valami bűntudatféle, amiért megmentője a legutóbbi órákban eszébe sem
jutott. Vajjon sikerülni fog-e megtalálni azt a házat? Nos, ez nem
lehetett különösen nehéz feladat. A kérdés csak az: mit csináljon
azután? Tegyen följelentést a rendőrségen? Ez kellemetlen
következményekkel járhat éppen arra az asszonyra nézve, aki talán
feláldozta magát, vagy legalább is kész volt feláldozni magát érte. Vagy
forduljon valami magándetektívhez? Úgy érezte, hogy ez meglehetősen
izléstelen és hozzá nem méltó dolog volna. De hát mit tehet mást? Neki
magának nincs ideje és valószínűleg tehetsége sem ahhoz, hogy ügyesen
elvégezze a szükséges nyomozásokat. Titkos társaságról van szó? Nos
igen, mindenesetre titkos ez a társaság. De egyik mégis ismerte a
másikat? Arisztokraták, vagy talán éppen az udvarhoz tartozó emberek?
Néhány főhercegre gondolt, akikről föl lehetett tételezni ilyesfajta
csínytevést. És a hölgyek? Valószínűleg… valószínűleg örömtanyákon
szedték össze őket. Nem, ez azért nem volt egészen bizonyos.
Mindenesetre válogatott áru. És az az asszony, aki feláldozta magát
érte? Feláldozta magát? Miért akarja ő folyton bebeszélni magának, hogy
ez valóban áldozat volt! Komédia. Természetes, hogy ez az egész csak
komédia volt. Tulajdonképpen még örülnie kellene, hogy ilyen olcsón
megszabadult. Nos, ő mindenesetre úgy viselkedett, ahogy úriemberhez
illik. Ezek a lovagok láthatták, hogy nem valami jött-menttel van
dolguk. Ezt valószínűleg észre is vették. Az a valószínűség, hogy ő
mégis fontosabb volt az asszonynak, mint ezek a főhercegek, vagy mi a
csudák.
A Liebhartstal végén, ahol az út már erősen emelkedett, kiszállott és
elővigyázatosságból elküldte a kocsit. A halványkék égen fehér
felhődarabok úsztak és a nap tavaszias melegséggel sütött. Visszanézett
– nem látott semmi gyanúsat. Sehol egy kocsi, sehol egy gyalogos ember.
Lassan nekiindult a hegynek. Csakhamar melegnek találta felöltőjét;
levetette és vállára dobta. Most odaért arra a helyre, ahol jobbkézfelé
kellett lennie annak az uccának, amelyben a titokzatos ház állott; nem
lehetett tévedés; az ucca lefelé lejtőződött, de egyáltalán nem olyan
meredeken, mint ahogy a tegnapi út alatt gondolta. Csendes ucca volt. Az
egyik ház előtt a kertben gondosan szalmába burkolt rózsatövek állottak,
a következőben egy gyermekkocsit látott, amelyet egy tetőtől talpig
kékbe öltözött kisfiú tologatott ide-oda és a magas földszinti ablakból
mosolyogva nézte egy fiatal asszony. Aztán egy beépítetlen telek
következett, majd egy magaskerítésű, elvadult kert, aztán egy kis villa,
aztán egy rét, és most, semmi kétség – ez volt az a ház, amelyet
keresett. Egyáltalában nem volt nagy vagy pompás külsejű; egyemeletes,
szerény empírestílusú és láthatólag nem régen tatarozott villa volt. A
zöld ablakellenzők mindenütt le voltak eresztve, és semmi jel sem
mutatta, hogy a villában laknék valaki. Fridolin körülnézett. Teremtett
lélek nem mutatkozott az uccában, csak távolabb lenn ment két gyerek,
könyvvel a hóna alatt. Ott állott a kert ajtaja előtt. Most mit
csináljon? Egyszerűen sétáljon vissza? Ez aztán igazán nevetséges ötlet
volt. Kereste a villamos csengőt. És ha most kinyitják a kaput, mit
mondjon? Nos, egész egyszerűen megkérdezi, nem adnák-e ki nyárára ezt a
csinos kis nyaralót? De ebben a pillanatban kinyílt a ház kapuja,
egyszerű reggeli livrébe öltözött öreg inas jött ki rajta és jött lassan
kifelé a kerti ajtóhoz vezető keskeny gyalogúton. A kezében levelet
tartott és ezt a rács között némán kidugta Fridolinnak, aki reszketett
az izgalomtól.
