KULTURA ÉS TUDOMÁNY
A VILÁGEGYETEM ÉLETE
IRTA SVANTE ARRHENIUS
FORDITOTTA Dr POLGÁR GYULA
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1914
A VILÁGEGYETEM ÉLETE
ÉS MEGISMERÉSÉNEK TÖRTÉNETE A LEGRÉGIBB IDŐTŐL NAPJAINKIG
IRTA
SVANTE ARRHENIUS
A STOCKHOLMI FIZIKAI ÉS KÉMIAI NOBEL-INTÉZET IGAZGATÓJA
FORDITOTTA
Dr POLGÁR GYULA
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1914
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
A SZERZŐ ELŐSZAVA.
«A világok keletkezése» című munkámat oly nagy jóakarattal fogadták,
hogy azt eléggé meg nem köszönhetem. Ennek egyik következménye volt az
is, hogy úgy ismerősök, mint ismeretlenek a legkülönbözőbb kérdésekkel
fordultak hozzám. E kérdések gyakran azon különböző nézetek helyességére
vonatkoztak, amelyek a világegyetem szerkezetéről régebben
általánosabbak voltak, mint ma. Ez a dolog és más körülmények arra
késztettek, hogy a kozmogóniai eszmék történeti fejlődését az ókortól
Newton idejéig tanulmányozzam. E tanulmány számomra oly érdekes volt,
hogy azt hiszem, a közönség is szívesen fog arról tudomást szerezni,
hogy az e kérdésre vonatkozó nézetek hogy fejlődtek ki a természeti
népek naiv és összefüggéstelen képzelődéseiből napjaink nagyszerű
gondolatrendszerévé. «Csak fejlődésükben ismerhetők meg a dolgok»,
mondja Haeckel. És ha e mondásban bizonyos túlzás is van, – nem
szükséges pl. a modern kémia megértéséhez az alkimisták összes
fantáziáinak ismerete – mégsem cáfolható meg, hogy az elmult idők
gondolkodásmódjának tanulmányozása nagy mértékben hozzájárul saját időnk
nézeteinek megértéséhez.
A legérdekesebb bizonyára az a tény, hogy mai felfogásunk csírája már a
legrégibb és a legtökéletlenebb nézetekben kimutatható.
E tanulmány nagy megelégedésünkre is szolgál, amennyiben azt látjuk,
hogy napjainkban a fejlődés hallatlanul rohamos. Mintegy százezer éven
át az emberiség szellemileg téli álomba merülten élt és egy téren sem
ért el többet, mint ma a legkevésbbé fejlett természeti nép. Azon nem
egészen tízezer év alatt, ameddig tartott az úgynevezett kultur-népek
kifejlődése, a haladás kétségtelenül sokkal nagyobb volt, mint az
emberiség történelem előtti korában. Azon nagy kulturális visszaesés
dacára, ami a középkort jellemzi, mégis bizonyossággal állíthatjuk, hogy
az utolsó ezer év jelentékenyen messzebbre vitt bennünket, mint az egész
megelőző történeti idő. És végül Laplace és Herschel Vilmosnak a
világkeletkezésre vonatkozó nagyjelentőségű munkái mellett is, amelyeket
több mint száz év előtt alkottak meg, állíthatjuk, hogy az utolsó száz
év többet adott nékünk e téren, mint a közvetlenül megelőző kilencszáz.
Már csak a mechanikai hőelmélet alkalmazása legalább annyi fényt
derített a problemánkra, mint a megelőző kutatások és ha még
hozzászámítjuk a tudásnak azon nagyszerű területét, amelyet a
szpektroszkop használata nyitott meg számunkra és végül a melegsugárzás
törvényeinek, a fénynyomás és a gazdag energiájú radioaktiv testek
tanának felhasználása, úgy a mérleg kétségtelenül mélyen az utolsó
évszázad javára billen. Összehasonlításunkban persze most oly időhöz
érünk, amely sokkal közelebb van, mintsem, hogy teljes bizonyossággal
összemérhetnők a megelőzővel, de én mégis azt hiszem, hogy egy
természettudós sem fogja kétségbevonni, hogy a természet megismerésében
soha azelőtt oly gyorsan nem haladtunk előre, mint épen napjainkban.
Ha azonban azt kérdezzük, hogy volt lehetséges a természettudomány
haladásának ily nagyszerű fokozása (különösen a világprobléma
megoldására való felhasználás terén), úgy a felelet erre körülbelül a
következő: A kultura hajnalodása idején az emberek kis törzsekben éltek,
amelyek a családból fejlődtek ki. A nagy külvilágra vonatkozó egész
tapasztalat, amelyre egy-egy elkülönített törzs önmagában szert
tehetett, nem ölthetett nagyobb terjedelmet. A törzs legintelligensebb
embere felhasználta azt, hogy a többiek vezetését átvegye. Csak a
legközelebbi barátok és rokonoknak volt szabad betekintést nyerni azon
tudományba, amelyen alapult az ő felsőbbsége. E kincsnek nemzedékről
nemzedékre való növelése csak rendkívül lassan történhetett. A viszonyok
nagyban javultak, amidőn a törzsek előnyösebbnek találták, hogy
államokká egyesüljenek. A tudományban jártasok aránylag nagy papi
szervezetbe tömörültek, amely kétségtelenül valóságos iskolákban nevelte
fel és az őskor bölcsességébe bevezette azokat, akik körükbe léptek.
Eközben a kultura is annyira előrehaladt, hogy a tapasztalat
eredményeinek írásba foglalása vált lehetségessé. De az írás igen
fáradságos volt, tehát csak kevés írásbeli feljegyzést eszközöltek,
amelyet gondosan őriztek a templomokban. A papok tudáskincse ily módon
aránylag gyorsan növekedett, de csak elenyésző kis része szivárgott a
nép közé, amely különben is a tudásban valami természetfölöttit látott.
Ez alatt azonban nagyszerű haladás történt. Valószínűleg az egyiptomi
papok vitték a legmesszebbre, akik bölcseségük jórészét kétségtelenül
tovább adták a görög természetbölcselőknek. A virágzás nagyszerű kora
állt be, amelyet annál inkább kell csodálnunk, mivel utána mély
hanyatlás következett. Az iratok nem maradtak tovább a templom papjai
alkotta hatalmas kaszt kizárólagos szellemi tulajdonában, hanem a
laikusok közt is terjesztették azokat, habár csakis a leggazdagabb
osztályban. A rabszolgáknak nem volt szabad a kultura szellemi haladását
élvezniök, ha néhány tanult rabszolgatól eltekintünk, pl. a
könyvmásolóktól, holott a görög és római államban virágzásuk ideje alatt
rabszolgák alkották a túlnyomó többséget. Különösen károsan hatott az a
nézet, hogy a kézimunka és ennek következtében a kisérletező munka is a
szabad emberhez nem méltó és csak rabszolgához illő. A természetkutatás
súlyos kárt szenvedett azután az egyik aténi bölcsészeti iskolának a
természet tanulmányozásától elforduló irányzata folytán, amely iskolának
tanait még azonfelül a keresztény egyház gondozói átvették és csaknem
napjainkig a kulturát megakasztó befolyást fejtettek ki. A szomorú
hanyatlás ideje az újkor elejéig, az emberiség ujjáébredéséig tartott. E
kor a könyvnyomtatást állította a tudomány szolgálatába és a kisérleti
munka megvetése eltünt a művelt ember felfogásából. De lassan ment a
dolog eleinte, a régi előítéletek ellenállása folytán és a különböző
kutatók együttműködésének hiánya folytán. Ezen akadályok azóta eltüntek
és egyúttal gyorsan növekedett a természettudomány munkásainak száma és
segédeszközeik tömege. Innen van a legutóbbi idő nagyszerű haladása.
