elnyújtózott mellette. De óvakodott attól, hogy hozzáérjen. Közöttünk
van a kard, emlékezett vissza arra a tréfás megjegyzésre, amelyet
hasonló alkalommal tett egyszer. Mind a ketten hallgattak, nyitott
szemekkel feküdtek egymás mellett és mindegyik érezte, milyen közel és
mégis milyen távol van a másik. Kis idő mulva Fridolin felkönyökölt és
hosszasan nézte a feleségét, mintha többet is láthatna belőle, mint az
arca körvonalait.
– Mondd el az álmodat! – szólalt meg újra hirtelen és úgy látszott,
mintha Albertina csak erre a felszólításra várt volna. Odanyujtotta a
kezét Fridolinnak; a férfi megfogta a kezet és megszokott mozdulattal,
inkább szórakozottságból, mint gyöngéden átkulcsolta vékony ujjait. És
az asszony elkezdte:
– Emlékszel még a wörthi tó mellett a kis villában arra a szobára, ahol
a szüleimmel laktunk azon a nyáron, amikor eljegyeztük magunkat?
A férfi bólintott.
– Az álom ugyanis úgy kezdődött, hogy én, nem tudom már honnan, beléptem
ebbe a villába – mint egy színésznő a színpadra. Csak annyit tudtam,
hogy szüleim úton vannak és engem egyedül hagytak. Ezen csodálkoztam is,
mert másnapra volt kitűzve az esküvőnk. De a menyasszonyi ruhám még nem
volt otthon. Vagy talán mégis tévedtem? Kinyitottam a szekrényt, hogy
meggyőződjem róla, de a menyasszonyi ruha helyett egész halom más ruha
függött ott, nem is ruhák voltak, inkább jelmezek, színpadiasak,
díszesek, napkeletiek. Melyiket vegyem fel az esküvőre? – tünődtem. De
ekkor a szekrény hirtelen bezárult, vagy eltűnt, már nem tudom. A
szobában egész világos volt, de az ablakon kívül sötét éjszaka…
Egyszerre csak ott állottál előttem, gályarabok eveztek oda veled, még
láttam őket eltűnni a homályban.
– Díszes ruha volt rajtad, csupa arany és selyem, az oldaladon egy ezüst
láncon tőr függött és kiemeltél engem az ablakon. Rajtam is most már
pompás ruha volt, mint egy hercegnőn és mind a ketten ott állottunk künn
a szabadban, a derengésben és a finom szürke felhő a lábunk alatt
szállott. A jólismert vidék volt: ott volt a tó, előttünk a hegység, még
a kis falusi házikókat is láttam, olyanok voltak, mintha egy
játékdobozból vették volna elő őket. Mi ketten azonban, te meg én, mi
ketten lebegtünk, nem is lebegtünk: röpültünk a felhők felett és én ezt
gondoltam: Ez tehát a mi nászutunk. Nemsokára azonban már nem
szállottunk, hanem egy hegyi úton mentünk fölfelé, tudod, az
Erzsébethegyre és egyszerre csak már magasan fenn voltunk a hegyek közt,
valami tisztásfélén, amelyet három oldalról az erdő vett körül, míg a
háttérben egy meredek sziklafal kapaszkodott az égnek. A csillagos ég
felettünk olyan kék és széles volt, amilyen nincs is a valóságban és ez
volt a nászágyunk mennyezete. Te átöleltél engem és nagyon, nagyon
szerettél…
– Remélhetőleg te is engem, – mondta Fridolin alig észrevehető gonosz
mosollyal.
