tudományra. A rómaiaknak nem volt igazi tudományos érzékük. Csak a
hasznot keresték belőle. «Vallásuk», mondja F. A. Lange «A materializmus
története» című munkájában, «mélyen a babonában gyökerezett, egész
államéletüket babonás szabályok korlátozták». Az öröklött szokásokat
makacsul megtartották. Művészet és tudomány kevéssé érdekelte őket, a
természet annál kevésbbé. Az élet gyakorlati érdekei mindenek fölött
állottak. Nagyon különböztek a görögöktől és az irántuk táplált
ellenszenvük a görögökkel való érintkezés kezdetétől fogva évszázadokon
át megmaradt. A legyőzött Görögország irodalmi és műemlékeit azonban
Rómába vitték, ezekkel a legyőzött nemzet számos művelt tagja is
odaköltözött. A rómaiak finomabb része meghódolt a magasabb műveltség
előtt, a régi görög mestereket utánozni igyekeztek. Igy támadt
Lukréciusz (Kr. e. 99–55 között) csodálatos költeménye «De natura
rerum», amiben dicsőíti az epikureus életbölcseletet, továbbá
Empedoklesz és Demokritosz természet- és világfelfogását. Lukréciusz
munkájában a mágnes tulajdonságait is tárgyalja; ezt valószínűleg
Demokritosztól vette át. A görög filozófia hívei között, akik főleg
Demokritoszt tanulták és számunkra sok görög természetbölcseleti
töredéket megőriztek, volt Cicero is (Kr. e. 106–43 között), aki
Pozeidoniusz tanítványa. Közéjük tartozott az idősb Pliniusz (Kr. u.
23–79 közt) és Szeneka is (Kr. u. 12–66 között).
A rómaiak azonban csak utánozták mestereiket; eredetit e téren nem
hoztak létre. Természettudományi műveltségük csak máz volt. A nemzet
vezérférfiai a legnagyobb barbárságot követték el a kultura ellen. Cézár
például, miután bevette Alexandriát, elégette könyvtárát. Utódai, a
császárok mind mélyebbre sülyedtek az élvhajhászásban. A
természettudósok lassan kihaltak. A kereszténység még kevésbbé becsülte
a természettudományt. Cézár halála után 300 évvel a keresztények Teofil
püspökkel élükön elpusztították az ujonnan berendezett alexandriai
könyvtárt és újabb 300 év után Omár kalifa égette el a még megmaradt
könyveket. Igaz ugyan, hogy az arab nép a műveltség magas fokát érte el,
foglalkoztak természettudománnyal is. Gyűjtötték később a még meglévő
alexandriai iratokat, jobban mondva azok törmelékeit; azonban a
türelmetlen papságtól vezetett nép hangulata nem kedvezett a
tudománynak; a Korán szerintük csalhatatlan volt. Különben a mohamedán
vallás nem ellensége a tudománynak. Elbeszélik, hogy a próféta azt
mondta egy ízben tanítványainak: «Az utolsó ítélet akkor fog
bekövetkezni, ha a tudomány teljesen megsemmisül.» Harun al Rasid a
görög uralkodóktól filozófiai műveket kért ajándékul. Kivánságát
szívesen teljesítették; a bölcs kalifa lefordíttatta e műveket és
tanulmányoztatta. Nem kevesebbet, mint 300 tudóst küldött tanulmányútra.
Fia, Abdalla al Mamun klasszikus kéziratokat gyüjtött, könyvtárakat
alapított és iskolákat állított a nép nevelésére. Fokmérést is
eszközöltetett az Arab-öbölnél a Zingár sivatagban 827-ben; az eredmény
az volt, hogy 56·7 arab mértföld egy fok. Sajnálatos, hogy nem tudjuk,
mennyi volt egy arab mértföld, amelyet 4000 ismeretlen hosszúságú rőfre
osztottak. Valószínű azonban, hogy ez a fokmérés fölötte állott a
fentebb említetteknek. Abdalla al Mamun meghatároztatta a földpálya
hajlását is az egyenlítőhöz, az eredmény 28° 35′ volt.[5]
Azon idő legkíválóbb csillagásza Albatani (850–929 között) volt, Szíria
helytartója. Az év hossza szerinte 365 nap, 5 óra, 46 perc és 22
másodperc (ténylegesen 365 nap, 5 óra, 48′ és 48″). Kitünő táblázatokat
készített a bolygók pályájáról. Fél évszázaddal később élt Abd al Roman
al Szufi (903–986 között) Perzsiában, aki 1022 csillagot katalogizált,
följegyzését sokkal többre becsülik, mint Ptolemeuszét, sőt a régi
időből származók közül a legjobbnak tartják. A precessziót 1 fokra
becsüli 66 év alatt (tényleg pedig csak 71 és fél év alatt annyi).
