ezek közül több ránk maradt, így például a Kr. e. 523. évre szóló. A
napnak az állatövben megtett útja szintén igen szabályos. Mindennap
majdnem egy fokot tesz meg, azért osztották be a kaldeusok a kört 360
fokra. Midőn észrevették, hogy a nap télen látszólag sokkal gyorsabban
mozog, azt azzal a föltevéssel magyarázták, hogy a nap téli napon
1·0159°-ot ír le, nyáron ellenben csak 0·9524°-ot.
A leghíresebb babiloni csillagász, Kidinnu a Kr. előtti második
században lényegesen javította ezen számításokat, t. i. fölvette, hogy a
napnak minden hónapban más a sebessége. Igen sok fontos számítást
eszközölt; hold mozgási táblázata pedig különösen pontos. A nap és hold
viszonylagos mozgásait illetőleg meglepő a pontosság; ezeknek a
felismerése több mint ezeréves megfigyelés eredményének kell lennie. 235
szinodikus hónap 6939·69 nappal (vagy 19 napévvel) egyenlő; vagyis a
hold 19 napév mulva majdnem ugyanazon helyzetbe kerül a nap és a földdel
szemben. Ha tehát holdfogyatkozás van, akkor előre mondhatjuk, hogy 19
év mulva visszatér. Ezt a rendkívül fontos időszakot meton-periodusnak
nevezzük. Hogy a babiloniak ezt már ismerték, azt bebizonyította Kugler,
babiloni eredetű számításokkal, amelyek a Kr. előtti negyedik századból
valók. Ezek körülbelül 50 évvel előzik meg azt az időpontot, amikor
Meton (432-ben Kr. e.) Görögországban a meton-periodust bevezette. E két
felfedezés valószínűleg független volt egymástól, ámbár Babilon és
Görögország Főnicián át érintkezett egymással. Tálesz, úgylátszik,
főniciai származású volt. Az alexandriai görögök később szintén ismerték
a babiloni csillagászati tudományt.
Napfogyatkozást is előre meg lehet állapítani ily módon, ámbár ennél
kisebb a valószínűség. Mivel a fogyatkozások, különösen pedig a
napfogyatkozások nagy hatással voltak minden élőlényre, nem csoda, hogy
a papok tekintélye igen növekedett, amióta azokat meg tudták jósolni. A
csillagászok igen korán tudhatták, hogy a napfogyatkozás a holdnak a
föld és a nap közötti helyzetétől függ. Ebből kifolyólag megérthették,
hogy a holdfogyatkozást a föld árnyéka okozza. És mivel az árnyék alakja
köralakú, arra kellett következtetniök, hogy a föld gömbalakú. Bármely
oldalával is fordul a föld a hold felé, az árnyék mindig köralakú
maradt, ebből arra következtethettek, hogy a föld alakja határozottan
gömbhöz hasonlít és nem kerek laphoz. Ezen tapasztalatok alapján helyes
fogalmat alkottak a föld alakjáról és a földnek a naphoz és a holdhoz
való viszonyáról. Szeleukusz csillagász (a Kr. előtti második században)
tudta már, hogy a föld gömbalakú és hogy tengelye körül forog.
Lehetséges, hogy a kaldeusok már fokmérést is eszközöltek. Achillesz
Tatiosz, görög író, aki a Kr. utáni ötödik században élt Alexandriában,
elbeszéli, hogy a kaldeusok véleménye szerint, ha egy ember
szakadatlanul járna óránkint 30 stádiont (vagyis 5 kilométert) megtéve,
akkor egy év leforgása alatt körüljárná a földet. A föld kerülete
eszerint 43800 km, ami körülbelül úgy is van.