Némelyek azt mondják, hogy mi a «legjobb világban» élünk, efelől aligha
mondhatunk valami alapos véleményt, de – legalább mi természetbúvárok –
egész biztosan állíthatjuk, hogy a legjobb időben élünk. Azon biztos
reményben, hogy a jövő csak jobb lehet, elmondhatjuk a nagy természet-
és emberismerővel, Goethe-vel:
«Es ist ein gross’ Ergötzen,
Sich in den Geist der Zeiten zu versetzen,
Zu schauen, wie vor uns ein weiser Mann gedacht,
Und wie, wir’s dann zuletzt so herrlich weit gebracht.»
I. A PRIMITIV NÉPEK MONDÁI A VILÁG KELETKEZÉSÉRŐL.
A fejlődés legalsóbb fokán álló népek csak a mának élnek. Ami holnap
történhet és ami tegnap történt, amennyiben nem függ össze közvetlenül a
hétköznapi gondokkal, nem érdekli őket. A világegyetemről, vagy annak
fejlődéséről való bárminő elmélkedéstől ép oly távol állanak, mint attól
a gondolattól, hogy vajjon régen milyen lehetett a föld. A földnek
egymástól távol eső részein találunk ilyen alsórendű néptörzseket. Igy
pl. Brinton dr. az északamerikai Jeges-tenger partján élő eszkimókról
azt mondja, hogy sohasem gondolkoztak a világ keletkezéséről. Épp oly
kevéssé törődnek – úgy látszik – a világ keletkezésével az abiponok
egykor harcias, most azonban békeszerető indián törzse Santa-Fében,
Argentiniában és a délafrikai busmannok.
Egyes vidékeken azonban, ahol nem túlságos kemény a létért való
küzdelem, korán bukkanunk a föld és későbben az ég keletkezésének
kérdésére, vagyis más szóval, a földfeletti dolgok kérdésére. Általában
antropomorfikus fogalmat alkotnak a világ kezdetéről, vagyis fölveszik,
hogy valaminő élőlény hozta létre. Ezen lénynek valamelyes anyag állott
rendelkezésére, amiből kialakította a világot. Hogy a világot semmiből
teremtették, az úgy látszik, általában nem az eredeti felfogás, hanem az
absztrakció magasabb fokát kivánja.[1] Ez úgy látszik indus
filozófusoktól ered és ezt találjuk Brahmának (a szellemnek) mondájában,
aki gondolata segítségével teremtette az ősvizet, valamint a
perzsa-izmaelita legendában a végtelen, megnevezhetetlen lényről,
amelyből a világ hat periódusban támadt. Azon nézetet, hogy az anyag
valamely anyagtalanból származhat akarati aktus, parancs, avagy gondolat
segítségével, joggal «természetfölöttinek», vagy «természetellenesnek»
mondhatjuk. Amint az a természetkutatás mai álláspontjának ellentmond,
amely szerint az anyag mennyisége változatlan, ép oly kevéssé
egyeztethető össze az ősnépek primitiv tapasztalataival, amiket
környezetükben gyűjtöttek. Azért is találjuk a legtöbb esetben, hogy az
anyag örökkévalóságának fogalma mélyebb alapon nyugszik, mint azon
vélemény, hogy a teremtő Isten léte végtelen. A világok alkotóját
rendszerint úgy képzelik, hogy az maga is az ősanyagból keletkezett.
Nagyobb fokú következetességet természetesen nem szabad elvárnunk ezen
első kísérleteknél, amelyekben fogalmat alkotni igyekeztek a világ
keletkezéséről. Azonban ne hagyjuk tekinteten kívül, hogy a legrégibb
felfogásban inkább találjuk meg az evolució elméletének csíráját (a
világprocesszus természetes fejlődésének elméletét, amely fejlődés
ismert és mindig érvényesülő természeti erők hatására történik), mint
valamely metafizikai teremtési elméletben; ez utóbbi t. i. az evolució
elméletével szemben természetfölötti erők beavatkozását tételezi fel és
ép ezért természettudományi kutatás tárgyát nem is képezheti.
Herbert Spencer a nagy filozófus úgy határozza meg az evolució fogalmát,
hogy: «az evolució azon változás, mely akkor jön létre, midőn
egyenlőtlenségből egyenlőség, bizonytalanságból bizonyosság és
rendetlenségből rend keletkezik.»
Ezen meghatározás, mely különben nem kifogástalan – különösen a
molekulák mozgását illetőleg – teljesen megfelel a világ fejlődéséről
alkotott első fogalmaknak; ezen fogalmak, hála a Kant–Laplace-féle
elmélet általános elismerésének, napjainkig mérvadók voltak. Általában a
vizet tartották őselemnek, amely alaktalan, rend nélküli és teljesen
egyenletes. Régi tapasztalat, hogy a termékeny iszapot árvizek rakják
le. Ebből azt következtették, hogy az egész föld a víz lerakodása.
Talesz is azt állítja (körülbelül 550 évvel a mi időszámításunk előtt),
hogy mindennek kezdete a víz. Valószínűleg már korán tapasztalták,
hogyha az edényből kiforr a víz, földszerű kéreg marad vissza, amely a
víz által feloldott sókat és iszapos, kemény anyagrészecskéket
tartalmaz.
Ezen felfogás igazolásául szolgáljon egy indus mitosz, amely a világ
keletkezéséről szól. Az egyiptomi, kaldeusi és finn hasonló tárgyú
mondák később következnek. A Rig-Véda 10. könyvének 129. hímnusza így
szól:
Nem volt még lét, se nemlét,
Se lég, se ég fölötte.
Mi moccant meg és hol? Ki volt, ki mozgatott?
Víz volt az, ami a mélységet megtöltötte?
Nem volt halál és nem volt örök élet,
Nem változott még nap és éj.
A Névtelen susogott csöndesen, önmagát fentartva,
Semmi sem volt kívüle.
Homály volt itt, és homályba burkolva
Formátlan víz volt a világ.
A világ az űrbe rejtve volt,
De belső tüze élt.
A vágy volt az, ami először megmozdult,
A mindenségnek első csírája;
A kutató bölcsek látták,
Lét és nemlét rokon.
De ki az, aki az ősvilág mondáit mondaná?
Ki ismeri, a világ miként állt elő?
Nem voltak akkor istenek.
Ki mondhatná el azt, mit senkisem látott?
Honnan eredt e világ,
Isteni kéz alkotta-e, vagy sem,
Az égben van, ki tudja ezt,
Ha ugyan tudja Ő.
