a kik vezéreltük a te dédükeidet, hirben, dicsőségben; a kik Etelének
kezébe adtuk a Hadur kardját. A kik népek romlásából, vérengző
harczokból a kis székely nemzetet biztos menedékbe elvezettük,
megtartottuk. Nem voltunk-e neked édes isteneid? Csak te neked és a te
népednek. Nem olyan istenek, a kiket minden nemzet magáénak foglal, s
egymásra igérget a pártfogásukért: «engem szeress jobban!» Mikor harczba
keverednek, úgy hivogatják egymás ellen a közös Istent: «Ne amannak
segíts! hanem nekem! Nézd, én czifrább oltárral magasztallak fel, mint a
másik!» A ki midőn az egyik népének orczáját mutatja, addig a másiknak
hátat fordít. Mi egyedül csak a magyarok istenei vagyunk; senki más
bennünket áldozataival meg nem vesztegethet. Mindig közel vagyunk:
mindig ti veletek. Kihez menekültök, ha minket elhagytok?»
A csillaghullások éjszakája volt ez; minden pillanatban aláfutott
egy-egy. Mintha mind megannyi sulyos szemrehányás hullott volna Szilamér
fejére: «látod, én nem sajnálom az én csillagaimat leszórni az égből és
te megtagadsz engem a veszendő parázsban, a mit megtartogatsz! Egy
sápadt asszonyért, meg egy nyifatag gyermekért!»
Egy-egy pillanatban egész raja a csillagoknak lövellt szerte, egy
góczból eredve, mintha egy istenkéz tele marokkal hajítaná őket alá, a
világ minden sarkai felé elszórva.
Ki cselekszi ezt odafenn?
Az ismerős álló csillagok pedig valamennyien úgy pillogatnak színváltó
ragyogásukban az égbámuló szemeibe, mintha mind azt mondanák: «téged
nézünk, beléd látunk!» «A hetevény csillagzat» is feljött már, miért
vannak azok heten?
Egyszerre meg nagy robajjal megindul egy tüzes sárkány az égbolt
mennyezetén fönn: feje, miként a holdvilág oly fényes; hosszú tűzfarka
sziporkákra szakadó szivárvány; olyan robaj támadt jöttére odafenn,
mintha ezernyi kelevézt vernének érczpaizsokhoz; kevély lassúsággal
repül el keletnek, s mikor épen Bálványos-vár fölött súg el, ottan
szertepattan, olyan robbanással, mintha az ég kárpitja hasadt volna
ketté; a hosszú tűzvonal, a mit maga után hagyott, még soká világít az
elfeketült égen. A fénytől elvakult szemnek úgy tetszik, mintha
egyszerre minden csillag eltünt volna az égről s csak lassankint tér
vissza a helyreálló sötétséggel a látása s akkor veszi észre, hogy a
«hadak utja» (a tejut) sokkal fényesebb most, miként az imént volt.
Csaba vezér harczosai vágtattak most végig rajta; új patkónyomaiktól
lett fényesebb az út! De hát mi hozta őket ismét vissza?
Éjfél után megszünik a csillaghullás egy időre; de az alatt
meg-megvillan egyszer-egyszer az ég alja; mintha a lenyugodott napnak
rossz álmai volnának, s valahányszor egyik oldaláról a másikra fordul,
felpirkadna az ég széle.
Szilamér azt érzé, a mi megjön, ha sokáig néz valaki a csillagok közé,
hogy beleszédül az égbe.
S ha oda beleszédül, mibe kapaszkodjék?
A Bucses-hegy mögül egy fényszikra kezd kiemelkedni, előbb csak egy
szikra, aztán egy sarló hegye; majd fénylő tűztorony, utoljára egy égben
úszó ezüstcsónak, a fogyó hold.
Minden ember szive érez valami magyarázhatlan örömet, mikor azt a
csillagzatot feltámadni látja az égen, mintha minden emberi bánatnak
enyhítője, minden kétkedésnek eloszlatója volna.
Mikor Szilamér ezt az ezüstcsónakot ott látta maga előtt, eszébe jutott
egy kép.
Az a kép, a mit a torjai szentegyházban egy mellékoltáron látott. Egy
felséges asszonynak az alakja, a ki egy mosolygó gyermeket tart az
ölében, lábaival a fogyó hold csónakjában állva; köröskörül aranysugáros
diadalfény veszi körül.
