van: olyan parányi «jó manó», a ki minden bajban megsegít s egy ökör
fülében elfér. Ennek a neve, tanuld meg kimondani: «pré–post!»
– Én pedig jobb szeretném, hogy ha a piritus volna meg igazán, s a
prépost volna a mese.
– Hogy-hogy?
Erre Szilamér nagy keservesen odavágta az asztalra a nagy medvebőr
süvegét s mintha magának is rosszul esnék, olyan szomoruan mondá ki:
– Nem leszek én már a te Jézusodnak követője soha.
Imola csak elképedt, elhalványult.
– Mi történt veled?
– Majd elmondom hosszan; de ne ülj az ölembe, ne is igen ölelgess; ülj
távol a kerevetre. Majd ennek is megtudod az okát.
Imola reszketni kezdett, úgy megijedt e szótól; hogy őt már Szilamér meg
sem akarja ölelni. Vajjon mit véthetett neki?
Oda ült eléje, de nem a kerevetre, hanem a lábához, a medvebőrre, úgy
bámult fel a férje arczára.
Szilamérnak az arczába lógott az üstöke, mint a szomorú nyir ága; el se
hárította onnan.
– Nagyon szomorú történet az, a mit most neked el fogok beszélni: nem
tudom, kiállod-e végig? Egy bölényt üldöztem regeltől napestig erdőkön,
völgyeken keresztül. Egyszer aztán nyomát vesztettem. Ki voltam fáradva;
a mint egy forrásra bukkantam, ott békóba tettem a lovamat, pórázra
kötöttem a kutyáimat, s leültem a mohos kőre delelni. Ha visszagondolok
rá, úgy rémlik, mintha elaludtam volna s álomlátás kisértett volna meg.
De nem volt álomlátás. Valami távoli zsolozsma hangja révedezett fel az
erdő sürüjéből, mely egyre közelebb jött; a kutyáimat alig birtam
elcsitítani, hogy ne vonítsanak; még az oktalan állat is meg volt
rémülve, olyan ijesztő, félelmetes volt ez az ének. És azután, a mint
följebb jött a völgyből ez a zsongás, lassankint előtüntek maguk az
éneklők: gyermekek vörös szoknyában, fehér ingben. Egy közülök nagy
fekete keresztet emelt, a miről gyászfátyol csüngött alá, egy másik
csengetyüvel csilingelt, harmadik egy durván ácsolt tölgyfa-keresztet
vitt a vállán, azután fekete ruhás, fehér inges férfiak jöttek, rudakra
tüzött lámpásokkal, a mikben gyertya égett, fényes nappal. Utánuk
egészen feketébe burkolt alakok következtek, égő szurokfáklyákkal a
kezükben; arczukat egészen eltakarta a csuklya. Ezek voltak az éneklők.
Nyomukban egy csapat alabárdos tolakodott előre, a kik közül az
előlmenők a dárdáik hegyét hátrafelé, a hátuljövők pedig előre szegezve
tarták, s e dárdahegyektől meghatározva lépdegélt egy emberi alak, a
kinek az egész termetét egy hosszú sárga csuha fedezte, a minek a
kámzsája a fejére volt huzva.
Az ember tántorgott, alig birták a lábai.
Végül aztán jött négy férfi, fekete ruhában, a kik egy fekete bársony
mennyezetet emeltek rudakon, s az alatt lépdegélt egy selyem palástba
öltözködött férfi, hosszú szürke szakállal, a fején négy-gerezdre
szabott aranyos süveg, veres öv a derekán, kezében egy arany-edény,
lánczon csüngő, a miből füstöt szórt maga elé.
– Ez volt a prépost. Rebegé Imola.
