Pyrrha élték túl. Ők Prometeusz (Deukalion atyja) tanácsára csónakot
vájtak; kilenc napig hányattak a tengeren, míg végül a Parnasszusz
hegyen szárazföldre jutottak. Köveket dobtak maguk mögé és ezekből
emberek lettek. A többi lény a naptól fölmelegített iszapból támadt
ősnemzés segítségével. Igen emlékeztet e monda a vízözön ékirásos
feljegyzésére, a bibliának Noahra vonatkozó elbeszélésére, továbbá az
egyiptomiak felfogására az élőlények keletkezéséről.
A sok isten később csaknem teljesen háttérbe szorul. Az egyedüli
uralkodó az istennek nevezett természet, a melior natura.
III. A LEGSZEBB ÉS LEGMÉLYEBB TEREMTÉSI MONDÁK.
Általában véve sok művelt nép megmaradt az előbbiekben vázolt
állásponton. Dacára annak, hogy Róma Krisztus előtt a műveltség magas
fokát érte el, Ovidiusz a világ keletkezéséről mégis csaknem úgy írt
akkor, mint Heziodusz 700 év előtt. Szinte azt hihetnők, hogy e hosszú
időn át mit sem haladt a természetkutatás. Mindamellett ez időben sok
gondolkodónak és kutatónak a világproblemát illető felfogása a fejlődés
oly fokát érte el, hogy ma is bámuljuk. Úgy látszik azonban, hogy ezen
munka gyümölcse csak a beavatottak számára volt fenntartva. Ha valaki
nyilvánosság előtt beszélt, akkor kötelességének tartotta, hogy azon
eszméket hirdesse, amelyek évszázadokra nyultak vissza; ezeket az
szentesítette, hogy a vallásba voltak bekebelezve. Lehet, hogy a
legtöbben, Lukréciusz kivételével, a természetkutatás eredményeit nem
tartották elég alkalmasnak költői alakításra. Valószínű, hogy a barbárok
azért pusztíthatták el oly hamar az antik kulturát, mert a tudomány nem
hatotta át a néptömegeket.
Igen valószínű az is, hogy az egyiptomi papok között voltak gondolkozók,
akik túl voltak már azon a primitiv állásponton, amely az egyiptomi
teremtési mondában nyilvánul. Tudásukat azonban saját osztályuk számára
tartották fenn, amely az által nagy hatalmat gyakorolt a szolgalelkű nép
felett.
Azonban Kr. e. 1400 körül egy felvilágosodott uralkodó, IV. Amenhotep
reformálni akarta az egyiptomi vallást, még pedig oly módon, hogy jobban
alkalmazkodjék az előrehaladt kulturához. Igen erélyesen fogott hozzá.
Kijelentette, hogy a nagyszámú istenek letüntek és csak egy istent ismer
el, Atent, a napot. Lerombolta a régi templomokat és elköltözött
Tébéből, amely tömve volt gyűlölt bálványokkal. Azonban az uralomvágyó
papság ellene zúdult és a tömeg vakon követte szellemi vezetőit. Így
történhetett az, hogy a bölcs király halála után az igazság ezen erélyes
kitörése nyomtalanul eltünt, úgy hogy veje és utódja Ai azt mondta:
«Kénytelen vagyok térdet hajtani oly istenek előtt, akiket megvetek.»
Amenhotep vallását az tette nagyszerűvé, hogy ő a napot helyezte minden
fölé, mint ami legkiválóbb a természetben. Ez csaknem megegyezik a mi
felfogásunkkal. A nap adja az energiát minden mozgásnak a földön, csak a
jelentéktelen árapály képez ez alól kivételt. Laplace feltevése
értelmében a föld anyaga is a napból ered, kivéve azon aránylag kis
tömegeket, amelyek mint meteorok hullnak le rá. Mondhatjuk tehát, hogy
«a nap minden dolog eredete», akár a földi dolgokat gondoljuk, mint a
primitiv népek, akár pedig a naprendszert értjük. Két szép himnusz
maradt ránk a napistenhez, akiket Re-nek és Atum-nak neveztek.
