már ott állt az Imola nyoszolyája fejénél és megszólalt. Be is volt
bugyolálva nagyon a szeméig, meg a szájáig patyolatkendőkkel, mert az
esteli harmattól nagyon őrizte magát.
– Jaj! jaj! Mit csináltok, boldogtalan népek!
Ezzel a rikácsoló szóval üdvözlé «adjon Isten» helyett a boldog
révedezőket.
De egyszerre el is mult minden ragyogás mind a három arczról: még a nap
maga is, mintha szintén megijedt volna a vén tündértől, egyszerre
elrejté magát a hegy orma mögé: Imola, az ösztön borzongásával takarta
el a kis fia fejét a két tenyerével; Szilamér meg pogány babonás
szokásból dörmögé a foga között: «tüske a talpadba!», a mit voltaképen a
boszorkányok ellen volt szokás kimondani, de a mit megtartottak a vadász
emberek is, mikor cserkészetre indulva, legelébb is valami banyával
találkoztak.
Rapsonné pedig folyvást kiabálva, «de mit tesztek? mit csináltok?»
rohant az ablaknak; még azt hitték, ki akar rajta repülni s egy cseppet
sem csodálkoztak volna, ha a mankóját a térde közé kapva ellovagolt
volna rajta a levegőben. Azonban csak be akarta tenni az
ablakszárnyakat, a mik jó vastag üvegből készült s ólomkarikákba foglalt
táblák lévén, egyszerre homályban hagyták a szobát. Aztán jött csak
vissza nagy zsémbeléssel.
– De hova gondoltok? A míg meg nem újul a hold, nem szabad meglátni a
napsugárnak az ujszülött arczát, mert megveri a ragya! S gyertya sem ég
az asszony ágya mellett! Micsoda gondatlanság ez! Mindjárt jön a Kamor
tündér a téglázó vassal, a mint azt látja, hogy nem ég a gyertya a
betegágyas asszony nyoszolyája mellett.
Szilamér szaladt a kandallóhoz gyertyát gyújtani.
– Ne abba a vasgyertyatartóba! Keress rezet! Oh milyen élhetetlenek az
ilyen fiatal házasok! Vasat nem szabad az asszony közelébe hozni: még
csak egy varrótűt sem szabad neki a kezébe venni, a míg a hat hete le
nem tel. Ellenben egy tikmont kell neki a vánkosa alá tenni; a
kicsikének meg egy szál veres selymet kötni a lábára, a nyakába meg egy
violagyökeret. Oh be tudatlan nép. De jó, hogy ide vetődtem hozzájuk!
Még elpusztitanák magukat nálam nélkül. Így ni! Fordítsd meg Szilamér
öcsém azt az ágyat, fejjel legyen az ablak felé az asszony, gyermek.
Külömben holdas lesz belőle, ha a holdvilág rá talál sütni. Hát nincs
javasasszony körülöttetek, a ki erre megtanítson?
Szilamér ijedtében megtett mindent, a mit Rapsonné parancsolt. Az ágyat
is megfordítá, az égő gyertyát is odahelyezte melléje arra az
asztalkára, a min mindenféle drágalátos főzemények álltak csodajóságú
füvekből, miket a jó Gidula nénő készített Imola számára; de a mikkel az
elfelejte élni. Rapsonné mind sorba kóstolta, szagolta valamennyit s
itéletet mondott fölöttük; ez jó, ez sem árt, ez az ezeraranyos fü! ez a
szívkinyitó, de csak a virágját kellett volna megfőzni, nem a levelét
is; de hol maradt a tetemtoldó fű! attól ered növésnek a gyerek; hát a
boldogasszony tenyere? Azt ugyan a pogányok nem ismerik. No majd én adok
belőle. Hoztam én magammal eleget.
Ez alatt elhelyezkedék abban a karosszékben, a mit Szilamér tolt oda a
számára.
A nénémasszony tovább zsémbelt:
– De ugyan hová gondoltál, hogy kinyisd az ablakot naplemente után? Az
kell, hogy bejöjjön a büdi boszorkány, elcserélni a gyerekedet,
elváltani a magáéval? Akkor aztán majd tarthatnád a kandallóban a tűz
fölé, hogy adja vissza a tiedet, mert külömben az övét a tűzbe dobod.