Dsafar al Szofi (702–756 között) Mezopotámiában már ezelőtt igen magas
fokra emelte a kémiát. Tanulmányait Szevillában végezte, ahol tanár is
lett az ottani főiskolán.
Körülbelül 100 évvel Al Mamun halála után a bagdadi kalifák hatalma
letünt és a spanyol Kordova lett az arab műveltség gócpontja. II. Hakem
(961 körül) állítólag 600,000 kötetes könyvtárat gyüjtött össze, amely
szám azonban túlzás lehet. Ebben az időben élt Ibn Junisz, a kíváló
csillagász is, aki az időt ingamozgás segítségével mérte, 600 évvel
előzve meg ebben Galileit; kíváló csillagászati táblázatokat készített.
Kortársa Alhacen nagy munkát írt az optikáról; azt mondják, hogy e
tudományban messze fölülmúlta elődeit.
Kordovát 1236-ban visszahódították a spanyolok, a könyvtár és a főiskola
pedig ezután hanyatlásnak indult. A művelődés e központja, ahol
keresztények is tanultak, megsemmisült.
Ha a legrégibb műveltség forrásait keressük, Khína felé fordulunk.
Azonban ez ország nagy gondolkodói nem foglalkoztak világmagyarázattal.
Konfuciusz, aki Kr. e. 551–478 között élt, saját maga állítja, hogy csak
a régiek bölcseségét gyüjtötte össze. Csak erkölcstani dolgokkal
foglalkozik, és kerüli az olyan kérdéseket, amelyek nem gyakorlatiak,
aminő például a világkeletkezés problémája. Valamivel többet találunk
Laotsze (sz. Kr. e. 604-ben) filozófusnál, aki a tao-vallást alapította.
Nehéz megmondani, hogy mi volt a tao tulajdonképen. Szuzuki, aki
legújabban áttekintést írt a régi khínai filozófiáról, azt mondja, hogy
a tao nemcsak az alakot adó principium a mindenségben, hanem az ősanyag
is; bizonyos kaotikus összetételű anyag, amely ég és föld előtt is
létezett. E meghatározás Laotsze «Tao a király» című művének 25.
fejezetéből van véve. Tao azt is jelenti, hogy «út», de azt is, hogy
«vándor». Tao a végtelen út, amelyen minden élő és élettelen vándorol. Ő
maga semmi másból nem keletkezett, örökké létező, minden és mégis semmi,
minden dolog oka és eredete, így tehát a földé és az égé is. Laotsze
mondja: «Milyen mély és titokzatos a Tao, mindennek az eredete, minő
csendes és világos és örökkévaló. Nem tudom, kinek a fia; úgy látszik,
hogy Isten előtt létezett. Ég és föld elpusztíthatlanok, mert nem saját
magukból erednek és nem saját magukért léteznek.» Taot néha a titkok
titkának nevezik. Az ég és föld elpusztíthatlanságának oka sajátságos;
abból, hogy nem önmagukból keletkeztek, inkább arra lehetne
következtetni, hogy elpusztíthatók.
