azonban nehéz sóhajtás volt az, ami fölszakadt belőle. Az ügyeletes
tisztviselő némi csodálkozással nézett rá. Fridolin azonban gyorsan
összeszedte magát, udvariasan elköszönt és a következő percben már künn
is volt. A kórház kertje csaknem teljesen kihalt volt. Az egyik közeli
sétányon éppen most ment át egy lámpa alatt egy ápolónő, kékcsíkos
zubbonyban és fehér bóbitával. – Halott, – mondta Fridolin maga elé
meredve. Ha csakugyan ő az. De hátha mégsem ő? Hátha még él; hogyan
találja meg akkor?
Hogy az ismeretlen nő holtteste ebben a pillanatban hol van, az nem volt
kérdéses. Minthogy csak néhány órája halt meg, mindenesetre itt volt még
a hullakamrában, alig néhány száz lépésnyire innen. Neki mint orvosnak
nem lehetett nehéz bejutni még ebben a késő esti órákban sem. De – mi
keresnivalója volt ott? Hiszen csak a testét ismerte, sohasem látta az
arcát, csak halvány körvonalait azalatt a pillanat alatt, amikor ma
éjszaka elhagyta a tánctermet, vagy helyesebben, amikor kikergették
onnan. Hogy eddig nem jutott eszébe ez a körülmény, annak az volt az
oka, hogy az elmult órák alatt, amióta elolvasta azt az ujsághírt, az
öngyilkos nő ismeretlen arcát mindig mint Albertina arcát képzelte el,
sőt, most borzadva ébredt a tudatára, hogy felesége az egész idő alatt a
keresett nő képében lebegett előtte.
És mégegyszer föltette magában azt a kérdést, hogy mi tennivalója van
tulajdonképen a hullakamrában? Hiszen ha életben találta volna, akár ma,
akár holnap, akár évek mulva, bármikor, bárhol és bármilyen
környezetben, feltétlenül ráismert volna a járásáról, a fejtartásáról és
főleg – úgy hitte – a hangjáról. Most azonban csak a testét fogja látni,
egy halott nő testét, és az arcát, amelyből csak a szemeit ismerte, – a
szemeit, amelyek most már élettelenek. Igen – csak ezeket a szemeket
ismerte, meg a haját, amely abban a végső pillanatban, amikor őt
kikergették a teremből, kibomlott és elfödte a meztelen testét. Elegendő
ennyi ahoz, hogy csalhatatlanul megállapítsa, ő az, vagy sem?
És lassú, vontatott léptekkel megindult a pathológiai bonctani intézet
jólismert udvara felé. Az ajtó nyitva volt, úgy hogy nem is kellett
csöngetnie. A kőpadló visszhangzott a lába alatt, miközben áthaladt a
gyéren megvilágított folyosón. Fridolint körülvette a vegyszereknek az a
megszokott és szinte jóleső illata, amely elfojtotta az épületbe
beitatódott nehéz szagot. Bekopogott a csontkamra ajtaján, mert azt
remélte, hogy valamelyik segédorvost még munkában találja. – Tessék, –
mondta nyersen egy hang és Fridolin belépett a magas és szinte
ünnepélyesen kivilágított terembe, amelynek közepén, – mint Fridolin
várta – régi iskolatársa, Adler doktor intézeti asszisztens éppen
felnézett a mikroszkópból és felkelt a helyéről.
– Ó, kedves kollégám, – üdvözölte Adler doktor kissé kedvetlenül és
főleg csodálkozva, – minek köszönhetem a szerencsét ebben a szokatlan
időben?
– Bocsáss meg, hogy zavarlak, – mondta Fridolin. – Látom javában benne
vagy a munkában.
– Mindenesetre, – válaszolta Adler azon az éles hangon, amely még
diákkori maradvány volt nála. Majd valamivel könnyebben hozzátette: – Mi
mást csinálhatna az ember éjnek idején ezekben a szent csarnokokban? Te
azonban természetesen legkevésbé sem zavarsz. Miben állhatok
szolgálatodra?
