prépost, mint az udvarhelyi? nekem is van borotvált pilis a fejemen,
mint neki; ha felveszem annak a palástját, egyszeriben az vagyok. A
kádár lehetne «dulló» a billogos, a perestáldó a keresztyéneknél is be
van véve: csak csuhát kell változtatniok s megtanulni az imádságokat; a
garabonczok lehetnének egyházfiak; a táltosnak is tudnék jó hivatalt, a
királyok most hoztak egy törvényt a «macellumokról»: ahhoz ő nagyon jól
értene. «Minden szentnek maga felé hajlik a karja.» Ezt te jobban tudod.
Mink sem vagyunk jobbak. «Adjátok meg nekünk a mi mindennapi
kenyerünket!» s mi az «Úr imájának» a többi részét mind ráadásba
veszszük. Szerezzétek meg magatoknak a mi emberségünket, horkázokét,
táltosokét, s mi olyan szépen átvezetjük a tuhudún népet hozzátok, hogy
észre sem veszi. Az ő ősi ünnepeit átváltoztatjuk keresztyén ünnepekké;
a tűzgyujtás áldozatából csinálunk szentivánéji tűzünnepet, a
tündérekből csinálunk szenteket, Damasek Istenből Jehovát, az ördögöket
meghagyjuk ördögöknek s minden rendben lesz.
Imola undorodva fordítá el az arczát ettől az istenekre alkudozó
pogánytól, a ki nem titkolja, hogy ő bizony kész volna a mennyei
üdvösséget elfogadni, de nem a vértanúság árán; hanem hogy neki
fizessenek érte. S azok a többiek mind rábólintottak.
– Ez mind igen józan beszéd, mondá az úrnő; de ha én tinektek volnék,
hát azt tenném, hogy ezt így elmondanám az én uramnak, a vezérnek
magának szemtül-szemébe, szájtól fülébe.
Hah milyen kaczagás támadt erre egyszerre a belső emberek közt.
– No azzal jól járnánk, ha ezt Opour Kevend hallaná, a mit most
elmondtunk! Engem karóba huzatna! Engem cziheren égettetne meg! Engem
mozsárban töretne össze! Engem lófarkra köttetne! Az kellene csak, hogy
ezt Opour Kevend uram hallja!
… De hátha hallotta is már?
Imola eliszonyodva nézte az elrejtőzött rhabonbán arczát.
Az alatt, a míg Kájon horkáz beszélt, a tetszhalott arczvonásai ugyan
nem változtak, azokat kővé fagyottan tartá a gonosz vajákolás; hanem a
haja, meg a szakálla megőszült e néhány pillanat alatt! Neki hallania
kellett mind azt a kinzó ármányt, a mit ezek az emberek ellene
elkövettek, legkedvesebb kegyenczei, a kiket ápolt, védelmezett, a
kikért vérét ontotta, a kiknek köntösét csókolta. A pokol nyilt meg
előtte ez áruló szavakra, egész rettenetességében; az a tudat, hogy
egész életének dicsősége, híre, imádata nem volt egyéb, mint bolondok
játéka egy vakemberrel; hogy azok az istenek, a kiket ő keres, maguk
azok a fényes mezők, a miket azok laknak, nincsenek sehol; és ő nem fog
odamenni, hanem fog lemenni a hideg földbe, az ürgék közé, a kiknek
annyiszor meggyónta bűneit, s ott fog, ha fölébred, a nagy sötétségben
dörömbözni koporsója födelén és imádni a halált, a ki lelkétől
megszabadítsak. Egy egész végtelenséget érzett megnyilni maga alatt, a
mibe feltarthatatlanul alá kell hullnia; egy végtelenséget, tele kiáltó
sötétséggel. Mi a pokol, ha nem ez az? A rémület, az iszonyat, mely
tagjainak merevencsét meg nem birta törni, megfehéríté a haját. A ki
elébb csak szürke volt, mint az aczél, most fehér lett, mint az ezüst;
haja és szakálla.
– Nézzetek oda! kiálta Imola, a fekvő alakra mutatva;
A férfiak elszörnyedve riadoztak szét a ravatal mellől.
Csak Kájon horkáz tartá meg nyugalmát.
– Ő hallotta hát, a mit mi beszéltünk s húsz évet vénült ennek
hallásától. Annál inkább meg van érve a halálra. Senki sem áll útjában a
végzetnek, egyedül ő. Térjen meg oda, a hova vágyott.