– Nekem szól? – kérdezte akadozva.
A szolga bólintott, aztán megfordult, bement és a ház kapuja becsukódott
mögötte. Mit jelentsen ez? tünődött Fridolin. Talán éppen _ő_ küldi?
Lehetséges, hogy éppen az _övé_ a ház?… Gyorsan megindult felfelé az
uccán és csak most vette észre, hogy a borítékon a neve állott, hosszú,
szarkaláb betűkkel. A sarkon felbontotta a levelet; kivette a papírlapot
a borítékból és ezt olvasta: „Hagyjon fel kutatásaival, amelyek amúgy
sem vezethetnek célra, és tekintse ezt második figyelmeztetésnek. Az ön
érdekében reméljük, hogy nem lesz szükség harmadik figyelmeztetésre.“
A papírlap kiesett a kezéből.
Ez az üzenet minden tekintetben csalódást okozott neki, de főleg egészen
más volt, mint amilyenre botorul számított. A levél hangja mindenesetre
feltünően tartózkodó volt és hiányzott belőle minden élesség. Érezni
lehetett rajta, hogy azok az emberek, akik ezt az üzenetet küldték, egy
cseppet sem érezték magukat biztonságban.
Második figyelmeztetés? Mit jelentsen ez? Vagy úgy, hiszen az éjszaka
már megkapta az elsőt.
De miért _második_ és miért nem _utolsó_? Mégegyszer próbára akarják
tenni a bátorságát? Valamilyen próbát kell talán kiállnia? És honnan
tudták a nevét? Ezen ugyan nem volt semmi csodálatos, mert valószínűleg
Nachtigallt kényszerítették, hogy elárulja. És különben is –
önkénytelenül elmosolyodott, hogy ez eddig nem jutott eszébe – a kabátja
bélésébe bele volt varrva a neve és a pontos címe.
De ha nem tudott is többet, mint ezelőtt, – a levél mégis megnyugtatta,
anélkül, hogy meg tudta volna indokolni, miért. Különösen az a
meggyőződése érlelődött erőssé, hogy az az asszony, akinek sorsáért
aggódott, még életben van és csak tőle függ, hogy rátaláljon, ha
elővigyázatosan és ravaszul fog hozzá a kutatáshoz.
Amikor kissé fáradtan, – de valami különös, felszabadult hangulattal,
amelyet azonban ő maga is csalókának érzett, – hazaért, Albertina és a
gyermek már megebédeltek, de még ott maradtak vele az asztalnál, amíg ő
is elfogyasztotta az ebédjét. Most hát itt ült vele szemben az az
asszony, aki az éjszaka nyugodtan nézte végig, hogyan feszítik őt
keresztre, itt ült angyali tekintettel, mint háziasszony és mint anya és
mégis, legnagyobb csodálkozására, semmiféle gyűlöletet sem érzett
iránta. Izlett neki az étel; kissé izgatott, de alapjában jókedvű volt
és szokása szerint élénken megtárgyalta a hivatásával járó apró-cseprő
napi eseményeket, különösen az orvoskar személyi kérdéseit, amelyekről
mindig részletesen tájékoztatni szokta Albertinát. Elmesélte, hogy
Hügelmann kinevezése már annyi, mint bizonyos és elmondta tervét, hogy
ismét és az eddiginél nagyobb energiával nekifekszik a tudományos
munkálkodásnak. Albertina már ismerte ezeket a fellobbanásokat, tudta
jól, hogy nem szoktak sokáig tartani és enyhe mosollyal árulta el
kételkedését. Fridolin azonban erősködött, mire aztán Albertina, hogy
elcsitítsa, szelíden megsímogatta a homlokát. Ekkor a férfi alig
észrevehetően megrázkódott és a gyermek felé fordult, hogy így ne
kelljen homlokán éreznie a kínos érintést. Ölébe vette a kicsikét és
éppen térdén kezdte ringatni, amikor a szobalány jelentette, hogy néhány
páciense már várakozik reá. Fridolin fellélekzett, futólag megjegyezte,
hogy Albertina meg a gyermek felhasználhatnák sétára a szép napos
délutánt, aztán besietett a rendelőjébe.