Majd mikor Fridolin nem felelt mingyárt, így szólt: – Az Addison-hulla,
amelyet ma átküldtetek hozzánk, még tisztán és érintetlenül fekszik itt.
Holnap reggel nyolc harminckor boncoljuk.
Fridolin tagadó kézlegyintésére így válaszolt: – Vagy úgy: a
pleuratumor-eset! Nos, a histológiai vizsgálat kétségtelenül sarkomát
igazolt. Igy hát nem kell szemrehányást tennetek magatoknak.
Fridolin a fejét rázta.
– Nem hivatalos ügyről van szó.
– Annál jobb, – mondta Adler, – már azt hittem, a rossz lelkiismeret
kerget ide éjnek idején.
– A rossz lelkiismerethez, vagy legalább is a lelkiismerethez már inkább
köze van a dolognak, – válaszolta Fridolin.
– Óh!
– Röviden arról van szó, – igyekezett elfogulatlan hangon beszélni, –
hogy szeretnék felvilágosítást kapni egy nőről, aki ma este a második
számú klinikán morfiummérgezésben halt meg és aki most bizonyára itt
fekszik. Bizonyos Dubieski bárónő. – Majd valamivel gyorsabban
folytatta: – Nekem ugyanis az a gyanum, hogy ez az állítólagos Dubieski
bárónő azonos valakivel, akit évekkel ezelőtt úgy felületesen ismertem.
Most érdekelne megtudni, hogy a feltevésem helyes volt-e?
– Suicidium? – kérdezte Adler.
Fridolin bólintott a fejével.
– Igen, öngyilkosság, – fordította le a latin kifejezést, mintha ezzel
is hangsúlyozni akarta volna az ügy privát jellegét.
Adler nevetve rámutatott ujjával Fridolinra.
– Boldogtalan szerelem nagyságod iránt?
Fridolin kissé bosszúsan tiltakozott:
– Dubieski bárónő öngyilkosságának semmi köze az én személyemhez.
– Kérlek, kérlek, nem akarok indiszkrét lenni. Mingyárt meggyőződhetünk
róla, hogy itt van-e. Tudtommal ma este nem jött semmiféle megkeresés a
törvényszéki orvostani intézettől. Tehát mindenesetre itt lesz…
Bírósági vizsgálat, villant át Fridolin agyán. Ez is megtörténhetik. Ki
áll jót érte, hogy a nő öngyilkossága valóban önkéntes elhatározásból
fakadt-e? Ismét eszébe jutott az a két úr, akik oly hirtelen tüntek el a
szállodából, miután az öngyilkossági kísérletről értesültek. Ebből az
esetből még szenzációs bűnügy fejlődhetett. Az is meglehet, hogy őt
magát, Fridolint, is beidézik tanuként, sőt nem tudta, nem volna-e
kötelessége már előbb önként jelentkezni tanuvallomásra a bíróságnál?
Átment a folyosón Adler doktor után a szemközt levő ajtóig, amely félig
nyitva állott. A kopár, magas termet szegényen világította meg egy
kétágú gázlámpa két szabadon lobogó, de kissé lecsavart lángja. A
tizenkét-tizennégy hullaasztal közül csak néhány volt elfoglalva.
Egy-két test egészen meztelen volt, a többi vászontakaróval volt
lefödve. Fridolin odament az első asztalhoz, mingyárt az ajtó mellett,
és óvatosan félrehúzta a takarót a hulla fejéről. Adler doktor villamos
zseblámpájának fénye éles világítással tűzött oda. Fridolin sárga,
szürkeszakállas férfiarcot látott maga előtt és rögtön be is takarta a
lepellel. A következő asztalon egy sovány fiú meztelen teste feküdt.
Adler doktor pedig odaszólt a legközelebbi asztal mellől:
– Egy hatvan és hetven év közötti nő, valószínűleg ez sem lesz az.
Fridolin azonban, mintha valami vonzotta volna, a terem végébe ment,
ahonnan egy asszonyi test világított fakó fénnyel feléje.
