Rólam ugyan nem tud senki semmit, ha csak nem olvasta a könyvet, melynek
a neve _Tom Szójjer kalandjai;_ de sebaj. Azt a könyvet Mark Tvén úr
csinálta és úgy egészben igazat beszélt benne. Voltak dolgok, ahol
tódított az öreg, de nagyjában igazat beszélt. Nem nagy dolog. Én nem
tudok embert, aki egyszer-másszor ne hazudnék, ha csak nem Polly nénit
vagy az özvegyasszonyt, vagy Maryt. Polly néniről – a Tom Szójjer
nénijéről, – Mariról és özvegy Duglasznéről minden el van mondva abban a
könyvben, amely javarészt böcsületes könyv; némi tódításokkal, amint már
mondtam.
Ami körül ez a könyv forog, ennyi: Tom és én megtaláltuk a pénzt, amit a
rablók elrejtettek a barlangban és ettől gazdag emberek lettünk.
Fejenként hatezer dollárt kaptunk, parázs aranyat. Rettenetes nagy
látványosság volt az úgy egy halomban. Hát Daccsev bíró fogta és kiadta
interesre és kaptunk róla fejenként napjára egy dollárt, – a mi több,
mint amennyivel az ember tudná mit csináljon. Özvegy Duglaszné pedig
magához vett fiaként és azt mondta, meg akar civellizálni. De keserves
volt nála az életem végig, mert hogy rém rendes és tisztességes volt az
özvegyasszony minden dolgában. Igy aztán, mikor nem bírtam tovább, odébb
álltam. Vissza-belebujtam régi rongyaimba és turisüvegembe és szabad
voltam és jó volt. De Tom Szójjer fölhajkurászott és azt mondta,
rablóbandát akar alakítani és engem is bevenne, ha visszamennék az
özvegyasszonyhoz és rendes ember lennék. Igy hát visszamentem.
Az özvegyasszony sírva fogadott és szegény eltévedt báránynak mondott,
és mondott még egyéb neveket is rám, de nem rossz szándékkal tette.
Megint visszagyömöszölt abba az új ruhába, én meg mit tehettem egyebet,
ügyekeztem, ügyekeztem, de nagyon elkámpicsorodtam. Mert hát csak
elülről kezdtük megint. Az özvegyasszony meghúzta a csöngettyűt ebédre,
és akkor pontosan ebédelni kellett. Ha asztalhoz ültünk, nem lehetett
egyenesen hozzáfogni az ebédhez, de várni kellett, hogy az özvegyasszony
mindenik tálba beledugja fejét és pöröljön valamit az ételre, pedig
igazában semmi hiba se volt bennök. Azaz, hogy semmi egyéb, mint hogy
minden dolgot külön főztek meg. Afféle csapszékben, meg lacikonyhában
máskép megy a dolog. Ott összekeverik a holmit, valami lével leöntik,
aztán megvan.
Vacsora után előszedte a könyvét és beszélt Mózesről meg a
gyékénykosárról, én meg nagy buzgón utána, hogy mindent kitudjak róla.
De egyszer csak kiszalasztotta, hogy Mózes már jó nagy ideje, hogy
meghalt. Ezután aztán már nem is törődtem vele. Mert én ugyan hótt
emberekre nem adok semmit.
Nem sokára aztán szerettem volna pipálni és megkértem az özvegyasszonyt,
hogy engedje meg. Ő nem. Azt mondta, ronda szokás az és nem is tiszta
mesterség és hogy azon legyek, hogy ne tegyem többé. Hát ilyen némely
ember. Kapva-kapnak olyan dolgon, amihez nem is konyítanak.
Agyonsanyargatta magát Mózessel, aki se atyjafia nem volt, se akárkinek
hasznára nem lehetett, mert hiszen tetszik tudni, halott ember volt; de
rém hibásnak mond engem, amért olyat teszek, amiben bizony van valami
jó. Ő maga meg tubákol is, ami természetesen rendben való, mert hogy ő
cselekszi.
Huga, Vatszon kisasszony, egy tűrhetően nyurga ókulás vén leány, nemrég
jött oda hozzá lakni, és most rám vetette magát egy abécés könyvvel.