(Az elrejtőzöttnek a homlokán fehér gyöngyök törtek elő: hideg veríték.)
Imola elszörnyedve rebegé:
– Ti el akarjátok őt élve temetni!
– Ujra fölássuk, s akkor támadjon föl, ha tud!
– Ti megölitek őt!
– Ő maga önként szánta el magát az áldozatra!
– Ti pogányok!
– Miért pogányok? Hát a nagy Megváltó nem önként vállalta-e el a halált?
Nem feszíttette-e magát a keresztfára? Nagyobb kár-e Opour Kevendért,
mint volt a názáretbeli királyért?
Imolának az arczát a harag pirja futotta át.
– És én azt mondom, hogy Isten úgy legyen hozzám és gyermekemhez
irgalmas, kegyelmes, a hogy én nem fogom azt megengedni, hogy férjem
atyját élve eltemessék!
– Hát mit akarsz tenni?
– Én tudom, hogyan lehetne életrehozni az elrejtőzöttet.
– S te azt megtennéd?
– Meg fogom tenni.
– Gondolj magadra asszony! De gondolj gyermekedre, a kit Istennek
ajánlottál az imént. Ha az egész világon minden mérget összegyüjtenének,
a mi kigyó fejében, eskarap farkában, varangyban, pókban, gyilkos
csomorikában lakik s azt egy pohárba töltve odatennék eléd, hogy ürítsd
ki, nagyobb halálkínt nem vennél magadnak, mint ha ezt az embert, a ki
itt előtted megdermedve fekszik, még egyszer életre visszahivod: mert
nem rosszabb ellenség az ördög az angyalra nézve, mint az a tuhudún apa,
a kinek két derék fiát megölték a keresztyének, arra az asszonyra nézve,
a ki miatt ez történt. Gyilkosodat ébreszted fel benne! Hóhérját,
kárhozatravivőjét magzatodnak.
– Elhiszem, hogy úgy lesz, szólt Imola szilárdul. De az én hitem, a
Krisztus vallása, azt parancsolja, hogy annak, a ki ellenem vétett és
véteni fog, megbocsássak. És én nekem nem szabad megváltanom életemet,
nem gyermekem életét annak az árán, hogy egy embert tudtommal,
beleegyezésemmel megöljenek: hogy megöljék előttem a férjemnek atyját és
én ne szóljak, ne tegyek semmit arra, hogy őt megmentsem. Én az én Jézus
Krisztusomat követem.
Ezt mondva, még egyszer felszökött a fekvő oroszlán hátára, s odanyúlva
Opour Kevend fejéhez, kiragadta annak a szájából a világzár virágot s
messze elhajítá. (A tetszhalott azt érzé, hogy egy láthatlan kéz
megragadja végtelen esésében s emeli fölfelé, hol a csillagtalan
semmiség határt ér, s ismét közeledik a véghetetlen magasságú ég!)
De a megrémült czinkosok mind odarohantak az asszonyhoz, a tettenkapott
gonosztevők kétségbeesett dühével s el akarták őt ránczigálni a
tetemtől.
– Hahó! kiálta Imola, haragra bőszülten. Ébredj fel oroszlán! Ne hagyd a
gazdádat! Segíts megküzdenem a nyomorultakkal!
S az oktalan állat megérté a csodálatos asszony szavát. Ordítva ugrott
fel fektéből s megrázta rettentő sörényét, szörnyű tenyerével rácsapva a
ravatal padjára, hogy az egész összedőlt egyszerre s a tetem kigurult
belőle.
Táltos, horkáz, garaboncz most futott, iramodott ajtón ablakon át a
felbőszült fenevad elől, a merre tágasabb a világ: egy pillanat mulva
nem volt ott más, csak Imola és a tetszhalott.
Az oroszlán pedig nagy kevélyen odaült az ajtó küszöbére, királyi
pofáját fennyen fölemelve, s ha valaki közeledni merészelt, elég volt
egy mordulása, hogy falnak fusson a fejével tőle.
Aztán egyszer-egyszer hátra fordítá a fejét megnézni hogy mit mível amaz
asszony.
A gazdáját költögeti; hideg vízzel locsolgatja, tenyerével dörzsölgeti.