A fej oldalt billent; a hosszú fekete hajfonatok csaknem a földig értek.
Fridolin önkénytelenül kinyujtotta a kezét, hogy a fejet helyére tolja,
de hirtelen visszahökkent valami borzongással, amelyet pedig mint orvos
egyébként nem ismert. Adler doktor is odaért és hátrafelé mutatva így
szólt:
– Azok közül egyik sem lehet… ez volna az?
És villamos lámpájával megvilágította a nő fejét, amelyet Fridolin –
borzongását leküzdve – éppen kétkézre fogott és kissé fölemelt. Félig
lehunyt szemhéjakkal egy fehér arc meredt rá. Az alsó állkapocs lazán
lógott le, és a keskeny, felhúzott felső ajak mögött látni lehetett a
kékes foghúst és a fogak fehér sövényét. Nem lehetett megállapítani,
hogy az arc valaha, talán még tegnap, szép volt-e: most teljesen
semmitmondó, üres, halott arc volt. Éppen úgy lehetett egy tizennyolc
éves, mint egy harmincnyolc éves nő arca.
– Ő az? – kérdezte Adler doktor.
Fridolin önkénytelenül lejjebb hajolt, mintha átható pillantással
feleletet tudna kicsikarni a megmerevedett vonásokból. És ugyanakkor
biztosan érezte, hogy ha ez valóban az _ő_ arca, ha ezek valóban az _ő_
szemei, ha ezek ugyanazok a szemek, amelyek tegnap még az élet forró
tüzével kapcsolódtak az övébe, akkor sem lehet benne sohasem bizonyos,
nem tudhatja – és nem is akarja tudni biztosan. A fejet gyöngéden
visszahelyezte az asztallapra és a villanylámpa fényét követve
végigjártatta tekintetét a halott testen. Az ő teste volt vajjon? – az a
csodálatos, virágzó test, amely után tegnap olyan kínlódva vágyakozott?
Látta a sárgás, ráncos nyakat, látta a két kicsiny, lányos, de kissé már
petyhüdt keblet, amelyek között, mintha a kezdődő enyészet jelzése
volna, a kékes bőr alatt borzalmas pontossággal rajzolódott ki a
mellcsont, látta a fakóbarna alsótest ívelését, látta a szépformájú
combokat, a gyengén kifelé hajló térdet, a sincsontok éles vonalát és a
karcsú lábakat, a befelé zsugorodott ujjakkal. Mindez egyik a másik után
bukott a homályba, mert a villanylámpa fénycsóvája gyorsan tette meg az
utat visszafelé, míg végül könnyű reszketéssel ismét megpihent a halvány
arcon. Fridolin, mintha valami rejtélyes hatalom hajtaná, mindkét
kezével megsimogatta a halott nő homlokát, az arcát, a vállát, a karját,
aztán mintegy szerelmeskedve összekulcsolta ujjait a halottéval; ezek az
ujjak merevek voltak, de mégis úgy tünt neki, mintha megmozdulnának,
hogy az övéhez símuljanak; az volt az érzése, mintha a félig lezárt
szemhéjak alól valami távoli, színtelen pillantás keresné az övét és
mintha mágikus vonzás húzná, lejjebb hajolt hozzá.
– Ejnye, mit csinálsz itt? – suttogta mögötte a doktor.
Fridolin lassanként magához tért. Kifejtette ujjait a halott ujjai
közül, megfogta keskeny csuklóját és gondosan, bizonyos pedantériával
odafektette a jéghideg kart a törzs mellé. Az volt az érzése, mintha ez
a nő most, éppen ebben a pillanatban halt volna meg. Aztán elfordult,
megindult az ajtó felé és a visszhangos folyosón keresztül visszatért a
munkaterembe, ahonnan az imént eljöttek. Adler doktor hallgatagon ment
mögötte és bezárta utánuk az ajtót.
Fridolin a mosdóhoz lépett.