Imádat néked Re, napkeltekor, Atum napnyugtakor!
Te támadsz, te támadsz, te tündökölsz, te tündökölsz
Fénykoronáddal, te istenek királya.
Az ég és föld ura te vagy.
Te vagy, ki alkottad a csillagokat fönn, az embert itt alant.
Egyedüli isten vagy, ki kezdettől fogva volt.
Te teremtéd a földeket, te alkottad a népeket.
Te adtad nékünk a vizet, a szilárd földet, a Nilust,
Minden folyam a te ajándékod, te adtál éltet annak, ami bennük van.
Te kapcsoltad egybe a hegyek láncait; embert s földet te hívtál elő.
A Laplace-féle hipotézis alapján is a nap tekinthető az egyiptomiak
szerint legfontosabb csillagok, a bolygók alkotójául. Mivel a bolygókat
isteni lényeknek hitték, joggal mondhatták, hogy csak a nap volt
kezdettől fogva isten.
Amenhotep felfogására emlékeztet Zaratusztráé egy-két századdal később.
Szerinte végtelen idő óta áll fönn, a kaosznak megfelelő végtelen űr,
valamint a világosság és sötétség hatalma. Ormuzd, a világosság istene a
meglévő anyagból alakította ki a dolgokat. A teremtés sorrendje a
következő; összehasonlítás céljából közöljük a babiloni és zsidó
felfogást is:
_Ormuzd teremtette:_
1. A főisteneket,
2. az eget,
3. a napot, holdat, csillagokat,
4. a tüzet,
5. a vizet.
6. a földet és az élőlényeket.
_Marduk teremtette:_
1. Az eget,
2. az égitesteket,
3. a földet,
4. a növényeket,
5. az állatokat,
6. az embert.
_Elohim teremtette:_
1. Az eget,
2. a földet,
3. a növényeket,
4. az égitesteket,
5. az állatokat,
6. az embert.
Zaratusztra hívei is a napot tisztelték, mint a legfőbb világosságot, ép
úgy, mint a babiloniak Marduk napistent. Sok nép ösztönszerűen tért át a
sok isten imádásáról a napimádásra, így például a japánok is.
Idők folyamán mindjobban megváltozott Perzsiában Zaratusztra tana és
számos szekta támadt. Leghatalmasabb volt ezek között a zervaniták
felekezete, ezeknek legfőbb tétele az idő végtelenségének elve volt,
ebből támadt a jó principiuma (Ormuzd) és a rosszé is (Arimán).
Zaratusztra tanaitól, mohamedán és gnosztikus elemek segítségével
keletkezett a filozófiai, misztikus árnyalatú izmaelita vallás.
A világ mögött eszerint egy megfoghatatlan, megnevezhetlen lény van: a
végtelenség megszemélyesítése. Semmit sem lehet róla mondani és azért
nem is lehet imádni. Ebből a lényből szükségképen az emanációk egész
sora indul ki: 1. az összértelem, 2. az összlélek, 3. az alárendelt
ősanyag, 4. a tér, 5. az idő és 6. a rendezett anyagi világ, amelyben az
ember a legfőbb lény. Ez a vallás az anyagot, a tért és az időt magasabb
fokra helyezi, mint a tapasztalati világot. Ez megfelel a modern
felfogásnak, amely szerint az anyag, a tér és az idő végtelen. Az
összlelket szintén magasabbra tartja; ennek az élet örökkévalósága
felelhetne meg.
Zaratusztra tana szerint Astvad-ereta föl fogja támasztani a holtakat és
újra boldog idő köszönt be. Az izmaeliták azt vallották, hogy a
zoroasztrikus eredetű, a föltámadásra és utolsó itéletre vonatkozó tanok
csak képek, amelyek a világrendszer periodikus változásait ábrázolják.
Lehetséges, hogy az indus filozófia befolyása alatt magyarázták ezt így.