Liehce, aki taoista, a Kr. előtti ötödik században azt írja: «Kezdetben
kaosz volt, rendezetlen tömeg. Ez oly keverék volt, amelynek megvolt az
a sajátsága, hogy formává, szellemmé és anyaggá fejlődhessék.» Ugyanaz a
filozófus a következő elbeszélést mondja el: «Egy Chi-országbeli ember
annyira búsult annak a lehetőségén, hogy ég és föld széteshetnek, ő maga
pedig ezáltal elpusztulhat, hogy sem aludni, sem enni nem tudott. Egy
barátja fölkereste és a következő szavakkal vigasztalta: «Ég és föld
semmi más, mint összesűrített lég; a nap, a hold és a csillagok csak
világító tömegek ebben a légben. Még ha a földre esnének is, akkor sem
okozhatnának kárt.» Ezzel mind a ketten meg voltak elégedve. E felfogás
ellen egy Chang-Tuce nevű ember tiltakozott; azt mondta, hogy az ég és
föld egykor darabokra fognak törni. Midőn ezt Liehcének elmondták,
nevetve mondta: Egyformán téves az az állítás, hogy ég és föld egykor
összeomlik, valamint az ellenkező állítás is; mi nem vagyunk képesek e
kérdésben dönteni.» Amint Szuzuki mondja: «A khínaiak nem spekulativ
szelleműek, mint a görögök vagy a hinduk. Sohasem tévesztették szem elől
a dolgok gyakorlati értékét és az etikai szempontot. Kinevetnék a
csillagászokat, akiknek lábai nagyon is a földön állanak.» Egészben véve
a létről alkotott felfogásuk hasonlít a rómaiakéhoz. Konfuciuszban e
jellemvonások kikristályosodtak.
Elhagyhatjuk e filozófiai ködképeket. Ezek csak azt bizonyítják, hogy
nem oldhatjuk meg a kozmikus problémákat elvont spekulációval.
A khínai templomoknak is voltak csillagászaik. Ezek megfigyelték a
csillagokat és megjövendölték a fogyatkozásokat. Magasabb
csillagászattal nem foglalkoztak, valószínű, hogy nem vitték többre,
mint a régi kaldeusok.
A mostani khínaiak, továbbá a mohamedán fajok bizonyos közönnyel
fogadnak mindent, ami saját maguknak, vagy a köznek közvetlenül nem
használ; ez nem kedvez a tudományos haladásnak. Jellemző e szempontból
az a válasz, amit a török Imaum Ali Zadé egy nyugati csillagásznak
adott. Proktor szerint e válasz a következő: «Ne törődj oly dolgokkal,
amelyek nem tartoznak rád. Hozzánk jöttél, szívesen fogadtunk, most
eredj békében. Sokat mondtál valóban és semmi baj sincs, mert más az,
aki beszél és más, aki hallgatja. Néped szokása szerint helyről-helyre
vándoroltál, míg végül sehol sem lehetsz boldog. Figyelj rám fiam!
Semmiféle bölcseség sem hasonlítható az istenbe vetett hithez. Ő
teremtette a világot. Merjük-e magunkat hozzá hasonlítani és beavatkozni
teremtése titkaiba? Mondhatjuk-e azt, hogy: nézd e csillagot, hogyan
forog egy másik csillag körül és a másik csillag ennyi és ennyi év mulva
visszatér? Hagyj fel vele! Ő, akinek kezéből jött a csillag, vezetni és
irányítani is fogja. Hálát adok istennek, hogy nem törekszem olyan
dolgokra, amire nincsen szükségen. Bölcs vagy oly dolgokban, amikkel nem
terhelem fejemet.»
Ez sajátságosan jellemző keleti alapelv. Nekünk nyugatiaknak szerencsére
egész más a véleményünk. A középkori arabok tudományos szellemének
köszönhetjük, hogy sok régi tudományos kincs megmaradt számunkra; Ibn al
Haitam, más néven Alhacen a legnagyobb arab fizikus (Kr. u. 1000 körül)
igen jól fejezi ezt ki a következőkben: «Kora ifjuságomtól kezdve
tanulmányoztam az emberek véleményét az igazságról. Minden szekta
ragaszkodik a véleményéhez, amelyet mások elítélnek. Mindegyikben
kételkedem, mert csak egy igazság van. Kerestem az igazság forrásait,
csak egy dologra törekedtem: vágytam, hogy megtaláljam a dolgok
lényegét. Azt tapasztaltam, amit Galenusz írt le orvostudományi műve 7.