– Tudom. Utána jött egy csoport asszonynép, csuf, vén banyák mind;
szemenszedett boszorkányok. Mikor odáig ért a hosszú csapat, a hol a
forrás patakja keresztül csergedez az uton, az a sárga csuhás ember-alak
lehajolt, hogy a markába vizet merítsen: szomjas volt. Egyszerre minden
dárda hegye keresztbe állt előtte, visszatiltották a víztől. Az
emberalak hátrafordította a fejét s a csuklya alól valami olyan
szivbemetsző nyöszörgés hangzott elő, hogy még a lovam is horkolt és a
sörényét borzolta féltében. Erre a rimánkodó hangra megszólalt az a
fénybe öltözött alak a mennyezet alól. Rideg, kemény, szomorú hangon
beszélt: «emlékezzél reá, hogy te neked meg van tiltva olyan vízből
merítned, a mely tovább folyik!» Azzal a csapat vonult tovább, a sárga
ruhás bandukolt támolyogva. A sok fertelmes vén banyának mind volt a
kezében egy korsó, az mind megmerítette azt a patakból s nagyot ivott,
fujt utána: hej de jó volt! de csak egy sem vitte oda a korsóját ahhoz a
nyomorulthoz, hogy megkinálja vele: «nesze, igyál az én korsómból, ha
magadnak nem szabad a folyó patakból merítened.» Hanem énekelni, azt
tudtak: «irgalmazz nékünk.»
Egy vén csoroszlyát, a ki leghátul csoszogott, nyakon fogtam, hogy
álljon meg, hadd beszéljek vele.
Az egész csapat olyan mérgesen tekintgetett fel rám, miért nem vettem le
a süveget a fejemről s a vén banyák hangosan kiabáltak fel rám: «le
kellene ütni dárdanyéllel a fejéről azt a süveget! Még fentartja a
tökfedőt, mikor a szentséget elviszik előtte!»
– Hát micsoda szer ez itten, a mit járás közben tartatok? kérdezém a
banyától.
– Nem látod! Temetés.
– Temetés? Hát hol van a halott?
– Szurd ki a szemedet, ha nem látja! Ott megy abban a sárga csuhában.
Aztán, a mint eleresztettem a nyakát, énekelte tovább: «irgalmazz
nékünk!»
No még ilyen temetést nem láttam. Azt tudom, hogy nálunk őshitüeknél
szokás a csatában elesett vitéznek lóháton vonulni a gyász búcsúzó útra
a sírjáig; de hogy egy halott gyalog menjen a saját temetésére, ilyet
még soha sem hallottam.
Bántott a nesz, hogy megtudjam, mi lesz ebből?
A lovamat kantáron vezetve, utána ballagtam kevés távolból az éneklő
gyászmenetnek, a legvadonabb erdő közepébe, a mig egy helyen azt láttam,
hogy megállnak. Ott áll sűrű bozót közé elrejtve egy alacsony
tuskóhajlék, mellette egy szikladöbörben volt valami víz, a mi úgy be
volt lepve falevéllel, rothadó haraszttal, hogy csak a beleugráló békák
czuppanásáról lehetett megtudni, hogy ott víz van. Ebből már szabad inni
a sárgaruhásnak, mert ez nem folyik sehová. Azt kezdtem hinni, hogy ez
valami gonosztevő, a kit veszteni visznek. De miért hozzák ide? a
vadonba, a hol senki sem látja? Hiszen másutt, a kit kivégeznek,
népelrettentő példának, azt ugyancsak felmagasztalják magas dombon álló
bitófára, vagy kerékre, hogy minden ember lássa.
A sárga ruhás a gunyhó elé érve, ott annak a küszöbén magától letérdelt,
arczával kifelé fordulva. Ekkor az énekesek rákezdték a halotti dalukat;
énekeltek az angyalokról, a kik a halottat majd bevezetik a
paradicsomba, a hol örök világosság fog neki fényleni; hatszor is
elmondták fölötte, hogy «az Úr adjon neki örök nyugodalmat!» Vártam,
hogy majd előlépnek végre az ijászok, s szokás szerint annyi nyilat
lőnek bele, a mennyi elég egy halottnak, hogy elmenjen vele a más
világra. De azt nem tették. Hanem az ének végeztével az a fényes
öltözetű főpap egy zsákot hozatott elő, a miben sárga föld volt. A vén
asszonyok dörmögték egymásnak: «Ez a föld a temetőkertből van ám
elhozva.» A pap marokkal hinté azt a földet a sárgaruhás emberre, aztán
meg arra a kunyhóra, s akkor így szólt:
– Térj meg te boldogtalan ember a halottak közé. Nyugodjál meg, a hogy a
halottak megnyugosznak. Ime ez a te sírod. A melyet megáldunk,
megszentelünk és bezárunk, hogy meg ne nyiljék a feltámadásig. Innen e
szomorú völgyből te neked kijönnöd, s az emberek közé visszatérned soha
többé nem lesz szabad; mint nem szabad semmi halottnak az ő sírját
elhagyni, hogy az élőket rémítse. Tiltva van a járt út széléig elmenned.
