kikötöttünk.
Ott volt egy jó darab cserjés és Tom mindenkinek az esküjét vette, hogy
nem árulja el a titkot, és mutatott egy lyukat a dombon, ahol legsűrűbb
volt a bokor. Aztán meggyújtottuk a gyertyákat és bemásztunk négykézláb.
Mentünk vagy kétszáz rőfnyire és ott a barlang kitágult. Tom
végigtapogatta a csapásokat és csakhamar bebujt egy fal alatt, ahol az
ember nem is gondolta volna, hogy lyuk van. Végigmentünk egy keskeny
folyosón és valami szobafélébe értünk, csupa nedves, nyirkos és hideg és
ott megálltunk. Tom aszondja:
– Most hát megalakítsuk a rablóbandát és elnevezzük Tom Szójjer hadának.
Mindenkinek, aki be akar állani, esküt kell tenni és vérrel köll a nevét
leírni.
Mindnyájan vállaltuk. Igy Tom kihúzott a zsebéből egy árkus papirost,
amelyikre ráírta volt az esküvést és felolvasta. Megesküdött mindenik
fiú, hogy kitart a banda mellett és soha sem árulja el semmiféle titkát.
És ha akárki bántaná akármelyik bandabeli fiút, azt és az egész
familiáját tartozik az a fiú megölni, aki erre kijelölődik, és nem
szabad sem ennie, sem innia addig, amíg meg nem ölte és nem vágott a
mellére keresztet, ami a bandának a jelvénye. És senkinek, aki a
bandához nem tartozik, nem szabad ezt a jelet használnia, és ha
használja, arra rá kell írni, és ha még egyszer használja, azt is meg
kell ölni. És ha akárki, aki a bandához tartozik, elmondja a banda
titkait, annak el kell vágni a nyakát, el köll égetni a testét és a
hamvait szélnek kell ereszteni és a vérrel írt listáról kitörlődik a
neve és soha sem említődik többé, hanem átok alá vettetik és
elfelejtetik mindörökre.
Mind azt mondták, hogy ez aztán igazán egy gyönyörű eskü, és kérdezték
Tomot, hogy a maga fejiből szedte-e. Ő azt mondta, hogy egyetmást abból,
a többit zsivány- és rablótörténetekből, és minden bandának, amelyet
valamire tartottak, megvolt ez az esküje.
Némelyek azt gondolták, jó lenne azoknak a fiúknak, akik elárulják a
titkokat, a familiájukat is megölni. Tom azt mondta, hogy ez jó dolog és
ceruzával beleírta. Ekkor Ben Ródzsersz így szólt:
– Ehun van Hokk Finn, neki nincsen familiája, – akkor micsinálunk ű
vele?
– Nincsen, – mondja Tom Szójjer – hát nincsen neki apja?
– Apja az vóna, de soha se lehet látni mostanában. Máskor ott hevert
részegen a cserzőben a disznók között rendesen, de tán több mint
esztendeje, hogy már ott se látták.
Erről aztán tanakodtak, s engem már ki is nulláztak volna a bandából,
mert hogy azt mondták, minden fiúnak kell familiájának vagy valakijének
lenni, aki megölődhessék, mert ez külömben nem volna rendes és igazságos
dolog a többiekre nézve. De bizony senki sem tudott semmit se kisütni, s
mind meg voltak akadva s ott ültek némán. Én már majd elríttam magamat,
de egyszerre eszembe jutott valami és odaajánlottam nekik Vatszon
kisasszonyt, azt meg lehetne ölni. Mind azt mondták:
– Hó, az jó lesz, az jó lesz. Rendben van a dolog. Hokk beállhat.
Aztán mind megszúrták tűvel az ujjukat, hogy vérrel aláírják az esküt és
én rátettem a keresztvonásomat a papirosra.
– Már most, – aszondja Ben Ródzsersz – mi lesz a banda dolga?
– Semmi, csakis rablás és gyilkosság, – mondja Tom.
– De hát mit raboljunk? Házbeli holmit, marhát vagy…
– Kuss! Marhát lopni elkötés és betörés, nem rablás, – mondja Tom
Szójjer. – Nem vagyunk mi kapcabetyárok. Abba nincsen virtus. Mink
útonállók vagyunk. Megállítjuk a postakocsikat meg a hintókat az
országúton, arcunkon álorcával, az utasokat megöljük s elszedjük a
pénzüket meg az órájukat.
– Mindig meg kell ölni az utast?