Ezen mélyértelmű, gyönyörű himnusz nem állítható egy sorba primitív
népek mondáival, hanem igen magas fejlődési stádiumnak felel meg.
Azonban a himnuszban említett ősvíz, mint minden dolog kezdetének
képzete, valószínűleg mélyen benne gyökeredzett az indus nép legrégibb
felfogásában.
Igen jellemző azon felfogás, melyet igen sok a teremtésre vonatkozó
mitoszban találunk (többek között a kaldeusi és a vele rokon héberben,
valamint a görögben is), t. i., hogy a sötétség, vagyis az éjjel valami
létező, holott az csak a világosság hiánya. A «nemlét»-et a «lét»
rokonának tekintik, holott ellentétek. E nézet kétségtelenül azon
felfogáson alapult, hogy a teljes, egyenletes kaoszban semmiféle tárgyat
sem lehet megkülönböztetni, tehát nincs is tárgy.
A rendezetlen állapotot mint törvényt rendszerint a görög kaosz szóval
jelölik, amely azt jelenti, hogy az alaktalan anyag mindenütt
egyenletesen van elosztva. Még Kant is abból indul ki kozmogóniájában,
hogy a világ kezdetben anyagi részek teljesen egyenletes káosza volt. Az
ősállapotot néha az őséter kifejezéssel jellemzik. Így a japán teremtési
mitosz: «Ős időkben, mondja, midőn ég és föld nem volt még egymástól
elválasztva, csakis őséter volt, olyan keverék, amely tojáshoz
hasonlított. A világos rész, mivel könnyebb volt, fölfelé szállt, ez
lett az ég; a nehéz homályos rész beleesett a vízbe és föld lett.» Egy
más japán monda szerint, amelyet Tylor ismertetett, a föld eredetileg
oly sűrű volt, mint a sár, vagy mint az olaj, amely úszik a vizen.
«Ekkor kivált tömegéből a nőszirom, vagy a káka, amelyet Azi-nak
nevezünk, ebből kiemelkedett a földet alkotó isten.»
Az élő természet megfigyelése, midőn élő szervezet látszólag élettelen
magból, vagy tojásból keletkezik, gyakran adott alapot azon föltevésre,
hogy a tojásnak fontos szerepe volt a világ keletkezésénél. E felfogás
ép úgy megvan a japán mondákban, mint az Indiából, Khínából,
Polinéziából, Finnországból, Egyiptomból és Főniciából eredő
elbeszélésekben. A világ teremtéséről szóló mondák közül, amelyekben egy
vagy több tojás játsza a legnagyobb szerepet a világ keletkezésében, a
legismertebb és legjobban kidolgozott a finn. Aránylag műveletlen finn
néptörzsek elbeszélései szerint jegyezték fel e mondát, amely törzsek
Oroszország Archangelszk kormányzóságának területén laknak. Ezen monda
szerint «Ilmatar, a természet egyik szűz leánya» a kék űrben lebegett és
a tenger hullámaira szállott alá. Tehát kezdettől fogva volt tenger,
fölötte a kék űr, valamint Ilmatar, aki a természettől származott. Ez
megegyezik az ősnépek rendes felfogásával.
Már 700 év óta lebegett Ilmatar a vihartól ringatva a hullámokon. Ekkor
átröpül a vizen egy vadkacsa és helyet keres, hogy fölépítse fészkét.
Ilmatar kiemeli térdét a vízből és a vadkacsa hat arany és egy vas
tojást rak az ölébe. A madár két napig ült a tojásokon, ekkor Ilmatar
megmozdult és a tojások a mélységbe estek. (A következő rész Barna
Ferdinánd fordításából van véve.)
A tojások összetörtek,
Darabokra repedeztek.
A tojások nem jutának
Sárba részei nem hullának;
Töredéki váltak jóra
Gyönyörü szép darabokra:
A tojásnak alsó fele
Alsó anyafölddé leve,
A tojásnak felső része
Elváltozék felső égre,
Sárgájának felső szine
Váltott nappá fenn sütnie,
Fejérének felső része
Ez meg holddá derengnie
A tojásban mi tarka volt
Csillaggá vált s égen ragyog
Mi fekete vala benne
Felhő lett a levegőbe.
Erre Ilmatar kilépett a tengerből, szigeteket, hegyeket és dombokat
teremtett és azután Wäinämöinen-t szűlte, a halhatatlan énekest, a szél
fiát. Wäinämöinen örült a nap és hold fényének, de fájlalja, hogy nincs
a földön növényzet. Ekkor a földmívelés istenéhez fordul,
Pellervoinenhez, aki a mezőkön magvakat hint szét. A mezőket erre élénk
zöld borítja el és fák kezdenek nőni. Végül a tölgyfa oly magasra nő,
hogy az emberek előtt elsötétül a nap és a hold, azért le kell dönteni.
Mint látjuk, az elbeszélés folyamán istenek, emberek, állatok és
növények szerepelnek, anélkül, hogy megjelölnék, honnét jönnek. Ez
jellemző a mitoszokra, de ritkán találhatjuk oly határozottan kifejezve,
mint a finn legendában. Valószínű, hogy a Kalevala különböző részeit
átdolgozták; azonban a világ keletkezésének mondáját nem dolgozták át
kritikailag. Vagyis más szóval: e mondákban a természet gyermekeinek
poézise nyilvánul meg, nem pedig a bölcselkedő világot átölelő
elmélkedése.
«Az eredeti kozmogóniák», amint E. G. Hirsch megjegyzi, a nép
fantáziájának önként nyilvánuló alkotásai és ép azért rendszertelenek;
rendesen nem egyebek, mint a teogonia egy fejezete, vagyis az istenek
származásának elbeszélései.»
Különböző népek mondáiban nagy szerep jut a vízözön-mondáknak,
amelyekkel sokat foglalkoztak a természettudósok. A legismertebb a
bibliában leírt vízözön, amely oly magasan borította el a földet, hogy a
legmagasabb hegyek is 15 rőfnyire voltak a víz felszíne alatt. Miután a
hetvenes években egy asszir ékírással írott, egészen hasonló tartalmú
elbeszélést találtak, amelyben a hős Szit-napisztimt (a babiloniak
Xizusztroszát) említik, fölvették, hogy a zsidó legenda asszír forrásból
merített. A héber szöveg azt mondja: «vízözönt fogok létrehozni a
tengerből», Suessnek, a kiváló geológusnak (1883) az a nézete, hogy e
vízözönt vulkanikus kitörésből eredő árhullám okozta; ezen árhullám a
Perzsa öbölből kiindulva áthullámzott a mezopotámiai alföldön.
J. Riem nem kevesebb, mint hatvannyolc vízözön-mondát gyűjtött össze
különböző népeknél, amely mondák úgy látszik függetlenek egymástól. Ezek
közül csak négy vonatkozik európaiakra és pedig Deukalion és Pyrrha
görög mondája, az Edda elbeszélése, a litvánok és az Oroszország
északkeleti részén lakó vogulok mondái. Afrikából 5, Ázsiából 13,
Ausztrália- és Polinéziából 9, Észak- és Délamerikából 37 monda
ismeretes. A négereknél, a kaffereknél, és az araboknál hasonló mondákat
nem ismerünk. A vízözönt különböző népek különböző módon okolják meg.