– Azt hiszem én még sokkal jobban szerettelek, – válaszolta Albertina
komolyan. – De, – hogy magyarázzam meg neked, – a legodaadóbb ölelések
ellenére is a gyöngédségünk fájdalmas volt, mintha előre megéreztük
volna a reánkváró szenvedéseket. Egyszerre csak reggel lett. Tarka és
napfényes volt a mező, az erdő köröskörül harmattól nedves és a
sziklafalon napsugarak táncoltak. De nekünk kettőnknek már vissza
kellett mennünk a világba, az emberek közé; már itt volt a végső
pillanat az indulásra. De ekkor valami rettenetes történt. A ruháink
eltűntek. Borzalom fogott el, amelynek nem ismerem mását, a legteljesebb
megsemmisüléssel határos égő szégyent éreztem, egyúttal pedig haragot is
ellened, mintha egyedül te lettél volna az oka ennek a
szerencsétlenségnek, – és ez a rémület, szégyen és harag olyan hevesen
élt bennem, amilyet még sohasem éreztem éber állapotban. Te azonban
bűnösséged tudatában elrohantál, úgy amint voltál meztelenül, hogy
lemenj a hegyről és ruhát szerezz. És amint te eltűntél, egyszerre egész
jókedvű lettem.
– Nem sajnáltalak téged, nem is aggódtam érted, egyszerűen csak örültem,
hogy egyedül vagyok; boldogan körülszaladgáltam a réten és énekeltem:
azt a táncmelódiát, amelyet az álarcosbálon hallottunk. A hangom
csodálatosan csengett és azt kívántam, bárcsak ott lenn a városban is
meghallanák. Ezt a várost nem láttam, de _tudtam_, hogy van. Ott feküdt
mélyen alattam és magas fal vette körül; egész fantasztikus volt ez a
város, nem is tudom leírni neked. Nem éppen keleties, nem is ó-német és
mégis hol az egyik, hol a másik; mindenesetre valami régen és örökre
elsüllyedt város volt. Én azonban hirtelen elterültem a réten a
napfényben, – sokkal szebb voltam, mint valaha is – valóságban, – és
ahogy ott feküdtem, egyszerre kilépett az erdőből egy úr, egy fiatal
ember, világos divatos öltözetben; ahogy most visszaemlékszem,
körülbelül olyan volt, mint az a dán férfi, akiről tegnap beszéltem
neked. Ő csak ment a maga útján; nagyon udvariasan köszönt, mikor
elhaladt előttem, de nem törődött velem tovább, hanem egyenesen odament
a sziklafalhoz és figyelmesen nézegette, mintha azon gondolkozott volna,
hogyan lehetne azon felkapaszkodni. De ugyanakkor téged is láttalak.
– Te besiettél az elsüllyedt városba, házról házra, boltról boltra
jártál, egyszer lugasok alatt, egyszer meg valami török bazárfélében és
megvetted nekem a leggyönyörűbb dolgokat, amiket csak találtál: ruhát,
fehérneműt, cipőt, ékszert; – és mindezt beletetted egy kis sárga
kézitáskába, amelybe mindezek könnyen belefértek. De az egész idő alatt
folyton a nyomodban volt egy embertömeg, amit én nem láttam, csak tompa
és fenyegető üvöltésüket hallottam. És ekkor megint megjelent a másik, a
dán, aki az előbb megállott a sziklafal előtt. Megint az erdő felől
közeledett felém, – és én tudtam, hogy közben már körüljárta az egész
világot. Más alakja volt, mint előbb, de mégis ugyanő volt. Éppen úgy,
mint legelső ízben, megállott a sziklafal előtt, megint eltűnt, aztán
újra kijött az erdőből, megint eltűnt, megint kijött az erdőből; ez így
ismétlődött kétszer, háromszor, százszor. Mindig ugyanaz volt és mégis
mindig más, mindig köszönt, valahányszor elment mellettem, végre azonban
megállott előttem és fürkészve nézett rám; én csábítóan ránevettem, úgy
ahogy még soha életemben, erre utánam nyult, én menekülni akartam, de
nem tudtam többé, – és ekkor odaroskadt mellém a mező füvére…
Elhallgatott. Fridolinnak kiszáradt a torka és a szoba félhomályában
észrevette, hogy Albertina is kezébe temeti az arcát.
– Nagyon érdekes álom, – mondta. – Már vége van? – És mivel az asszony
tagadólag intett, így szólt: – Akkor hát meséld tovább.