Tiltva van az úton járókat megszólítanod; hanem a kezedben lévő
kereplővel adsz hangot, hogy észrevegyenek és kikerülhessenek. Ime,
megszentelék számodra két edényt, egyet az ételnek, másikat pedig az
italnak. Könyörületes emberek azokat számodra meg fogják tölteni. Az Úr
lelke lészen veled. Csókold meg a keresztfádat, mely sírod elé fel fog
állíttatni s élő jel lesz, mely megszólítja a vándorokat, hogy
alamizsnát adva, fussanak innen.
A sárgaruhás a csuklyán keresztül megcsókolá a saját sírkeresztjét.
Akkor aztán a pap előszólítá az iródeákot, s mondta fenhangon, hogy mit
irjon fel a sírkereszt fekete táblájára meszes pamacscsal: «Itt nyugszik
az Úrban a névtelen, meghalt a világban: él az Istenben.» Úgy állíták
fel a keresztfát a kunyhó ajtaja elé.
Aztán még egy verset énekeltek, egy imádságot elmondtak, letérdepelve;
megint felkerekedtek s ahogy jött a hosszú csapat, olyan rendben ismét
eltávozott. Én ott maradtam, a míg az éneklés hangja elveszett a mély
útban, és néztem ezt a magárahagyott embert.
Köröskörül minden elcsendesült már, csak a békák ott az álló vízben
ümmögtek egyszer-egyszer, mintha kérdezgetnék az új jövevénytől, hogy mi
hozta őt ide?
Az pedig ott ült a kunyhó küszöbén, térdére lehajtott fővel s két kezét
összetéve a feje fölött. Előtte a sír keresztje. Mellette volt a két
edény az étellel, itallal, azokhoz nem nyúlt.
Engem valami szörnyű borzalom fogott el, a minőt soha életemben nem
éreztem. S az a rossz természetem, hogy a mitől megrémülök, annak neki
megyek, a helyett, hogy elfutnék előle. Oda mentem az emberhez, hogy
megszólítsam.
A mint az lépteim recsegését a targalyban meghallotta, fölriadt s
kihúzta az öve mellől a kerepelőt, s elkezdett vele zakatolni.
– Hagyd azt a kerepelőt! mondám neki. Én nem élek a ti törvényeitek
szerint. Nekem szóval felelj! Ki vagy te?
– A halott! Felelt egy kintól kényszeredett hang a csuklya alól.
– Mit vétettél, a miért halott lett a neved? Gyilkos, gonosztevő voltál?
Hazádat árultad el az ellenségnek? Istent sértetted meg? Felelj!
Erre a halott ember felegyenesedett ültéből, úgy, hogy egy délczeg
daliának látszott egész termetében, a fejét is büszkén felemelte, s
aztán kemény, rikácsoló hangon e szót mondá: «én bélpoklos vagyok!»
S azzal felemelte a csuklyát az arczáról.
Nem mondom el előtted, mi volt az, a mit láttam! Asszonynak ez
iszonytató képet nem szabad megismerni. Nincs olyan undok mocsárlakó
hüvelvény, nincs olyan fába szorult erdei manó, a ki ábrázatját
fölcserélné vele. A fogaim összeverődnek rá s az egész testem egy
ludbőrré lesz, mikor rágondolok.
– Hol lepett meg ez a szörnyű csoma? kérdém tőle, a minek mi itt
Székelyországban csak távol hirét hallottuk, de soha nem láttuk.
– A szent földön jártam Endre királyunkkal.
– Minek jártál a szent földön?
– Harczoltam a hitetlenek ellen, kik az idvezítő sírját megfertőztették.
S vitézül harczoltam.
– S jutalmul a bélpoklot hoztad el magaddal?
– Isten akaratja volt az.
– Elhiszem, hogy az volt. De hát az emberek ezért kitaszítanak a
világból?
– Rémület én rám tekinteni.
– De hát nincs rokonod, barátod, senkid a világon? Nincs házad, a hova
elrejtsd magad otthon?
– Van nőm, és vannak gyermekeim. Rokonságom a székelyföldön végig
elterjedt; van szép birtokom, uri házam. Mégis el vagyok temetve. Nő,
gyermek, jó barát nem jöhet ki hozzám, és én ő hozzájuk nem mehetek.
