itélve, reményt kezdett venni hozzá, hogy ha egy ilyen kegyes férfiúval
fog érintkezni a férje, lassan-lassan, de majd csak valahogy valamikép
megtér az ő pogány tévelygéseiből. Időt kell engedni a megtérítés
munkájának, kiváltképen egy olyan minden tudományban szűkölködő
embernél, mint ez a szegény Szilamér!
CROESUS APÓ.
Nagyon jól ismerték a Szent-Anna tó környékén lakó keresztyén székelyek
a Croesus apót. Ők ugyan ezt a nevet, a mit a remete a leggazdagabb
ember után vett fel, nem egészen igy mondták ki, mert a székely nyelve
nem kereplő, se nem kenetlen talyigakerék; hanem hítták őt szépen, simán
Kőrös apónak.
Hát biz abban az időben a remete tartotta fenn a hitet. A szegény
köznép: a pásztor, a szénégető, a nyestvadász, a kőfejtő, a
zsindelyhasító, a tutajos, a bális, az olajkáros, a sólyommadarász nem
járhat a faluba templomozni; ellenben a remetét mindig ott találja a
barlangjában. Aztán ennek «papzsákja» sincsen. Annyiért osztja a
malasztot, a mennyibe neki magának kerül.
Az új holdig nem háborgatta a remetét Szilamér; akkor azonban egyszerre
nagy hó esett, úgy, hogy a várbeli tuhudúnok menten össze is raktak egy
nagy hóbabát az udvar közepére: ezt az időt jónak találta Szilamér az ő
taplóemberének a meglátogatására.
Ott térdepelt az akkor is a kereszt előtt és imádkozott. Szilamér várt
egy darabig; de hogy nem akart az áhitatosság tagba szakadni, hát csak
megszóllította a remetét.
– Oh te istendicséretben telhetetlen ember; engedj már egy kis pihenést
a mennyországnak s hallgass ide én rám. A feleségem küldött ide hozzád,
a ki bizony jó keresztyén. – Ha pogány volna, azt mondanám, hogy nincs
jobb asszony nálánál a világon; de mivel keresztyén, ő maga azt mondja,
hogy nyakig ül a vétekben: te rád vár, hogy húzd ki; mert más meg nem
szabadítja a kárhozatból.
Ez okosan volt mondva: a remete felállt a térdeiről s megcsókolva a
keresztfát, lerázta a havat a szakálláról és valamit mondott, de az
diákul volt: Szilamér nem értette.
– Ha azonban valami áldozathoz való szerszámod van, kehely, kés,
varázsdob, üst, sarló, pengetyű vagy más aféle, azt is hozd magaddal;
mert a cselédjeimnek is a szelidje áldozást akar tartani: sütöttek,
főztek, gyertyát is mártottak; úgy hivják, hogy karácsony: az a te
mesterséged lesz.
A remete nem felelt semmit erre a hiábavaló beszédre, csak egy
összeábdált fakeresztet hozott ki az odujából; nem kell a karácsony
ünnepéhez egyéb.
– Ellenben, minekelőtte a feleségem elé vezetlek, öltenéd fel ezt a
palástot, a mit a feleségem varrt a számodra a saját kezével.
Körös apó elszörnyedve hőkölt hátra, mikor Imola ajándékát kivette a
tarsolyából Szilamér. Hisz az selyemből volt.
– Hogy gondolod, hogy én egy ilyen hivalkodó öltözettel megbántsam az
Istent?
– No ezzel nem bántod meg: mert ez selyemből van. Az pedig, mint tudod,
se állatok gyapjából nem nyiratik, se földi növényekből nem tépetik le,
hanem a mint azt a girgácz kalmárok elmondják: csupa merő égi
ökörnyálból szedetik össze, tehát ez mennyei adomány, egyenesen az égből
száll alá, s az Istent tiszteljük vele, a midőn a selymet viseljük.
Ez megint okos beszéd volt. – Ezt bizonyosan Imola rágta a szájába
Szilamérnak; mert ha ő rá bizta volna, ő aligha azt nem mondta volna,
hogy «ilyen taplóbőrben csak nem vihetlek tisztességes asszony elé:
hiszen olyanabb vagy az erdei manónál.»
Még akkor nem tudták Európában, hogy miből készül a selyem.
Az a selyem palást pedig Imolának saját kantusa volt, a mit az
elragadtatása napján a templomjárásra viselt. Több selyem sem volt az
egész háznál.
Szilamér belerázta a remetét a palástba s azt mondta neki, hogy «már
most menjünk!»
Az egész úton, fel a Tiburcz-várig szakadatlan létániázott a remete, a
pogány várúr lelki épületére, a ki pedig az alatt sokkal inkább
vizsgálta a bölény-nyomokat a hóban, mint a mennyországba vezető
nyomokat, s mikor már azt hitte a remete, hogy jól megporhanyította a
kemény szivét, egyszer csak megszólalt s azt mondá:
– Holnap, ha megfagy a hó teteje, ugyan jó bölény-vadászó nap lesz.