– Ez nem olyan könnyű, – kezdte újra az asszony. – Ezeket a dolgokat
tulajdonképpen nem is lehet szavakkal kifejezni. Tehát – az volt az
érzésem, mintha számtalan napot és éjszakát éltem volna át, nem volt
többé sem idő, sem tér, már az az erdő és szikla közé ékelt tisztás sem
volt többé, ahol az előbb voltam, hanem valami széles, végtelen
messzeségbe húzódó, virágoktól tarka síkság, amely minden oldalon a
látóhatárba veszett. Én akkor már régen, – milyen különös ez a „régen“,
– nem voltam többé egyedül ezzel az emberrel a réten. De hogy rajtam
kívül még tíz, vagy száz, vagy ezer pár volt-e ott, hogy láttam-e őket,
vagy sem, hogy csak azé az egy emberé voltam-e, vagy másé is, most már
nem tudnám megmondani. De a félelemnek és a szégyennek az az érzése,
amely minden éber elképzelésen túl van, bizonyára nincs meg tudatos
énünkben.
Aminthogy nincs meg a felszabadulásnak, a megváltásnak az a boldogsággal
határos érzése sem, amelyet ebben az álomban éreztem.
– Közben nem volt egyetlen pillanat sem, amikor ne tudtam volna rólad.
Igen, láttalak, láttalak, amikor a katonák megragadtak téged, azt
hiszem, papok is voltak köztük; valaki, egy óriás termetű ember,
megkötözte a kezeidet és én tudtam, hogy ki fognak végezni téged. Minden
részvét, minden borzadás nélkül tudtam ezt, szinte csak úgy távolból.
Ekkor bevittek téged egy udvarba, valami várudvarfélébe. És te ott
állottál hátrakötött kezekkel, meztelenül. És éppen úgy, ahogy én
láttalak téged, noha másutt voltam, épúgy láttál te is engem, láttad azt
a férfit, aki a karjaiban tartott engem és láttad a többi párt is, a
meztelenségnek azt az áradatát, amely körülöttem örvénylett és amelynek
én, meg az a férfi, aki átölelt, egyformán csak egyik hulláma voltunk.
Mialatt te a várudvarban álltál, az egyik magas, csúcsíves ablakban
vörös függönyök között megjelent egy fiatal asszony, diadémmal fején és
bíborpalástban. Ez volt az ország fejedelemnője.
– Szigorú és kérdő pillantással nézett le rád. Te egyedül állottál; a
többiek, ahányan csak voltak, mind félrehúzódtak egészen a falakig és én
hallottam gonosz, fenyegető súgás-búgásukat. Ekkor a fejedelemasszony
kihajolt a mellvéden. Csönd támadt és a fejedelemasszony jelt adott
neked, mintha azt parancsolná, hogy menj fel hozzá és én tudtam, hogy ő
akár kész megkegyelmezni neked. De te nem vetted észre a tekintetét,
vagy nem akartad észrevenni. Egyszerre azonban, még mindig összekötözött
kezekkel, de már valami fekete köpenybe burkolva, mégis ott álltál vele
szemben, úgy, mintha nem is szobában lettetek volna, hanem valahogy
lebegtetek volna a levegőben. Az asszony egy pergamenlapot tartott a
kezében, a te halálos ítéletedet, amelyben föl volt jegyezve a bűnöd és
az elítéltetésed oka is. Azt kérdezte tőled – tudtam, bár nem hallottam
a szavakat, hogy akarsz-e a szeretője lenni, és ebben az esetben
elengedi a halálbüntetést. Te tagadólag ráztad a fejedet. Én nem is
csodálkoztam ezen, mert ez így volt rendben és nem is lehetett máskép,
minthogy te minden veszély ellenére is örökre hű maradj hozzám.