Nézte, nézte soká azt az ezüst ivet ott az égen; ha nem jelennék-e meg ő
neki is abban amaz asszony képe, a ki világosságot ad az emberek
szivébe, hogy megértsék, mi külömbség vagyon az egy igaz Isten, a minden
népek atyja, az örökkön élő és az ős-istenek között, a kik az ő népükkel
együtt elmulnak? Addig nézte, addig nézte, míg a szemei lezáródtak,
rájuk nehezült az álom.
Csendes és jótékony álom. Nem verték fel a rossz rémek, még a hajnali
tárogató kürtök rivallásai sem; csak az ébreszté föl, mikor egyszer a
nevén szólítá egy édes, ismerős hang. Arra fölpillantott, s ime előtte
állt az ég csónakából alászállt tünemény; egészen előtte; a szelíd
jósággal mosolygó anya-alak, ölében a repeső gyermekkel, köröskörűl
folyva aranyos dicsfénynyel, mint az oltárképen.
De ez nem az égi alak volt, hanem a saját asszonya, körülragyogva a
pitymalló ég aranybiborától.
– Hajnal van! szép piros hajnal! suttogá a nő szerető mosolylyal. Nézd,
mi már felkeltünk. Készen vagyunk az útra.
– Micsoda útra? kérdezé Szilamér, álomkábultában.
– Nem hallod a hivogató kürtszókat Bálványos várában?
Szilamér nem hallotta, mert gyermeke mondott valami szót.
Azt a szót kitalálni nagyobb kérdés, mint valamennyi papok égi
homályokba rejtett bölcsessége.
– Add ide ölembe!
Azzal a karjára véve a kis fiát, összecsókolgatá annak két piros
orczáját, s minden csókja után mondott neki az égtől szakadt emberke
valami olyan szót, a mit megérteni fölér a próféták látásaival. És ő
megértette.
– Hát nem indulhatnánk Bálványos-várba? kész minden az útra sürgölé
Imola.
– Ma nem! kiálta indulatos daczczal Szilamér, s úgy szorítá magához
gyermekét, hogy Imola megijedt tőle: azt hitte, agyon akarja szorítani.
– «Ma nem!»
S mikor a székely azt mondja, hogy «ma nem!» akkor ég-föld
összeszakadjon is, az a nap nem olyan nap, a mely őt engedelmesnek
lássa. Megölhetik, négybevághatják; de helyéből egy darabban meg nem
mozdíthatják. Opoúr Szilamér nem viszi a fiát tűzön fölavatni!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez az egy szó pedig nagy végzet lett Bálványos-várára, és az egész őshit
vallására nézve.
Szilamér nem ment el a bálványosvári tűzáldozathoz. Imola kandallójában
sem lett kioltva a tűz.
Az pedig régi hit, hogy ha a «hivek» közül csak egynek a tűzhelyén
maradt is a régi tűzből, az új tüzet nem birják lángralobbantani a
kilenczfából faragott kerékkel a szűz legények.
A horkázok kürtjei egyre riadtak Bálványos-vár ormairól. Szilamér csak
leste, hogy mikor gomolyodik majd fel a nagy füst a tűzhalomról? a minek
a Tiburcz-várhoz jól meg kellett látszani; de csak nem támadt az elő. A
nap is delelőn volt már; pedig akkorra égni kell már az új tűznek: de
még mindig se füsti, se lángja.
Szilamér ott állt a vár ormán, a távol ködeiben elburkolt várra bámulva,
a mely olyan messze látszott mostan esni. Nehéz nyári köd ülte el a
tájat, a min keresztül Bálványos-vár úgy tünt fel, akár csak egy kék
felhő, a sápatag ég alján elpihenve.
Imola kitalálta, Szilamér min töprenkedik, azt sugá neki: «a tűz mind
kialudt már a kandallóban is!» ő maga oltotta ki. Látta, hogy Szilamér
nagyon búsul, megszánta az ő tuhudún hitét. Hisz ennek épen olyan
szívnyomás az, mint ő neki volt az, hogy nem gyónhatott meg.
Szilamér beszélő szemei úgy meg tudták ezt neki köszönni.
Hanem késő volt már. Az új tűz csak nem lobbant fel Bálványos-vár falain
belől.