– Karácsony napján! Te istentelen!
Szilamér nagyot bámult rá:
– Hát hogy tudhassa a bölény, hogy holnap karácsony napja van?
A remete megrázta a szakállát, haragosan s nem is igen halkan dörmögé:
– «Ne szórd a gyöngyöket a disznók elé.»
De a míg a vár elé felmennének, egész kisérő sereg támadt a hátuk
mögött. Csak akkor lehetett észrevenni, hogy milyen emberlakta hely ez
az erdő. Férfi, asszony, gyermek csak úgy bujt elő a fák közül, a
sziklaodukból, olyan népek, a kik születésüktől kezdve a halálukig, soha
födél alatt nem laktak, őspéldányai az embernek, a milyenné azt az
Uristen teremtette; a kiknek a tulajdona a semmi és a minden. Ezeknek
világolt legelébb az a mennyei láng, mely a magasból jön s mégis a
legalsókat lepi meg legelébb; ezek érzik meg leghamarább, hogy a ki az
emberek közti szeretetet, békességet, egyenlőséget hirdeti, az Isten
fia, nem más.
Szilamér egész haddal érkezett meg a Tiburcz vára elé, úgy, hogy alig
akarta a toronyőr bebocsátani a kapun. Ugyancsak kellett a kürtjét
fuvogatni, a míg a felvonó hidat leeresztették eléje.
A mint azonban a kapubolt elé beérkezének, Körös apó felkiálta hangosan:
– Minden jó lélek dicséri az urat! S háromszor keresztet vetett magára.
– S aztán magasra emelte a keresztet, áhitatos könyörgésre nyilt néma
ajakkal mereszté fölfelé arczát az égre, de nem mozdult odább.
– Hát ennek mi baja, hogy nem akar előbbre kerülni? kérdezé Szilamér
Imolától.
Imola kitalálta a titkot.
– Bizonyosan a hóbába áll útjában, ott az udvar közepén. Nem akar
belépni, a míg az a bálvány ott van.
– Bálvány? szólt Szilamér vállvonva. – Hiszen ha csak az a baja,
mindjárt nem lesz ottan bálvány.
Azzal odament a hóbábához s nekifeszítve a félvállát, úgy kidönté azt a
helyéből, hogy menten háromfelé gurult.
– Mirákulum! Mirákulum! – kiálta fel erre lelkesülten Körös apó, térdére
bocsátkozva, a mit a hivei mindnyájan követének. Ime az úr csodát tett
érettünk! A pogányok bálványát leromboltatta a tuhudún vezér saját
kezével, egy égből szállt szent asszonynak első szavára. Nézzétek az
orczáját, hogy világít a dicsőség ragyájától! Hozsánna!
«Hozsánna! Hozsánna!» rivallák a népek utána.
Hát hiszen Szilamér tudta azt régen jól, hogy az ő szerelmesének az
orczája világít; hisz az a nap és a hold; – de még melegít is. Ahhoz
pedig, hogy azt a hóbábát feldöntse, nem kellett ő neki semmiféle
különös világosság. – Holnap majd csinálnak a helyébe másikat a
gyerekek.
Ellenben Imolának nagyon tetszett az, hogy őt a remete «szent
asszony»-nak nevezte. – És hogy ő neki olyan nagy hatalma van a férje
fölött. – Már most nem csak azt köszönte meg Szilamérnak, hogy elhozta
magával a várába a remetét, hanem még egy lépéssel tovább bátorkodott
menni: megkérte, hogy ő is menjen be együtt a remetével és a hivekkel –
az akolba.
– Az akolba?
– Isa: az akolba. Ott ünneplik meg a keresztyének a szent karácsonyt,
mivelhogy a Jézus az akolban született, jászolba helyeztetett.
Tehát a tehenek aklában tartották a karácsonyünnepet. De fel is volt az
ékesítve zöld fenyőgalyakkal; a jászol körültüzködve tizenkét
gyertyával, a mik a tizenkét apostolokat jelezték. A jászolban pedig
puha szénára fektetve volt látható a Krisztusbaba, a mit a gazdagabb
népek kiformálnak gyöngyökből és drágakövekből s «bámbinónak» neveznek:
az együgyü székely földnépe pedig megalkotta azt a természet
ajándékaiból. Fejét a pólyás bábnak alkotta a fára felfutó dinkának[4]
testszínű gyümölcse, a minek olyan piros az arcza, mint a gyermeke, s a
tetején természetalkotta gerezdes korona nőtt ki magától; a két szeme
volt két kökénybogyó, a szájacskája készült csipke gyümölcséből; a
nyakán levő gyöngyfüzért a fagyöngy ajándékozta. Az egészet maga a nép
képzelete szerzette így össze; gyönyörködött is abban minden szem. A kis
Krisztus összerakva földi gyümölcsökből! – Szilamér nem a csinált képet
nézte, hanem az ezt körülvevő emberek áhitattól ragyogó arczait, s aztán
hosszan és sokáig a mellette álló kedvesének könylepte két szemét. Olyan
volt ez, mintha egy más világba nyíló ablakon nézne be; a hol sok
csodálatost lát, és semminek sem tudja a nevét.