Ilyenkor ólálkodnak legjobban a boszorkányok az újszülött gyermekek
körül, a míg azok vagy vizen, vagy tűzön fel nincsenek avatva, akár
keresztyén, akár tuhudún szokás szerint. Ahol ni! Mit mondok? Már ide
benn is van a szobában a boszorkány!
Mind a ketten, az apa is, az anya is egyszerre a nénémasszonyra
tekintének: elég nagy ostobasággal; mert hisz ő nem saját magára
példázott, hanem arra a nagy pávaszemesszárnyú pillangóra, mely ott
keringett a szövétnek lángja körül, s a mit repkedése közben
szerencsésen le is sujtott a mankójával, s aztán kezébe ragadva, kitépte
neki a szárnyait, a fejét; «hej te rossz boszorkány! Körmömre kerültél,
nesze neked!» s azzal a darabjait a kandallóba dobálta. A kis gyermek
erre elkezdett sirni: ő bizonyosan meghallotta a halálrakinzott
játszópajtásának a jajszavát, a mit már a durva földlakók vastag fülei
nem hallanak meg. A gyermek ordított, kapálózott.
– Huh be csunya vagy, pih de rút! mondá Rapsonné a gyermekre; de a
mellett édeskésen mosolygott az anyja szemébe. Így kell ám a gyermeket
dicsérni; mert a ki azt mondja a kis gyermekre, hogy «jaj de szép», az
megigézi: az olyan ellen ki kell köpni. Rút gyermek vagy!
Az aztán eldugta az arczát olyan helyre, a hol jó volt neki.
Rapsonné asszonyom pedig elhelyezkedett szépen a karszékben, a cselédjei
vánkosokat hoztak utána s azokkal a hátát meg a lábait felpoczkolták.
– Noh, édes hiveim, ennek ugyancsak örülök, hogy így beteljesült minden
kivánságtok. A mint megtudtam ezt a nagy örömöt, mindjárt repültem is
hozzátok. Utba ejtettem az édes apátokat: annak is elmondtam, hogy
milyen nagy ünnep van a családjában. Hejh de nagyot ugrott a jó öreg.
Mindjárt azonnal ökröt süttetett, s vár benneteket a radinára. Nagyon
lelkemre kötötte, hogy csak siettesselek benneteket. Még ma akarja a kis
porontyát látni.
Imola és Szilamér nagy szemekkel bámultak egymásra. Hát ez azért jött
ide látogatóba, hogy rögtön kitegye a szűrüket innen? Imola nem magáért
aggódott: ő erős, egészséges vérű nő volt: nem szokása a kényeskedés; de
a kis gyermeket féltette az éjszakai uttól.
– De hát most mindjárt elmenjünk alkonyat után? kérdezé szepegve.
– Oh ilyenkor nyáron hosszú az esthajnal, drága szép holdvilág süt; én
magam is mindig éjszaka utaztam, akkor langyos hűs a levegőég; a
fülemilék olyan szépen hangicsálnak minden bokorban; a fű között úgy
világít a sok fénylő bogár, mint a csillag hamva. Aztán az apátok
megigérte, hogy fele uton elétek jön Bálványos várából, fáklyás
kisérettel; ott fog rátok várni már a Lobogó forrásnál. Oh édes
szivecskéim, bizony olyan nehezen eresztelek el benneteket innen, mintha
a saját édes gyermekeim volnátok; de már a minek meg kell lenni inkább
ma legyen meg, mint holnap. Itt nem is volna már helyetek, mert én nekem
sok a cselédnépem. Azok se hálhatnak egymás hátán a ti pereputtyotokkal.
Az is megeshetnék, hogy az én kigyóm éjszaka el találna látogatni a
gyermekágyas asszony nyoszolyájába s ő megijedne tőle.
Imola már is megijedt.
– Készüljünk az útra! mondá Szilamérnak, fektéből fölemelkedve, s maga
is azon kezdte a készülődést, hogy a kis gyermekét bekötözze gyöngéden,
gondosan a puha pólyába.
– Hiszen az asszonyka a kis gyermekével igen jól fog utazhatni az én
gyaloghintómban; az egyik zsellyémet odaadom neki, helyezze el magát
benne: mintha ágyban volna; még alhatik is ottan. Nagyon jó helye lesz!
– Jobb helye lesz neki az én ölemben! Vágott oda nagy nyersen Szilamér.