Emberi hajlék engem be nem fogadhat. Egyedüli helyem ez a kunyhó,
ajtajában a sírkereszttel, a mi még azt sem mondja meg senkinek, hogy mi
volt a nevem valaha?
– S ki parancsolta azt, hogy ez így legyen?
– A törvény: az irás.
– Miféle törvény? Miféle irás? Én is ismerem az ország minden
törvényeit; ilyen törvényt soha se a vezérek, se a királyok, se a
rhabonbánok nem hoztanak.
– A szentirás parancsolja ezt.
– A szentirás?
– A melynek végzéseiben meg kell nyugodnunk. Az parancsolja, hogy a
bélpoklosok a világtól elzárassanak, a sivatag pusztában egyedül, élve
eltemetetten, elhagyassanak; senkihez ne tartozzanak.
– S te annak magadat aláveted?
– Mihaszna emelném föl fejemet az Úr ellen? Várom halálomtól
megszabadulásomat.
A hegytetőről még egyszer aláhangzott az eltávozó ájtatos csapat
zsolozsmája.
Én pedig felkaczagtam!
– Nem! Nem! Nem! Én annak az Istennek, a kinek ilyen a törvénye, hive
nem leszek soha! Ne szólj nekem Jézusról! Ne a szeretet Istenéről
többet! Én az ő nyomdokába nem lépek soha!
Imola reszketve huzta össze magát, a földön kuporogva, a midőn Szilamért
ily haragra gerjedve látta, a midőn Istennel ortályoskodni hallá.
Reszketeg kérleléssel nyult a férje keze után, ki azonban eltiltó
mozdulattal taszítá el a nő kezét magától.
– Ne nyulj a kezemhez!
– Miért ne? Miért?
– Azért, mert én ezt a bélpoklost nem hagytam ott az élő sírban, hanem
felültettem őt a lovamra a hátam mögé, s hazahoztam őt magammal.
E szókra nagyot sikoltva szökött fel helyéből Imola, s odavetve magát
Szilamér keblére, átnyalábolá annak a fejét mind a két karjával s
szapora csókjaival halmozá el arczát, szemét, száját, zokogott is hozzá.
– Oh én szerelmesem! Oh én drágaságom! Hisz épen így lettél Krisztus
követőjévé. Az ő nyomdokaiba találtak bele épen a te lábnyomaid. A mit
most cselekedtél, az a keresztyén vallás.
Szilamérnak ragyogott az arcza.
– De hát nem félsz engem megölelni ezután?
– Ha Isten velünk, ki ellenünk? mondá erős hittel az asszony.
Szilamér kebléhez szorítá a nőt.
– Akkor én megyek vissza hozzá.
– Hol hagytad őt?
– Odalenn a cselédek tornáczában.
– De hisz a cselédnép fitymálni fogja, durván bánik majd vele. Pedig
lehet, hogy előkelő levente volt.
– Bizonyára az volt. De hát hová tegyem?
– Hát nem férne el itten? Nézd, mennyi helyünk van. Három nagy medvebőr
az ágyunkon. Egyet neki adhatnánk.
– Igaz a. De te iszonyodni fogsz a rátekintéstől.
– Te golyhó! Hát te nem tudod, hogy én, ha idegen férfi jön elém, nem
látom meg, milyen az arcza? Mindig csak a te arczodat látom magam előtt.
– Áldott légy ezért a szóért!
– Az vagyok már régen! Megállj még! Valami jutott eszembe. Drága jó
anyámtól hallottam, hogy itt valahol a Szent-Anna tó körül van egy
csodatevő forrás, a minek a vize minden fekélyt, mirigyet meggyógyít,
annak sós a földje és meleg a vize.
– Akkor én megmondhatom, hogy melyik az a forrás? Az a virág, a mit te a
minap hazahoztál, a «világzár» csak sós tőzegföldben, meleg vízben
terem.
– Arra a helyre pedig én vissza tudok találni. Hegyhát tetején van; a
miből egy patak nyugatnak, másik keletnek folyik.
– Úgy! úgy! Az egyik a Zsombor patakja, a másik a Bálványos patak.
– És így, ha ketten összetesszük a tudományunkat, még majd ki is tudjuk
gyógyítani a bélpoklosunkat Isten segítségével. Eredj, vezesd ide.