A régi indus papi osztály idők folyamán kifejlesztette az örökkévalóság
elméletét. Ennek mély filozófiai értelme van, mert benne van az anyag és
energia megmaradása tanának csírája. A végtelenség fogalma lényeges
alkateleme a mai világmagyarázatnak. Mivel a világegyetemben
szemmellátható a fejlődés, az örökkévalóságot csak úgy érthetjük meg, ha
fölvesszük, hogy a fejlődés mindig visszatérő periodusokban történik. A
következő elbeszélés mutatja, hogyan magyarázták az indiai bölcselkedők
ezt a folyamatot: Manu elgondolkozva ült. (A Védák himnuszaiban Manu
Noah-hoz hasonlóan az emberek ősatyja.) Ekkor a maharisik közeledtek
feléje, tiszteletteljesen köszöntötték, azt mondván: Urunk, kegyeskedj
rendben és gondosan megmagyarázni mindazon törvényeket, amelyek a dolgok
őseredetére és a keveredés által létrejött valóságokra vonatkoznak. Csak
te ismered, Mester, ezen egyetemes törvények eredetét, jelentőségét és
következményét. Ezen törvények alapvetők és megfoghatatlanok és
közönséges halandó számára érthetetlenek, mert ezek a Veda.»
(Bölcseség.) Erre a mindenható bölcsen így válaszolt: «Figyeljetek; e
világ sötét volt, megfoghatlan és határozott tulajdonságok híján való.
Ész nem foghatta fel, se nem nyilvánulhatott előtte, mély álomba
merültnek látszott. Midőn a feloldás teljessé vált (a világot teljesen
homogén oldatnak képzelték), akkor az úr (Brahma), aki számunkra
megfoghatlan és önmagának alkotója, az öt elemmel és más ősanyagokkal
észrevehetővé tette a világot. Elosztotta a sötétséget, a legszebb
fénnyel világította meg a világot és megindította a természet
fejlődését. Vágya támadt, hogy önmagából alkosson dolgokat, e célból
vizet teremtett és magot hintett beléje. Ezen magból ragyogó arany tojás
fejlődött ki, viszont e tojásból származott a férfialakú Brahma, aki
minden dolog eredete. Miután egy istenéven át (amely kevéssel több 3
billió emberi évnél) nyugodott a tojásban, a dicső isten a tojást
gondolatával kettévágta és kialakította belőle az eget és a földet. A
kettő között elhelyezte a levegő-réteget, az ég nyolc szféráját,
valamint végtelen teret a víz számára. Ezután hozta létre a mulandó
világot, amely az örök világból kisugárzik.» Ezen kívül számos istent,
szellemet és kort teremtett. Az örök isten és vele minden élőlény a
pihenés és az ébrenlét váltakozó periodusait élik át. Az emberi év
egyenlő egy szellem-nappal. Tizenkétezer szellem-év, amelyek mindegyike
360 földi év, egyenlő egy isteni periódussal; kétezer isteni periódus ad
egy Brahma-napot. Ilyen nap – 8640 millió földi év – második felében
szunnyad Brahma és vele pihen minden élet; midőn fölébred, kielégíti
alkotási vágyát. A teremtés és megsemmisülés folyamatai végtelen
nagyszámúak, és az örökkévaló lény mintegy játékból ismétli meg ezeket.
Az indus filozófiát az teszi naggyá, hogy helyesen fogták fel a
végtelenség fogalmát, amely szerint a természetben szükséges a
periódikus változás. E felfogás azonban pesszimisztikus, mert a fejlődés
minden periódusában állandó hanyatlást vesznek fel, különösen erkölcsi
tekintetben.
E pesszimisztikus felfogással, amelyet már az egyiptomiak mondáiban, a
klasszikus ókor népeinél megtalálunk, akik az emberiség ősi aranykoráról
regélnek, s amely továbbá a kaldeusoknál is megnyilatkozik, akik
mondáikban a paradicsomról és a bűnbeesésről szólnak, ezzel élénk
ellentétben áll a természettudományi alapon nyugvó evolució modern tana.