Biz őtet egy kissé elkedvetlenítette az, hogy ilyen rögtön el kell neki
hagyni ezt a tanyát. Úgy megszokta már itt, a hol minden napja csupa
boldogság volt. Aztán ilyen rögtön éjszakai útra kelni lábbadozó
asszonynyal, gyermekkel. Aztán visszamenni Bálványosvárába, a hol még az
apja parancsol, s a Zsombor öcscse ortályoskodik vele (még nem tudta,
hogy meghalt). És még valami más is bántotta, marasztalta: a szive úgy
húzott ide azokhoz az emberekhez, a kik megszabadítójuknak tekinték.
Azonban hát Rapsonnénak teljesen igaza volt: ő ezt a lakást csak addig
engedte át nekik, a míg magának szüksége nem lesz rá és most visszakéri.
Ezért is ezer köszönet neki.
Rapsonné pedig, hogy még jobban siettesse az útra készülésüket, elővette
a legsikeresebb módját az elriasztásnak, elkezdett egyszerre nyögni,
jajveszékelni; jaj ez a ballábam, jaj a féloldalam! Ez a gonosz zsába!
Mintha késsel hasogatnák. Jaj, mikor így rám jön ez a kinzás, azt
hiszem, hogy nem érem a reggelt! Leányok! Leányok! Hol van a zabos
tarisznya? Hol az ezer virágos égett vizem? Hol a tárkonyeczet? Mindjárt
elkárhozom.
Ez elől csakugyan szökni kell.
Ezenben megszólal ott lenn az udvaron a szokott estéli zsolozsmája a
hazatérőknek:
«A mélységből kiálték hozzád én Uram
Hallgasd meg az én szavam!…»
Rapsonné asszonyom torkában egyszerre bedugult a jajgatás erre az
énekhangra: «hát ez micsoda ének odakinn? Miféle barátok virginálnak
itten?»
Ha nem ismerné az ember olyan jól Szilamért, s nem tudná felőle, hogy
milyen tiszta, őszinte, ravaszság nélkül való lélek lakik benne, bizony
azt hihetné felőle, hogy aligha nem járult a feleletéhez vagy egy
nehezékre való abból a székely furfangból, a mivel a góbé egész ártatlan
képpel tud elmondogatni olyan közönbösnek látszó dolgokat, a miktől az,
a kinek mondva vannak, a bőréből ugrik ki ijedtében.
– Hát bizony! édes nénémasszony, ezek oda alant, a a kik a maguk módja
szerint dicsérik az ő Istenüket, nem egyebek, mint azok a szerencsétlen
bélpoklosok, a kik a világi társaságból ide az erdőkre kiűzettek, s a
kiket én aztán egyenkint ide hordogattam, itten ápolgattam; a feleségem
azt mondta, hogy ez olyan cselekedet volt, a mely a mennyországra ad
érdemet. Most már majd itt hagyom a te kegyelmednek e jámbor népeket,
ápold őket tovább s vedd át a mennyországhoz való igazamat.
De úgy meggyógyult erre a szóra Rapsonnénak mind a két lába egyszerre,
hogy mint a kurta kigyó, úgy ugrott ki a karosszékből.
– Micsoda? Te bélpoklosokkal töltötted meg az én kastélyomat? Oh te
Isten nélkül való pogány. Nem is telhetett ki ilyen ördöngösség mástól,
mint egy Krisztustagadó tuhudúntól! Eddig is hat ördöggel jártak a
pogányok: Guta, Fene, Mirigy, Csoma, Dobrocz, Kék-kelevény s most ez
idehozza közéjök még a Bélpoklot is, hogy kilegyen a hetes szám!
Leányok, cselédek! Hej! vaslapátot tüzesítsetek, eczettel füstöljetek,
köménymagot, tömjént égessetek! Semmit a földre le ne tegyetek, a mi
batyut elhoztatok! Ki innen a pokol birodalmából, a döglelet verméből!
Ki ebből a Zsodoma-Gomorából! Tűz maradjon utánam!
A nagy ijedtségtől úgy ugrált Rapsonné, s úgy hadonászott a két kezével,
mintha a szent Vida-táncz rohanta volna meg.
Szilamér odalépett felé, hogy megengesztelje; de Rapsonné neki fogta a
mankóját két kezével, mint valami dárdát s azt a harmadfél fogát
rávicsorítva, neki acsarkodott.