A következő két óra leforgása alatt Fridolin hat régi és két új
pácienssel foglalkozott. Minden egyes esetet a legnagyobb alapossággal
vizsgált meg, jegyzeteket csinált, gyógymódot rendelt – és közben örült,
hogy a hét utolsó, csaknem teljesen ébren töltött éjszaka után milyen
csodálatosan frissnek és tiszta agyúnak érzi magát.
A rendelés végeztével szokása szerint mégegyszer érdeklődött az asszony
és a gyermek iránt és elégülten állapította meg, hogy Albertinánál éppen
az anyja van látogatóban, a kislány pedig francia leckét vesz a
kisasszonytól. Csak a lépcsőn jutott megint eszébe, hogy életének ez a
rendje, egyensúlya és biztonsága puszta látszat és hazugság csupán.
Annak ellenére, hogy lemondotta a délutáni vizitet, ellenállhatatlanul
hajtotta valami, hogy az osztályát felkeresse. Két kóresete volt ott,
amelyek az általa tervezett tudományos munka szempontjából különösen
fontosak voltak, és most jobban érdekelték, mint ezelőtt. Aztán még el
kellett intéznie egy beteglátogatást a belvárosban és így este hét óra
lett, mire a Schreyvogelgasse-i öreg házhoz eljutott. Most, amikor
felpillantott Marianne ablakára, a leány képe, amely eddig csak
halványan élt benne, egyszerre élesebbé vált, mint minden más nőé. Nos –
itt nem érhette csalódás. Itt minden különösebb erőpazarlás nélkül
elkezdhette a bosszú munkáját, itt nem volt akadály, nem volt veszély;
az, ami mást talán visszarettentett volna, az a gondolat, hogy árulást
követ el a vőlegénnyel szemben, őt talán még inkább csábította.
Igen, igen: csalni, hazudni, komédiázni, itt is, ott is, Marianne-nal
szemben, Albertinával szemben, ezzel a jó Roediger doktorral szemben, az
egész világgal szemben; – kétféle életet élni, egyfelől a derék,
megbízható, nagyjövőjű orvost, a hű férjet és családapát játszani, – és
ugyanakkor másfelé a gazembert, a csábítót, a cinikust, aki egyformán
játszik a férfiakkal és nőkkel, ahogy éppen kedve tartja – ezt a
gondolatot pompásnak érezte ebben a pillanatban; – és a legpompásabbnak
tartotta benne, hogy később, majd egyszer, ha Albertina már tökéletes
biztonságban érzi magát nyugodt házasságában és családi életében, akkor
majd hűvösen mosolyogva bevallja neki bűneit, hogy így álljon bosszút
rajta mindazért a keserűségért és szégyenért, amit álmával okozott neki.
A kapuban szembetalálkozott Roediger doktorral, aki ártatlan
jóindulattal nyujtotta feléje kezét.
– Hogy érzi magát Marianne kisasszony? – kérdezte Fridolin. –
Megnyugodott már kissé?
Roediger doktor vállat vont.
– Ő már régen el volt készülve rá, hogy ez lesz a vége a dolognak,
doktor úr. Csak mikor ma délben elvitték a holttestet…
– Ó, hát már el is vitték?
Roediger doktor bólintott.
– Holnap délután három órakor lesz a temetés…
Fridolin maga elé bámult.
– Most valószínűleg – rokonok vannak fenn Marianne kisasszonynál?
– Ó nem – felelte Roediger doktor –, most egyedül van. Bizonyára örülni
fog, hogy önt láthatja, doktor úr. Holnap már úgyis kivisszük őt
Mödlingbe, az anyám meg én – és Fridolin udvariasan érdeklődő
pillantására hozzátette: – A szüleimnek ugyanis van ott egy kis házuk.
Hát a viszontlátásra, doktor úr. Még rengeteg elintézni valóm van. Hja,
sok dolgot ad az ilyen – eset! De remélem, doktor úr, még fenn találom,
ha visszajövök.
Azzal kilépett az uccára.
Fridolin pillanatig tétovázott, aztán lassan felment a lépcsőn.