A világrendszerről alkotott fogalmaikat a kaldeusok nem igen
fejleszthették tovább. A babiloniak gondosan feljegyezték a csillagok
helyzetét; azonban a görögökkel ellentétben, nem gondolkoztak a
világegyetem fölépítésén. Ez jellemző különbség keleti és nyugati
gondolkodásmód között. A bolygókat isteneknek tekintették, azért
mozognak azok szabadabban, megjelenésük szerencsét, esetleg
szerencsétlenséget jelentett születés és halálesetnél, örökösödésnél és
vállalatoknál. Szerintük nem lehetett megakadályozni, hogy a kedvező,
vagy a rossz előjelek be ne igazolódjanak; azonban könyörgéssel,
áldozatokkal és imával enyhíthették, főképen pedig elhalaszthatták a
csapást. Ezeket az eszközöket csak a csillagász-papok ismerték, ezáltal
igen nagy lett a hatalmuk úgy a nép, mint a fejedelmek fölött. A
csillagokban való hit a babonás emberiséget az egész középkoron át
bilincsekben tartotta, ezzel elejét vette minden tudományos kutatásnak
és megakadályozta a természeti jelenségek egyszerű magyarázatát.
Rövidebb idő mérésére a kaldeusok a vízórát (klepszidra), és a
napmutatót (polosz) használták. Az utóbbi függélyes helyzetű bot volt,
alatta homorú, félgömbalakú beosztott tábla, amelynek sugara a bot
hossza volt. A vízóránál a víz vagy más folyadék igen kis nyíláson folyt
le, a lefolyt vízmennyiség adta az idő mértékét. A polosz az észak-dél
vonal meghatározására szolgált. Ennek a segítségével határozták meg a
téli és nyári nap-állást, a világtengely helyzetét, a napéj-egyenlőség
idejét. Mezopotámiában kristálylencsékre akadtak, ezek azt bizonyítják,
hogy a kaldeus tudósok az optikához is értettek; úgy látszik azonban,
hogy más tudományágakkal nem foglalkoztak.
Az egyiptomi monda szerint Thot isten az embereket csillagászatra,
jóslásra és bűvészetre, orvosi tudományra, írásra és rajzolásra
tanította. A nap és a bolygók útját az állatöv 36 csillagképén át
följegyezték, amely följegyzéseket Ra napisten templomának papjai igen
régóta gyüjtötték. Ezen csillagászok később más istenek templomait is
szolgálták s az «éj őreinek» neveztettek; meg kellett figyelniök az eget
és megfigyeléseiket föl kellett jegyezniök. Csillagászati térképeket
rajzoltak, amelyek följegyzéseikkel együtt részben mai napig
fennmaradtak. Az egyiptomi év is 12 hónapos volt, minden hónap 30 napos.
Augusztus elején kezdődött az év, amelynek a végéhez, hogy 365 napos
legyen 5 napot külön hozzácsatoltak. A még hiányzó 5 és háromnegyed órát
különböző módon pótolták; részben csillagászati megfigyelés
segítségével, főleg a «kutya-csillagzat» (Sziriusz) megfigyelésével
hozták helyre.
Amint ezekből láthatjuk, az egyiptomi időszámítás bizonyos tekintetben
fölülmulta a mienket. Míg az ő hónapjaik mind 30 naposak voltak, a mi
naptárjainkban nagy a zűrzavar, a hónapok 28–31 naposak. A február
eredetileg 30 napos volt, de levettek belőle egy napot és Juliusz Cézár
tiszteletére a július hónaphoz csatolták. Augusztus császár nem akart
rosszabbul járni, erre még egy napot levettek a februárból és az
augusztus hónaphoz csatolták. Az utókor szemében ezen eljárásnak a
szándékolttal ellenkező hatást kellene gyakorolnia.
Az év tartama több mint 365 nap. Azáltal, hogy az egyiptomiak az évet
365 naposnak vették fel, idővel nagy eltérés támadt. Ezen – mint
említettük – úgy segítettek, hogy alkalomadtán eltérést létesítettek a
naptárban. Ezt oly módon tették, hogy a Nilus áradása az év elejére
essen. Ezen önkényes eljárás egész a Ptolemeuszok idejéig tartott,
amikor minden negyedik évben a 366 napos szökőévet hozták be. Ezt a
módosítást később Juliusz Cézár is elfogadta, aki a naptár
reformálásánál Szoszigenesz görög-egyiptomi csillagász tanácsára
hallgatott.