De nem birja életre hozni. Nagyon mélyen elaltatták azt. A veríték
fénylik a nő homlokán; de még az elrejtőzött arczára nem tért vissza a
pir. A világzár virág nagyon jól bezárta a szívét.
Imola kifáradva tekinte az oroszlánra, mintha panaszkodnék neki a
szemeivel.
– Nem birsz te azzal egy magadban, mondá az oroszlán. Várj, majd én
segítek!
S odament ő is a gazdájához, hogy segítsen őt kis gazdasszonyának
felkölteni.
Már hiszen, ha Opour Kevendnek féllába még ezen a világon volt, hát
mikor annak a lábnak a talpát elkezdte az oroszlán ráspoly-nyelvével
végignyalogatni, csakugyan nem állhatta tovább a halottember dicsőségét,
nagyot kellett vele rúgni s ezzel az egy rugással megint itthon termett
ezen a világon.
Az első dolga az volt e földön, hogy reszketni kezdett, mint a lázbeteg,
s nagy fogvaczogással olyan szókat mondott, a miket maga sem értett meg.
Imola sietett őt betakarni a palástjával, s ölébe vette a fejét: a
bolond oroszlán meg azt tette, hogy meleget fujt neki a szíve tájára s
úgy nyihogott, mint valami kutya.
Voltak abban az időben ilyen csodálatos hűségű oroszlánok, mint azé a
keresztes lovagé, a kinek még a tengeren is utána úszott a hű
oroszlánja, míg odafulladt.[6]
Imola megsímogatta a kezével az ősz rhabonbán homlokát, a ki nagy
nehezen felemelte pilláit s csodálatos fényhagyta szemeivel feltekinte
reá.
Csak suttogni tudott: erős hangja elmaradt valahol a hadak útján, a
hideg égben.
– Felköltöttél. Visszahivtál. Messze jártam. Égből jövök. Istent láttam.
Szavát hallám. Nem maradok itt sokáig. Jobb odafenn. Mondok egy szót.
Azt hallják meg. Isten küldi. Most tudom már igaz nevét. Az Isten neve
«irgalom».
S azzal kezével megfogva hosszan lecsüngő ősz üstökét, odanyujtá az
Imola kezébe: «bontsd ki ezt!»
Annak pedig nagy jelentése volt! Befonatlan hajfürtöket csak a
keresztyén székelyek viseltek.
A VÉRSZÖVETSÉG.
A zivatar tova vonult. A sűrű égvillogások a Bucsesd hegyormai mögül,
még egyre rémledeztek fel az éjszakában. A hold-karéj sápadt világa a
várfokon imette álló őrök alakjainak árnyékát odaveté a kastély falaira;
a vihar után itt maradt erős szél el-elnyomta a fáklyák lobogványát; a
keleti ég alján pirkadni kezdett a hajnal. Négyféle világosság küzdött
egymással. S e káprázatban a bálványos-vári tuhudúnok nagy szertartásra
készültek: új vezér választásra: esküllőre.
Az udvar közepére felállíták az eskütétel kolonczát: melléje felhordták
a négy éltető bálványait az istenek tornyából s a világ négy része
irányában elhelyezték: a koloncz közepére letették a szerecsendió
kelyhet, a mi szakasztott mása volt a bondavári szövetségkehelynek, s
azt megtölték borral félig.
Két vitéz előhozta a Zandirhám kőpaizsait, az alaptörvényekkel, a
harmadik a Csaba vezér hagyatékát az ökörbőrön s azok hárman a koloncz
elé álltak.
Hátul félkaréjban voltak felállítva az igreczesek, hangicsáló
szereikkel, azokon túl az éneklő leányok, tölgyfa koszorúkkal és
sarlókkal a kezeikben.
A fegyveres sokáság pedig hét csapatban volt felállítva az udvarban;
úgy, hogy a nyolcz szegletű udvarnak egy szakasza üresen maradt, minden
csapatnak az elején ott állt a vezér; egy-egy őscsaládból való tuhudún,
a kinek az eredetét fel kellett vinni egész Tuhutúm dédapáig. Nagy,
kiterjesztett kerecsen-szárny a sisak mellett különbözteté meg a
vezéreket.