Ezen utóbbi szerint, amelynek már az egyiptomi mondában és Homerosznál
is volt előkészítője, az emberek mindinkább javulnak. A létért való
küzdelmet az evolució tana szerint csak a legerősebbek és
legalkalmasabbak bírják ki, úgy hogy az egymást követő nemzedékek mindig
életrevalóbbak.
Fenti elbeszélésben találkozunk először azzal a határozottan kifejezett
véleménnyel, hogy a gondolat, vagy pedig az akarat aktusa oka lehet
bizonyos változásnak, az anyag már meglévő energiájának, vagy magának az
anyagnak felhasználása nélkül. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy
lehetségesnek tartják a semmiből való teremtést. Ezen hit számos
követőre talált; ezt előnyben részesítették azon felfogással szemben,
amelyet eredetileg minden faj egyaránt vallott, t. i., hogy átalakítás
volt a teremtés. Természettudományi és filozófiai szempontból tarthatlan
álláspont az, hogy semmiből lehet valami. Elegendő erre nézve, ha
Spinoza és Herbert Spencer minden kétséget kizáró nyilatkozatait
közöljük. Spinoza Etikája harmadik részében azt mondja: «A természet
törvényei, amelyek szerint minden átalakulás történik, mindig és
mindenütt ugyanazok.» Herbert Spencer «A biológia principiumai» című
munkájában a következőket mondja: «Föltételezzük-e, hogy egy új
szervezet semmiből teremtetett, hogyha már teremtetett? Ha igen, akkor
föltesszük azt, hogy anyagot alkottak, ez pedig megfoghatatlan; ez t. i.
föltételezné, hogy viszonyt állítunk föl valami és semmi között, vagyis,
hogy viszonyt létesítünk két tag között, holott a másik hiányzik, ez
pedig lehetetlen. Az energia teremtése ép annyira lehetetlen, mint az
anyag létrehozása. Az a vélemény, hogy élőlényeket teremtettek, csak oly
korban támadt, midőn a legmélyebb sötétség uralkodott.» Ezt az utolsó
állítást ugyan kissé módosíthatjuk, mivel az a hit, hogy semmiből lehet
teremteni, csak igen előrehaladt fejlődési stádiumban lép föl.
Sajátságos, hogy a régi skandináv népnek volt a legfejlettebb teremtési
mondája. Ne feledjük azonban azt, hogy az északi nép ősei már a
kőkorszak alatt is Skandináviában laktak, tehát valószínűleg több ezer
éven át volt ott a lakóhelyük és hogy a bronz-korbeli leletek már igen
magas kulturáról tesznek tanubizonyságot Skandináviában. Kétségtelen,
hogy átvettek némely gondolatot az ókor művelt népeitől és hogy azokat
önállóan feldolgozták. Míg a régi kaldeusoknál és egyiptomiaknál, mint
más primitiv fajnál a víz volt a főelem, a kemény földdel szemben, addig
a skandinávoknál a meleg volt a legfontosabb és annak ellentéte, a
hideg. Tényleg a hőnek van a legfontosabb szerepe a fizikai világban és
azért tudományos igazság szempontjából a skandináv teremtési monda
minden eddig említett fölött áll. Igazán csodálatos, mily szépen
alkalmazkodik a legenda a mi mai felfogásunkhoz. Némely része keleti
eredetre vall, avagy a klasszikus ókor eszméit vette föl; azonban a
természet szellemes magyarázata jellemző a skandináv kozmogóniára.
Eszerint a világ, amelyben élünk, nem tart örökké. Kezdete volt és vége
lesz. Midőn az idő reggele volt még:
«Nem volt még föld és tenger sem
Nem volt hűs hab
És ég sem volt fölötte.»
Feneketlen űr volt csupán, ennek északi részén fakadt a hideg forrása,
amely környezetét fagyos ködbe burkolta, amiért is e vidéket
Nifelheimnak (ködvilág) nevezték. Az űr déli oldalán fakadt Urd, a meleg
forrása, a kettő között eredt pedig a bölcseség forrása, Mime kútja.