Szilamér felhozta magával a bélpoklost. Imola addig puha fekhelyet
készített a számára a pest mellett. Arra lefekteté Szilamér a Lázárt.
– Nem irtózol a szörnyű büzétől? – Kérdé susogva Szilamér Imolától.
– Nem. Én tavaszi ibolyák illatát érzem.
Azután a tűzhelyhez látott, sütött, főzött; valami melegítő italt is
készített, illatos füszerekkel. A halott evett és ivott. Lakomázás után
aztán elkezdette regélni a távol szent földön tapasztalt dolgait;
tüneményes meséket, a mik valóban megtörténtek, s a szent vidéknek
fölséges látványát. Úgy beszélt, mint egy apostol. Imola elhallgatta
volna azokat a regéket hajnalig. S a szemeit le nem vette a bélpoklos
arczáról; a rettenetes arczról, melyre az istenkép fölé egy pokolbeli
lárvát ragasztott a kórság. De ez undorító kéreg közepett megmaradt két
szép, lélekkel teljes szem; Imola azokba nézett, s aztán a szemektől nem
látta az arczot.
Mikor a kakas elsőt kukorikolt, akkor mind álomra tértek. Az álom
csendjében Szilamér füleit megütötte a két idegen szó, a mit a bélpoklos
reszkető hangon elsóhajtott: «Kirie eleizon, Kriste eleizon.» Imola
aludt már, s mégis az ajkai csendesen utána susogták: «Kirie eleizon,
Kriste eleizon.»
Vajjon mit jelenthet ez a két szó?
Másnap kora hajnalban elindultak mind a hárman: Imola, Szilamér és a
bélpoklos, felkeresni a tájat, a hol a világzár terem. Imola volt a
vezető.
A Szent-Anna tó hegyeinek minden völgye tele van csupa gyógyerejű
csodaforrásokkal. Ha más országban volnának, búcsújáró kápolna volna
mindenik mellé építve egyfelől, részvénytársaság vendégfogadója a másik
felől.
Itt buzog fel a tőzegtalajból a sárgásbarna vizű Fortyogó; olyan a
hangja messziről, mint az álmában horkoló óriásé. Ez a sánták
gyógyforrása.
Odább egy más forrás zúdul elé, világossárga vízgomolylyal; ennek a neve
«Szemfortyogó.» Ez vakokat is látókká tesz, s minden szembajt
meggyógyít.
Majd meg egy hamuszin forrás zubog fel a mohos sziklák közül, a mit a
szinéért «Hammas»-nak neveznek: a belemártott kéz zsirosnak érzi a
vizét, s a gőze elkábít. Ez a köszvényt űzi el.
Végre egy lapályos fensik következik, a minek veres a földje, s a rajta
termő növények levele mind olyan tővér, pozsgár, sötétzöld: ez a
«Sósmező».
Ennek a közepén van az a forrás, a minek a martját a sárgapiros nenufár
(világzár) virágai lepik. Most, tavasz elején, csak a tavalyi virágok
korsóalakú máktokjai uszkálnak a gőzölgő tavacska szélében; a nagy,
tertyedt rőteres leveleken apró zöld leveli békák hirdetik brekegve az
idő változását.
Ez volt a keresett csodatevő forrás: régóta ismeretes a székely
asszonyoknál.
Szilamér és a bélpoklos fejszéikkel, faragó eszközeikkel nagy hirtelen
összeábdáltak e forrás mellékén egy burdét; a minőket még mai nap is
szoktak nyaranta felállítani a gyógyúlást kereső vendégek számára.
A bélpoklos itt maradt a burdéban négy napig.
Ötödnap visszatért a Tiburcz várba meggyógyultan. A bélpokol réme
tisztára elveszett róla. A rettenetes pokolkéreg lehámlott testéről, s
az arcza előtünt, nemes, büszke vonásaival; a hogy az valaha Isten
kezéből kikerült; csakhogy olyan gyönge és fehér volt, akár egy leánynak
az arcza, a mit soha nem lopott meg az égető napsugár.
HÁLÁDATLAN VERÉB A FECSKEFÉSZEKBEN.
A milyen nagy volt az öröme Szilamérnak a fölött, hogy azt a nyomorult
bélpoklost ilyen csodamódra helyreállította, kétszer akkora lett, a
midőn egyszer, valami vágytól ösztönözve, visszatért ahhoz a kunyhóhoz,
a mely ennek élő sírverem gyanánt volt rendeltetve: mert már akkor abban
egy második bélpoklost talált.