Mikor a toronyőr elkiáltá a magasból: «hajnal van, szép piros hajnal!»
akkor a kádár előjött a kastélyból a nagy áldozatdobbal, a minek
üstalakú feneke volt, s három dobütéssel jelt adott a szertartásra.
Csendesség lett a sokaságban szerte.
– Tuhudún székelyek! Kiálta a kádár. Öreg rhabonbánunk jó Opour Kevend,
elméne Hadúrhoz, Damasek istenhez, a nap mezejére. Ember nem tudhatja,
visszabocsátják-e a dicsőült ősök, ha egyszer köztök lesz? Kapuinkon
zörget halálos ellenség: oltárainkat vivja; bizony vezér nélkül mi el
nem lehetünk. Válaszszunk új vezért, fiatalt, erőset, a ki a réginek
nyomdokába hágjon: a ki a vashídat e földi várunkhoz és az arany hídat a
nap mezejéig bizony jól megvédje. Ha tudtok, ismertek mi közöttünk
ilyet, kiáltsátok nevét.
Nagy rivallás támadt erre a nép között; de valamennyien mind egy szívvel
és szájjal csak egy nevet kiáltának:
«Opoúr Szilamér!»
– Menjetek vezérek! szólt erre a kádár, vegyétek kádári paizsom s
hozzátok ide rajta a megválasztottat, a kit a nép kiván.
Nem sokára visszatért a hét vezér, erős vállaikon emelve a paizst, a
melyen az új vezér állt, miként egy bálvány. Kezében az aranycsákány,
homlokán az aranyabroncs.
A pirkadó égtől veres volt az aranynap képe is mellén; de még az arcza
is, úgy állt ott a nép fejei fölé emelten, mint maga a hadisten.
Iszonyú ordítás fogadta megjelentét, a harczi rend kardjával verte
paizsait, a kürtölők pofaszakadásig fujták az üdvözlőt.
És ugyanakkor ott künn a külső várban énekelték a keresztyén székelyek a
szent zsolozsmát: «Isten, szabadítsd meg a szent sírt!»
Mike Andorás még az éjjel gyors lovast futtatott Torjára, az anyjához és
az espereshez. Az anyjához azzal az izenettel, hogy holnap a két fia
közül az egyik bizony meghal, a másik fegyvere által: imádkozzék a
lelkéért; az esperest pedig arra kérte, hogy siessen hozzá, a
gyóntatást, felmentést és az utolsó szentséget végezni.
De a hírmondó már feleúton találta Mike Sárát, a két pappal együtt; a
rhabonbánné sietett két tele kézzel, a mint Andorás győzelmét
meghallotta a bálványos-váriak felett; az egyik keze tele volt
fegyverrel: nagyszámú segélyhadakat hozott Andorás számára; a másik keze
pedig tele volt malaszttal. Erős hite volt benne, hogy Isten megsegíti
őt, megakadályoztatja a testvérek szörnyű vérontását, a mi pedig
csodatétel nélkül el nem maradhat. A keresztyéneknek nem lehet már többé
visszalépni; a mi nagy munkát megkezdtek, azt tökéletességre is kell
vinniök. A tuhudúnoknak pedig végső küzdelmüket a kétségbeesés vad dühe
segíti. Isten bölcs lelke talál itt világot, nem más.
Mike Sára asszony is megérkezék első pitymallatra a Bálványos-várba s
első dolga volt a papokkal misét tartatni, a harczi népet áldozatra,
áhitatos bűnbánatra serkenteni.
Odabenn pedig folyt a vezérválasztási szer.
A kolonczra kitett serlegbe mindegyik vezér egy nyilat mártott be. A
kádár hozzájuk beszélt:
– Ime ez áldozatkehelybe fogjátok csorgatni, saját nyilatokkal
megnyitott ereitekből az áldozatvért. E vezéri vérrel összegyült bor
áldomása legelőször is száll a választott vezérnek: utána a többi vezér
a kelyhet kiüríti. S a vérszövetséggel lesz megkötve a szer, hogy senki
közületek az őstörvényeket, az ős isteneket soha el nem hagyja: végső
csepp véreig védelmezni fogja egymást és vezérét, míg nap és csillagok
járnak az égen, el nem árulja. Így tettek őseink, Etelétől kezdve, s a
Hetumogerek, a székely vezérek. Így tegyetek ti is. Ez az ősmagyar
vérszövetség szere!