Idők folyamán azonban a juliánusi naptár is hiányosnak bizonyult, ezért
XIII. Gergely pápa 1582-ben elrendelte a naptár javítását. A gregoriánus
naptár hibája 3000 év alatt csak egy napot tesz ki.
Az egyiptomi csillagász-papok rendkívüli tekintélynek örvendtek. Nemcsak
a csillagászatban voltak jártasak (ebben nem multák fölül a
kaldeusokat), hanem az orvosi tudományban és a kémiában is kiváltak.
Egyiptomi orvosokhoz fordultak segélyért ázsiai fejedelmek, mint pl.
Bakhtan király, később a perzsa királyok is. Homerosz is az egyiptomi
orvosokat tartja a legügyesebbeknek. Némely receptjük máig megmaradt.
Rendeléseiket és egészségi szabályaikat lefordították később latinra és
versekbe foglalták. Ezeket a középkorban a híres szalernói főiskolában
tanították; rendeléseik közül némelyik ma is népszerű. Egészben véve úgy
látszik, szereik hasonlítottak azon utálatos kotyvalékokhoz, aminőket
most is eladnak khínai gyógyszerészek.
Igen nagyrabecsülték jóslási és bűvészeti tudományukat. Azt hitték
róluk, hogy titkos mondásaikkal a folyók vizét vissza tudják terelni
forrásaikhoz, vagy hogy meg tudják állítani, illetve gyorsítani a napot
a pályáján. Azt is állították, hogy emberi és állati viaszképeket meg
tudnak eleveníteni. Az udvarnál alkalmazták őket, ahol «az ég titkainak
mesterei» címet viselték. Rangjuk olyan volt, mint a testőröké, vagy a
titkos tanácsosoké («a királyi ház titkainak mesterei»). A királyi
palota belsejében az alsóbbrendű udvari alkalmazottakkal ellentétben
szandálban járhattak és a fáráónak lábai helyett térdét csókolhatták.
Méltóságuk és kiváltságos helyzetük jeléül párducbőrt viseltek, amely a
későbbi hermelinnek felelt meg.
A következő elbeszélés igazolja mi mindent tételezett föl a nép e
tudósokról. Kheopsz azt kérdi az egyik tudóstól: Igaz-e, hogy levágott
fejet meg tudsz erősíteni a törzsön? A tudós igennel válaszolt; erre a
fáráó megparancsolta, hozzanak egy foglyot kísérlet céljából. A
csillagász azt felelte, hogy kár emberrel kísérletezni, jó lesz e célra
állat is. Előhoztak egy libát, levágták a fejét; testét és fejét azután
a szoba ellenkező oldalára helyezték. A pap elmondta a bűvös formulát,
mire a két rész egymás felé közeledett és egyesült s a liba gágogott. E
kísérletet kétszer kellett megismételni, egy-egy pelikánnal, aztán egy
bikával. Az udvari csillagász gyakran tanította a hercegeket, sőt a
fáráót is a bűvészet tudományára.
Az egyiptomiak behajózták a Földközi- és a Vörös-tengert; ezen utjaikban
a csillagok segítségével tájékozódtak, ép úgy, mint Odisszeusz, akiről
Homerosz azt mondja, hogy Kalipszó szigetéről Korfuig ilyen módon jutott
el. A hajósok valószínűleg a part közelében maradtak. Azonban a vihar
kivihetett némely hajót a sík tengerre, tapasztalhatták, hogy a tenger
felszíne domború és a gömb felületéhez hasonlít.
Számos tudós, köztük a skót csillagász: Piazzi Smyth, azt vallja, hogy a
nagy Kheopsz piramis terve (Kr. e. 3000 körül) csupán a legkíválóbb
egyiptomi tudósok előtt ismert tudomány emléke. Ezen piramis alapja oly
négyzet, amelynek oldalai keletről nyugat felé és délről észak felé
irányuló egyenesek. Ezen irányítás hibája csupán 1/750. E gula csak két
kilométernyire fekszik délre a 30. szélességi foktól. Az északi oldal
közepén egy hosszú, szűk folyosó bejárata van, amely 30°-nyira hajlik a
horizonthoz és azért csaknem párhuzamos a föld forgási tengelyével. A
folyosó tehát a sark irányába mutat, annál is inkább, mert a sugártörés
következtében a pólus helyzete magasabbnak látszik. Kétségtelen tehát,
hogy a gúla tervezői tudós matematikusok voltak.