A délután is elmult, s az örömtüzek, miket ilyenkor a legények raknak,
csak nem gyulladtak ki, a tűzkerekek, miket a hegyoldalon aláeregetni
szoktak, nem kergették egymást. Olyan volt az egész Bálványos-vár,
mintha már ki volna halva.
S még mielőtt leszállt volna a nap, meghozta a kora éjszakát a zimankós
vihar. Délről és nyugatról jöttek, tolakodtak a gomolygó felhők; olyan
az alakjuk, mintha égtaposó óriások nyomulnának egymással megütközni.
Ni, annak ottan ezüst sisak van a fején, arany taréjzattal, gömbölyű
paizsát ni hogy tolja maga előtt. A másik ellenben haragos kék alak, tán
Hunor vagy Magor, hosszú szürke szakálla úgy lobog utána, bakacsin
palástjával fél eget beterít. Alatta aranynyal versengő szép
világos-fehér alak repül uszályával, a sötétből kiválva, engesztelő
tündér, tűzveres, vérpiros szörnyek útját állják, foszlányokká tépik.
Villámkorbácsaikkal, lángpallosaikkal a szörnyü istenhősök egymásra
sujtanak, felharsog az égbolt ádáz haragjuk szavától, s mikor
összeölelkeztek, egymásba omlottak, sürű sötétség lesz, mintha éjjel
volna, csak a villám fénye gyujt bele világot, s olyankor ez az egész
világ sápadt-fehér lesz a fényben, mintha csak halottak birodalma volna.
Végigrecsegnek egyik hegyláncztól a másikig az ég harsonái. Ezek itten
Etele király kürtjei, amazok Hildebrandt és a Tronjei hős trombitái!
Egyszer-egyszer végighasad a nagy lobbanástól a sötét égboltozat s
messze mélyen belátni az égbe, egész fel a nap mezejére, a hol azok a
ragyogó alakok ülnek mind csoportban: kürtfuvó Lehel, Botond a
bárdjával, boszuállásban rettentő Vérbulcsu, ősz Álmos, Nemere, Árpád a
honszerző, Kupa és Gyula az utolsó hősök, Thonuzóba a hős feleségével,
az őshit vértanui, Zsombor is bizonynyal, de csak egy pillanatig tart
megjelenésük. Az égi csatacsillag lecsapott a földre, hogy megrendült
belé az egész hegy várastul, s lángjával meggyujtotta a legmagasabb
szálfát a tetőn, az mostan fellobog magasra s fényt vet a tájra. Ni,
hogy omlik alá a vér a felhőkből! A katalauni mezők harcza foly odafenn,
vagy a nibelungi dal égi folytatása.
Ekkor érkezett meg a hirnök Bálványos-várából Szilamérhoz, égi tüzön,
hegyi vizen keresztül. Régi jó hadnagya volt az, Koppánd.
– Mi hirt hozasz? kérdezé Szilamér a lábairól leroskadótól.
– Mindent, a mi csak rossz. Egy szót se hallj tőlem, a mi a halálnál
kedvesebb volna. Ma reggel az új tűz nem gyuladt meg: ez volt az első
átok. Elfordult a tuhudúnoktól az Isten. És az alatt, a míg tüzünk nem
volt, megtámadták Bálványos-várát a torjai keresztyének. Mike Andorás
hozta ránk őket. A görögtűz koszoruit nem használhattuk ellenük, mert
nem volt tüzünk, odatolhatták a vívótornyukat. A vashíd alatt nem
gyujthattuk meg a kénköves aknát, hogy az ostromlók odafulladjanak, mert
nem volt tüzünk. Ránk törték a kaput. Hát hiszen fegyver volt a
kezünkben, négyen voltunk egy ellen, nagy erőnk volt velük szemben és
mégis elbuktunk; le lettünk gázolva pocsékká téve, kivertek bennünket a
külső várból, beszorítottak a belső várba, a honnan csak a pokol
tornácza felé szabad még az út.
– Kivertek benneteket Bálványos-várból! ordítá fel, szégyentől lángoló
arczczal Szilamér. Kőfal mögül hajtott ki negyedrész ellenség!
Valamennyi Opoúrt egy Mike Andorás! Hát a szíveteket asszonyoknál
hagytátok-e?
– Rém volt rajtunk, lihegé Koppánd. Az Isten elfordulása is beteggé
tette a szíveinket, rémület, félelem kisért mindnyájunkat a harczba.