Szerintük nagy hó- és jégtömegek olvadása (Skandinávia), eső (Assziria),
havazás (Montagnais-indiánok), az égboltozat beomlása a támasztó
pillérek leszakadása folytán (Khína), a vízisten bosszúja
(Társaság-szigetek), stb. volt az ok. Több esetben megemlítik, hogy a
vízözön többször is megismétlődött. Így Platon Timaioszában azt állítja,
hogy egy egyiptomi pap szerint a vízözön bizonyos periodusokban
visszatér.
Rendesen azt hiszik, hogy a teremtés folyamata csak a rendezetlen anyag
elrendezése, még pedig a legtöbb esetben úgy, hogy a földtől elválik az
ősvíz, vagyis a tenger. A Csendes-oceán szigetein néhány primitiv törzs
azt hiszi, hogy a földet kihalászták a tengerből. Közelfekvő volt a
gondolat, hogy a megelőző rendezetlen állapot okául többször
megismétlődött vízözönt vegyenek föl. A nem árja származású szantalok
például olyasmit képzelnek.
Ez megegyezik néhány modern kutató állításával, t. i., hogy a föld
emberlakta része el fog pusztulni, hogy később új élet hordozója legyen.
A primitiv népek szerint a tűz, vagy a víz, a szél (néha az istenek
haragja) pusztítja el a földet, azután újra fejlődik, úgy, hogy újra
lakhelye lehet élőlényeknek. Ez a változás állítólag többször
megtörtént. Ezen messze elterjedt felfogást legjobban az indus mondák
fejezik ki (a Purana könyveiben) és a buddhista filozófia, amelyre még
visszatérünk.
A világ ujjászületésének tana össze van keverve a lélekvándorlás
népszerű tanával, amellyel ezen összefüggésben nem foglalkozunk.
A régi északamerikai indiánusok mitoszai bizonyos szempontból érdekesek.
Ámbár föltételezhetjük, hogy az óvilág közreműködése nélkül jöttek
létre, mondáik mégis föltünően hasonlítanak a mieinkhez, csakhogy az
amerikai mondákban fontosabb szerepe van az állatoknak. Az északamerikai
indiánok, mint a vadásznépek legtöbbje, az állatokat magukhoz
hasonlóknak tartják. A teremtőnek, szerintük, föld vagy agyag állott
rendelkezésére. A földet többnyire a vízből kiváltnak mondják. A
legegyszerűbb felfogás szerint egy kis tengeri sziget fokozatos
növekedése által keletkezett a világ. Jellemző, hogy a takuliak
Brit-Kolumbiában azt hiszik, hogy kezdetben nem létezett más, mint víz
és pézsmahód. A pézsmahód a tenger fenekén kereste táplálékát. Közben
iszap gyült össze szájában, amit kiköpött, ebből az iszapból sziget
támadt, a melyből mindjobban kifejlődött a szárazföld. Még különösebb az
irokézek véleménye, szerintük az égből ledobtak egy istennőt, aki egy a
tengerben úszó teknősbékára esett, amely megnagyobbodva képezte a
szárazföldet. Nyilvánvaló, hogy a teknősbéka megfelel az előbbi monda
kis óceáni szigetének, az istennő lezuhanása csak megindította a
fejlődést. A tinneh-indiánusoknak az volt a véleménye, hogy egy kutyának
a testét, amely szép ifjúvá tudott átalakulni, óriások széttépték és
ezen testrészekből keletkeztek a világon létező dolgok. Sok primitiv
népnél akadunk a világ keletkezésére vonatkozó mondáikban azon hitre,
hogy a világ emberi vagy állati testrészekből keletkezett. Néha, mint
pl. a winnebago-indiánusoknál, Kitchi Manitu (a nagy szellem) a teremtő
saját testrészeiből és földből alakítja ki az első embert. Ezen monda,
amely élénken emlékeztet a zsidók Ádám teremtésének mondájára, már
határozottan eleve föltételezi, hogy a föld kezdettől fogva megvolt.
Ugyancsak azt tételezik föl a navajo-indiánok, a digger-indiánok és
Guatemala ősnépeinek szájhagyományai.
Ausztrália bennszülöttei a legalsóbbrendű fajhoz tartoznak. Ezek,
úgylátszik, nem gondolkoztak a világ kezdetén. Náluk úgy, mint a legtöbb
műveletlen népnél, az ég semmi egyéb, mint szilárd boltozat a föld síma
lapján. A wotjobaluk-törzs azt hiszi, hogy az ég eleinte erősen rá volt
szorítva a földre. A nap emiatt nem tudott a kettő között mozogni,
mozgási szabadságát csak az által érte el, hogy egy szarka hosszú bot
segítségével fölemelte az eget a földről. Ezen fölötte naiv elbeszélés
élénken emlékeztet egy régi egyiptomi mondára, amelyről később lesz szó.
Mindezen példákból láthatjuk, hogy minő szoros, elválaszthatatlan az
összefüggés a világ szerkezetéről alkotott ősi fogalmak és a vallási
fogalmak között. A vadember mindent, ami mozog, mindent, aminek hatása
van, akarattal bíró lélekkel ruház föl. Animizmus e felfogás neve. «Ha a
folyam, miként az ember él, akkor akaratától függ, hogy áldást hoz-e
öntözésével, vagy pedig pusztulást okoz-e majd heves árjával. Tehát
szükséges, hogy megengeszteljék, hogy jót míveljen vizével, vagy hogy
rávegyék, hogy ne pusztítson hullámaival.»
A primitiv ember varázslattal igyekszik befolyásolni a hatalmas
szellemet. A varázslat oly tudomány, amelyet kizárólag a beavatott papok
vagy kuruzslók foglaltak le a maguk számára, más halandó előtt el volt
zárva. Míg mi a természet jelenségeinek felderítésével keressük azon
eszközöket, amelyekkel a természet erőit kihasználhatjuk, addig a
primitiv nép varázslattal igyekszik azokat megnyerni. Bizonyos
tekintetben tehát a mágia a természettudományok előfutára és a mondák,
amelyek a varázslat kifejtésének alapjai, megfelelnek némely tekintetben
természettudományi elméleteinknek. Így Andrew Lang a következőt mondja:
«A mitoszok épp úgy alapulnak föltevéseken nyugvó primitiv tudományon,
mint primitiv vallásos fogalmakon.» Könnyen érthető, hogy ezen föltevés
sokszor a hétköznapi megfigyelésekből ered és gyakran nem is oly nehéz
eltalálni, mely észrevételek érvényesültek benne. Néha a véletlennek is
jutott némi szerep. A hagyomány megőrizte barbár idők mondáit a magasabb
civilizáció idejéig. A mondákat az időközben fokozott műveltség és
belátás dacára sem alakították át, mert tisztelték az ősöktől öröklött
hitet. Ez határozottan kitünik Heziodusz és Ovidiusz kozmogóniai
magyarázataiból, amelyekre a következő fejezetben visszatérünk.