– Engedd meg – mondta és gondosan megmosta a kezét lysollal és
szappannal. Úgy látszott, Adler doktor minden további szó nélkül
folytatni akarja félbenhagyott munkáját. Újra bekapcsolta a megfelelő
világítószerkezetet, megforgatta a mikrométercsavart és belepillantott a
mikroszkópba. Már újra fülig belemerült a munkájába, amikor Fridolin
odajött hozzá, hogy elbúcsúzzék.
– Nem akarod megnézni mégis ezt a preparátumot? – kérdezte.
– Minek? – kérdezte Fridolin szórakozottan.
– Nos, csak a lelkiismereted megnyugtatására – válaszolta Adler doktor,
mintha erővel dokumentálni akarta volna, hogy Fridolin látogatásának
mégis csak orvosi és tudományos célja van.
– Kiismered magad benne? – kérdezte, miközben Fridolin belenézett a
mikroszkópba. – Ez ugyanis még elég újszerű színezési módszer.
Fridolin bólintott, anélkül, hogy szemét levette volna az üvegről.
– Csaknem ideális – jegyezte meg –, mondhatom, valóban tökéletes
színkép.
És kérdezősködött az új technikai eljárás különböző részleteiről.
Adler doktor megadta a kívánt felvilágosításokat és Fridolin
kijelentette, hogy ennek az új módszernek előreláthatólag jó hasznát
fogja venni közeljövőre tervbe vett munkájánál. Engedélyt kért rá, hogy
holnap vagy holnapután megint eljöhessen további felvilágosításokért.
– Mindig szívesen állok rendelkezésedre – mondta Adler doktor, aztán
kikísérte Fridolint a visszhangos kőfolyosón át a kapuhoz, amelyet saját
kulcsával nyitott ki, mert időközben már becsukták.
– Te még maradsz? – kérdezte Fridolin.
– Természetesen – válaszolta Adler doktor –, hiszen ezek a
legtermékenyebb órák – úgy éjféltől hajnalig. Akkor legalább nem nagyon
zavarják az embert.
– Na, nem mondhatnám – mondta Fridolin kissé bűnbánó mosollyal.
Adler doktor megnyugtatólag átkarolta Fridolint, aztán némi
tartózkodással megkérdezte:
– Tehát – ő volt az?
Fridolin egy pillanatig habozott, majd szótlanul igent intett a fejével;
szinte nem is tudta, hogy bólintása könnyen felületes hazugság is
lehetett. Mert lehet, hogy az az asszony, aki itt benn fekszik a
hullakamrában, ugyanaz, akit huszonnégy órával ezelőtt Nachtigall vad
játékának hangjai mellett mezítelenül zárt karjaiba, de épúgy lehetett
ez a halott valaki más, valami ismeretlen, teljesen idegen nő, akit soha
nem látott ezelőtt; csak azt tudta: ha életben van is még az az asszony,
akit keresett, aki után vágyakozott, akit egy óráig talán szeretett is,
– aki itt feküdt a boltíves csarnokban, a gázlámpák pislákoló fényében,
mint árny az árnyak között, sötéten, céltalanul és kiterítve –, neki nem
jelentett, nem jelenthetett többé mást, mint az elmult éjszaka
enyészetnek induló, sápadt hulláját.
7.
Hazafelé sietett a sötét és kihalt uccákon keresztül és néhány perc
mulva, miután rendelőjében levetkőzött – épúgy, mint huszonnégy órával
ezelőtt –, amilyen halkan csak tudott, beosont a közös hálószobába.
Hallotta Albertina egyenletes, nyugodt lélekzetvételét és látta fejének
körvonalait a puha párnán. A gyöngédségnek, sőt az alázatnak olyan erős
érzése töltötte el a lelkét, amilyenre gondolni sem mert volna.