Előre éreztük, hogy veszedelmünkbe megyünk. S mikor a kaput betörték
ránk a keresztyének, legelől az ostromló hadak közt kilencz fehér ruhás
kisértet rohant ránk, halotti köntösében, azon elijesztőn, a hogy a
sírból fölkelének, arczaik fehérek, sírok férgeitől szörnyen elrutítva.
– Az én bélpoklosaim!
– A pokol hősei lehettek bizonynyal, mert a mint azokkal
szembetalálkoztunk, elveszett a fegyvernek az éle a kezünkben; ha a
buzogányomat akartam feléjük emelni, az olyan nehéz volt, mintha hordót
emelgetnék rúdra tüzve, s ha meg a kardommal csapkodtam feléjük, az meg
olyan volt, mintha nyakla szalmaszállal ütögetnék kőczölöpöt. Futott
ezek elől, a ki csak embernek született. Eleven embertől én sem ijedek
meg, de ki küzd halottakkal?
– Az én bélpoklosaim! hörgé keservesen Szilamér, öklével ütve
koponyáját. Megátkozott engem az a gonosz tündér. Ah! Miért nem voltam
én ott?
– Hisz ez volt a legnagyobb átok rajtunk, hogy te nem voltál ott
köztünk; hogy nem volt velünk egy fiatal vezér, a ki a harczi népet a
zürzavarban rendbe tudja szedni, szavával, példájával fellelkesíteni.
– Hát az öcséim? Hát Zsombor? Hát Iszla?
– Öcséid? Jó Szilamér. Rég otthon vannak már az ő ükeiknél az örök napos
mezőkön. Iszla öcséd még Torján elesett, mikor te feleséget hoztál,
Zsombor pedig elhullt, Mike Andorással harczolva az átjáró-vár lonkáján,
el is temettük, szép tuhudún szokás szerint.
– Öcséim meghalva? fuldoklá Szilamér, el-elakadozó szóval.
– Bizony halva ők már. S ki őket túlélte, a ki megsiratta hét sebből
omló vérkönyeivel, hős apád Kevend, az most ott fekszik a ravatalon!
– Harapd el nyelvedet, hogy ne mondjon több ilyen átkozott hirt!
– Pedig még nincs vége. Hátra a legrosszabb. Az, hogy tűz nélkül
maradtunk (tűzhelyünk, szívünk is); az, hogy megverettünk, az, hogy
ellenségünk birja már a külvárunkat, az, hogy két testvéred el van már
temetve, az, hogy ősz apád is ravatalon fekszik, még mind nem a
legnagyobbik átok. Annak a betetőzője az, hogy te nem vagy köztünk. A
kevély győzelmes Mike Andorás most trombitaszó mellett fölkéri a várat,
s tudva, hogy te nem vagy benne, se a feleséged, azzal fenyegetőzik,
hogyha magunkat kegyelemre meg nem adjuk, fejünkre rontatja
Bálványos-várát az Istenek tornyával együtt.
– No hát ott találjon engem is e várban! rikácsolá Szilamér. Felmegyek
eléje, s viszem magammal az asszonyom, gyermekem! S majd a kit legelől
maga előtt talál, abban rám ismerhet, aranynappal melledző
pánczélingemről, s kardom csapásáról! Készülj hát az útra, asszony!
Feleségem. Villámlik a felhő, harsog az égdörgés! Így kel az utolsó
tuhudún az útra. Ottan ég a szálfa! Égi tűz gyujtá meg. Itten van az új
tűz! Fáklyákat gyujtsatok nála! Viszem magammal az ég lángját
Bálványos-várába! Előre, a ki tuhudún! utánam, a ki még szeret!
Imola bámulva látta a rögtöni nagy átváltozást Szilamér alakján. A bősz
harag, a vakbuzgó pogány hit egyszerre erőt vett annak egész lelkén.
Elkezdte a régi vérengző dalokat nagy harsogással énekelni, a mik mind
az ős bálványistenek magasztalásáról szólnak, előhivatta a kürtöseit,
megfuvatta velök a hosszu hársfakéregből készült, messze elrivalló
kürtöket, a miknek a szava elhallik egész a Bálványos-várig, és azalatt
felölté magára napbálványos pánczélját, feltette a ráró-madaras
sisakját, előhozatta a harczi ménjét; kardot, kelevézt, buzogányt
szedett a markába, s míg az ég villámait ontá, míg a zápor szakadt,
odavágtatott a villámgyujtotta szálfához s maga gyujtogatta meg az
istenadta tűznél a szurokfáklyákat, a miket követőinek szétosztott, és a
közben folyvást hangzott a csatadala, a mivel népeit a végső
kétségbeesett harczra fellelkesíté.