Nifelheim ködös, szürke hullámai találkoztak az űrben Urd meleg
áramlataival, ezek keveredéséből keletkezett a világ, később pedig
istenek és óriások származtak belőle. Azon üres térben, amelyben Mime
kútja volt, keletkezett az emberi szemnek láthatatlan világfája,
amelynek gyökerei a három forrásig értek.
Ezen mondát az teszi nagyszerűvé, hogy a lakott világot – a napnak és a
kozmikus ködnek megfelelően – hő- és hidegforrásoktól teszi függővé. Az
emberlakta világ a két forrás között van és létezése, modern módon
kifejezve attól függ, mennyi hővel látja el a nap és hogy mennyi áramlik
el belőle a hideg ködfoltok felé.
Az északi monda ezután azon általános felfogásra tér át, amely a világ
teremtését élettelen testrészekhez köti. Odin isten (a kaldeus Marduk)
megöli Ymert (Tiamat), az óriást, ennek a testéből teremtette az eget és
földet, véréből pedig a tengert. Itt azonban érdekes módosítás történik.
Ymer tagjait előbb porrá kellett zúzni, mielőtt élőlények hordozóivá
válhattak volna. Ezen célból az óriás-malmot kellett megépíteni, ezt a
hideg-forrás vize hajtotta, amely aztán vezetéken át lefolyt a tengerbe.
Ez költői leírása a kőzetek elmállási folyamatának, amelyet fagy és víz
hoznak létre. Az óriásmalom egyúttal az eget állócsillagaival együtt
forgatta.
A babiloni mondában Oannesz tengeri szörny, akinek hal-teste és
emberalakú feje, keze és lába van, kilépett a tengerből, hogy az
embereket mindenféle tudományra és művészetre tanítsa meg, azután újra
eltünt a mélységben. Ezt a szörnyeteget a skandináv monda Heimdal-lal a
tűzistennel helyettesíti, kit az óriásmalom köveinek szikrái szültek.
Gyönyörű, világos hajú, gyöngéd ifjúként jön csónakán, hogy a műveltség
áldását terjessze az emberek között. Csónakjában mindenféle szerszámot,
fegyvert és gabonakévét hoz. A tűz-isten megnőtt, az emberek vezetője
lett, odaadta az embereknek a tűzfúrót, megtanította őket a rúnák
ismeretére, mesterségekre, állattenyésztés-, kovácsmesterség-,
kenyérsütés, építés és más ügyességre, valamint vadászatra és
önvédelemre. Ő alapította meg a házasság intézményét, az államot és a
vallási szertartásokat. Mikor Heimdall hosszú és bölcs uralom után örök
nyugalomra tért, ugyanazt a csónakot találták a tengerparton, amelyen
egykor eljött. A hálás emberek Heimdall testét jégvirágos csónakba
helyezték, amelyet értékes kovácsmunkákkal és ékszerekkel töltöttek meg.
A csónakot, miként Heimdall érkezésekor, láthatatlan evezők kiröpítették
a tengerre, ahol eltünt a láthatárról. Heimdall az istenek országába
jutott, ahol ragyogó ifjúságban új életre ébredt. Földi uralmát fia
Sköld-Borgar vette át.
Sköld-Borgar alatt a világ rosszabbodott és uralma vége felé meghalt
Balder, a világosság istene. Erre azután rettentő tél következett,
glecserek és jégmezők borították az emberlakta földet, a jégmentes
területen is mind silányabb lett a termés. Éhinség tört ki, amely
borzasztó bűntényekre ragadta az embereket. A vihar ideje volt ez és az
erőszaké, az északi népek karddal kezükben kiszorították törzsrokonaikat
lakhelyeikről, úgy hogy azok délfelé kerestek új hazát. Bizonyos idő
mulva eltünt az örök tél és vele a jég is.
Láthatjuk, hogy a monda az éghajlat rosszabbodását és a jégkorszakot,
amely az emberek kivándorlását vonta maga után, szemléletesen jellemzi.