Elhatározta, hogy minél előbb, talán már reggel, elmeséli neki az elmult
éjszaka történetét, de úgy, mintha minden, amit átélt, csak álom lett
volna – és aztán, ha az asszony már átérezte és fölfogta kalandjainak
egész jelentéktelenségét, csak akkor fogja bevallani neki, hogy mindez
valóság volt. Valóság? – tünődött magában –, és ebben a pillanatban
Albertina arcához közel, a másik párnán, az ő saját párnáján
megpillantott valami sötét, körülhatárolt dolgot, amely mintha egy
emberi arc árnyéka lett volna. Egy pillanatra megállott a szívverése, de
a következő másodpercben már rájött, mi az; odakapott a párnához és
kezébe vette az álarcot, amelyet az előző éjjel viselt és amely ma
reggel, amikor a holmit összecsomagolta, figyelmét elkerülve
kicsúszhatott a csomagból és a szobalány, vagy maga Albertina
megtalálhatta. Így azután nem is volt kétsége afelől, hogy Albertina e
lelet alapján már sok mindent sejthetett, sőt valószínűleg sokkal többet
és sokkal rosszabbat, mint ami valójában történt. Az a mód azonban,
ahogy ezt értésére adta, az az ötlete, hogy a fekete álarcot maga mellé
tette a párnára, mintha az a férje rejtélyessé vált arcát jelentené; ez
a tréfás, szinte kötekedő mód, amelyben egyúttal szelíd figyelmeztetés
és megbocsátásra kész hajlandóság is rejlett, azt a biztos reményt
keltette Fridolinban, hogy az asszony – talán a saját álmára
visszaemlékezve – nem fogja nagyon a szívére venni, bármi is történt.
Fridolint azonban most már végleg elhagyta az ereje, az álarc kicsúszott
a kezéből és a földre hullott, ő pedig váratlanul hangosan és kínlódva
felzokogott, aztán lerogyott az ágy mellé és halkan belesírt a párnába.
Néhány perc telt el így; aztán érezte, hogy egy puha kéz símogatja a
haját. Ekkor fölemelte a fejét és lelke legmélyéből mondta:
– Mindent el fogok neked mondani.
Albertina előbb gyöngéd tiltakozást intett; de Fridolin megfogta a
kezét, ott tartotta a magáéban, aztán kérdő és egyben könyörgő
pillantást vetett rá; Albertina erre bólintott, ő pedig elkezdte a
vallomást.
A reggeli szürkület már keresztülderengett a lefüggönyözött ablakon,
mire Fridolin elbeszélése végére ért. Albertina egyetlen egyszer sem
szakította félbe holmi kíváncsiskodó vagy türelmetlen kérdéssel. Úgy is
érezte, hogy a férfi semmit sem hallgat el előtte. Nyugodtan feküdt,
karjait a nyaka alá kulcsolva, és sokáig nem szólalt meg még azután,
hogy Fridolin elhallgatott. Végre is a férfi, amint ott feküdt mellette,
föléje hajolt, nézte a mozdulatlan arcát és nagy kék szemeit, amelyekben
már a hajnal fénye csillogott, és félő reménykedéssel megkérdezte:
– Mit tegyünk most, Albertina?
Az asszony rámosolygott és csak rövid hallgatás után felelte:
– Azt hiszem, legyünk hálásak a sorsnak, hogy épen kerültünk ki minden
kalandból, – abból is, ami valóban megtörtént, abból is, amit csak
álmodtunk.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte a férfi.
– Olyan biztos, amilyen biztosan hiszem, hogy egy éjszaka, sőt egy egész
emberélet valamennyi eseménye együtt sem jelenti a teljes, igazi, benső
valóságot.
– És egyetlen álom sem pusztán csak álom – sóhajtotta a férfi.
Albertina mind a két kezével megfogta a férje fejét és gyöngéden
odavonta a keblére.
– Most azonban – mondta –, nagyon hosszú időre – felébredtünk.
– Örökre – akarta mondani a férfi, de mielőtt még a szót kimondhatta
volna, Albertina lezárta ujjával az ajkát és szinte magában suttogva ezt
mondta:
– Sohase kísértsük a jövőt.
Így feküdtek mind a ketten, szótlanul, félálomban, de álmok nélkül,
nagyon-nagyon közel egymáshoz, amíg – mint minden reggel – hét órakor
kopogtattak az ajtón, az ucca megszokott zaja behatolt a szobába,
diadalmas napsugár tört be a függönyrésen, derűs gyermekkacaj csendült
föl mellettük – és újra kezdődött az élet.