könyvében. Letekintettem a műveletlen népre és megvetettem azt; nem
törődtem véleményével, hanem szünetlenül az igazságra és a tudásra
törekedtem és az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy ember számára
nincs jobb osztályrész e világon.» Ha a tömeg szerencsétlen megvetésétől
eltekintünk, amely jellemző az akkori időre, érezzük, hogy az arab és a
modern tudós e törekvésében teljesen megegyezik. De Ali Zadé és Alhacen
felfogása különbségéből megérthetjük, hogy a mohamedán műveltség, mely
Alhacen korában oly nagyszerűen fejlődött, mért nem képes ma már
életerős hajtásokat létrehozni.
V. AZ ÚJKOR KEZDETE: A LAKOTT VILÁGOK SOKASÁGÁNAK TANA.
A rómaiak kevéssé érdeklődtek a tudomány iránt, különösen pedig a
tisztán elméleti kérdések nem érdekelték őket. Megelégedtek görög
kéziratok tanulmányozásával és magyarázásával. A római nép gyors
hanyatlása a császárság alatt ezt a már csekély érdeklődést is majnem
teljesen kioltotta. Nem kell tehát csodálni, hogy a római birodalom
bukása után csak kevés tudományos érdeklődés származott át a hódító
germánokra. Megjegyezzük azonban, hogy I. Teodorik király (475–526
között) igen nagyrabecsülte a tudományt és Boéciusszal, a filozófussal
baráti érintkezésben állott. Nagy Károly is amennyire csak tehette,
igyekezett előmozdítani az irodalmi tevékenységet. Az ő idejében élt a
híres fuldai kolostorban Rhabanusz Maurusz, tudós szerzetes. Egy
enciklopédia-féle művet írt, amely fogalmat nyujt az akkori
nyugateurópai műveltség mértékéről. Eszerint minden test atómokból áll.
A föld a világ középpontjában nyugszik, mint korong, amelyet a tenger
hullámai mosnak. Ezen középpont körül forog az ég.
A középkor kevés tudósa közül Roger Bákon (1212–1294 között) ferencrendi
szerzetes említendő, aki korát messze fölülmulta. Kiváló optikai
ismeretei voltak és előre látta a távcső szerkezetét. Szokatlan módon
ment volt az előítéletektől és korát messze megelőzte a német Kuzanusz
is, született 1401-ben Kueszben, Trier mellett, meghalt 1464-ben
Todiban, Olaszországban, mint biboros. Azt tanította, hogy a föld
majdnem gömbalakú, saját tengelye körül forgó csillag, kölcsönzött a
fénye, nagyobb a holdnál, de kisebb mint a nap és mozog a térben. Más
csillagok is lakottak. A testek el nem pusztíthatók, csak formájuk
változik.
Hasonló felfogása volt a lángeszű Leonardo da Vincinek (1452–1519
között). Szerinte a föld a holdról tekintve körülbelül olyannak látszik,
mint a hold a földről nézve. A föld sem a nappálya, sem a világegyetem
középpontjában nem áll és saját tengelye körül forog. Azt vallotta
Kuzanuszszal megegyezően, hogy a föld anyaga olyanféle, mint a többi
bolygóé, nem pedig durvább, amint azt Arisztotelesz és később Ticho de
Brahe tanította. Leonardo da Vincinek tiszta fogalma volt a nehézségi
erőről. Ha a föld – mondotta – több darabra törne, ezen darabok a közös
középponthoz hullanának vissza és a körül ide-oda lengenének, míg több
összeütközés után ismét egyensúlyi állapotba jutnának. Legfontosabb
magyarázatai közé tartozik az égés elmélete, amelynek értelmében az égés
folyamata levegőt fogyaszt; az állatok nem élhetnek oly levegőben, amely
nem táplálja az égést. Kiváló mérnök volt, különösen kitünt a
vízépítészet terén. Az általa épített csatornák most is megvannak és ma
is csodáljuk azokat.