Piazzi Smyth azonban túloz. A piramis magassága eredetileg 145 m. volt,
az alap kerülete 931 m. Ezen hosszúságok aránya 1:6·42 vagyis körülbelül
2 százalékkal kevesebb, mint 1:6·28, amely arány a kör sugarának
kerületéhez való aránya. Smyth azon állítása, hogy a gúla magasságának
és kerületének viszonya a kör sugara és kerületének viszonyát jelentené,
egyáltalán nincs igazolva. Az egyiptomi tudománynak nagy hátránya volt,
hogy nem jutott el a néphez. Ezzel a műveltség magasabb fokra emelkedett
volna, és így mi is művelődésünk számára többet vehettünk volna át. A
görög műveltség virágzása korában (Kr. e. 400–600 között) Egyiptom a
legelső kulturállam volt; görög ifjak, akik a legmagasabb kiképzést
óhajtották, mint Talesz, Pitagorasz, Demokritosz és Herodotosz
felkeresték a Nilus országát, hogy tudományszomjukat a bölcsesség
forrásánál csillapítsák. Végül a Ptolemeuszok idejében az egyiptomi és a
görög műveltség összeolvadt, Alexandria a tudomány középpontjává lett.
Miletoszi Taleszről, aki Kr. e. 640–550 között élt, azt mondják, hogy
megjósolt egy napfogyatkozást és ezáltal alapította meg tekintélyét.
Valószínű, hogy az ilyen csillagászati számításokat Főniciában tanulta,
ahova e tudományt Babilonból hozták át, vagy pedig Egyiptomban
sajátította el. Talesz azon tana, hogy mindennek alapeleme a víz,
szintén egyiptomi felfogásra vall. Anaximandrosz, (Kr. e. 611–547
között) talán Tálesz egyik tanítványa, azt tanította, hogy a végtelen
kiterjedésű elemek kaotikus vegyületéből végtelen sok világtest
keletkezett. Egy másik filozófus, Anaximenesz (Kr. e. 500 körül), aki
mint Tálesz is, az ión iskolához tartozott, a levegőt tartotta
őselemnek. A föld a levegő megsűrűsödéséből jött szerinte létre; a föld
kerek lap alakjában úszott a sűrű levegőn. A nap, a hold és a csillagok
kerek lapok, amelyek a föld körül forognak. Anaximenesz tanaiban az
egyiptomi filozófiának semmi nyoma sincs.
Pitagorasznál, aki körülbelül 560–490 közt élt és iskolájánál újra
tapasztalhatjuk az egyiptomi befolyást. Pitagorasz Szamosz szigetén
született, azonban onnan Krotonba költözött, Dél-Itáliába. Mint az
egyiptomi mesterek, Pitagorasz is titokban tartotta tanait; tanítványai
azonban már közlékenyebbek voltak. Sajnos, csak másod- vagy harmadkézből
ismerjük e tanokat, amelyeknek legnagyobb része állítólag Filolaoszé.
Szerinte minden dolgot számok fejeznek ki, amelyek viszonya szigorúan
szabályos, mint aminő a zenei hangok között van, e viszonyt harmóniának
nevezi. A világegyetem minden irányban egyformán terjed ki, tehát gömböt
alkot. A világegyetem közepében van a középponti tűz. Mi azt nem látjuk,
mert a földnek a tűztől elfordított oldalán vagyunk, visszfényét azonban
megpillanthatjuk a napban. A föld, a hold, a nap és a bolygók (ez
utóbbiaknak szerintük légköre van), mind a középponti tűz körül
forognak. A föld 24 óra alatt teszi meg útját e tűz körül; ez tehát
bizonyos értelemben a tengelyforgásnak felelt meg, mely 24 óráig tart,
míg a holdnak egy hónap és a napnak egy év kell, szerintük, a
körülforgásra. Ezen három égitest keringési idejét tehát elég jól
ismerték. Ha Pitagorasz követői a tüzet a nappal helyettesítették volna,
akkor tűrhetően ismerték volna a naprendszert. Az állócsillagok egét
üres gömbnek tartották, amely a tűz körül forog. Mivel tudták, hogy a
föld naponta megfordul tengelye körül, a fenti vélemény nemcsak hogy
fölösleges, hanem következetlen is.