Azt is épen olyan áhitatos szertartással hozták ide mint az elöbbit: a
kunyhó már akkor üres volt, az ételes fazékban pedig a bennehagyott
köles már ki is zöldült; ebből világos, hogy az élve eltemetett már nem
él ezen a világon; bizonyosan megették a farkasok, vagy a sokatevők:
nyugodjék békével! Hoztak helyette másikat.
Ugy látszik, hogy ez a kunyhó csak olyan átjáró ház a két világ között.
Szilamér azt a bélpoklost is felvette a lovára s haza vitte: a sósmező
csodaforrásánál épített a számára egy másik burdét, a hol az mosakodjék.
És azután hétről-hétre, mindig ellátogatott a Mohoson túl a magányos
kunyhóhoz: a hogy azelőtt bölényre vadászni, úgy most bélpoklosokra
lesni; s nagy vadászszerencséje volt, töbnyire hozott haza egyet a
cserkészetből. Nyár derekán már kilencz burdé volt sorban felállítva a
sós-mezőn. A megmentett nyomorultak az egész napot odakinn töltötték, a
gyógyvíz erejét próbálva kinzott tagjaikon s csak éjszakára tértek haza
a Tiburcz-várba, a mi nem messze volt a sósmezőtől.
A ki egészen kigyógyult is közülök, nem hagyta el a társait,
visszatérnie a világba úgy sem volt többé szabad; mert az egyszer
halottá-mondott bélpoklosnak halálbüntetés alatt tiltva volt az emberi
társaságba még valaha visszakerülni, a vagyonát szétosztották, feleségét
férjhez adták; gyerekeit ide-amoda elhordták. De ha szabad lett volna,
sem hagyák vala el ezt a vidéket, mely ép tagjaikat, emberi ábrázatukat
újra visszaadta. Neveket vettek föl – a szentek után – csupán
keresztneveket, a hogy szerzetesek szoktak; egymásnak hűséget fogadtak,
s titkos egyetértés mellett maguk között megválasztották perjelnek Opoúr
Szilamért.
És így Szilamér megérte pogány fővel, hogy új rendnek a perjelévé lett.
– A miről ő maga semmit sem tudott. – De tudta az Úr Isten.
A bélpoklos szerzet egyébiránt nem henyélt ott hiába, ők mindannyian
távol Palaestinában kinn járt keresztesvitézek valának: egy közülök
Nikomédiából elhozott magával, a sarujába rejtve, mindenféle kerti
veteménymagokat, a minőket ottan termesztenek, s a miknek még itt
Európában hirét sem hallották. Azokat ő és társai, egy körülkerített
lonkán elvetették, ápolták, öntözték: csodálatos mindenféle főzelékkel
ellátták a konyhát. (Még most is, annyi száz esztendő mulva, egész
falvak élnek abból a székely földön, hogy kerti veteményeket
termesztenek, a miknek a magvát Orbán mester hozta el Ázsiából, s
azokban a falvakban nincsen szegény ember.)
Viszont Szilamér meg az egyébfajta élelmi szerekről gondoskodott a maga
ápoltjai számára, s most tudta már meg, hogy mit tesz az, hogy «oszd
szét a gazdagságodat a szegények között!» Imola pedig szőtte a számukra
a gyapjúkelmét, hogy tiszta fehér ruhában járhassanak mindig.
Ők foglalkoztak ellenben a halászattal is, s hordták haza a várba egész
hálószámra a sok potykát, lazaczot, pisztrángot, a mivel még akkor
hemzsegtek a Mohos kopotyui; úgy, hogy Szilamér maga is megsokalta már s
azt kezdte hinni, hogy ő az adósa a lázároknak, nem azok ő neki.
Volt közöttük egy, a ki valaha kolostorban lakott, ott megtanulta azokat
az ájtatos zsolozsmákat, a miknek diák a nyelve; ez betanította azt a
többieknek, a kik aztán esténkint, mikor a várudvarra visszatérének,
körültérdepelték a tornáczba felvezető csarnokot, s rázendíték
mindenféle összeolvadó vékony és vastag hangokon a «de profundist»-t,
hogy csupa gyönyörűség volt hallgatni.