– Ekkor a fejedelemasszony vállat vont, intett a kezével és a következő
pillanatban te már földalatti pincében voltál, és rettenetesen
megkorbácsoltak, de az embereket, akik téged vertek, nem láttam. A vér
patakokban folyt rólad; én láttam, hogyan folyik a véred és tudatában is
voltam a kegyetlenségemnek, de nem tudtam csodálkozni rajta. Ekkor ismét
hozzád lépett a fejdelemasszony. A haja kibomlott és elöntötte meztelen
testét, a diadémot pedig két kézzel feléd nyujtotta – és én tudtam, hogy
ő az a fiatal leány, akit te a dániai tengerparton egyszer reggel
mezítelenül láttál egy fürdőkunyhó teraszán. Nem szólt egyetlen szót
sem, de az ottléte és hallgatása azt jelentette, hogy akarsz-e a férje
és egyben az ország fejedelme lenni. És mikor te újból elutasítottad,
hirtelen eltünt, én azonban ugyanekkor már láttam, hogy egy neked szánt
keresztfát állítanak fel; – nem lenn a várudvaron állították fel, nem,
hanem a virágokkal ékes, végtelen réten, ahol én feküdtem valamelyik
szerelmesem karjaiban, a többi szerelmespár között. Téged pedig
láttalak, amint régi-régi uccákon keresztül közeledsz, egészen egyedül,
minden őrizet nélkül, de azért én tudtam, hogy utad előre meg van szabva
és minden menekülés lehetetlen.
– Most felfelé jöttél a hegyi ösvényen. Érdeklődéssel vártalak, de
részvét nélkül. Testedet elborították a korbács nyomai, amelyek azonban
már nem véreztek. Egyre magasabbra hágtál, az ösvény kiszélesült, az
erdő mindkét oldalon visszahúzódott és ott állottál a mező szélén,
valami hihetetlen, felfoghatatlan messzeségben. Te mégis mosolyogva
üdvözletet intettél nekem a szemeiddel, mintegy annak jeléül, hogy
teljesítetted a kívánságomat és elhoztál mindent, amire szükségem volt:
– a ruhákat, a cipőket, az ékszereket… Én azonban az intésedet
hallatlanul ostobának és értelmetlennek találtam és szinte vágyat
éreztem, hogy kigúnyoljalak és a szemed közé nevessek, – hogy
kinevesselek, amiért irántam való hűségből visszautasítottad egy
fejedelemnő kezét, amiért megkínoztak, amiért most ide feltámolyogsz,
hogy gyötrelmes halált halj. Elébed futottam és te is egyre gyorsabban
jöttél – ekkor fellibbentem a levegőbe és te is ott lebegtél; hirtelen
elvesztettük egymást szem elől, és én tudtam, hogy ez azért van, mert
elrepültünk egymás mellett. Akkor azt kívántam, hogy legalább halljad
meg a kacagásomat, éppen akkor, amikor a keresztfára szögeznek téged. –
És akkor felkacagtam, olyan élesen, olyan hangosan, ahogy csak a
torkomon kifért. Ez volt az a kacagás, Fridolin, amivel felébredtem.
Elhallgatott és moccanás nélkül feküdt. Fridolin sem mozdult és nem
szólt egyetlen szót sem. Ebben a pillanatban minden szó halvány, hazug
és gyáva lett volna. Minél tovább haladt Albetina az elbeszélésben,
annál jelentéktelenebbeknek és annál nevetségesebbeknek tüntek
Fridolinnak a saját befejezetlen élményei és megfogadta, hogy előbb
valamennyit végig kiéli, aztán ő is hűségesen beszámol róluk a
feleségének, hogy így álljon bosszút ezen az asszonyon, aki most álmában
leleplezte magát és olyannak mutatkozott, amilyen a valóságban volt,
hűtlen, kegyetlen és áruló és akit – úgy érezte – ebben a pillanatban
sokkal mélyebben gyűlöl, mint ahogy valaha is szerette.
Most vette csak észre, hogy még mindig átfogva tartja Albertina ujjait
és hogy akármennyire is akarja gyűlölni az asszonyt, még mindig
változatlanul, kissé fájdalmassá vált gyöngédséggel szereti ezeket a
vékony, hűvös ujjakat; és önkénytelenül, sőt majdnem akarata ellenére
gyöngéden megcsókolta a kezét, mielőtt kiengedte volna a magáéból.
Albertina még mindig nem nyitotta ki a szemeit és Fridolin látni vélte,
hogyan önti el a száját, homlokát, az egész arcát valami boldog, derűs,
ártatlan mosoly, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Albertina fölé
hajoljon és csókot lehelljen halvány homlokára. De erőt vett magán abban
a tudatban, hogy ez a vágyakozása nem más, mint a legutóbbi órák
felkavaró eseményei után beálló természetes fáradtság, amely a hitvesi
hálószoba csalóka atmoszférájában vágyakozó gyöngédség képében
jelentkezik.