Ha egyszer ez a vérszövetség meg lesz kötve, akkor többé Opoúr Szilamér
számára nincs nyitva a szentek paradicsoma.
De nem köttetett meg; mert mielőtt az első a saját nyilával
felszakította volna a karján az eret, egy erős női hang felcsattant a
tornácz lonkájáról: «hagyjatok fel a szertartással!»
S mintha még nagyobb súlyt akarna adni a tiltakozásnak, mennydörgő
bőgéssel ordította utána az oroszlán a maga szózatát. Az elbámuló
tuhudúnok odatekintének s dermesztő fagy állta el szíveiket attól a
látványtól. Az emelt tornáczon egy délczeg női alak állt, kit ők sohse
láttak: vagy nem így, a hogy most: hisz ez egy istennő! tán a Furusina
tündér? vagy az alirumnák királynéja? s oly hatalmas, és mégis jóságos
egész tekintete. S ennek vállára támaszkodik egy ősz férfialak, a ki úgy
hasonlít Opoúr Kevendhez, csakhogy szakálla és haja tiszta galambfehér
símára szétbontva; arcza sem oly büszke, milyennek ismerték: nem oly
parancsoló; alakja görnyeteg: az egyik karjával a nő vállaira, másik
kezével az oroszlán felemelt fejére támaszkodva jő, mint egy kisértet.
Halotti csendesség támadt e látásra.
Az asszony szólt bátran:
– Ti nem választhattok új vezért e napon; mert az elrejtőzött agg vezér
visszatért közétek. Ime él és itt marad veletek. Tőle halljátok meg
Isten izenetét.
A szent elborzadás mormogása költ fel a tuhudún sokaságban szerte:
túlvilági jelenésnek látta ezt mindenki. A papi szerzetnek borsózott a
háta: horkáz, táltos, kádár, garaboncz, billogos összedugta a fejét: «no
most jaj lesz nekünk».
De Szilamér, a mint meglátta ősz apját, fáratag fejével
Imola vállára hajoltan; leugrott nagy ordítással társai válláról, s
eldobva kezéből a vezéri aranycsákányt, lekapva fejéről az
aranyabroncsot, rohant fel zokogva oda a tornáczra, s levetve magát az
apja lábaihoz, átölelé annak a térdeit, s csak azt fuldokolta: «atyám,
édes szülém!»
Opoúr Kevend fejére tette reszketeg kezét.
– Tedd vissza fejedre az aranyabroncsot, és vezesd a népet. Én már csak
az útat mutatom, merre vidd. – Isten előtt jártam, Istentől jövök most.
– Jőjjetek közelebb. – Halljátok mit izent?
A tuhudúnok alázatos félelemmel gyülekeztek össze mind a tornácz körül s
csendben lesték az ősz vezér szavait.
Valóban olyan volt a hangja, mintha nem emberi ajkról, de valahonnan
végtelen magasból zengne búgna alá.
«Magyarok Istene azt izeni nektek: nincsen harcz háború az istenek
között. Azok ott odafenn se egymást nem sértik, se egymás népeit boszura
nem küldik. A mi ős istenünk egy a Jehovával: angyalok, tündérek, hősök
és vértanuk egymásra ismernek odafenn az égben; csak itt lenn a földön
különbözik nevök. A Damasek Isten ezt izeni nektek. Vitéz székely
nemzet, békülj ki magaddal! Hagyd a testvérharczot: hagyd az oltárokat,
a miknél vér folyik: keress olyan oltárt, hol bűnöd lemossák: a földi
tüz helyett fogadd az ég tüzét. Imádd Istenedül azt, ki láthatatlan. És
annak a fiát, a ki testet öltött, hogy meggyőzze a halált. Én Damasek
Isten azért hived leszek. Leszek, a ki voltam: magyarok Istene; veletek
örvendő, veletek gyászoló, értetek harczoló, csodákat mívelő, sirból
feltámasztó, örökké megtartó magyarok Istene! Boruljatok térdre!»
S e szókkal szétterjeszté karjait az ősz rhabonbán, mint egy élő
kereszt, s már nem kellett őt támogatni sem a nőnek, sem az oroszlánnak.
A nép mind térdre omlott e csodára, s a férfisereg elkezdte azonnal a
befonott haját kibontogatni, Szilamér példájára, a ki maga indította ezt
meg.