Ez volt az utolsó fellobbanása az ősi tűznek.
Imola szótlanul és engedelmesen követte férjét e végső halálos tusába,
kis gyermekével együtt.
Nagy erő az Isten szeretete, de még nagyobb a nők szerelme!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
AZ ELREJTŐZÖTT.
Bálványos-várának két része volt: egy külvár, a mi tág körben foglalta
körül a házakat, a mikben a tuhudúnok maradékai laktak. Ez a külső vár
az utolsó pogány vezér, Gyula támadása után épült; a mikor a magyar
király az őshit mellett fellázadt székelyeket behódította, a tuhudún
hadnagyokat váraikból kizavarta, akkor mindazok, a kik fel nem vették a
keresztséget, ide menekültek Bálványos-várába, a minek megvívását nem
tanácsolta a vajda a királynak. Ellenben a bálványosiaknak is szép
hegedűszóban tudtul lett adva, hogy a mit a váron belül cselekesznek,
azért őket ugyan senki nem háborgatja, de a váron kívül mindentől
őrizkedjenek, a mi a keresztyéneket megháborítaná. Ekkor építették a
külső várat, a miben valamennyi tuhudún menekült háza bőven elfért,
valamint a tűzáldozat halma. A menekült előkelők idejöttek kincseikkel,
marháikkal. Ezt a külső várat, a hegy meredeksége miatt, épen csak a
kapunak vezető útról lehetett megtámadni, a mi előtt egy mély akna volt
ásva, a mi meg volt tömve kénkővel; ezen aztán egy vasrácshíd vezetett
keresztül, úgy, hogy ha az ostromló ellenség a hidat elfoglalja, a
meggyujtott kénkőnek a füstje úgy elbánik vele, mint a méhrajjal, a kit
kifüstölnek.
De még más titkos erővel is fel volt e kapu őrtornya ruházva. Mikor ezt
építék, egymásután háromszor összedőlt a fal. Akadnak rosszlelkü
emberek, a kik azt állítják, hogy a torjai keresztyének ásták alá
éjszaka a falakat; olyan ostoba beszéd is hallatszik, hogy a
kőműves-mester rosszul rakta le az alapköveket, de a ki igazlelkű ember,
az bizonynyal tudni fogja, hogy ez az ördögök ravaszsága volt, a kik
minden építkezésnél addig incselkednek, a míg az áldozatjukat meg nem
kapják. Miért is a kőműves elvégre azt tette, hogy a saját feleségét
falaztatta be a torony kőfalába, s attól fogva megállt a torony, mint a
«Csala tornya». Most is mutogatják azt a hosszú, magas márványkövet,
mely azt a fülkét jelöli a falban, a hová az áldozatul hozott menyecske
be lett falazva. S ennélfogva ez a tornyos kapu nemcsak hogy az
ördögöknek ellenállott, de minden emberi ellenségre nézve is
bevehetetlenné lett téve.
Annál nagyobb vala a bálványos-váriaknak a megrettenésük, a mikor ezt a
kívül-belől erős tornyot egy nekiveselkedéssel elfoglalták a keresztyén
atyafiak. A lehetetlenséggel volt az határos. Sokan azt állítják, hogy
azért ment ez olyan könnyen, mivelhogy a székely a saját nemzetsége
ellenében nem tud olyan jól verekedni, mint ha idegen nemzetbelivel
akaszkodik össze; a kik közelebb találtak, azt mondták, hogy az
előrohanó bélpoklosokat halott vitézeknek nézték, ez a varázs rontotta
meg karjaik erejét; a legigazságosabbak pedig tudták azt jól, hogy az új
tűz ki nem gyulladása okozta az egész veszedelmet. Elég az, hogy
megtörtént s most már a tuhudúnok egész népe fel volt szorítva a belső
várba, egy szikra tűz nélkül, étel, ital, szüleség nélkül, a mit mind
elfoglaltak a keresztyének a hirtelenkezű ostrom alkalmával.