Csengetett és Marianne maga jött ajtót nyitni. Feketébe volt öltözve,
nyakában fekete gyöngysorral, amelyet Fridolin még sohasem látott rajta.
A lány arcát halvány pirosság öntötte el.
– Sokáig váratott magára – mondta gyönge mosollyal.
– Bocsásson meg, Marianne kisasszony, de ma borzasztó elfoglalt napom
volt.
A halottasszobán keresztül, amelyben most üresen állott az ágy, bement a
lány után abba a szobába, ahol tegnap a fehér egyenruhás tiszt képe
alatt megírta a tanácsos halotti bizonyítványát. Az íróasztalon kis
lámpa égett, úgyhogy félhomály volt a szobában. Marianne hellyel kínálta
a fekete bőrdívánon, ő maga pedig szemben vele az íróasztalhoz ült.
– Éppen az imént találkoztam a kapuban Roediger doktor úrral. – Szóval
holnap ön már elutazik vidékre?
Marianne rábámult, mintha csodálkoznék a kérdés hűvös hangján és
egyszerre összeroppant, amikor a férfi csaknem kemény hangon folytatta:
– Ezt nagyon okosnak találom.
És Fridolin szakszerűen kifejtette, milyen jó hatással lesz reá a jó
levegő és az új környezet.
A lány mozdulatlanul ült a helyén, csak a könnyei peregtek az arcán
végig. Fridolin részvétlenül, sőt szinte türelmetlenül nézte; és az a
gondolat, hogy a lány talán már a következő pillanatban ismét lábai elé
fog esni és megismétli tegnapi vallomását, valóságos félelemmel töltötte
el. És míg a lány szótlanul ült, ő ridegen felkelt a helyéről.
– Bármennyire is sajnálom, Marianne kisasszony…
És az órájára nézett.
A lány fölemelte a fejét és Fridolinra nézett; a könnyei tovább
peregtek. A férfi szeretett volna legalább néhány meleg szót mondani
neki, de képtelen volt rá.
– Ön valószínűleg néhány napig vidéken marad – kérdezte erőltetetten. –
Remélem, ad majd hírt magáról… Roediger doktor úr egyébként azt mondja,
hogy nemsokára meglesz az esküvő. Engedje meg, hogy én már most
gratuláljak önnek.
A lány nem mozdult, mintha egyáltalán tudomásul sem venné a
gratulációját és a búcsúzását. A férfi feléje nyujtotta a kezét, de ő
nem fogadta el, amire Fridolin szinte szemrehányó hangon mondta:
– Nos hát, egész biztosra veszem, hogy értesíteni fog hogylétéről.
Viszontlátásra, Marianne kisasszony.
A leány csak ült a helyén, mintha kővé meredt volna. Fridolin kiment;
egy pillanatig még megállott az ajtóban, mintha még utoljára időt akarna
engedni neki, hogy utána kiáltson, a lány azonban elfordította a fejét
és az ajtó becsapódott a férfi mögött. Künn a folyosón valami
bűnbánatfélét érzett. Egy pillanatig arra gondolt, hogy visszamegy, de
rögtön érezte, hogy ez, minden mástól eltekintve, legalább is nevetséges
volna.
Most aztán mit csináljon? Hazamenjen? Nincs más tennivaló. Ma már úgysem
kezdhet többé semmihez. És holnap vajjon mihez kezd? Ügyetlennek és
gyámoltalannak érezte magát, minden kiszaladt a kezéből; minden
valószerűtlenné vált, az otthona, a felesége, a gyermeke, a hivatása,
sőt még ő maga is valószerűtlennek tünt fel önmagának, ahogy csapongó
gondolataival elfoglalva gépiesen ment előre az estébeborult uccán.