– Hozzám ne közelits, te bélpoklos pogány; te istentagadó filiszteus!
Itt maradhatsz már a nőstényeddel meg a kölykeddel együtt ebben az
elátkozott várban; hogy szakadjon rád, mikor legvigabban tánczolsz!
Elharácsoltad tőlem ördögi ravaszsággal, a Tiburcz váramat, hogy soha
bele ne jöhessek többet. Égj meg benne egész czudar pereputyoddal
falkástul! Engem nem lát többet ez a gyehenna-birodalom! Így foglalja el
a háládatlan veréb a fecskefészket, a hogy te elfoglaltad az én váram.
Tied lehet már ez az egész erdőm, szaladgálhatsz benne: hogy kergessen
meg a bolygó lidércz, ökleljen meg a vad bölény, marjanak meg a
farkasok. De legjobban megmarjanak azok a fene bélpoklosok, a kiket ide
gyűjtöttél: háládatlansággal fizessenek érte! Vigyetek ki innen!
Két leánycselédnek úgy kellett az asszonyukat a karjaikra emelni, mint a
hogy a «gólya viszi kis fiát» a gyermekjátékban; nehogy a talpai azt a
pallót érintsék, a mit e bélpoklosok léptei megfertőztettek.
Még az ajtóból is visszafordult, Szilamért lepocskondiázni válogatott
pogánynevekkel; a miken az utoljára nevetett.
Ime az a jutalma tehát már megvolt ezen a világon a bélpoklosok
ápolásáért, hogy nem kellett éjnek éjszakáján neki indulnia, lábbadozó
feleségével és gyönge kis gyermekével a nyaktörő útnak és sötét
erdőknek, a hol ilyenkor az igaz, hogy nagyon szépen énekelnek; de nem a
fülemilék, hanem a farkasok.
AZ EL NEM OLTOTT TŰZ A KANDALLÓBAN.
Ment volna hát már a Tiburcz várából Rapsonné asszonyom, ha el nem
állták volna az útját a bélpoklosok; de azok oda térdepeltek szokás
szerint karélyban a garádics tornácza elé, s ottan végzék esteli
ájtatosságukat. Senki pedig hozzájuk nyulni nem mer vala, hogy ellökje
őket az útból. A fehér kámzsás csuha minden részét a testüknek bőven
takarta: mert a bélpoklosoknak meg van tiltva az arczát, vagy a kezét
világi ember előtt valaha feltakarni.
– Oh édes cselédim: ti jámbor Lázárok, rebegé Rapsonné asszony a hideg
láztól vaczogó állal. De nagyon teli van a ti torkotok áldással. Bizony
nagyon szánlak benneteket, ti szegény Lázárok. Nesztek, ime alamizsnát
adok; vegyétek el az Isten nevében.
Azzal kilencz ezüstdénárt vőn elő az oldalán függő tarsolyából s azokat
kiosztá az előtte térdeplő nyomorultak között; még pedig olyan elmés
módon, hogy a mankójának a vége el levén hasadva: ebbe a hasadékba
szorítá bele a vékony ezüstpénzeket s úgy nyújtá azokat a szegényeknek,
a kiknek azt viszont nem volt szabad puszta kézzel elvenni, hanem
mindegyiknek a csuhája ujjához lévén varrva egy keztyű, abba dugott
kézzel nyulhattak az alamizsna után. Innen maradt fenn az a közmondás:
majd megtanítlak keztyűbe dudálni!
A Lázárok azonban még erre sem tágítottak; de még jobban hálálkodtak
versekben.
Rapsonnénak erre valami jutott eszébe, a mivel magát is kiszabadíthatja
a pokol tornáczából, másokat pedig egészen belemárthat a csávába.
Elkezdett ő is kegyesen sopánkodni.