Gyakran más befolyás is érvényesül. A primitiv népek mondáit többnyire
nagymíveltségű egyének jegyzik fel. Így a nép egyszerű elbeszéléseit
önkéntelenül is saját felfogásuk szerint szinezik. Ez annál inkább is
így van, mivel a mondákban határozott következetesség nincs; a gyűjtő
azonban könnyen kísértésbe kerül, hogy azt belevigye. Ez különösen akkor
történhet, ha a gyüjtő fajrokonság vagy más oknál fogva jóindulattal
elfogult az ősnéppel szemben. Ily esetben az elbeszélés gyönyörű
hőskölteménnyé válhat, amelynek alapjai a primitiv néptől átvett elemek.
Természetesen máskép áll a dolog, ha írott emlékek maradnak. Hogy
azonban irott emlék létre jöhessen, ahhoz a műveltség elég magas foka
szükséges és akkor már nem igen állíthatjuk, hogy az primitiv néptől
ered. Azért azon kozmogónikus eszméket, amelyek irott emlékekben
jutottak hozzánk, a következő részben külön tárgyaljuk. Ezek között két
csoport érdemel különös figyelmet: először is a népek azon csoportja,
akiktől művelődésünk fontos elemeit örököltük, másodszor azok, akik
mélyebben gondolkoztak és a műveltség magas fokán állottak.
Az első csoport hagyományai közvetlenül összefüggnek azon tanokkal,
amelyeket a legrégibb és az utánuk jövő filozófusok módosítottak és
kifejlesztettek. E régi kozmogónikus hagyományok maradványai jelentékeny
alkatrészek a jelenkor művelt népeinek felfogásában.
A második csoport azért érdekel bennünket, mert némely pontban azon
felfogásra emlékeztet, amelyre a természettudomány vezetett bennünket,
amelynek segítségével rendkívül kibővítettük a külvilágra vonatkozó
ismereteinket.
II. AZ ŐSIDŐK KULTURNÉPEINEK TEREMTÉSI MONDÁI.
A modern civilizáció a régi kaldeusi és egyiptomi műveltségben
gyökerezik. Ezen országokban oly kulturemlékeket találunk, amelyek
hétezer esztendősök. Dél-Franciaország és Észak-Spanyolország
mészbarlangjaiban azonban még sokkal régibb kulturnyomokat találtak, t.
i. olyanokat, amelyeknek kora körülbelül 50,000 év. Ezen barlangok
falait szines állatképek borítják, amelyek többnyire mammutot,
rénszarvast és lovat ábrázolnak. Azonban az ezen korbeli művészek
fantáziáját ép csak a vadászzsákmány foglalkoztatta és egy kissé az
asszony is, akivel a fölös zsákmányt megosztotta. A jelenkor
műveltségére ez a kor nem hatott. Azonban annál nagyobb befolyással volt
rá az a kor, amely Kaldea és Egyiptom klasszikus földjére utal.
«Abban az időben, mondja, a kaldeus legenda, midőn még nem létezett az a
magasban, amit égnek nevezünk és lenn, amit földnek neveztünk, midőn
tehát sem ég, sem föld nem volt, akkor csak Apsu létezett (az oceán), az
atya és Tiamat (Kaosz), a mindenség anyja.» Az óceán vize és a kaosz
összevegyült és ezen vegyülésből, mely magába foglalta a világ
alapelemeit, származott az élet. Istenek is keletkeztek, «kik előbb még
nem voltak», akiktől számos utód származott. Midőn Tiamat istennő látta,
hogy birodalmában azok mind nagyobb tért hódítanak, szörnyetegeket
teremtett, hogy uralmát ezek segítségével megvédje. (E szörnyetegek
emberfejű bikák, halfarkú kutyák voltak stb.) A többi isten a
tanácskozásban azt határozta, hogy ki kell pusztítani a szörnyetegeket,
de e feladatra egy sem vállalkozott, csak Marduk, a bölcseség istenének
fia. Jutalmul azt követelte, hogy ismerjék el fölöttük való uralmát,
amit ők, a körülmények folytán meg is igértek. Ezután Marduk íjjal,
dárdával és villámmal fölfegyverkezve felkereste Tiamatot és hálót
dobott reá. Tiamat kitárta széles száját, hogy ellenfelét elnyelje, erre
Marduk vihart vetett torkába, amitől Tiamat megrepedt. Az istennő hívei
rémülten igyekeztek menekülni, de tervük nem sikerült, mert bilincsre
verve vitték őket Ea isten trónja elé. Marduk Tiamat testét, a
rendezetlen kaoszt kettéosztotta, «amint a szárítni való halakkal
szokták tenni. Az egyik felét felaggatta a magasba és az lett az ég, a
másik felét lába alá terítette és ez lett a föld; így alakította ki a
világot, amint azt az emberek ismerik.»
Maspéro-nak a Kelet népeinek ókori műveltségéről írott műve
szemléletesen mutatja, hogy milyennek képzelték a világot a kaldeusok. A
világtenger közepén magas hegy alakjában emelkedik ki a föld, csúcsát hó
borítja; e hegycsúcson ered az Eufrát. A földet magas fal szegélyezi, a
fal és a föld között tenger van, amelyen semmiféle halandó sem juthat
keresztül. Az oceánon-túli terület az isteneké. A falon nyugszik az
égboltozat, amelyet Marduk kemény fémből alkotott, amely nappal úgy
ragyog, mint a nap, éjjel pedig csillagokkal telehintett sötétkék
haranghoz hasonlít. A boltozat északi oldalán félkör alakú, kétnyílású
cső van, az egyik nyílás keletre néz, a másik nyugat felé. Reggel kilép
a nap a keleti nyíláson, lassacskán fölemelkedik az ég déli részére,
végül leszáll a nyugati nyílásnál, ahova az éj beálltával bevonul. A nap
átsiklik éjjel a csövön, hogy másnap újra kezdje pályáját. Marduk az
évet a nap járása szerint 12 hónapra, a hónapot három dekádra osztotta.
Az év tehát 360 napos volt. Minden hatodik évhez 13-ik hónapot
csatoltak, tehát az év átlagosan mégis 365 napos volt.
A kaldeusok kulturáját leginkább az évszakok változása befolyásolta, ép
azért nagy súlyt fektettek az időszámításra. Eleinte, úgy látszik, a
hold mozgását vették időszámításuk alapjául, mint a legtöbb nép. Azonban
csakhamar észrevették, hogy a nap hatása fontosabb és a nap-évet vették
föl, amelynek beosztása a monda szerint Marduk érdeme. Korán fedezték
fel azt is, hogy az évszakok meghatározására nézve igen fontos, ha a
csillagok helyzetét megfigyelik. Mivel az évszakok változása teljesen
uralkodik a szerves világ felett, amelytől az emberiség sorsa függ,
végül is az emberekben a csillagok hatalmának káros és túlzott hite
fejlődött ki. Ez a balhit húsz századon keresztül, az újkor elejéig
bénítóan hatott a természettudományi kutatásra. Diodorusz Szikulusz,
Cézár kortársa következő módon fejezi ki véleményét: «A kaldeusok
azáltal, hogy hosszú időn át figyelték a csillagok mozgását és
gondosabban tanulmányozták a csillagok járását és törvényeit, mint más
nép, sokat tudnak jósolni az embereknek. A kaldeusok szerint a jóslásra
és a jövőre való hatásra nézve öt csillag volt a legfontosabb, amelyeket
mi bolygóknak nevezünk. (Merkur, Vénusz, Marsz, Jupiter és Szaturnusz.)