A Városház órája félnyolcat ütött. Egyébként nem is fontos, hány óra
van; mérhetetlen ideje van most mindenre. Senkivel és semmivel nem
törődött. Némi részvétet érzett saját maga iránt. Egész futólag, még
tervvé sem erősödve, az az ötlete támadt, hogy kimegy valamelyik
pályaudvarra, elutazik, mindegy, hogy hová, eltűnik az emberek elől,
akiket valaha is ismert, valahol idegenben újra felbukkan és új életet
kezd, mint egészen más, megújhodott ember. Eszébe jutottak bizonyos
sajátságos esetek, amelyekről lélektani munkákban olvasott, az
úgynevezett kettős élet esetei: egy rendezett viszonyok közt élő ember
hirtelen eltűnik otthonról, nyoma vész, hónapok vagy évek múltán kerül
vissza és nem emlékszik rá, hol volt ezalatt az idő alatt, de később
egyszer csak ráismer valaki, akivel valahol egy távoli országban
találkozott, anélkül, hogy a hazatért tudna az egészről. Ilyen dolgok
természetesen ritkán fordulnak elő, de hogy vannak, az kétségtelen. És
gyöngébb formában már Fridolin is átélt ilyesmit. Amikor például álomból
ébred az ember. A legtöbbre természetesen visszaemlékszik… De hát vannak
álmok, amelyek tökéletesen feledésbe mennek és amelyekből nem marad
vissza más, mint valami rejtélyes hangulat, vagy valami titokzatos
elfogódottság. Vagy amikor hosszú-hosszú idő mulva az ember
visszaemlékszik valamire, de már nem tudja biztosan, átélte-e a dolgot,
vagy csak álmodta. Csak álmodta?…!
És mialatt így elgondolkozva tovább ment, és közben önkénytelenül a
lakása irányában haladt, odaért annak a sötét és elég rosszhírű uccának
a közelébe, ahol nem egészen huszonnégy órával ezelőtt egy elzüllött
teremtés szegényes és mégis barátságos szobájában járt. Elzüllött? Miért
éppen ez a nő lenne elzüllött? És miért éppen ez az ucca volna
_rosszhírű_? Gonosz szokása az embernek, hogy szavaktól befolyásolva,
megbélyegez és elítél uccákat és sorsokat. Vagy talán alapjában véve nem
ez a fiatal lány volt a legkülönb, sőt a legtisztább mindazok között,
akikkel a különös véletlen az elmult éjszaka folyamán összesodorta? Még
most is némi megindulást érzett, ha rágondolt. És most eszébe jutott
tegnapi elhatározása; a legközelebbi boltban mindenféle édességet
vásárolt és amikor kis csomagjaival elsietett a házak mentén, szinte
örült annak a tudatnak, hogy helyes, sőt talán dícséretméltó dolgot
cselekszik. De azért felgyűrte a gallérját, amikor a kapun belépett,
kettesével sietett fel a lépcsőkön és bosszantotta a lakás csengőjének
túléles hangja; és fellélekzett, amikor egy rossz külsejű öregasszony
azt a felvilágosítást adta, hogy Mici kisasszony nincs odahaza. De
mielőtt még az asszony átvehette volna Mici részére a csomagot, egy
fiatal és elég csinos nő jött ki az előszobába valami fürdőköpeny-félébe
burkolózva és megkérdezte:
– Kit teccik keresni? A Mici kisasszonyt? No az aztán nem gyün egyhamar
haza.
Az öregasszony intett neki, hogy hallgasson; Fridolin azonban, mintha
csak azt kívánta volna, hogy megerősítsék régebbi föltevésében, egész
természetes hangon megkérdezte:
– Úgy-e, a kórházban van?
– Na igen, ha már úgyis tuggya az úr! Én azonban hálistennek egészséges
vagyok – mondta vidáman és egészen közel ment Fridolinhoz, rámosolyogva
és kihívóan riszálva kövér derekát, úgyhogy a fürdőköpeny szétnyílott
rajta. Fridolin kitérően így szólt:
– Erre jártam és fölnéztem, hogy valami csekélységet hozzak a Micinek –
és közben úgy érezte magát, mint egy gimnazista. Aztán egészen
megváltozott, szakszerű hangon kérdezte: – Melyik osztályon fekszik?
A fiatalabb nő erre megmondta egy professzor nevét, akinek klinikáján
néhány évvel ezelőtt Fridolin mint gyakorló orvos működött. Majd
jóindulatúan hozzátette:
– Aggya csak ide a csomagot, én beviszem neki hónap. Nyugodt lehet, hogy
nem fogom elenni előle.