De a hol a legnagyobb a kétségbeesés, ott van legközelebb a vigasztalás
is. Még mielőtt a nap fáklyái jönnének, ime megérkeztek száguldozva a
Szilamér fáklyavivői. Soha még a hajnal sugárfényét sem üdvözlé ember
annál nagyobb riadallal, mint a bálványos-váriak az első két hirmondót,
a kik az égből esett tűzzel megérkezének Tiburcz vára felől. Erről az
egy oldalról volt még csupán hozzájárulható a büszke Bálványos-vár.
Innen lehetett a megszállottak számára lábas jószágot felhajtani, innen
a szent forrás kutfejéhez sziklába vágott hosszú lépcsősoron alászállni.
A mint Szilamér maga is megérkezett, újra megszállta a lélek a tuhudúnok
szívét; a csüggedést felváltá a harczi indulat, szörnyü riadallal
fogadták őt már a kapuban, s lováról egyenesen paizsukra emelték, úgy
vitték magukkal be a várudvarra.
Az ifju vezér aztán egyszerre tudott rendet csinálni a hadi nép közt,
maga körül gyüjté a hadnagyokat, kinek-kinek kiosztá a maga hivatalát,
parancsokat adott, a védelemre való szereket felhordatta s a maguk
helyeire czipelteté, a kovácsokat sürgölte hajító-dárdák, nyilak
nádalására, üstökben szurkot forraltatott, malomkerekeket ácsoltatott
össze, mik az ostromlókat eltaposni szánvák, gyerekhadat, ifju leányokat
lekergetett a pinczeboltokba, hogy ne lábatlankodjanak ott. A külső
várat elfoglalva tartó keresztyének nagyhamar megtudták, hogy a belső
várban nagy változás történt, a bástyafokon kigyulladó örömtüzekről; az
okát is megértette velük a torony lonkájára felhágó kádár, a ki hármas
kürtszó után ezt az üzenetet rivallá le a magasból:
– Halljad meg szavamat, te Mike Andorás. Az én ifju uram: bálványosi
tuhudúnok vezére, Opour Szilamér híva hív tégedet, hogy holnap
hajnalban, napfeljövetelnél jelenj meg a két hárs között vele szemben,
hozd el magaddal minden fegyveredet, s harczolj meg vele akár magad
egyedül vitézi párbajban, akár egész hadi népeddel az ő népe ellen.
Addig pedig vigasztald anyádat s mondd, hogy imádkozzék, mert «egy» fia
holnap bizonynyal halott lesz!
Mike Andorás azt felelte rá a maga kádárjával:
– Ott leszek!
Imola nem is csodálkozott rajta, hogy Szilamér csak a harczi
készületekre gondol, s ravatalon fekvő apját még csak megtekinteni sem
siet. Amaz előbb való, várhat a halott! Van annak ideje!
Az első nap úgyis csak az asszonyok dolga a halottat elsiratni. Imola, a
mint lefekteté kis gyermekét, sietett fel a fegyveres házba, a hol a
ravatal fel volt állítva; két alabárdos őrizte az ajtót, hegyével lefelé
fordított dárdákkal.
De nagyon megütközött rajta, mikor a csarnokba belépett, hogy semmi
asszonysirást sem hallott, ez pedig szokás mind a keresztyén, mind a
tuhudún halottak virrasztásánál. De még fáklyák sem égtek a ravatal
körül, csak egy nagy karos tartóban lobogott valami nagyfüstű szövétnek,
tánczoló lángjával egyik szögletből a másikba kergetve a sötétséget. De
csak egy asszony sem volt ott, sem a hegedűsök, hanem csupa férfiak, a
kik közül épen Kájon horkáznak az arcza volt előtte ismerős, a többiek
mind olyan különös viseletekben, a mik nem a rendes harczosoké.
A terem közepén volt felállítva a ravatal, de olyan magasan, hogy a
rajta fekvő alakra alig lehetett rálátni; körüle összeboruló fenyőágak
még jobban eltakarták arczát.
Valami nehéz illat terjengett, a nyitott ablakok daczára, a mi Imolában
valami emléket költögetett fel. Hol érezte ő azt? Miért borzong úgy
teste-lelke, mikor újra megérzi?