– Óh ti jámbor Lázárok: bizony nem hiába rángatjátok az angyalok
kantusát a ti hálálkodástokkal; mert ugyan jó helyre hozott benneteket
az örd… vagy mit mondok? szent Lázár apátok. Jaj de áldott jó uraság ez
a ti pártfogó gazdátok; mintha nem is tuhudún volna, de maga a köpönyeg
szabdaló Szent Márton volna; hát még a felesége, az igazi keresztyén
asszony: a ki maga fonta, szőtte, szabta a ti kantusaitokat. Tudom, hogy
tűzbe-vízbe mennétek érettük, ha megtudnátok, hogy valami nagy
veszedelem fenyegeti őket. No hát tudjátok meg. Bizony nagy csapásra
vannak az ő fejük fölé emelkedve igen súlyos kezek. Holnap lesz
Szent-Lőrincz napja; ma van az éjjele. A mikor, tudjátok, Szent Lőrincz
tüzes könyei hullanak az égből. Szent Lőrincz könyei nekünk; de a
tuhudúnoknak a csillaghullás a tűzeloltó, új tűzgyujtó ünnepet jelenti.
Holnap az Opour Szilamérnak is fel kell menni Bálványos várába, mert
neki is új tüzet kell hozni, a marháit a tűzön átterelni és a mi fő
dolog, az újszülött fiát a tűzön felavattatni. Mert ez a gyermekcse csak
félig keresztyén: az anyja után; az apja felől pedig pogány. A vén Opour
Kevend pedig felfogadta két fia holttestére, a kik mind a ketten Imola
miatt estek el a harczban, hogy ha ennek az asszonynak fiugyermeke
születik, ő annak az arczát a tűzfelavatáskor úgy elcsufittatja a
billogós tüzes késével, hogy abba soha asszony bele ne szeressen; világ
ijesztője legyen, pogánynak maradjon. Ez vár arra a kis ártatlan
csecsemőre holnap. A Mike Sára asszony pedig ezt nem tudja; mert ha
tudná, hogy a leányának fia született, bizony kiadná a parancsolatot az
Andorás fiának, a ki az átjáró várban lesi már nyugtalan, hogy mikor
üssön rajtuk a bálványosvári pogányokon? hogy rohanja meg a várukat,
ragadja ki a pogányok kezéből, kárhozat torkából az ő kicsiny unokáját.
Azonban ha Mike Andorás megtudná ezt, bizony nem is várná, hogy az anyja
parancsoljon neki; de magától neki esne Bálványos-vár kapujának, s
betörné erővel, úgy szabadítaná ki az áldott szent hugát, meg annak az
ártatlan gyermekét. Ha tehát ti olyan nagyon szeretitek azt a ti jóltevő
gazdátokat, meg annak az angyali hitvestársát; s ha olyan nagyon
kivánkoztok Isten országára érdemesnek lenni, semmi jobb dolgot el nem
követhettek, mint ha most azonnal neki iramodtok, megvinni ezt a hírt
Mike Andorásnak az átjáró várba, a miben tudósok vagytok. Ezért
bizonynyal ő tőle mind aranypénzt kaptok!
De már az utolsó szavakat nem hallották a Lázárok, mert egyszerre mind
felugráltak s futottak ki a kapun; neki a meredek hegyoldalnak, mintha
egymást űznék; nem válogatva az utat, hanem ugrálva szikláról-sziklára;
az elátkozott haláltornáczán keresztül, a hol még vad sem jár; a merre
legegyenesebb az út az átjáró vár és a Bara mezeje felé.
Szilamér a vár ablakából látta ezt a futást.
– Nézd! A Rapsonné megbolondította a Lázárainkat, úgy futnak hegynek
alá, mint a kiket a gersei ördögök űznek.
Rapsonné pedig nagyot nevetett utána, mikor ezeket ilyen szépen szélnek
bocsátotta. Lesz ebből haddelhadd! Holnap az Opourék, meg a Mikéék
egymásnak a vérét fogják inni! Az lesz a derendóczia! Fel nem tartja ezt
már semmi világi hatalom.
Most már mehetett ki a várból. Ott nem maradt volna éjszakára még azért
az ördögért sem, a kinek kötelessége «deli ifju legény képében»
megjelenni. De elébb megvárta, hogy sós hamuval, büdöskővirággal
behintsék előtte a kapualját s a felvonó hidat, a min a bélpoklosok
keresztülmentek; csak azután vitette ki magát, két szolgálója nyakába
kapaszkodva.
Mikor aztán kinn volt, akkor odakinn a porondon leterittett egy kerek
tevebőr-szőnyeget és arra állt rá.
Erről a «szigetről», a hol ő neki magának nem árthatnak a felköltött
gonoszok, meghagyá a hétszeres átokkal a megutált várát:
– Czudar, undok, pokoltanya! Sodoma, Gomora, Gyehenna, Koponyavár!