Amikor Fridolin a kapun kilépett az uccára, érezte, hogy sírás
szorongatja a torkát; de tudta, hogy ez nem annyira a meghatottságtól
van, mint inkább azért, mert az idegei fokozatosan felmondják a
szolgálatot. Szántszándékkal gyorsabban és élénkebben kezdett menni,
mint ahogy az a hangulatához illett volna. Ez az élmény talán megint
annak a jele, hogy semmi sem sikerül neki? De miért? Hogy megmenekült
ekkora veszélytől, az elvégre jó jel is lehetett. És erről volt szó
csupán: menekülni a veszélytől? Még annyi sok minden más állott előtte!
nem is tudott volna most Albertinával találkozni. A mai éjszaka
rejtélyes asszonya után. Most persze már nem ért rá. És azonfelül jól
meg kell gondolnia, hogyan folytassa a kutatást. Persze, ha volna
valaki, akivel tanácskozhatna a dologról! De senki olyan nem jutott
eszébe, akit nyugodtan beavathatna az elmult éjszaka kalandjaiba. Évek
óta nem volt más bizalmas embere, mint a felesége, vele pedig igazán nem
tárgyalhatta meg ezt az esetet; sem ezt, sem mást. Mert akárhogyan
vesszük; az éjszaka keresztre feszíttette őt.
És erről jutott a tudatára annak, hogy miért halad éppen a lakásával
ellentétes irányban. Nem akart, nem is tudott volna most Albertinával
találkozni. A legokosabb az lesz, hogy megvacsorázik valahol házon
kívül, aztán megnézi azt a két beteget az osztályán és nem megy addig
haza – haza! – amíg bizonyosra nem veheti, hogy Albertina már elaludt.
Bement az egyik előkelő, csendes kávéházba a Városház közelében;
hazatelefonált, hogy ne várják vacsorára és gyorsan letette a kagylót,
nehogy Albertinának ideje legyen a telefónhoz jönni; aztán leült az
egyik ablak mellé és behúzta a függönyt. Az egyik távolabbeső sarokban
éppen most ült le egy úr, sötét felöltőben és egyébként is
hétköznapiasan öltözve. Fridolin úgy emlékezett, hogy ezt az arcot ma
már látta valahol. Ez természetesen puszta véletlen is lehetett. Kezébe
vett egy estilapot és éppen úgy, mint ahogy tegnap éjszaka egy másik
kávéházban, elolvasott itt is, ott is egy-két sort: tudósítások a
politika eseményeiről, színház, művészet, irodalom és mindenféle fajta
kisebb-nagyobb baleset. Egy színház leégett Amerikának valamelyik
városában, amelynek eddig még a nevét sem hallotta. Korand Péter
kéményseprőmester kiugrott az ablakon. Fridolin különösnek találta, hogy
kéményseprők is öngyilkosok lehetnek és önkénytelenül eltünődött, vajjon
ez az ember rendesen megmosakodott-e előbb, vagy úgy ahogy volt,
kormosan ugrott a semmibe. A Belváros egyik előkelő hoteljában ma reggel
megmérgezte magát egy nő, egy feltünően szép hölgy, aki D. bárónő néven
csak néhány napja szállott meg a hotelben. Fridolint azonnal valami
különös sejtés fogta meg. A hölgy reggel négy órakor jött haza két úr
kiséretében, akik a kapunál elbúcsúztak tőle. Négy órakor. Éppen abban
az órában, amikor Fridolin is hazaért. És – olvasta tovább – délben
súlyos mérgezés tünetei közt, eszméletlenül találták ágyában… Feltünően
szép fiatal hölgy… Nos, van még más feltünően szép fiatal hölgy is…
Semmi oka sem volt feltételezni, hogy D. bárónő, helyesebben a hölgy,
aki D. bárónő néven lakott a szállodában, és egy bizonyos másik hölgy
egy és ugyanaz a személy volna. És mégis – a szíve hevesen dobogott és
az ujságlap remegett a kezében. Az egyik előkelő belvárosi szállodában…
melyikben? – Miért ilyen titokzatos a hir…? Miért ilyen diszkrét?…
Letette az ujságot és észrevette, hogy ugyanakkor az az úr abban a
távoli sarokban egy nagy illusztrált lap mögé dugta az arcát. Fridolin
is rögtön újra kezébe vette az ujságot és abban a pillanatban biztosan
tudta, hogy D. bárónő senki más nem lehet, mint a ma éjszakai asszony…
Egyik előkelő belvárosi szállodában… Nem volt olyan sok, amely egy D.