Bámulatos elméleti kutatásokat köszönhetünk neki a hidrosztatikában és
az aerodinamikában, a távlattanban, továbbá a rezgés- és színelméletben.
Közismert mint minden idők egyik legnagyobb szobrásza és festője,
azonkívül kivált mint erőd-építész és mint a szépirodalom művelője is.
Ezen hatalmas egyéniség teljesen más tipus volt, mint a középkori
szerzetes. Új idők állottak be. Leonardo születése idején föltalálták a
könyvnyomtatást. Kolumbusz felfedezte Amerikát. A reneszánsz kitörő
erővel lépett föl. A vallási reformáció ellen még nem tört ki a
gondolatszabadságot akadályozó reakció. Kuzanusz és da Vinci szabadon és
függetlenül fejthették ki véleményüket, amelyek az
Arisztotelesz-Kopernikusz-féle tanokkal megegyeztek, kivéve, hogy nem
vették föl a föld napkörüli forgását. Az egyik bíboros lett, a másik
pedig a leghatalmasabb fejedelmek kegyének örvendett. Leonardo a
franciaországi Amboise-ban halt meg, ahova a műpártoló I. Ferenc hívta
meg. A pompakedvelő pápák vetekedtek a milánói, ferrarai, mántuai,
nápolyi és mindenek felett a flórenci fejedelmekkel a művészet és a
tudomány pártolásában. V. Szixtusz felépítette és berendeztette a fényes
vatikáni könyvtárt. A kor megérett a haladásra, amit a kezdődő reakció,
élén a borzasztó inkvizicióval, hasztalan igyekezett megakadályozni.
Alexandriai Ptolemeusz nagy szintaxisának tanulmányozásából, amely
magába foglalta az akkori (Kr. u. II. század) csillagászati ismereteket,
valamint saját megfigyeléseiből vezette le a német származású, thorni
születésű Kopernikusz, frauenburgi kanonok (1473–1543) a rendszerét.
Értekezése, amelyben kifejti hipotézisét, csak halála évében jelent meg.
Ezáltal kerülhette el buzgó hívének, a dominikánus Giordano Brunónak
mártir sorsát. Giordano Bruno Nolában (Olaszország) született,
dominikánus szerzetes volt, akit meggyőződése miatt kiutasítottak az
országból; beutazta Európa főbb országait; Kopernikusz tanait védte,
egyúttal azon véleményét hirdette, hogy az állócsillagok mind megannyi
napok, amelyek a földhöz hasonló lakott bolygókkal vannak körülvéve.
Hevesen támadta a tudományos haladást gátló asztrológiai babonát, amely
szerint nemcsak a nap, hanem a csillagok is nagy befolyást gyakorolnak a
természetre és az emberekre. Bruno véleménye szerint az égitestek a
végtelen, folyós és átlátszó étertengerben lebegnek. Ezen tanai miatt,
valamint mert azt állította, hogy Mózes a csodáit természetes módon
hozta létre, Velencében elfogták és máglyára ítélték. Az ítéletet
1600-ban február 17-én hajtották végre Rómában, mikor Bruno 52 éves
volt. Ugyanazon szellem uralkodott ez időben, mint amely valamikor
Athénben követelte áldozatait; csakhogy a nép még kegyetlenebb és még
inkább barbár volt. Bruno főtörekvése az volt, hogy Arisztotelesz
filozófiájának a tudományos eszmékre gyakorolt káros hatását megtörje.
Mondhatjuk, hogy az inkvizició aranykora, ezen utolsó diadallal, vége
felé közeledett; mert Kepler és különösen Galilei felfedezései messze
előbbre vitték ismereteinket.