Rajtad hagyom balkézi áldásom! Tűz porrá égessen, föld gyomra elnyeljen,
tüzes istennyila beléd lecsapkodjon, éjjeli kisértet rajtad végig
járjon, a befaló kenyér benned kővé váljon, éles kés, nyil, fegyver
gazdájának álljon, halálmadár rólad soha el ne szálljon!
S azzal hét kavicsot felszedve a balkeze markába, háttal a várnak
fordulva, odahajítá azt a háta mögé, s aztán a tevebőrszőnyeggel együtt
fölemeltetve, úgy viteté magát a zsellyeszékéhez.
– Siess! míg nem jönnek! (Tudniillik azok a rosszlelkek, a kik ez átkok
végrehajtására előhivattanak.)
Mégis megérkeztek pedig; egy jött csunya nagy dongó bogár képében, a
másik mint czikázó denevér, a harmadik mint szürkébe öltözött éji lepke,
a negyedik mint suhogó bagoly: mind őt repkedték körül nagy
átalkodottan.
– Gyih előlem! Hess utamból! Ribancz fajzat! Lidércz-kotlás!
Patvar-kisze! Tündelevény! Rézorrú bagoly! Pusztuljatok dolgotokra! Nem
ismeritek már az ostoromat?
Azzal leoldva derekáról a háromrét odafont kigyót, s azt a fejénél
megfogva, nagyokat pattintott a farkával, mint egy csordahajtóostorral a
levegőben, szétverve a pokol szárnyas népét maga körül, míg a cselédjei
beültették a gyaloghintóba s aztán ketten két felől hajtották pávafark
legyezőkkel előle az éjszaka rémeit, a mik az éjjel későn utazókra
leskelődnek. Úgy ment késő éjjel az útjára.
* * *
Bizonyára a vén tündér nem szokott hiába átkozódni. A kit ő rontó
szavakkal meghagyott, megérezte az azt.
Alig távozott el csörtető kiséretével Tiburcz várából, a midőn nyomban
két jövevény garaboncz kezdett el éles sípjával fütyölni a várkapu
előtt. A mint beereszték, s odabocsáták őket Szilamérhoz, ez mindjárt
rájok ismert. Ezek a Gyulának (a tűzgyujtó papnak) a garabonczai.
– No, fiam, mit hoztál? kérdé az egyiktől.
– Én semmit sem hoztam. De vinni akarok. Holnap lesz tűzáldozat napja,
ó-tűzoltás, új-tűzgyujtás szere. A Gyula elküldött, hogy vigyük fel
vaskondérban a tavalyi tüzet, mind egy szikráig Tiburcz várából;
reggelre ott legyünk a tűzhalomnál.
– Hát te másik, mit hoztál?
– Én már csak hoztam valamit. Itt van a rováson. Maga a rhabonbán
faragta rá.
S ezzel átadott Szilamérnak egy singnél hosszabb mogyorófa pálczát, a mi
négyszögletűre volt megfaragva, s aztán mind a négy oldalára egy-egy sor
székely betű volt felmetszve; a miknek összességéből Szilamér
megtudhatá, hogy atyjának az akaratja szerint holnap ott legyen
újszülött gyermekével együtt Bálványos-várban a tűzhalomnál, hogy az új
tűz fölött magzatát igaz tuhudún hit szerint a billogos felavassa.
Szilamérnak úgy jött ez az izenet, mintha jeges vízzel öntötték volna
végig a hátát. Nagyon alá kezdett hajolni a feje tőle.
A vaskondért megtöltötte a háznál levő tűzzel.
– Mindenünnen kiszedtétek a tüzet? kérdezé a garaboncz. Kályhából?
kemenczéből? pestből? kandallóból? katlanból? tűzhelyből?
– Az én tüzem mind itt van. Felelt Szilamér és annyiban igazat mondott,
hogy a felesége szobájában levő kandallónak a tüze nem az övé volt,
hanem az asszonyáé. Azt csak nem olthatta ki.
De a garaboncz észrevette, hogy ott egy ablak világít, s kérdést tett
miatta.
– No igen felelt Szilamér, ott a szövétnek ég a gyermekágyat fekvő
asszonyom mellett.