bárónő szempontjából tekintetbe jöhetett… És most lesz, ami lesz, – ezt
a nyomot követnie kell. Odahívta a pincért, fizetett és ment. Az ajtóban
mégegyszer megfordult, hogy a sarokban ülő gyanus férfit megnézze. Az
azonban már akkorra csodálatosképpen eltűnt…
Súlyos mérgezés… De még életben van… Abban a pillanatban, amikor
rátaláltak, még élt. És végül is semmi oka sem volt azt hinni, hogy
menthetetlen. Mindenesetre azonban – élve vagy halva – meg fogja
találni. És látni is fogja, minden körülmények közt, akár életben van,
akár meghalt. Látni fogja; nincs ember a földön, aki meggátolhatná, hogy
lássa azt az asszonyt, aki miatta, nem: aki _helyette_ halt meg. Ha
tényleg ez az a nő, akkor ő, egyedül ő az oka a halálának. De persze,
hogy ez az a nő. Reggel négykor jött haza két úr kíséretében!
Valószínűleg ugyanez a két úr volt az, akik néhány órával később
Nachtigallt a vasúthoz vitték. Ezeknek az uraknak sem lehetett valami
nagyon tiszta a lelkiismeretük…
Ott állott a Városház előtti széles, nagy téren és figyelmesen
körülnézett minden irányba. Mindössze néhány embert látott, de a
kávéházbeli gyanus úr nem volt közöttük. És különben is – ezek az urak
féltek; most ő volt fölül.
Fridolin tovább sietett, a Ringen kocsiba ült, először a Bristolhoz
hajtatott és – mintha erre joga vagy megbízása lett volna – megkérdezte
a portást, hogy D. bárónő, aki ma reggel tudvalévőleg megmérgezte magát,
ebben a szállodában lakott-e. A portás egyáltalán nem csodálkozott el a
kérdésen, talán valami rendőrségi embernek, vagy más valamilyen
hivatalos közegnek nézte Fridolint, mindenesetre azonban igen udvariasan
fölvilágosította, hogy a sajnálatos eset nem náluk, hanem az Erzherzog
Karlban történt…
Fridolin azonnal tovább hajtatott a megjelölt szállodához és ott azt az
értesítést kapta, hogy D. bárónőt rögtön azután, hogy rátaláltak,
elszállították a Városi Kórházba. Fridolin érdeklődött, milyen
körülmények között történt az öngyilkossági kísérlet fölfedezése. Mi
volt az oka annak, hogy már délben utánanéztek egy hölgynek, aki csak
reggel négy órakor jött haza? Nos, egész egyszerű volt a dolog: két úr
(tehát megint két úr!) érdeklődött délelőtt tizenegy órakor a bárónő
után. Miután a hölgy ismételt telefónhívásra sem jelentkezett, a
szobalány bekopogott az ajtaján; amikor látták, hogy senki sem mozdult
és az ajtó belülről el van reteszelve, nem maradt más tennivaló,
minthogy betörjék az ajtót és akkor ott találták a bárónőt eszméletlenül
az ágyban. Rögtön értesítették a mentőket és a rendőrséget.
– És a két úr? – kérdezte élesen Fridolin és úgy tünt magának, mint
valami detektív.
– Nos, a két úr, – ez mindenesetre meggondolandó körülmény volt, – a két
úr közben nyomtalanul eltünt. Egyébként pedig kizárt dolog, hogy
Dubieski bárónőről volna szó, bár a hölgy ezen a néven jelentette be
magát a szállóban. Most szállott meg először a hotelben és ilyen nevű
család, legalább is nemesi család, egyáltalában nincsen.
Fridolin megköszönte a felvilágosítást és elsietett, mert az egyik
közeledő hoteligazgató kellemetlen kiváncsisággal nézegette; megint
beszállott a kocsiba és elhajtatott a kórházba. Néhány perc mulva a
betegfelvételi irodában megtudta, hogy az állítólagos Dubieski bárónőt a
második számú belső klinikán helyezték el, de délután ötkor, minden
orvosi fáradozás dacára – anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna –
meghalt.