Pitagorasz tanai mind világosabbá váltak. Alaposabban foglalkoztak a
jelenségek természetes okaival. Az efezuszi Herakleitosz azt vallotta,
hogy minden változik. (Élt Kr. e. 500 körül.) Empedoklesz sziciliai
születésű, (élt Kr. e. 450 körül) arra a modern felfogásra emelkedett,
hogy semmiből nem lehetett megteremteni a világot és hogy az anyagot
viszont nem is lehet megsemmisíteni. Minden dolog négy elemből áll, még
pedig a föld-, levegő-, tűz és vízből. A test látszólagos megsemmisülése
csak azt jelenti, hogy az alkotó elemek összetétele megváltozott.
Anaxagorasz, Periklesz tanítója, aki Kr. e. 500 körül született
Kis-Ázsiában, és a perzsa háború után Athénbe költözött, tanát az egész
világegyetemre vonatkoztatja, amelynek örök fennmaradását hirdette. Az
eredeti kaosz szerinte mind határozottabb alakot öltött; a nap óriási
izzó vastömeg volt, a csillagok is izzók voltak a világéterrel való
súrlódás folytán.
Mivel az athéniek is istenekként tisztelték a csillagokat, amint ezt
Plátónál és Arisztotelesznél olvassuk, Anaxagoraszt, Kleantesz nevű
tanítványa följelentése folytán istentagadás vádjával börtönbe zárták.
Csak a hatalmas Periklesz menthette ki, ennek köszönhette, hogy
elkerülte Szokratesz sorsát. Erre igen okosan önként számüzetésbe ment
Lampszakoszba, ahol köztisztelet vette körül; 72 éves korában halt meg.
Furcsa fogalmat alkothatunk magunknak a sokat dicsért athéni
műveltségről, amikor azt olvassuk, hogy legkiválóbb fiaik egymásután
számüzetésbe mentek, hogy elkerüljék a kegyetlen büntetést (gyakran a
halálbüntetést) filozófiai meggyőződésükért. Szokratesznek miután nem
akart megszökni, ki kellett ürítenie a méregpoharat. Plátó 12 évig élt
külföldön, mert nem akart tanítója sorsában osztozni, közben
Alsó-Itáliában megismerkedett Pitagorasz tanaival. Arisztoteleszt, Plátó
tanítványát egy Demeter-pap istenkáromlással vádolta, az areopag halálra
ítélte; azonban sikerült Euboea szigetére, Kalkiszba menekülnie, ahol 63
éves korában (Kr. e. 322-ben) meghalt. Diagoraszt, aki szintén tagadta a
görög isteneket, halálra ítélték; számüzetésben halt meg. Protagoraszt
száműzték, könyveit nyilvánosan elégették és Prodikoszt, aki azt
állította, hogy az istenek csak a természeti erők megszemélyesítői,
kivégezték. Ez mind Athénben történt, amit mi oly gyakran a szabadság
honának tartunk. A rabszolgaság igen elterjedt az athénieknél. Igen
sajnálatos, hogy a legtöbb ránkmaradt írást rabszolgák másolták le, akik
igen keveset értettek abból, amit följegyeztek. Valószínű, hogy a
filozófusok célzatosan rejtőztek homályos szavak mögé, hogy kikerüljék a
vakbuzgó nép üldözését.