Isten izente ezt! Csodatétel által. Az «elrejtőzés» nagy csodája által.
Az ősz rhabonbán tovább beszélt.
– Nyissátok meg a kapukat s járuljatok a ti testvéreitek elé
fegyvertelen kézzel és fedetlen fővel. Elől bocsássátok, ki legjobb
köztetek: a hivő asszonyt; a legártatlanabbal, kicsiny gyermekével. Neki
van adományozva Istentől a hatalom haragvó sziveknek kibékítésére. Ő
közbenjáró lesz az én népem, és az ő anyjának a népe között. Ő meg fogja
hajtani a hatalmasok szivét, hogy azokat, a kik nekem híveim voltak, ne
hagyják elpusztulni; az én horkázomat, táltosomat, gyulámat, kádáromat
becsüljék meg az ő szokásaik szerint s tartsák tisztességben.
A «ludasok» ugyan nagyot fohászkodtak erre a szóra. Mégis csak igazán
Isten csodájának kellett itt történni. A nélkül bizonynyal mind
valamennyinek karóhegyében volna a helye.
– És aztán majd mondd el hatalmas anyádnak: rebegé az öreg, Imola fejét
keblére vonva; hogy a mily igazán én neki megbocsátom két fiam halálát,
ő is oly igazán bocsássa meg nekem, hogy egyetlen leányát, azt a jók
közt is jót, egy ilyen gonosz, vad, minden bünben jártas fiuhoz
kötöttem, a ki csak aláhuzná őt magával az égből; mert rossz, tudatlan
és reá érdemetlen.
Úgy szidta az előtte térdepelő fiát: ez pedig csókolta a kezét.
– De te nem hagyod őt az égből leesni! rebegé az öreg. Te neked erőd
van! Hallottam mit mondtál, mikor én aludtam. Hosszú álom volt az: ni,
hogy megőszültem! Azzal a szavaddal engem is felvettél. Pokol sötétjéből
engem kiragadtál. Tudod-e, mi voltam? Meglánczolt rab voltam: néma
fenevadba szorult emberlélek voltam; tenger fenekére sülyedt átok
voltam; ember szivvel érző megrugdalt kő voltam; égből aláeső
számkivetett voltam; de te megváltottál. Nézd ezt a rossz fiút, tégy
vele kegyelmet, váltsd meg majd őtet is.
Imola is odaroskadt az ősz apa lábaihoz. Kevend a fejére tette a
reszkető jobbját.
– Minden áldásom a te fejed tetézze. Egész nemzetséged örök legyen és
dicső. De te neked, rossz fiú, egyetlen átkomat, a mi még megmaradt
rosszabbik kezemben, azt sujtom fejedhez: ha valaha éltedben ezt a drága
asszonyt megkeserítenéd!
… Lám! Hisz itt még az átok is áldássá fogamzik.
Ilyen csodákat tesz, mikor jó kedve van, magyarok Istene?
A KÖTÉS.
A felkelő nap első sugarai kivillantak a keleti havasok mögül,
rózsaszinű fátyolt szőve a ködös erdőhátak és völgyek fölé. Az első
napsugárra egyszerre szólaltak meg a bálványosváriak és a torjaiak
csatakürtjei. A felvonó hid csattogva ereszkedék alá a várkapúból; de a
ki előjött rajta, az nem a bajvivó dalia volt, hanem a lefátyolozott nő,
ölében a kis gyermekkel, a kit palástjával betakart.
Keresztyén rend szerint még nem volt ő az urának megesküdött felesége,
oltár előtt összekötve, áldással elbocsátva: azért illett, hogy fejét
fátyollal borítsa és gyermekét palástja alá rejtse.
De a ki a két hárs mögül eléje jött, az sem a másik bajvivó levente volt
ám, hanem egy másik asszony, a ki pedig szigorú orczával, kevély
lépésekkel közeledett felé: egyik kezében zöld hársfaágat, másikban az
aranycsákányt tartva, mint illik a nemzetség fejéhez és anyához, a ki
ura és birája huszezreknek s azonfölül az ő leányának, s a míg egyik
kezével békét ajánlani, a másikkal itéletet hozni az ő hivatala.