Kopernikusz rendszerét gyakran úgy magyarázták, mintha az a régiek
tanaitól teljesen független volna. Mily kevéssé helyes ez, azt saját
szavaiból tudhatjuk meg: «Miután a szferák körmozgására vonatkozó
matematikai számítások bizonytalanságán elmélkedtem, elkedvetlenedtem,
hogy azon filozófusoknak, akik ezen mozgások legjelentéktelenebb
körülményeit is gondosan tanulmányozták, nem volt szilárd alapjuk az
egyetemes gépezet mozgásainak megértésére, amelyet a mi javunkra a
mesterek legtörvénytudóbbja és legjobbja épített.» «Ez okból újra
elolvastam mindazon filozófusok munkáit, amelyeket megszerezhettem, hogy
megtudjam, nem-e adott valamelyik kifejezést azon eszmének, hogy az égi
testeknek más mozgásaik is lehetnek, mint amiket tudományos iskolákban
tanítottak. Ciceroban találtam először, hogy Hiketasz határozottan
állította, hogy a föld mozog. Azután Plutarchoszban láttam, hogy
másoknak is volt ily véleményük. Idézem szavait, hogy megismertessem:
«Mások ellenben azt hiszik, hogy a föld mozog. Így Filolaosz a
pitagoreista azt hiszi, hogy a föld a tűz körül ferdén álló körben
mozog, mint a nap és a hold. A pontuszi Heraklid és a pitagoreus
Ekfantusz nem hittek a föld haladó mozgásában, hanem szerintük a föld
kelet és nyugat között, kerékhez hasonlóan, középpontja körül forog.»
Ezekután gondolkozni kezdtem a föld mozgásán és bár tapasztalatunknak
ellentmondónak látszott, állhatatosan megmaradtam amellett, mivel
tudtam, hogy már előttem mások is a csillagok jelenségeinek
magyarázatára tetszőleges körmozgásokat tételeztek föl.» Miként
Arisztarchosz, Kopernikusz is igen kicsinek tartotta a föld pályáját az
állócsillagok pályájához képest.
Kopernikusz halála után néhány évvel született Tycho Brahe Schonenben
1546-ban. Egy teljes napfogyatkozás megfigyelése megkettőzte a kora
ifjúságában mutatkozó buzgalmát a csillagászati tanulmányok iránt. Igen
sok pontos mérést eszközölt, főleg az uranienburgi obszervatóriumban
Hven szigetén, Dániában, amely megfigyelések később alapul szolgáltak a
vele együttműködő Keplernek a művéhez és amelyek arra indították
Besselt, hogy Tycho Brahet «a csillagászok királyának» nevezze. Tycho a
földet megint bolygórendszerünk középpontjába helyezte. Szerinte a föld
körül kering a nap és a hold és az összes bolygók. Az állócsillagok
gömbformájú felületre vannak erősítve, amely lassan fordul meg tengelye
körül. Mennyire hatottak rá korának előítéletei, azt megismerhetjük azon
tényből, hogy mikor párbajban levágták orra hegyét, azt mondta, hogy a
csillagok megjósolták ezt születése órájában. Gondolkozásmódjára
jellemző azon felfogása, hogy a föld anyaga durvább mint a napé és a
bolygóké, ezért van a föld a bolygórendszer középpontjában. Hogy
Kopernikusz rendszerét Tychoé fölött előnyben kell részesíteni, «mert
sokkal egyszerűbb és világosabb», ezt erősen hangsúlyozta Descartes.
Tycho példája mutatja, hogy még a legerősebb szorgalom és a legnagyobb
megfigyelési képesség is aránylag csak kis eredményt érhet el, ha nem
jár ezekkel együtt tiszta és előítélet nélküli belátás az elméleti
kérdésekben. Tycho 1601-ben halt meg Prágában.
Kepler (1571–1630 között) számára tartatott fenn, hogy Tycho
megfigyeléseiből levonja a következményeket. Bebizonyította, hogy a
bolygók ellipszisben keringenek a nap körül, és meghatározta a naptól
való távolságuk és gyorsaságuk összefüggésének törvényeit. Jellemző
Keplerre, hogy végül vonakodott a mindenható Wallensteinnak asztrológiai
számításokat eszközölni, pedig horoszkópját eredetileg ő állította fel.
Azonban saját magának és gyermekeinek sorsát megkisérelte a születésük
óráira eső konstellációkból kiolvasni. Kepler protestáns családból
származott és vallásáért szenvednie is kellett.