=A REGÉNY MESTEREI=
sorozatnak az a célja, hogy egyrészt szórakoztassa az életharcban
elfáradt, üdülést kereső olvasót, másrészt megteremtse a hidat közte és
a legujabb európai szellemi áramlatok között.
A klasszikus, régi irodalom utvesztőjében rábizhatjuk magunkat az
irodalomtörténet vezetésére. Az élő irodalom örökkön változó uj utakat,
uj igazságokat kereső tömegében csak egy ilyen, válogatott könyvsorozat
segitségével találhatja meg az olvasó a maradandó értéket.
Kevés kora van a világtörténelemnek, amelynek irodalmi termése dusabb
volna, mint a XX. századé. Technikai és lelki átalakulások problémái
nyugtalanitanak minden embert és utmutatást, segitséget csakis az igazán
jó könyvek nyujtanak.
A _Regény Mesterei_ sorozat a jó könyvek ilyen elitcsapata. Kitünő
tartalommal, tetszetős egyenruhában a kultura harcosainak legderekabb
katonáit mutatja be az olvasónak. A sorozat kötetei kb. 100.000
példányban forognak közkézen és minden olvasó számára hozzáférhetővé
teszik a mai világirodalom legbecsesebb alkotásait.
=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
=KELLERMANN SCHELLENBERG TESTVÉREK=
Fordította: _Peterdi István_.
A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.
=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 75.000=
A mai zilált életben minden ember más létformák után vágyakozik.
Kellermann regénye testet ad e titkos sóvárgásnak, mert a két ellentétes
jellemü Schellenberg-fiu történetében két különböző sorsot él át az
olvasó. Schellenberg Vencel sorsa azokat fogja érdekelni, akik
nagyvilági élet után vágyakoznak és érzéki örömökben keresik az
orvosságot az élet céltalanságának az érzése ellen. Az álmaik müvészi
kiélését kereső olvasók másik tipusa a másik fiu, Schellenberg Mihály.
Benne találják meg a magas célokra törő, ernyedetlenül dolgozó
idealistát és utópistát. Aki finomlelkü, graciózus, egyszerü, igaz,
szerető nőről álmodik, az kövesse a regényben Florián Zsenni életét. Aki
pedig ékszertestü, sátán-tüzü, démoni nőre vágyakozik, olyanra, aki
mohó, életsóvár, érzéki, de hideg, kegyetlen, férfipusztitó is: itt
találkozik vele Raucheisen Eszter alakjában.
=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
=WASSERMANN LAUDIN ÉS CSALÁDJA=
Fordította: _Peterdi István_.
A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.
=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 75.000=
Laudin válóperekkel foglalkozó zseniális ügyvéd, akinek tapasztalatai
feltárják a modern házasság rettenetes titkos sebeit. Ezernyi
érdekfeszitő példán mutatja be, hogy a mai házasélet milyen tarthatatlan
és mennyi szörnyü szenvedéssel jár. Kegyetlen hüséggel festi le a
nagyvárosi férj és a nagyvárosi feleség összes tipusait. De a regény
befejezése sejteti, miként lehetne a házasság megkövesedett
intézményének boldogságot és üdvösséget hozó uj tartalmat adni.
A nagy ügyvéd maga is kisértésbe esik és egy szinésznőnek, egy romlott,
de hallatlanul izgató modern szirénnek a hálójába kerül. De Laudin
felesége olyan asszony, aki ösztönös lelki nemességétől vezettetve meg
tudja menteni a férjét magának és önmagának.
Wassermannt, ezt a mély problémákkal foglalkozó, elit-lelkekhez beszélő
finom német irót eddig még nem ismerték nálunk érdemeihez képest eléggé
és büszkék vagyunk rá, hogy Wassermannt közelebb hoztuk a magyar
közönséghez.
=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
=H. G. WELLS TONO BUNGAY=
Forditotta: _Rényi Arthur_.
A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.