Empedoklesz és Anaxagorasz után Demokritosz következett, aki a modern
természettudomány atomisztikus elméletének megalapítója. Abderában
született, Trákiában Kr. e. 460 vagy 470 körül, igen magas kort ért el;
szülővárosában halt meg. Nagy vagyont örökölt és ez lehetővé tette, hogy
sokat utazzék. Ő maga mondja, hogy egy kortársa sem látott annyit, mint
ő, nem élt annyiféle éghajlat alatt, se nem hallgatott annyi filozófust.
Még az egyiptomi matematikusok sem multák felül geometriai szerkesztés-
és levezetésben, akik között öt évet töltött. Ő volt a klasszikus kor
legnagyobb gondolkodója; azonban csak kevés irata maradt meg. Szerinte
az atómok állandóan mozognak, örökkétartók és elpusztíthatlanok; minden
test atómokból áll, illetve azok kombinációjából és minden a változatlan
természeti törvények szerint történik. Demokritosz szerint a nap óriási
nagy és a tejút a naphoz hasonló csillagokból áll. Végtelen sok világ
van; lassú változásnak van mind alávetve, keletkeznek és elpusztulnak a
világok.
Amit ezekről a filozófusokról tudunk, azt nagyobbrészt athéni és más
filozófusok közvetítésével tudjuk, akik mint Arisztotelesz is (Kr. e.
385–322 között) megtámadták ezeket a tanokat. Szokratesz azt mondja,
hogy a csillagászat érthetetlen, oktalanság azzal foglalkozni. Plátó
(Kr. e. 428–347 között) azt kivánta, hogy Demokritosz 72 könyvét égessék
el. Plátó a természettudományt teleológiai szempontból tárgyalta, ami
nézetünk szerint egészen helytelen.
A filozófia abban a korban érthetetlen metafizikává lett. Arisztotelesz,
akinek leginkább köszönhetjük az antik tudomány ismeretét, azt mondja,
hogy az ég alakja gömbalakú; a csillagok pályái körök, mert «az ég
isteni alak és kell, hogy isteni tulajdonságai legyenek. A bolygók saját
maguktól nem mozoghatnak, mert nincsenek mozgási szerveik.» Hitt a föld
gömbalakjában (főleg mert fogyatkozásoknál látták, hogy az árnyék
gömbölyű); a földet tartotta a világegyetem központjának, de tagadta
azt, hogy a föld mozog. Szerinte a föld a legrégibb isteni lény az ég
alatt. Arisztotelesz a legmélyebb és a legsokoldalúbb tudós volt. Igen
sajnálatos, hogy nem közeledett elfogulatlanul Demokritosz
természetfilozófiájához. Ezen időben az athéniekre nagy befolyást
gyakorolt a szofista iskola. A szofisták mindent bebizonyítottak
anélkül, hogy azt előbb tanulmányozták volna. Az ily munkák voltak azok,
amelyek az egész középkoron át uralkodtak. Arisztoteleszt a középkoron
át csalhatatlannak tartották. Az ő bizonyítási módszere a
természetfilozófiában rányomta bélyegét a középkor gondolkodására,
emlékezzünk csak vissza a skolasztikusok különös okoskodásaira, amelyek
befolyása csak néhány század előtt is óriási volt.
Egészségesebben fejlődött ki a természettudomány Szirakuzában és
Alexandriában. A szirakuzai Hiketasz, Cicero elbeszélése szerint, azt
tartotta, hogy az ég áll, míg a föld tengelye körül forog. Többet nem
tudunk róla, annál többet azonban Archimedeszről (Kr. e. 287–212
között), aki kíváló feltaláló volt és mérnök; fölfedezte a mechanikában
az egyensúly elméletét. Azt tanította, hogy az egyensúlyban lévő
folyadék gömbalakot vesz fel és ép úgy van súlypontja, mint a földnek.
Ezen oknál fogva nem sík a tenger felszine.
Az alexandriai természettudósok végül a föld alakjának és világegyetemi
helyzetének helyes megismerésére jutottak. Knidoszi Eudoxiusz (Kr. e.
409–356 közt), aki Athénben iskolát alapított, tanított Egyiptomban is.