Kepler érdeme csillagászati ismereteink első, fontos haladása
Arisztarchosz óta. Ezen haladást megerősítették a nagy Galilei
(1564–1642 közt) felfedezései. Galilei, aki levelezett Keplerrel, egyik
1597-ben kelt levelében azt mondja, hogy már rég híve Kopernikusz
rendszerének. Hallotta 1604-ben, hogy Hollandiában föltalálták a
távcsövet. Galilei maga is készített egy távcsövet, amivel kora
hatalmasai részéről nagy elismerésre talált. Tanulmányozta az eget és
sok csillagot fedezett fel, amelyek szabad szemmel nem voltak láthatók.
Távcsövén a bolygók világító korongoknak látszottak. 1610-ben
tanulmányozta a Jupitert és felfedezte a négy holdját, amelyek közül a
közelebbiek gyorsabban keringnek a Jupiter körül, mint a távolabbiak,
épúgy mint a hogyan ez a nap bolygóinál tapasztalható. A holdak mozgásai
– amely holdakat a toszkániai uralkodó fejedelmi család tiszteletére
Medici-csillagoknak nevezett el – Galilei szerint Kopernikusz
felfogásának támaszául szolgálhatnak. Megfigyelte továbbá, hogy a
Szaturnusz alakja változik, amely változást gyűrűinek különböző helyzete
okozza és hogy a Vénusz, továbbá a Merkur épúgy növekszik, mint a hold.
A napfoltokat is fölfedezte (1611-ben) és ezeknek mozgásaiból arra
következtetett, hogy a nap is tengelyforgást végez. Ezen felfedezések
éles ellentétben állottak az egyházi iskolákban előadott arisztoteleszi
tanokkal. Galilei azért azt tartotta a legtanácsosabbnak, hogy Rómába
utazzon, hogy ott személyesen győzze le ellenfeleit. És mivel ezek nem
tudták tudományuk segítségével legyőzni, azt állították, hogy tanai
ellentmondanak a szentírásnak.
Galilei akkor lépett föl először nyilvánosan 1613-ban a napfoltokról írt
művével mint Kopernikusz híve. A tekintélyes egyházi férfiak eleinte nem
léptek fel ellene, de 1614-ben a «szent kongregáció» abban állapodott
meg, hogy Kopernikusznak a föld kettős mozgásáról szóló tana ellentmond
a bibliának. Bár megengedték, hogy Kopernikusz tanát, mint hipotézist
említsék tudományos következtetéseknél, de tilos volt azt igazságként
hirdetni.
Ilyesmi a mai korban érthetetlen lenne; de akkor teljesen normális volt.
Egyszerűen azt állították, hogy nem hiszik azt, amit hirdetnek. Azonban
mégis mindenki tudta, hogy azt hiszik is. Igen jellemző, hogy harminc
évvel későbben (1644) hogyan nyilatkozik Descartes. (1596–1650 közt):
«Kétségtelen, hogy a világ kezdetben teljes egészében teremtetett, úgy
hogy a nap, a föld, a hold és a csillagok ezen időben keletkeztek és a
földön nemcsak növényi magvak voltak, hanem növények is; továbbá Ádám és
Éva nem mint kis gyermekek születtek, hanem felnőtt emberekként alkotta
őket a teremtő. Ezt tanítja a keresztény vallás és természetes ésszel
könnyen meggyőződhetünk róla. Mindazonáltal célszerűbb, ha a növények és
az emberek természetét meg akarjuk ismerni, azon gondolkozni, hogy
hogyan fejlődtek ki fokozatosan a magból, mint azon elmélkedni, hogy
mint támadtak a teremtő keze által. Ha kitudnánk találni valamely igen
egyszerű és könnyen érthető principiumot, amelynek segítségével be
tudnók bizonyítani, hogy a csillagok, a föld és minden, amit a
mindenségben észreveszünk, magvakból keletkezett, sokkal jobban értenők
meg azokat, mintha csak úgy írnók le, aminők, ámbár valóban tudjuk, hogy
a fent jelzett módon keletkeztek. Mivel azt hiszem, hogy rájöttem ilyen
principiumokra, ezeket akarom itt röviden kifejteni.»