=Ára füzve K 85.000 egész vászonkötésben K 107.500=
Méltóbb névvel alig indulhatott volna meg hóditó utjára a _Regény
Mesterei_, mint H. G. Wells nevével, aki müveiben az igazi nagy iró
minden kvalitásait egyesiti, teremtő fantáziát, mély filozófiát,
csalhatatlan megfigyelőképességet, meleg kedélyt és igaz
emberszeretetet. Azon kevesek közé tartozik, akik már életükben
halhatatlanná váltak. Sok-sok millió tagból álló lelkes olvasó-serege
körében minden müve közt talán a Tono-Bungay a legkedveltebb. Sokan
meghatottsággal, szeretettel, rajongással olvassák és kezükbe veszik
ujra meg ujra.
Egy hirtelen meggazdagodott és ép olyan gyorsan tönkrement kalandor
története. Széditő reklámmal elhiteti, hogy a Tono-Bungay nevü
értéktelen kotyvalék erőt és egészséget ad. Óriási vagyont szerez vele,
gyárak, trösztök, paloták ura lesz, mig végre a hazugságra alapitott
humbugpirámis összedül, mint egy kártyavár.
A társadalom keresztmetszete ez a könyv és az egész kommerciális
civilizáció fényképe. Igazi mestermü, páratlan korrajz, mély homoru,
derüs olvasmány.
=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
=H. G. WELLS AZ ISTENEK ELEDELE=
Forditotta: _Rényi Arthur_.
A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.
=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 72.500=
H. G. Wells széles irodalmi munkásságának két szárnya van. Vannak meleg
szerelmi és társadalmi regényei, mint a Tono-Bungay és vannak
fantasztikus regényei, amelyeknek eredetisége és ötletessége bámulatos.
Egy ilyen Wells-regényt mutatunk be a Regény Mesterei ezen kötetében.
Két tudós feltalál egy szert, amely az élőlények növekedését
megsokszorozza. Tizenkétméteres emberek keletkeznek és ennek az uj,
óriási fajnak a terjedése konfliktusokat idéz fel. Az eddigi kis emberek
rossz szemmel nézik az óriások térfoglalását. Az óriások kis csapata
megerősitett várban védekezik a kis emberek tulereje ellen. Az istenek
eledelének első harcosai közül sokan elesnek az ádáz küzdelemben, de a
nagyság végső győzelmét semmi sem akadályozhatja meg, mert a növekedés
és a fejlődés az élet törvénye.
Wells mesteri kézzel rajzolja az elképzelt lehetőségek következményeit.
A regény lebilincselő, müvészi részletei közül kiemelkedik az első óriás
emberpár szerelmének poétikus elbeszélése.
=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
=H. G. WELLS ANNA VERONIKA=
Forditotta: _Esty Jánosné_.
A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.
=Ára füzve K 60.000 egész vászonkötésben K 85.000=
Az öntudatra ébredt, dolgozni akaró nő szabadságharca ez a könyv. Anna
Veronika szárnyaló fantáziáját, boldogság utáni vágyát elnyeléssel
fenyegeti a kispolgári társadalom maradisága. Keserü csalódásokon,
keserves munkán, börtönön keresztül vezet a megismerés utja. De a lány
végül is eléri célját, a szenvedések tüzében megtisztult, lehiggadt
igazi asszonyi boldogságot. A maradi angol középosztály megbolygatott
darázsfészek módjára zudul a kristályos levegőjü, uj hegycsucsokat
kereső szökevénye után. Szörnyüködő rokonok, álszenteskedő ismerősök,
hideg, számitó férfiak próbálják visszarántani a mozdulatlanságba. A
leány menekülése közben megtalálja az igazi férfi karját és az átsegiti,
kimenti őt szorongatott helyzetéből. Laboratóriumi munkák leirása, a
suffragette-mozgalom története és még sok más érdekes mozgalmasság hü
képe szinesiti a mindvégig lélekzetfojtón izgalmas regény menetét.
=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
=MAURIAC A SZERELEM SIVATAGJA=
Forditotta: _Kosztolányi Dezső_.