– Az pedig szükséges, hogy égjen; helyeslé a garaboncz. De el ne
felejtsd uram azt is kioltani holnap hajnalban; mert különben nem
gyullad meg az új tűz.
– Bolond nélkül is tudom. De ne bizzátok a tűzkereket a két öcsémre,
mert azok nem gyujtják azt meg.
– Bizonyára a tűzkereket nem gyujtja meg a te két öcséd, uram.
A garabonczoknak meg volt hagyva, hogy Szilamérnak el ne fecsegjék az
öcscsei halálát.
Azok elloholtak a rúdrafűzött vaskondérral, a miben a Tiburcz-vári
parázs volt felhalmozva, mikor bementek vele az erdők sötétjébe, azt
hihette, a ki látta, hogy két manó visz izzó gömböt a vállán.
Szilamér visszament a feleségéhez, kis fiához, megcsókolta az arczaikat:
«aludjatok csendesen.»
Aztán kiment a vár lonkájára, mikor már az egész vár álomnak eredt, s
ott járt fel s alá magában egyedül.
A nagy virrasztás éjszakája ez a tuhudúnoknál. A régi emlékezet
felébredt a szivében s ellopta az álmot a szemeiről.
A nap leáldozott már a hegyek között, s a Szent-Anna taván és a mély
völgyek közt sötét este volt már, de a Hargitán túl egy hegyszakadékból
még odatűzött a lehanyatló nap a sík láthatárról Bálványos-várára,
tűzszínűre festve a ködös erdők mélyéből kiemelkedő hatalmas ormokat;
maga az istenek tornya úgy ragyogott messze, mintha egy eget támogató
tűzoszlop volna. Lassankint elhalaványult az is, mind jobban borongva
visszahanyattlott a ködös sötétségbe, még az aranynap képe a torony
tetején is fekete lett végre.
Az elsötétülő égen megjelentek halkan a csillagok, előbb az örege, majd
az apraja is. Az ősmagyar világban mindannyinak neve volt, ismerték.
Egész tudomány volt az. A keresztyének naptárában nincs annyi név
fölirva, mint a mennyi volt feljegyezve a tuhudún égen. Azokra
tanították az apák a gyermekeket.
Szilamér a vár erkélylonkáján, a kőpárkányra ülve nézegette az ismerős
csillagzatok jöttét és lementét. Az egész égboltozat megelevenedett
előtte, mint egy járatos tartomány.
Az egész vár aludt már; de a csendes éjszakának ott künn a vadonban
saját neszei vannak.
Mikor az utolsó emberfujta hang is elenyészett már, a bálványosvári
csillagüdvözlő tárogató dal, akkor az éj maga kezd el beszélgetni a
virrasztó emberhez. Valami borzong végig a tájon, mint egy végtelen nagy
sóhajtás; szellő volt talán, mely a fák sudarain végig fuvalt, vagy tova
rebbenő tündér (a szélanya), a kinek a palástja általsuhant rajtuk, a
csillagos feketekék magasságból emberkiáltáshoz, harsonaszóhoz
hasonlatos hangok felelgetnek össze; éjjeljáró hattyu, daru,
vadlúd-csapat száll talán odafenn? Rejtelmes búgások támadnak a
völgyből, mintha a föld maga álmában beszélne; pedig talán csak a
bölény, meg a névtársa, a bölönbika, a gázlómadarak legkisebbje,
álmatlankodik ott? Távol gyermeksiráshoz hasonló hangok keletkeznek
itt-ott, hogy az ember szive majd megesik rajtuk; pedig talán csak a
hiúz nöstény hivogatja párját. Majd megint egyszerre százszoros ormótlan
ordítás kardala rivall fel, mintha pokolkürtőin kiszabadult ördögfiuk
acsarkodnának fel egy jelszóra; dámvadat felverő farkascsorda lesz az. A
csörtetés elhangzik a völgyben. Néha valami csattanó robaj dörömböl fel
a rengetegből; korhadt faóriás dőlt ki a tövéből. És folyton-folyvást
hangzik közben a két testvérpatak, a Zsombor és Bálványos zuhatagjainak
éjjeli zenéje, mintha tündérkezek vernének ezerhúrú hárfát, hogy legyen
zenehang, a mihez a Mohos bürüjén az éji lobogványok, a tüzes millingek
kisértettánczukat egyre járják.
S e sok éjjeli hang mind Szilamérhoz beszélt.