Ők ezeket «tolmácsok» kifejezéssel foglalták össze. Szerintük ezen
csillagok pályájában azonban még harminc más csillag áll, amelyeket
«tanácsadó isteneknek» neveznek. A legfelsőbb istenek száma 12,
mindegyikhez hozzátartozik egy hónap és az állatkör egy-egy csillagképe.
Ezen csillagképeken halad át szerintük a nap, a hold és az öt bolygó.»
A kaldeus papok teljesen kidolgozták az asztrológiát. Gondosan
feljegyezték a csillagok napi helyzetét és azt előre is ki tudták
számítani a közeljövőre nézve. Az egyes csillagok isteneket képviseltek,
vagy pedig egyenesen azonosították azokat az istenekkel. Ha tehát valaki
tudni akarta, mely istenek határoznak fölötte, akkor a papokhoz fordult,
akik ismerték a csillagokat. A papok dús jutalom ellenében megmondták,
hogy az illető születése napján minő helyzete volt a csillagoknak és
ilyen módon megtudhatta sorsának főbb mozzanatait. Ha valaki
meghatározott napon fogott valamely vállalatba, akkor előre lehetett
tudni, hogy szerencsés lesz-e a dolog. Ha jóindulattal ítéljük meg a
kaldeus papokat, akkor azt mondhatjuk, hogy felfogásuk alapja ugyanaz a
meggyőződés volt, ami napjainkban, t. i. hogy minden esemény bizonyos
külső körülmények szükségképi következménye. Ezt azonban azzal a hibás
véleménnyel kapcsolták össze, mely a legegyszerübb vizsgálat után is
tarthatatlan, hogy a hold és a bolygók helyzetének lényeges hatása van
az emberre. Azon felfogásból, hogy az égitestek istenek, az következett,
hogy a csillagászattan részévé lett az istenek tanának, illetve a
vallásnak. A csillagászatot ezen okból az uralkodó papi osztály a saját
maga részére foglalta le. Aki a papok hitében kételkedni mert, azt azon
hatalmi osztály, amelynek a papokkal közös érdekei voltak, kiméletlenül
üldözte. Ezt a kegyetlen keleti vonást a klasszikus ókor népei
örökölték, a középkor félbarbár népeinél pedig igen nagy mérvet öltött.
A kaldeusok világalkotási mondája már azért is fontos reánk nézve, mivel
ezt, ámbár kissé megváltoztatva, átvették a zsidók, tőlük pedig a
keresztények. Hogy a modern tudományos kutatás mily elterjedést
tulajdonít a teremtési mondáknak, azt igen jól mutatja Delitsch műve:
«Babel und Bibel», amelyre itt is felhívjuk a figyelmet. A zsidók is a
kaoszt tartották a kezdetnek, a föld alaktalan volt és üres, a
mélységeket (ősvizet) sötétség borította. Berozusz babiloni pap szerint:
«kezdetben minden csak víz és sötétség volt.» A zsidók a mélységet
személynek vették és Tehom-nak nevezték, ez pedig etimologiailag egyenlő
Tiamat-tal. Isten (Elohim) a már meglévő anyagból teremtette (azaz
inkább kialakította) a földet.
Elohim elosztotta a vizet. A víz felső részeit az ég foglalta magába, az
alsó részbe helyezte a földet, amelyről azt hitték, hogy lapos, vagy
félgömb alakú és úszik a vízben. A víz fölött volt a mozdulatlan égbolt,
melyre rá voltak erősítve a csillagok. Az égbolt azonban épen nem
emelkedett nagyon magasra, a madarak fölemelkednek odáig és ott végig
röpülnek. Enoch elmondja, hogyan pusztította el a gyehenna tüze azokat a
csillagokat, amelyek Elohim parancsa dacára sem kezdtek ragyogni.
Szerinte a csillagok «rossz angyalok», kiket isten megfosztott isteni
mivoltuktól.
A kaldeusi és a zsidó teremtési monda főleg abban különbözik egymástól,
hogy az utóbbi monoteisztikus, az előbbi nem. Azonban a kaldeusi
mondában is van bizonyos egyistenhívő vonás, t. i. Marduk mindennek ura,
sőt az istenek fölé is kiterjed hatalma.
A zsidó kozmogóniában a főniciai felfogás nyomát találhatjuk, t. i. a
világot alkotó tojásra céloz e kijelentés: «Elohim szelleme költött
(rendesen úgy fordítják, hogy lebegett) a víz fölött.» Marduk és Tiamat
küzdelmére is találunk utalást a Leviatan nevű tengeri szörnyetegnek
Jahve általi legyőzetése mondájában. A zsidó világkeletkezési monda,
tehát a keresztény is, kozmogóniai szempontból nem mondható eredetinek.
Az egyiptomi teremtési elbeszélések igen régiek, ámbár később
keletkeztek, mint a megfelelő kaldeusi mondák; az ezen szempontból
legfontosabbakat Maspéro összeállítása szerint közöljük. A semmi
fogalmát még nem alkották meg. Az anyag rendezetlen alakban benn volt a
«sötét vizekben», ahol különböző vidékeken más-más főisten állította elő
az élő lényeket és az élettelen tárgyakat. Az illető főisten saját
megszokott módszere szerint pl. szövéssel, vagy fazekas koronggal
alakította ki ezeket. A teremtési monda leginkább a Nilus keleti
deltájánál fejlődött ki. Az ég és föld kezdetben szorosan összefonódva
pihent az ősvízben. A teremtés napján Shu nevű új isten lépett ki az
ősvízből, megragadta Nuit istennőt és úgy emelte föl, hogy az kezeire és
lábaira támaszkodva – az égbolt négy oszlopa – képezte a csillagos eget.
Sibu, a föld, ezután növényzettel vonta be magát; emberek és állatok
keletkeztek. Ra napisten is az ősvízben feküdt egy lótuszvirág
bimbójában; a teremtés napján kinyíltak a levelek, Ra kilépett, hogy
elfoglalja helyét az égen. Ra-t gyakran azonosították Shuval. Midőn nap
világította be Nuit-et, az eget és Sibu-t, a földet, számos isten
született, köztük Ozirisz, a Nilus istene. A meleg napsugár hatása
folytán mindenféle élő lény fejlődött ki: növények, állatok és emberek.
Több legenda szerint ez a Nilus iszapjának erjedése útján történt, oly
ősnemzés útján, amelyben történeti időben is hittek. Voltak, akik azt
hitték, hogy az első emberek, a nap gyermekei tökéletes boldogak voltak,
a későbbi utódok már visszafejlődtek és elvesztették boldogságukat.
Viszont mások azt hitték, hogy a legrégibb emberek természete állatias
volt, csakis tagolatlan hangokkal értették meg magukat; végül Thot isten
tanította meg őket a beszédre és az írásra. Láthatjuk tehát, hogy még a
darwinizmusnak is volt előfutárja a kultura gyermekkorában.
A klasszikus kornak igen hiányos fogalmai voltak a világ keletkezéséről.