Kájon horkáz, a mint Imolát meglátta az ajtóban, eléje sietett s
palástját szétterjesztve előtte, mint két denevérszárnyat, azt susogá
neki:
– Térj vissza!
– Mit csináltok itt?
– Áldozunk istennek.
– Nem áldozhatom én veletek?
– Halott van itt ma.
– Valóban halott?
– Mondám, hogy «ma» halott.
– És holnap?
– Holnap is halott lesz.
– És az örökkévalóságban?
– Talán.
– Bocsáss hozzá, én látni akarom őt!
Azzal félretolta maga elől Kájont és odasietett a ravatalhoz. Annak az
aljánál hevert egy barna tömeg, azt hitte, valami párnazsák. Arra
felhágott.
– Vigyázz, az oroszlánra lépsz!
Már akkor rálépett.
Az oroszlán felemelte a fejét, megnézte, ki gázolt rá? azzal megint
csendesen visszatette a fejét a földre.
Imola meglátta rémülete tárgyát. A ravatalon fekvő Opour Kevend szájába
a «világ-zár» csoda-virága volt dugva.
Ki akarta azt onnan kapni, de a ravatal körül álló férfiak elrángatták a
tetemtől.
– Ő nem halt meg, csak el van rejtőzve! Lihegé Imola iszonyattal.
– Te mondád! felelt Kájon.
– Ti kényszerítettétek őt az áldozatra!
– Ez a sor! monda Kájon. Mikor a földön nincs tanács, az égbe kell érte
menni. Ez az ősi szokás. A legvénebb vezért illeti ez az út. Hadúr elé
csak ő mehet a nap mezejére. Damasek Isten csak ő rá bizhatja izenetét.
De már most igazán haragba jött Imola.
– Hallod-e, Kájon horkáz! Én hozzám ne beszélj úgy, mint egy szájtátó
gyermekhez, vagy egy kölyü-fejü paraszthoz! Én a te tuhudún hitedbe nem
szólok; nem bánom, hidd, a mit akarsz! Áldozzatok miattam fehér lóval,
komondor kutyával, de én az apósomat, az én férjem atyját megáldoztatni
nem engedem! Abba már beleszólok.
– Hiszen nem áldozzuk őt meg! Ime csak hét napig leszen halott, akkor
ismét feltámad és életre kél.
– Ezt meséld a bolondnak! A ki hét napig a sírban fekszik, az soha
többet nem látja ezt a világot!
Kájon horkáz olyan csodálatosan vigyorgott erre a szóra.
– És hát olyan nagy baj lenne abból, ha Opour Kevend hét nap mulva nem
látná ezt a világot? Beszéljünk egymással okos emberek módjára,
asszonyom. Neked legjobban meg kell azt értened. Az őshit világának vége
van már. Az utolsó láng csak pislog, de nem világít, nem melegít többé.
A mi fánknak a gyökerei elrohadtak, hiában támogatják, ki kell annak
dülni. A kik még velünk együtt áldoznak, csak a kevélység és a régiekre
való visszaemlékezés tartja őket hozzánk. Mi magunk sem érezzük már, a
mit mondunk. Mi haszna rugódozunk az ösztön ellen? A nagy népek között,
a kik mind felvették a kereszt vallását, nekünk el kell enyésznünk.
Fiaink, leányaink lopva úgy is a ti egyházaitokat látogatják már s a mi
áldozatainknál egyre gyérül a nép. A világ nagy folyó, mi azt vissza nem
fordíthatjuk. Ime láthatod: egy maroknyi keresztyén had, kilencz
bélpoklos lázárral kiveri a tuhudúnok ezreit a megerősített várukból; a
tuhudún az ős istenek oltáraiért nem tud, nem akar harczolni többé.
Imola ámult és bámult. Hisz ezek olyan szavak, a mik igen jók volnának a
maguk helyén és idején elmondva. Szemre főre nézett a jelenvalók közt.
Kájon horkáz észrevette a kétkedését.
– Hát látod, asszonyom, ezek a tisztes férfiak mind az én szájammal
beszélnek. Ez itt Seremás «táltos», ez Karakó «gyula», ez Vetyegő
«kádár», ez Tihadár «billogos», ez Csomok «perestáldó», ez Sügetér
«garaboncz.» Agg eb bánja dolgát! Nekünk kifelé áll mind a szekérrudunk.
Idestova úgy kimaradunk, mint a káposztatorzsa a hóból.