Nem csoda tehát, ha azt hitték, hogy egy új örök tél a világ végét
okozza majd, a Ragnarök-öt. Közeledtére újra bekövetkezik majd a
borzasztó, törvénytelen állapot. A jég-ország óriásai megtámadják az
istenek tanyáját; az emberek a hidegtől, éhségtől és betegségektől
megtizedelve harcok közben fognak elpusztulni. A nap továbbra is
megteszi napi útját, fénye azonban egyre gyöngülni fog. Az óriásokkal
való küzdelemben sok isten meghal, még Heimdall is halálos sebet kap. A
nap is kialszik majd, az égbolt meghasad, a hegyek megrepednek és az
általuk lekötött tűz előtör, lángba borítva a csatateret. A nagy tűz
után azonban friss zölddel borított új világ fog keletkezni. Hoddminne
ligetéig azonban, ahol Mime kútja van, nem ér a tűz és több isten,
továbbá Leifthraser és Lif emberpár ennek oltalmában megmenekül. Ezek az
emberek visszatérnek a földre. Új, gondtalan kor következik és a
műveletlen föld újra dús termést hoz.
Erre a nevezetes mondára a klasszikus ókor és a kereszténység is
hatással volt. Ami bennünket különösen érdekel, az a nap kihülésének,
hőhatása csökkenésének gondolata, amelynek következménye minden földi
élet megszünése. Az után a nap összeütközik a hidegség világával (az
óriásokkal), a kozmikus ködfoltokkal és a bennük rejlő kihült napokkal.
A föld kemény kérge megreped az összeütközés következtében és a belső
tűzár, aminő Izland vulkánjaiból ismeretes, elpusztítja a földet. Idővel
azonban új föld keletkezik és az élet a halhatatlanság fájáról újra
leszáll a földre.
Az Edda e mondája szépség és igazság tekintetében messze fölülmulja
mindazt, amit más primitiv nép alkotott. Kétségtelen, hogy e műveltség
elemei és ezekkel együtt e teremtési mitosz alapelemei is idegen
országból eredtek, valószínűleg a tengeren túlról, keletről. Azonban
semmiféle teremtési monda sem közelíti meg a skandinávét a természet hű
felfogásában.
Fentebbiekben oly korok felfogását igyekeztem vázolni, amelyekben még
nem ismerték a közvetlen megfigyelést. A természettudomány ily
körülmények között mitoszokba öltözik, magasabb fokon pedig a
bölcselkedés bő mezébe. Máskép áll a dolog, amikor kezdetét veszi a
megfigyelés és a kísérletezés. Az adatok nehézkes és áttekinthetetlen
tömegét általános törvények alá foglalják, amelyek segítségével azokat
gyorsabban tudjuk visszaadni; más szóval, hogy a tapasztalat hasznunkra
váljék, szükségünk van a teoretikus rendező munkájára. Amint az első
törvényeket megtaláltuk, még ha nem is egészen pontosak, megjósolhatjuk
az események menetét. Ezen jóslatokat aztán javíthatjuk, ily módon
pontosabbá tesszük a törvényeket, és megerősítjük ismereteinket.
Eleinte az idő ismerete volt különösen fontos az emberekre és ezért
gondosan megfigyelték; ennek következtében felismerték az égitestek
tulajdonságait, amelyeket valószínűleg összehasonlítottak földi
tárgyakkal. Így fejlődtek ki fokozatosan a csillagászat, fizika, és
kémia elemi fogalmai. Most az előbbi korokkal ellentétben a különböző
nézetek legkíválóbb képviselőiről lesz szó és ily módon történeti
áttekintést nyerünk a fogalmak fejlődéséről.
A következő fejezetben a történeti idő kozmogóniáival foglalkozunk, míg
az előbbiekben a mondák korának világmagyarázatairól volt szó. Éles
határ a kettő között, természetesen, nincs.