Következetes rendszert alkotott a bolygók mozgásáról. Eratoszthenesz
(Kr. e. 275–194 között) megfigyelte Alexandriában a nap téli és nyári
délmagasságát. Ebből kiszámította a két térítő távolságát, amely
szerinte a föld kerületének 11/83 része (ez az érték körülbelül egy
százalékkal nagyobb a ténylegesnél). Alexandria és Sziene
napmagasságaiból kiszámította a két hely földrajzi szélességének
különbségét és azt a föld kerülete 1/50 részének tartotta. (Ez az érték
körülbelül 15 százalékkal kisebb a valódinál). A két hely távolságát
azon idő szerint becsülte, amennyire egy tevekaravánnak szüksége volt,
hogy ezen utat megtegye; ebből kiszámította, hogy a föld kerülete
250,000 sztadion (42,000 km), ami meglehetősen helyes. (Arisztotelesz
400,000 sztadionra becsülte, Archimedesz 300,000-re; hogy minő oknál
fogva, azt nem tudjuk). Pozeidoniusz (sz. Sziriában 135-ben, meghalt
Rómában 51-ben Kr. e.) megmérte a Kanopusz-csillag legnagyobb magasságát
Alexandria fölött, ez 7·5° volt, míg Rodosznál csak a látókörig ért,
mikor legmagasabban állott. Rodosz és Alexandria távolsága 5000 és 3750
sztadion között volt; ezen adatokból a föld kerületének értékét 240,000
és 180,000 sztadion közt fekvőnek gondolta (40,000-től 30,000
kilométerig).
Arisztarchosz (született Kr. e. 270 körül) meghatározta a nap és a hold
nagyságát a fogyatkozásokból és a félig megvilágított hold
megfigyeléséből. Számításai szerint a hold átmérője 0·33 része a föld
átmérőjének (a pontos adat 0·27, tehát nem volt attól távol), a napé
pedig szerinte 19·1 (a helyes 108) földi átmérő (itt tehát Arisztarchosz
becslése túlalacsony volt).
Archimedesz, aki közeli érintkezésben állott az alexandriai iskolával,
azt mondja Arisztarchoszról: «Ő azt hiszi, hogy az állócsillagok és a
nap egy helyen állanak, míg a föld közben mozog a nap körül, amely a
földpálya közepén áll.» Egy iratban, amelyet tévesen Plutarchosz művének
tartottak, azt olvassuk, hogy a görögöknek Arisztarchoszt
istenkáromlással kellene vádolniok, mert azt tanította, hogy az ég
mozdulatlan, míg a föld tengelye körül forog, egyúttal pedig a nap körül
az állatövön keresztül. Az állócsillagok óriási távolságra vannak a
naptól. E könyv szerint a hold távolsága 780,000 sztadion (130,000 km),
vagy 20 földsugár, tehát egész téves; a nap távolsága ellenben,
sajátságos, meglehetősen helyes, 804 millió sztadion, vagyis 134.666,000
km, 149.500,000 km helyett. Alexandriai Hipparchosz (Kr. e. 190–125
között), a legkiválóbb ókori csillagász majdnem helyesen adja meg a
holdtávolságot, amely szerinte 59 földsugárral egyenlő.[4] A
naptávolságot túlságosan nagyrabecsülte, t. i. 1200 földsugárra.
Pozeidoniosz a nap átmérőjét a vízóra segítségével mérte meg és azt
találta, hogy az 28 perc; ebből kiszámította, hogy a nap átmérője 70
földátmérő, ami közelítőleg helyes. Az árapály okául a holdat vette föl.
Az alexandriai görögök csillagászati tudása igazán csodálatot kelt
bennünk. Fizikai és kémiai ismereteik azonban ehhez képest jóval
alacsonyabb fokon állottak. Arisztarchosz tanaival 2000 évvel előzte meg
Kopernikusz elméletét; kortársai azonban nem ismerték fel eszméinek
igazságát. Ptolemeusz is elsőrendű tekintély volt a csillagászat terén;
kíváló optikus is volt. «Almageszt»-jében (amelyet Kr. u. 130 körül írt)
a naprendszer középpontjául a földet vette fel, a nap és a hold
úgynevezett epiciklikus pályákon mozognak körülötte.