De akármi ment is végbe ebben a pillanatban, – akármilyen elhatározás
előtt állott is az elkövetkezendő órákban, a legégetőbb vágya most az
volt, hogy legalább rövid időre az álom és feledés karjaiba meneküljön.
Az anyja halála után következő éjszakán mélyen és álmok nélkül tudott
aludni, éppen ma ne tudna? És elnyujtózott Albertina mellett, aki közben
már elszunnyadt. A kard van közöttünk, gondolta. Majd később ezt: mint
halálos ellenségek, úgy fekszünk itt egymás mellett. De ezek csak szavak
voltak.
6.
Reggel hét órakor a szobalány halk kopogására ébredt. Gyors pillantást
vetett Albertinára. Néha, bár nem mindig, megtörtént, hogy erre a
kopogásra ő is fölébredt. Ma azonban mozdulatlanul, dermedten aludt
tovább. Fridolin gyorsan elkészült az öltözködéssel. Mielőtt elment
volna, még szerette volna látni a kis leányát. Ott aludt fehér
ágyacskájában, kezét kisgyermekek szokása szerint ökölbe szorítva.
Fridolin megcsókolta a homlokát. Lábujjhegyen mégegyszer odalopózott a
hálószoba ajtajához, ahol Albertina aludt, még mindig époly
mozdulatlanul, mint az előbb. Aztán elment otthonról. A fekete orvosi
táskájában gondosan elzárva magával vitte a barátcsuhát és a
zarándokkalapot. A napi programját pontosan, sőt pedánsan osztotta be.
Első tennivalója egy beteglátogatás volt, egész a közelben egy súlyosan
beteg fiatal ügyvédnél.
Fridolin alaposan megizsgálta, valamivel jobbnak találta az állapotát és
őszinte örömmel fejezte ki megelégedését, majd ráírta egy régi receptre
a „megismételhető“ jelzést. Aztán haladéktalanul elment abba a házba,
melynek pincehelyiségében tegnap este Nachtigall zongorázott. A mulató
még zárva volt, de fenn a kávéházban a kaszirnő úgy tudta, hogy
Nachtigall egy kis hotelben lakik a Lipótvárosban. Fridolin negyedóra
mulva már ott volt.
Nyomorúságos vendégfogadó volt ez. A földszinten orrfacsaróan terjengett
a szellőzetlen ágynemű, rossz zsír és cikóriakávé szaga. A rosszkülsejű
portás, vöröskarikás, ravasz szemeivel, szinte minden pillanatban
elkészülve valami rendőrségi kihallgatásra, készségesen adott
felvilágosítást. Nachtigall úr ma reggel öt órakor kocsin jött haza két
úr társaságában, akik valószínűleg szándékosan csaknem teljesen
eltakarták arcukat magasra tekert shawljaikkal. Mialatt Nachtigall
fölment a szobájába, a két úr kifizette helyette az utolsó négyheti
számláját; majd mikor egy félóra mulva sem jött le újra, az urak egyike
személyesen hozta le, amire mind a hárman a Nordbahnhofra hajtattak.
Nachtigall rendkívül izgatottnak látszott; sőt – miért ne mondja el a
teljes igazságot ilyen bizalomgerjesztő úrnak, – oda is akart csempészni
a portásnak egy levelet, ezt azonban a két úr azonnal megakadályozta.
Kijelentették továbbá az urak, hogy a Nachtigall címére érkező leveleket
egy erre felhatalmazott személy fogja majd elvinni. Fridolin elköszönt a
portástól és amikor kilépett a kapun, örült, hogy nála van az orvosi
táskája, így legalább senki sem gondolhatta, hogy ebben a szállodában
lakik, hanem inkább valami hatósági személynek tekinthetik. Nachtigallal
tehát egyelőre semmit sem lehetett kezdeni. „Azok“ meglehetősen
elővigyázatosak voltak és bizonyára megvolt rá minden okuk.