Vagy egy óráig ült rajtam meglehetős keményen, s akkor az özvegyasszony
szavára enyhébb lett. De nekem már elég volt. Egy órán át rém unalmas
lett a dolog, s én ide-oda izegtem-mozogtam. Azt mondja Vatszon
kisasszony: »Ne tedd oda fel a lábadat, Hakkelberry« és »ne görbülj
hétrét, ülj egyenesen, Hakkelberry«; majd meg mindjárt rá: »Ne
ásitozzál, ne nyújtózkodjál úgy, Hakkelberry s mért nem próbálod meg jól
viselni magadat?« Aztán beszélt mindenfélét a kárhozottak helyéről, és
én azt mondtam, bár inkább ott volnék. Erre dühös lett, pedig én nem
gondoltam semmi rosszat. Csak épen szerettem volna máshova menni; valami
változást szerettem volna, de nem volt abban semmi különös. Ő azt
mondta, istentelenség ilyet mondani. Azt mondta, ő a világ minden
kincseért se mondana ilyet; hogy ő úgy óhajt élni, hogy az idvezültek
helyére jusson. No, én ugyan semmi hasznát se láttam annak, hogy olyan
helyre menjek, a hova ő mén, hát mondok magamban, nem is igen fogok
ráiparkodni. De megmondani nem mondtam meg, mert mondok, csak bajt
csinálok vele és semmi jót. Ő azonban nekilendült és mindent elmondott
az idvezültek helyéről. Azt mondta, hogy az embernek egyéb dolga se
lesz, mint naphosszat ide-oda járkálni, hárfával a kezében és énekelni
hozzá örökkön örökké. Hát bizony ez se nagyon akarózott nekem. De ezt se
mondtam meg. Kérdeztem tőle, mit gondol, oda jut-e Tom Szójjer, és ő azt
mondta, bizony jó darabig aligha. Ennek örültem, mert úgy szeretném,
hogy együtt legyünk, ő meg én.
De Vatszon kisasszony nem tágított tőlem s a dolog nagyon fárasztó és
unalmas kezdett lenni. Nemsokára behívták a szerecsenyeket is és
imádkoztak és aztán mindenki lefeküdt. Én fölmentem a szobámba egy szál
gyertyával, melyet az asztalra tettem. Aztán székbe ültem az ablak
mellett és próbáltam valami kedves dologra gondolni, de hasztalan volt.
Olyan elhagyottnak éreztem magamat, szinte azt kívántam, bár meghalnék.
A csillagok csillogtak s az erdőben gyászosan suttogtak a levelek; és
hallottam egy baglyot, jól a távolban, amint kuvikolt valakinek, aki
meghalt, és egy kutyát tutulni egy haldoklónak; és a szél mintha nekem
próbált volna valamiről suttogni, de nem tudtam megérteni, hogy miről és
végigborzongatta a hátamat. Aztán távol az erdőben hallottam azt a
bizonyos hangot, ami kísértettől ered, amikor valamit meg akar mondani,
ami a lelkét nyomja, de nem tudja magát megértetni, és ettől nincsen
nyugodalma a sírjában és így kell kóborolnia gyötrődve minden éjtszaka.
Olyan bátortalan lettem s úgy elkezdtem félni, hogy szerettem volna, ha
valami társam lenne. Csakhamar egy pók mászott a vállamra és én
elfricskáztam és ő bele a gyertyába; s mielőtt én meg is tudtam volna
mozdulni, összepörkölődött. Nem köllött még mástól megkérdeznem, úgyis
tudtam, hogy ez rossz jel volt és bajt hoz reám, úgy hogy szörnyen
megijedtem, majd kirázott a hideg. Fölugrottam s hármat fordultam a
szobámban s mindannyiszor keresztet vetettem magamra, aztán egy szál
cérnával csimbókba kötöttem a hajamat, hogy távol tartsam magamtól a
boszorkányokat. De nem bíztam magamba semmit. Akkor van az ember így, ha
elveszt egy patkót, amit talált, ahelyett, hogy fölszegezné a
kapufélfára: de még senkitől se hallottam azt sem, hogy az ember elhárít
magáról valami bajt azzal, hogy megöl egy pókot.
Megint leültem, reszketve minden tagomban, s elővettem a pipámat, hogy
rágyújtsak, mert hogy az egész ház olyan csöndes volt most akár a halál
s így az özvegyasszony nem fogja megtudni. Nagysokára aztán hallom
távolról a toronyórát a városban – ging-gang-gang – üti a tizenkettőt,
és aztán megint csendes minden, csendesebb mint előbb volt. Csakhamar
hallok egy ágat csapódni; lenn, a sötétségben, a fák körül valami
mozgott. Én ülök csendesen s figyelek. Nyomban hallom oda lenn tisztán,
hogy »_miau, miau!_« Ez jó, s én is: _miau, miau!_ olyan lágyan, ahogy
csak lehet és elfujom a gyertyát s kimászom az ablakon az eresztetőre.
Aztán leereszkedem a földre s bemászok a fák közé és rittig úgy volt,
ott várt reám Tom Szójjer.