Heziodusz (körülbelül 700-ban Kr. e.) Theogoniájában és «Munkák és
napok» című művében elmondja a görög teremtési mondát.
A kaoszszal kezdődött minden. Azután jött Gea, a föld istennője, minden
dolog anyja; saját fiát, Uranoszt, atyjának tartották. Primitiv népfajok
gyakran hitték azt, hogy az istenek ősei ég és föld. Ha kritikailag
vizsgáljuk a következő naiv, gyermekes, néhol barbár költeményt, úgy
csekély az értéke. Voss metrikus fordítása a következő:[2] (Theogonia,
104–130. és 364–375. vers.)
Heil Euch, Kinder des Zeus, gebt lieblichen Ton des Gesanges!
Rühmt nun den heiligen Stamm der unsterblichen ewigen Götter;
Welche die Erde gezeugt und der sternumleuchtete Himmel,
Auch die düstere Nacht, und wieviel aufnährte die Salzflut:
Sagt mir denn, wie Götter zuerst und Erde geworden,
Auch die Ström’ und des Meers endlos aufstürmender Abgrund,
Auch die leuchtenden Stern’, und der weitumwölbende Himmel:
Und, die aus jenen entsprosst, die seligen Geber des Guten,
Wie sie das Reich sich geteilt, und göttliche Ehren gesondert,
Und wie zuerst sie behauptet den vielgewundnen Olympos.
Dies nun meldet mir Musen, olympische Häuser bewohnend,
Seit dem Beginn, und saget, wie eins von jenen zuerst ward.
Siehe, vor allem zuerst war Chaos; aber nach diesem
Ward die gebreitete Erd’, ein dauernder Sitz der gesamten
Ewigen, welche bewohnen die Höhn des beschneiten Olympos,
Tartaros Graun auch im Schosse des weitumwanderten Erdreichs,
Eros zugleich, der, geschmückt vor den Ewigen allein mit Schönheit,
Sanft auflösend, den Menschen gesamt und den ewigen Göttern
Bändiget tief im Busen den Geist und bedachtsamen Ratschluss.
Erebos ward aus dem Chaos, es war die dunkele Nacht auch.
Dann aus der Nacht ward Äther und Hemera, Göttin des Lichtes,
Welche sie beide gebar von des Erebos trauter Empfängnis.
Aber die Erde zuerst erzeugete, ähnlich ihr selber,
Ihn, den sternigen Himmel, dass ganz er umher sie bedeckte,
Stets unerschütterte Veste zu sein, den seligen Göttern.
Ezután szülte Gea a «forró, puszta tengert» a Pontoszt. Uranosztól hat
fiút és hat leányt szült, az ú. n. titánokat: Okeanoszt, Koioszt,
(valószínűleg a világosság egyik istene, csak Heziodusz említi),
Kreioszt (félisten, felesége Euribia, Pontosz leánya), Japetoszt
(Prometeusz atyja, aki ellopta a tüzet az istenektől és az embereknek
adta), Hiperiont (a neve azt jelenti, hogy «magasan vándorló»), Teiát (a
pompásat), Reiát (isten anyja, t. i. Zeusz volt a fia), Mnemoszinét (az
emlékezés istennője), Themiszt (a törvény és rend istennője), Thétiszt,
Főbét és Kronoszt (utóbbi istenséget fia, Zeusz megfosztotta uralmától);
azonkívül a ciklopokat (egyszemű óriások, kiket Apolló megölt) és
másokat. Kevésbbé érdekes elősorolni Heziodusz verses katalógusát,
amelyben a neveket részben ő maga találta ki. Nevek kitalálását, a
poézis ezen egyszerű faját nagyban űzték az északi bárdok is. Még csak e
néhány sor a csillagok és szelek keletkezéséről Heziodusznál:
Theia gebar voll Glanzes den Helios, und die Selene,
Eos auch, die allen den Erdbewohnern leuchtet,
Und den Unsterblichen rings im weitumwölbenden Himmel:
Diese gebar einst Theia der liebenden Macht Hyperions.
Aber dem Krios gebar Eurybia mächtige Söhne,
Pallas samt Asträos, die hoch vorragende Göttin,
Perses auch, der vor allem an kundigem Geiste sich ausnahm.
Eos gebar dem Asträos die Wind’ unbändigen Mutes,
Zefyros, blassumschauert, und Boreas stürmisch im Anlauf.
Notos, da in Liebe zum Gott sich die Göttin gelagert.
Auch den Fosforos jetzo gebar die heilige Frühe,
Samt den leuchtenden Sternen, womit sich kränzet der Himmel.
Heziodusz «Munkák és napok» című művében leírja, hogyan teremtették az
istenek az embereket. Az emberek eleinte jók voltak, tökéletesek és
boldogak és gondtalanul éltek abból, amit a föld nyujtott. Azután
visszafejlődtek.
A rómaiak átvették a görög kozmogóniát, de nem fejlesztették tovább.
Ovidiusz «Metamorfozis» című művében azt mondja, hogy kezdetben csak a
rendezetlen, egyöntetű kaosz volt, «rudis indigestaque moles», a
földnek, víznek és levegőnek rendezetlen keveréke. A természet
elválasztotta egymástól az elemeket, a földet az égtől (a levegőtől) és
a víztől, a finomabb levegőt (az étert) a durvább (közönséges)
levegőtől. A «súlytalan» tűz pedig fölszállott az ég legmagasabb
részéig. A nehéz föld csakhamar leülepedett és körülvette a víz. Ezután
a természet megalkotta a tavak fenekét, a folyók medreit, a hegyeket,
mezőket és völgyeket. A csillagok, amelyeket addig a kaosz sötétített
el, ragyogni kezdtek és az istenek tanyáivá lettek. Növényzet
keletkezett és állatok, végül emberi lények léptek föl. Az emberek akkor
az ideális állapot aranykorát élték. Örökös tavasz uralkodott és dús
termés volt, anélkül, hogy vetettek volna. («Fruges tellus inarata
ferebat.») A folyókban tej és nektár folyt, és a tölgyfából méz
csöpögött. Midőn Jupiter (Zeusz) Szaturnuszt (Kronoszt) megfosztotta
trónjától és a Tartaruszba zárta, a kevésbbé boldog ezüst-kor
következett. E korszakban már tél, tavasz, nyár és ősz következett
egymásután és az embereknek a zord idő elől menedék után kellett
nézniök. A bronzkorban minden rosszabbodott. Végül a borzasztó
vas-korszak állott be, amidőn a szerénység, hűség és igazság elhagyták a
földet, átadták helyüket a csalásnak, erőszakosságnak és árulásnak,
továbbá a telhetetlen pénzsóvárgásnak és a legdurvább bűntényeknek.
Ovidiusz kozmogóniája csak kevéssé különbözik Hezioduszétól. Az
őseredeti naivitás nagyobbrészt tova tünt; Ovidiusznál már józan
rendszeresség van, amely megfelel a praktikus rómaiak gondolkodásának.
A következő pompás leírások Ovidiusz Metamorfozisából valók. (A fordítás
Kovách Imrétől való.)
A tenger, a föld s mely mindent föd, az ég azelőtt
Egyöntésü volt s az egész természet alakja.