De a mint szembejutottak egymással, s a mint Imola a kis fia arczáról
feltakarta a palástja szárnyát, a mint ez nevető orczával öreg anyja
felé nyujtá két kis kláris kezét; de elfelejté Mike Sára a maga
rhabonbáni hivatalát egyszerre, s eldobva zöld ágat, aranycsákányt,
mindent a kezéből, úgy kapta az ölébe azt a kis porontyot, mintha neki
hozták volna. Imola térdre esett az anyja lábaihoz, s aztán Mike Sára is
odatérdelt le melléje s úgy siratták el együtt ketten azt az
örömmagzatot. Mind a kettő elfeledte azt a sok szép okos beszédet, a mit
a két ellenséges tábor előtt szükséges volna elmondani.
De hiszen többet értettek azok ebből az örömsirásból és ölelkezésből,
mint minden ékesen szólásból, s nem kellett nekik ennél a példánál
nagyobb buzdítás: Opour Szilamér elveté a paizsát, úgy rohant ki a
várkapun, és szemközt eléje, épen úgy, vért nélkül sietett Mike Andorás,
s a hol egybetalálkoztak, átölelték egymást, de nem hogy megbirkózzanak,
hanem hogy megcsókolják egymás szakállát.
– Én megbocsátom neked hugom elrablását.
– És én megbocsátom neked testvérem halálát.
Azzal egymás jobbjába csaptak s megköték a békét.
Az egész nép idekinn rákiáltá, ezt látva, háromszor a Jézus nevét;
Bálványosvár falai háromszor adták vissza e kiáltást: talán nem is a
falak, hanem a falakon álló nép.
A keresztyén táborból előjött az esperes, a barát, még Kőrös apó is
előkullogott, a mint látta, hogy itt nem lesz verekedés; aztán meg a
bélpoklosok szerzete teljes számban: a Bálványos-várból pedig kivonultak
a táltosok, a horkáz, a billogos, a kádár, a gyula, meg a garabonczok; s
«áldás békességgel» üdvözlék a keresztyén papokat. Kájon horkáz jelenté
az esperesnek, hogy a bálványosi tuhudún nép kész fölvenni a
keresztséget, áttérni a Jézus hitére: az ősz rhabonbán, Kevend óhajtja,
hogy ő maga mártassék bele előljáróképen a szent patakba.
– No nem bánom, mondá Szilamér, én is odahajtom a fejemet a viz alá.
Elfogadom mennyei vezéremül a Jézus Krisztust, mert derék ember volt.
– Isten! Isten! édes fiam! Igazíták őt helyre az esperes is, meg Sára
asszony is.
– No hát annyival derekabb ember volt, hogy úgy vitte a földi életét,
hogy Istenné lett. Megismertem az útját, megszerettem: követem. Hanem
azt az egyet engedjétek meg nekem, hogy az öreg Istent, a kit ti
Jehovának, Zebaothnak neveztek, hadd hivjam én azt ezután is magyarok
Istenének!
Az esperes jó ember volt, egybe ráállt, hanem a barát nagyon szítta a
fogát: nem járja ez.
– Aztán még egyet hagyjatok meg a kedvemért. Lemondok mindenféle pogány
áldozatokról; viz mellett, tűz mellett, nem tartok semmiféle
bálványokat: a mik voltak, azokat mind elrejtetem a föld alá, a hol
senki rájuk nem talál többet; hanem azt az újtűzgyujtó ünnepet hagyjátok
meg nekünk; úgy kivánja azt a mi szivünk! Senkit sem bántunk meg vele.
Inkább adjatok neki valami szent nevet, teszem fel: «Pilátus-égetés!»
’sz az is szent volt, benne van a crédóban.
Az esperes arra is kezet adott, s ekkor aztán szent volt a szövetség, s
annak a megpecsételésére Szilamér lehuzta a csizmát a lábáról s azt
megtöltetve borral, ráköszönté a szentháromságra, az «atya» helyett a
«magyarok Istenét» tisztelve.
– De hiszen ez schisma! szörnyülködék el Rhadamantus barát.
– Persze, hogy csizma, mondá az esperes. De azért csak igyunk belőle, ha
ránk köszöntik.
– Sed hoc est magnum schisma!
– Hát iszunk belőle «magnum áldomás».
S biz a Szilamér csizmája szépen körbejárt az atyafiak közt, békepohár
gyanánt, s egy sem ijedt meg attól, hogy ezt a nagy poharat egy hujjában
kell kiüríteni.