Ezután a jelmezkölcsönzőhöz hajtatott. Gibiser úr maga nyitott ajtót.
– Itt hozom vissza a kikölcsönzött jelmezt – mondta Fridolin – és
szeretném tartozásomat kiegyenlíteni.
Gibiser elég mérsékelt összeget kért, elvette a pénzt, bejegyezte a
bevételt egy nagy üzleti könyvbe és kissé meglepődve nézett föl
íróasztalától Fridolinra, aki egyáltalán nem mutatott még hajlandóságot
a távozásra.
– Eljöttem továbbá – mondta Fridolin vizsgálóbírói hangon –, hogy kedves
lánya ügyében néhány szót váltsak önnel.
Gibiser úr orrcimpája körül valami megrándult; – nem lehetett biztosan
tudni, meglepődés, gúny, vagy harag jeléül.
– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte éppen ilyen
meghatározhatatlan hangon.
– Ön említette tegnap előttem – mondotta Fridolin, egyik kezét
szétterpesztett ujjakkal az íróasztalra támasztva –, hogy kedves leánya
szellemileg nem teljesen normális. Az a helyzet, amelyben rátaláltunk,
megerősítette ezt a föltevést. És miután már a véletlen részesévé, vagy
legalább is nézőjévé tett ennek a különös jelenetnek, azt ajánlanám
önnek, Gibiser úr, hogy kérje ki valamelyik orvos tanácsát.
Gibiser természetellenesen hosszú tollszárat forgatva a kezében, kihívó
pillantással nézte végig Fridolint.
– Talán a doktor úr volna olyan szíves, hogy elvállalná a kezelést?
– Kérem, ne adjon olyan szavakat a számba, amelyeket én nem mondottam –
válaszolta élesen, de kissé rekedten Fridolin.
Ebben a pillanatban kinyílott a lakószobákhoz vezető ajtó és egy
fiatalember jött ki frakkban és nyitott felöltővel. Fridolin rögtön
tudta, hogy ez csak a ma éjszakai inkvizitorok egyike lehet. Kétséget
kizáróan a Pierette szobájából jött ki. Zavartnak látszott, amikor
Fridolinnal szembetalálkozott, de azonnal összeszedte magát, egy
kézlegyintéssel futólag üdvözletet intett Gibisernek, rágyujtott egy
cigarettára az íróasztalon levő öngyujtóval és kiment a lakásból.
– Úgy? – jegyezte meg Fridolin megvető ajkrándulással és valami keserű
ízt érzett a szájában.
– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte Gibiser tökéletes
egykedvűséggel.
– Úgy látszik, Gibiser úr – mondta Fridolin, miközben ide-oda jártatta
tekintetét a lakásajtótól ahhoz az ajtóhoz, ahonnan az inkvizitor kijött
– hogy ön mégis csak lemondott arról, hogy a rendőrséget értesítse.
– Más úton-módon sikerült megegyeznünk, doktor úr – jegyezte meg Gibiser
hűvösen és felkelt helyéről, jelezve, hogy vége az audienciának.
Fridolin megfordult és menni készült, Gibiser sietett ajtót nyitni neki
és rendületlenül nyugodt arckifejezéssel így szólt:
– Ha doktor úrnak megint szüksége volna talán valamire… nem kell éppen
barátcsuhának lennie… Fridolin bevágta maga mögött az ajtót. Ez el volna
intézve, gondolta valami bosszankodó érzéssel, amely azonban neki
magának is indokolatlannak tünt fel. Lesietett a lépcsőn, aztán szép
lassan elsétált a Poliklinikára és onnan mindenekelőtt hazatelefonált,
hogy érdeklődjék, nem üzent-e érte valamelyik betege, nem jött-e levele
és hogy egyébként van-e valami ujság. A szobalány alig ért rá felelni,
amikor már Albertina maga jött a telefónhoz és üdvözölte Fridolint.
Elismételte ugyanazt, amit a szobalány egyszer már elmondott, majd
elfogulatlan hangon mesélni kezdett, hogy éppen most kelt fel, és hogy
most akar reggelizni a kis gyerekkel együtt.