– Persze, hogy meg kell. Az a legjobb. Vannak némely hozzáértők, akik
másképen gondolkoznak, de legtöbben azt tartják, legjobb megölni. Kivéve
némelyeket, akiket idehurcolunk a barlangba és itt tartjuk, amíg
bírságot nem adnak érte.
– Bírság, mi az?
– Nem tudom. De ehez kell magunkat tartanunk. Olvastam könyvekben, hát
így kell csinálnunk.
– De hogy csináljuk így, ha nem tudjuk, hogy micsoda?
– Üsse a kő, ezt kell csinálni. Mondom, hogy ez áll a könyvekben. Ha
mást akartok csinálni, mint amire a könyv tanít, akkor összezavartok
mindent.
– Ezt ugyan könnyű mondani, Tom Szójjer, de hogy a fenébe tudjuk a
fickókat megbírságolni, ha nem tudjuk, mit kell velök csinálni. Ennek
szeretnék a végére járni. Azért hát mit gondolsz, mi lehet az?
– Hát én nem tudom. De ha tán addig itt tartjuk, amíg meg nem
bírságolódnak, az annyit tesz, hogy amíg meg nem halnak.
– Emmár valami. Ez böki. Mért nem mondtad mindjárt ezt? Addig tartjuk
itt, amíg halálra nincsenek bírságolva. De keserves náció lesz az itt a
nyakunkon, mert mindent elesznek előlünk és örökösen el fognak akarni
szökni.
– Bolond beszéd, Ben Ródzsersz. Hogy szökhetnének el, ha ott a strázsa s
akkor lő beléjök, amikor mozdulnak.
– Strázsa. No, az jó. Igy hát valamelyikünk ott ül minden éjjel és soha
a szemét se húnyja le, csak hogy őrizze őket. Ezt ugyan bolond dolognak
nézem. Mért ne fogna az ember mindjárt egy furkósbotot és lebírságolja
vele azon mód, ahogy odajönnek?
– Azért nem, mert nem így van a könyvekben. Azt mondd meg, Ben
Ródzsersz, rendesen akarod-e a betyárságot vagy nem. Elhiheted, hogy
azok, akik a könyveket csinálták, tudják a dolog rendjét. Azt hiszed,
tőled fognak valamit tanulni? Arról ugyan lekéstél. Nem, tisztelt uram,
mink már csak így leszünk s annak rendje módja szerint végezzük rajtok a
bírságot.
– Rendben van. Én ugyan nem bánom, de akárhogy is, bolondság a dolog. S
mondd, az asszonyokat is megöljük?
– Hej, Ben Ródzsersz, ha én olyan tudatlan volnék, mint te, hát
ráhagynám. De nem, soha effélét senki még a könyvekből nem olvasott. Az
asszonyokat elhurcolják a barlangba, ott úgy bánnak velök, mint a hímes
tojással és ők csakhamar belénk szeretnek és soha se kívánkoznak el
onnan többé.
– Ha így van, beleegyezem, de magam nem kérek belőle. Egyre-kettőre úgy
meg lesz zsúfolva a barlangunk asszonyokkal meg emberekkel, akiket meg
kell bírságolni, hogy a rablók számára hely sem marad benne. De hát csak
folytasd, én elmondtam a magamét.
A kis Barnesz Tommy ezalatt elaludt s most, hogy fölkeltették, nagyon
megijedt, elkezdett ordítani, hogy ő hazamegy a nyanyájához és nem kér
többet a zsiványságból.
Ebből aztán nagy mulatságot csináltak a többiek s elnevezték
síróbíró-babának, amitől feldühödött s azt mondta, megy egyenest haza és
elmondja minden titkunkat. De Tom öt centet adott neki, hogy legyen
békén s azt mondta, most menjünk haza mind, a jövő héten pedig jöjjünk
el és raboljunk ki valakit, egy-két embert pedig öljünk meg.
Ben Ródzsersz erre azt mondta, hogy ő nem sokat járhat ki, csakis
vasárnapokon, hát azt kívánta, hogy kezdjük a dolgot vasárnap; de a
többi fiú mind azt mondta, hogy istentelenség lenne vasárnap kezdeni, és
ez el is döntötte a kérdést. Abban maradtak, hogy össze fognak jönni s
megállapítják a napját legközelebb. Erre megválasztottuk Tom Szójjert a
banda fővezérének, Dzsó Hápert alvezérnek s haza indultunk.
Már épen hogy pitymallott, mikor fölkapaszkodtam a pitar tetejére s
bemásztam az ablakomon. Új ruhám csupa fadgyu és sár volt, magam fáradt
mint egy kutya.