Ős-zűrnek nevezék, mely idom és rendnélküli zagyva
Volt és lomha teher, hova egybe valának az össze
Nem vágó tárgyak más-más faju magva hordva.
Titán még nem lövelé szét sugarát a világra;
Sem növekedtével nem nyitá Phoebe szaruit,
A föld sem függött a körülte folyó levegőben
Terhével lebegve, még Amphitrite se fogta
Hullámkarjaival földünk partjait ekkor,
S hol föld, ottan volt a lég s a tengerek árja.
Járhatatlan vala így a föld, úszhatlan a hullám,
Fénytelen a levegő; önalakkal nem bírt még semmi.
Egymással küzdött minden. – Ugyanabban a testben
Forróval harcolt a hideg, szárazzal a nedves,
Lágy a durvával, könnyüvel vívott a súlyos.
Ezt a viszályt isten vagy jobb természet elosztá,
Földet mennytől s földtől vizet elkülönítvén
És elválasztván a híg levegőt a sűrűtől.
Amiket ő miután szétfejte s kivont a vak űrből,
Megszerkesztve örök békével, fűze rokonná.
A szomorú égnek könnyü, fényes tűzereje
Fölszállt s legfentebb választa helyet ki magának.
Legközelebb van ehhez a lég, súlyosabb s helye
Lent; de a föld tömörebb s sok súlyos elem tapadott rá.
Önsúlya nyomta alább. Az övező tenger a szélső
Téren ülepedett meg s a szilárd földet bekeríté.
E rendszerbe szedett tömeget, miután egyik isten
Így elválasztá s elzárván földarabolta:
Első ízben a földre hogy minden részről egyenlő
Légyen, nagy tányér idomát öltötte reája.
Aztán szétteríté a tengert; gyors szelek által
Duzzasztá s a körülvett földet parttal övezte,
Alkota forrást is, mély posványt és tavakat még
S kígyózó parttal keríté a lejti folyókat,
Melyek más-más helyt részint földtől felitatnak,
Részint tengerhez jutnak s ottan bevegyülnek,
Részint széles tóba ömölve a partjait nyalják.
Általa síkul a rét; a völgy süpped, miglen az erdőt
Lomb fedi s a köves bércek kitolulnak a földből.
S mint jobbról is két, s balról is két övre felosztá
Az eget és középütt hagya égő ötödik részt,
Ily számú övvel hasítá a gondviselés az
Éggel zárt földet is, most már ennyi öv osztja.
Forrósága miatt lakhatlan, mely közepén van.
Nagy hó föd kettőt; ugyanennyit helyeze közéjük
Mérsékeltséggel, fagyot és hőt összegyüjtvén.
Legfelül a lég leng, mely a tűznél annyival terhesb
Mennyivel a víznek súlyát túlhágja a földé.
Mind a ködöt, mind a felhőt itt állapítá meg,
Mind a mennydörgést, mely rendít emberi szíveket,
Mind a fuvalmat, mely villámmal jeget alkot.
A szeleket se hagyá a világ művésze a légben
Lakni szabálytalanul; más tájon fú noha most mind,
Alig volt lehető fékezni, ezt a világot
Hogy ne szakítsák szét; olyan a testvéri viszály itt.
Erre következik a szelek leírása, majd így folytatja:
Mind e fölé teríté a folyó s súlynélküli aethert,
Amely ment minden legkisebb földi salaktól.
Im alig szabályzá szét ezeket végvonalakkal
Már is föl kezdtek mindenhol tünni az égen
Csillagok, eddig ama zűr alatt elrejtve hevervén.
Hogy pedig egy tájék se legyen lény nélkül, az égbolt
Csillaggal s istenképekkel telt meg egészen.
S a fénylő halak a vizeket nyerték ki lakásul.
A föld állatokat, a mozgó lég szárnyasokat nyert.
Mindeddig nemesebb s magasabb elmére fogékony
Állat nem vala, mely a többi felett uralgjon.
Ember lett hát, kit vagy a minden rendszerezője
S az ifjú világ művésze teremtett isteni magból,
Vagy úgy lőn, hogy az ég magvát őrzé meg ölében
A magas aethertől nem rég zárt és megujult föld,
Mit Prometheus összevegyítvén tiszta folyammal,
Mindent kormányzó isten képét lehelé rá;
S míg lehajoltan néz minden más állat a földre,
Ő magas állást nyert, az eget kell mérni szemével
S a csillag felé hordozni emelt, nemes arcát.
Első ízben arany-kor lett, mely bírátlanul, önkényt
S törvények nélkül tartott hitet és jogokat meg.
Távol volt fenyítés és függés, ki se olvasott ércbe
Róva fenyítő szót, bírát nem féle könyörgő
Népsereg és bizton voltak, noha nem vala bíró.
Még a fenyő nem szállt le folyóvizekre, levágva
A honi bércekről, hogy más földrészre evezzen,
S ön tengerpartján kül mást nem ismere ember.
Városokat meredek, mély sáncok nem körítének
Sem zord harcriadó nem volt még, se a csavargós
Harsona, sem kard, sem sisak; és harc és háború nélkül
Csendes béke ölelte a gond és bútól szabad embert.
Sőt a kapálatlan, nem művelt és ekevastól
Szűz szántóföld is mindent megterme magától.
Azután megszünt az örök tavasz kora, az aranykor. Jupiter négy évszakot
teremtett. A nyár heve és a tél szigora ellen oltalmat kellett keresni.
Már nem elégedtek meg a föld önkéntes adományával, művelni kezdték a
földet.
Harmadszor rézkor követé az arany s az ezüstkort,
Mely érzésre vadabb s iszonyú fegyverre serényebb,
Mégsem egész romlott. Az utolsó a durva, kemény vas.
Befészkelte magát tüstént minden bűn e feslett
Korba: szemérem, jog, hűség, erény elenyésztek,
Fészket volt helyükön fortély építe, csalárdság,
Csel, vétkes kincsszomj, birtokvágy s durva erőszak.
Szélnek ereszti a hajós vásznát, a szelet noha jól nem
Ismeri: s mely fennállt hegyeken, magasan, sok időig,
Nem látott vizeken himbált föl és le a csónak.
A földet, mely előbb, mint szél és nap fénye, közös volt,
Hosszú határokkal gondos mérnök jelölé ki.
A dús földtől már nemcsak gabnát követeltek
S más kellő tápszert; gyomrába hatolt be az ember
S mik rejtetten, nem messze rakattak le a Styxhez,
A gonosz útra vivő kincsek kikerülnek alulról.
A bűntermő vas, meg az annál kárhozatosabb fém:
Sárga arany feljött; föl a harc, mely harcol ezekkel.
Ez véres kézzel veri csörgő fegyvereit össze.
Étket rablás hoz, vendégtől társa se biztos.
Vő se ipától, nincs testvérek közt sem egyesség,
A férj nejének vermet váj, néki viszont ez,
Sápadtszín mérget kever undok mostohaasszony,
A fiú időnap előtt kérdi, hány éves az apja.
Halva a szeretet; a szűz Asträa – az utolsó
Mennyei társai közt – a véres földrül odább szállt.