IV. A RÉGI FILOZÓFUSOK VILÁGMAGYARÁZATAI.
A barbár törzsek nem érezték az időszámítás hiányát, s így nem volt
okuk, hogy az idő beosztására törekedjenek. Vadászat és halászattal
tartották fenn magukat. Az erdei bogyókat és az ehető gyökereket csak
akkor becsülték meg, ha vadászzsákmány híján az éhség kényszerítette rá
őket. Ez csak szükség idején történt, ellenben valószínű az, hogy az
asszonyok gyakrabban éltek gyökerekkel; t. i. a férfiak csak akkor
adhattak az asszonyoknak is a zsákmányból, ha az bőven állott
rendelkezésükre. A törzsek kénytelenek voltak a vadat követni és azért
csakis a napi szükséglettel törődhettek. A dolgon nem változtatott sokat
az, hogy elsajátították az állatszelidítést, hogy szükségleteiket
fedezhessék. A csordának minden évszakban más-más legelő kellett, s így
a nomád nép tartózkodási helye a csordától függött és nem megfordítva.
Egészen más volt a helyzet, amikor a nép szaporodása rávitte az
embereket a földmívelésre. Állandó lakóhelyről kellett gondoskodni,
meghatározott időszakokban kellett a földet művelni, hogy a végcélt, a
termést megkapják. Az évszakok változása a nap helyzetétől függött s így
meg kellett figyelni a napot.
Azonban csakhamar észrevették, hogy bizonyos csillagok helyzetét
különböző évszakokban könnyebb megfigyelni, mint a napét. A hold
szabályos változásai, amelyek rövid időközökben visszatérnek (29·53
nap), nem kerülték el figyelmüket, e változások rövid időközök mérésére
alkalmasak voltak. Valószínű, hogy a legrégibb időben a nomád törzsek
órája a hold volt. A nomádok csordáikkal a hold szelid fényénél
vándoroltak és kerülték a nap forró sugarait. Később a napot a föld ura
gyanánt tisztelték, az év a nap és a hold mozgásától függött. Az évnek
több mint tizenkét szinodikus hónapja van,[3] de kevesebb, mint
tizenhárom; ezen úgy segítettek, hogy több évet tizenkét holdhónaposnak
vettek, másokat meg tizenhárom hónaposnak. Az átlagos évtartam ily módon
kifogástalan volt. A nap hat egyenlő részre oszlott, minden rész hatvan
perces volt; a babiloni perc egyenlő volt a mi négy percünkkel és a nap
az égen egy fokot egy babiloni perc alatt futott be.
A kaldeusok észrevették, hogy több nagyobb csillag nem alkalmas az
évszakok meghatározására. Ezen szabálytalan csillagokat bolygó
csillagoknak nevezték el, ilyen például a nap és a hold, amelyek
minduntalan változtatják helyüket, míg a többi csillag megtartja
viszonylagos helyzetét. A napon és holdon kívül imádták a csillagokat
is. A legrégibb szabályszerű kaldeusi csillagászati megfigyelések
körülbelül ötezer évvel Kr. e. indulhattak meg. Ezen megfigyelések római
és görög vélemény szerint több százezer éven át folytak. Hipparchosz, a
kiváló csillagász szerint 270 ezer évesek e megfigyelések, Cicero 470
ezer éves megfigyelésekről beszél; ez természetesen óriási túlzás.
Kalliszthenesz gyüjtött ily megfigyeléseket Aisztotelesz számára, ezek
Kr. e. 2300 évre nyúltak vissza. A kaldeus papok éjjelről-éjjelre
följegyezték agyagtábláikra a csillagok helyzetét és fényét, föltünésük,
delelésük és letünésük idejét. Az állócsillagok mozgása oly szabályos,
hogy előre meg lehet állapítani elég pontosan a helyüket. A bolygók
mozgása szabálytalan; de megfigyelték, hogy e szabálytalanságok
időszakosak; a Vénusz periódusa nyolc éves, a Jupiteré 83 éves. A
bolygók helyzetét is gondosan följegyezték; e táblázatok segítségével a
csillagász évekkel előre meg tudta állapítani a bolygók helyzetét.