Úgy éltek itt együtt, keresztyének és tuhudúnok, ebben a minden
Istenektől megszállott magányban, mintha ez volna örök maradásuk. Arra
senki sem gondolt, még maga Szilamér sem, hogy ezt a Tiburcz várát csak
bizonyos ideig engedte át neki és életpárjának Rapsonné asszony, s hogy
majd nemsokára elkövetkezik az idő, a mikor az asszonyságnak a tagjait
megpróbálgatják a hozzászegődött csúzok és zsábák s akkor az jönni fog
cselédnépestül a Tiburcz várába, a Kénbarlang gyógylevegőjében fürödni:
s annak majd bolond nagy öröme lesz, a mikor megtudja, hogy kilencz
bélpoklossal van tele a vára.
De ő biz erre, ha gondolt is, kiverte a fejéből. A bélpoklosok baja
elébbrevaló, mint a Rapsonnéé! Aztán meg, ha ő nem retteg ezeknek a
társaságától, s nem félti a lehelletük ragályától az ő Imolájának a
százszor szép orczáját; hát akkor a Rapsonné se féltse a maga
ábrázatjának száz éves barázdáit; hanem pártolja tovább az ő ápoltjait;
még buzgóbban, mint a hogy ő tette eddig.
Annál ugyan lelkesebben senki sem ápolhatta volna ezeket a
szerencsétleneket, mint a hogy ő tevé; de meg is nyerte érte a jutalmát
az égtől; mert úgy a nyár közepe felé egy olyan gyönyörüséges kis
angyalkát küldött le neki az égből az Úr, a milyenek csak tele piros
pofácskával fujják odafenn az arany trombitát. Aztán fiu volt!
Szakasztott az apja!
Noiszen volt öröm a háznál! Akkora örömtüzeket rakatott Szilamér a
dombokon, hogy a szomszéd országba ellátszott a lángja. Ki is hiresztelé
hetedhét országnak, hogy ő neki fia született, mely kihiresztelés ilyen
furfanggal szokott végbemenni. Összefogtak valami tíz kutyát a
karámokból, s azoknak a farkára kötöttek két zsindelyt: azokra a
zsindelyekre felirták egyfelől minuskel betükkel, másfelől székely
irásjegygyel, hogy milyen öröm esett Opour Szilamér házatáján; akkor
aztán elbocsáták az ebeket, jót húzva rájuk az ostorral. A mint aztán a
futó kuvasz meghallotta a farkához kötött két zsindelyt csörömpölni, azt
gondolta, az ördögök szekere csörtet a nyomában s elkezdett uszúlni
világtalan világba; míg valami faluba nem ért: ott elfogták, elolvasták,
mi van a két zsindelyre irva, s aztán megint odább eresztették, hadd
vigye a szomszéd faluba a hirt. Így hordták azok aztán el az örömhírt
hetedhét országba! Bizonyosan megtudta ezt a hirt a négylábú hirmondók
utján maga Mike Sára asszonyom is. Csakhogy az izenetnek a kelet helyét,
azt nem mondta meg neki a komondor.
Hej jó dolga volt valami hét napig bölénynek, dámvadnak: Szilamér nem
kergette őket; otthon ült: azt leste, mit beszél az «ember?»
Hetednap estéjén, (szép derült alkony volt!) a mint a leáldozó nap
végsugara végig sütött a nyitott ablakon át, Imola ágyáig, egészen
bearanyozta az anya és gyermek orczáját: olyan volt az, mint a kinyilt
rózsa a maga bimbójával; Szilamér egészen el volt veszve az ő
nézésükben. Se látott, se hallott. Odakinn a várkapu előtt ugyan fútták
pedig a kürtöt; s azután egész csapat lovas dübörgése hangzott a
csapóhidon: nem ügyelt ő arra. A nyitott ablakon át pávaszem-pillangók
repültek be a szobába; a kis gyermek sikongatva kapkodott feléjük
parányi kezével: rájuk ismert talán? régi játszótársak abból az időből,
a mikor még neki is szárnyai voltak. Szilamér a gyermekben
gyönyörködött, Imola meg Szilamér arczában, s a mint így az alkonysugár
az egyik arczra, az meg a másikra, a másik meg a harmadikra vetette a
mosolygó verőfényét, hát abból olyan ragyogás támadt, a milyennel csak
Isten veszi magát körül.