– Csókold meg helyettem is – mondta Fridolin – és jó étvágyat!
Jól esett neki hallani az asszony hangját és éppen ezért fejezte be
gyorsan a beszélgetést. Tulajdonképpen még kérdezősködni szeretett
volna, hogy milyen programja van Albertinának ma délelőttre, dehát végül
is mi köze neki hozzá? A lelke mélyén már végzett vele, akárhogy alakul
is tovább a külső életük. A szőke nővér lesegítette róla a kabátját és
odanyujtotta neki a fehér orvosi köpenyét. És közben rámosolygott, mint
ahogy mindenkire rá szokott mosolyogni, tekintet nélkül arra, hogy
törődik-e vele az illető, vagy sem.
Pár pillanat mulva már bent volt a kórteremben. A főorvos üzenete várta,
hogy sürgősen el kellett utaznia egy konziliumra, az asszisztens urak
csak tartsanak nélküle vizitet. Fridolin csaknem boldognak érezte magát,
amikor a szigorló hallgatók kíséretében ágyról ágyra haladt, vizsgált,
receptet írt és szakszerűen beszélhetett a segédorvosokkal és
ápolónőkkel. Sok ujdonság volt ma. Rödel Károly, a lakatossegéd az
éjszaka meghalt. Boncolás délután félötkor. A női teremben az egyik ágy
szabaddá vált, de már újabb beteg foglalta el. A tizenhetes asszonyt át
kellett vitetni a sebészeti osztályra. Közben személyzeti ügyek is
szóbakerültek. Holnap lesz döntés a szemészeti osztály vezetőorvosi
állásának betöltése ügyében; Hügelmannak van a legtöbb esélye, aki
jelenleg Marburgban tanár és aki négy év előtt még Stellwag második
asszisztense volt. Gyors karrierek ezek, gondolta Fridolin. Én sohasem
kerülhetek szóba egy osztály vezetése szempontjából, már csak azért sem,
mert nincs meg a megfelelő képesítésem. Most már késő. Azaz hogy miért
volna késő? Csak megint el kellene kezdeni a tudományos munkálkodást,
vagy újra, valamivel nagyobb szorgalommal hozzálátni valami régebben
megkezdett tanulmányához. A privátpraxisból még elég ideje maradna erre
is.
Megkérte Fuchstaler doktort, hogy vezesse helyette az ambulanciát.
De közben be kellett vallania magának, hogy szívesebben maradt volna
ott, minthogy felkocsizzék a Galitzin-hegyre. Mégis, ennek meg kellett
lennie. Nemcsak önmagával szemben volt kötelessége, hogy utánajárjon a
dolognak; de még sok elintéznivalója volt mára és ezért elhatározta,
hogy mindenesetre megkéri Fuchstaler doktort, hogy az esti viziteket is
lássa el. A legszélső ágyon fekvő tüdőcsúcshurut-gyanús fiatal leány
rámosolygott. Ez volt az a leány, aki legutóbb egy vizsgálat alkalmával
olyan kihívóan szorította oda keblét Fridolin arcához. Fridolin most
kedvetlenül fogadta a pillantását és homlokát ráncolva elfordult tőle.
Egyik olyan, mint a másik, gondolta némi keserűséggel, és Albertina is
olyan, mint a többi, – sőt ő a legrosszabb mind között. El fogok válni
tőle. Ez már sohasem jöhet rendbe, ez a dolog.
A lépcsőn még néhány szót váltott egyik kollégájával a sebészeti
osztályról. Mi van tulajdonképpen azzal a asszonnyal, akit az éjszaka
átszállítottak arra az osztályra? Ő a maga részéről nem hiszi, hogy
szükség volna operációra. Értesítik majd a histológiai vizsgálat
eredményéről?
– Természetesen, kolléga úr!
A sarkon beült egy kocsiba. Nézegette a jegyzőkönyvét, nevetséges
komédiát játszva a kocsis előtt, mintha még csak most akarná eldönteni,
hová hajtasson.
– Ottakringbe – mondta végül –, abba az uccába, mely a Galitzin-hegyre
vezet. Majd megmondom, hol álljon meg.