Azután megkezdődtek a szertartások. Fele is játék volt még azoknak: a
hogy a nép maga kigondolta. A három napkeleti király megjelenése, az
előretolt csillaggal, az meg egy kivájt kobakban égő mécs volt; azután a
pásztorok bejövetele, a kik lánczos botjaikkal zörögve arczra veték
magukat a jászol előtt s elaludtak; azután jött egy angyal, fehérbe
öltözött kis gyermek, a ki nyirfa seprücskével sorba verte őket,
énekelve: «Pásztorok, pásztorok keljetek!» mire azok mind felugrottak s
ugrándozva danolták ezt: «Betlehembe gyer pajtás, ott van ám a jó
tartás: Bor, ser folyik, mint a tenger, ihatik az ember!» Azután fenn az
eszterhéj alul megzendült a leánykák karéneke: «Vesd le juhász a bundát!
Takargasd be Jézuskát: Mert nincs néki bocskorkája, Sem sarkantyús
csizmácskája: Fázik az ő lábacskája.» Arra azután a férfiak mind
odarakták a ködmeneiket a Jézusbáb körül, betakargatva azt jámborul.
Szilamér annyit nevetett ez alatt. Hasztalan taszigálta oldalba
könyökkel Imola, a fülébe dörmögve; «ne vihogj, ne kunczogj! nem nevetni
való ez; szent dolgok ezek mind!»
Nem ment az Szilamérnak a fejébe, hogy ő miért ne nevessen, mikor
nevethetnékje van? «Hát haragszik azért az Isten, ha valakinek jó kedve
van, mikor ő neki fia született?»
A jelképes játékoknak azonban immár vége szakadván, kezdődött a
valóságos szertartás, a mi bizonyára annál az együgyü népnél, a kit nem
tanítottak az iskolában, de bizony maga a pásztora sem járt ott sokat,
igen egyszerü is volt. Nem volt itt sem czifra oltár, sem szentségtartó,
sem kelyhek és medenczék: egy fakereszt volt minden jelvény. És a
rézduda sem hangzott a szent mise közbe, sem a betanult zsolozsmák.
– De ezt most már békében hallgasd ám végig és szépen veszteg maradj! –
inté előre Imola a pogány férjét; a mit az szépen meg is fogadott, s
elébb csak a hüvelykujját dugta a szájába, azután mind a többi ujjait,
végre az egész öklét, hogy a kaczagás ki ne törjön rajta, a míg a
szertartás lefolyik. Hanem a mint a mise végén a remete magasra felemelé
a keresztet, s kimondá e szót: «Amen»; s arra az egész gyülekezet
elkezdé a szamárordítást utánozva kiabálni: «ihá! ihá! ihá!» már akkor
nem tudta magát tovább türtőztetni Szilamér, hanem közibe hahotázott
kitörő kaczajjal a szamárkardalnak; a mi azonban a gyülekezetet épen nem
zavarta meg: a lelkipásztort épen oly kevéssé, a ki végül e szavak
helyett: «ite, missa, est», háromszor ismétlé a szamárordítást «ihá,
ihá, ihá!»[5]
Imola átölelte szeliden a férje vállait, a ki majd hanyattvágta magát
nevettében.
– Lásd, kedvesem, pedig ez nem nevetni való. Mert ez a szamárordítás
annak az emlékezetére történik, mikor Herodes király a bethlehemi
gyermekeket mind legyilkoltatta s akkor az angyal intésére egy szamár
hátán menekült meg a boldogságos szűz anya a kis Jézuskával. Ezért
kiáltják a hivek karácsony estéjén az «ihá»-t. És hidd el én nekem, hogy
az a szamárkiáltás, melyet igazi áhitatos érzés kisér, hamarább feljut a
mennyországba, hogysem mint a legzengőbb zsolozsma, a melyhez nem járult
igazi szeretet.
– Mondd el ezt még egyszer: hadd tanuljam meg szószerint! – mondá
Szilamér, elbámulva azon, hogy az ő kis felesége ilyen dolgokat mond; és
azután nem nevetett többet; pedig a száját sem dugta be az öklével;
hanem aztán megvárta, míg a remete kiosztá az úrvacsoráját a hivek
között: kenyeret, a mi mannából készült, és bort, a minek nyirfa volt a
szőlőtőkéje.
Azután következett a hiveknek a meggyóntatása.
Imolának úgy illett, hogy ő legyen mindannyi között az utolsó; mivelhogy
a világban ő mindnyájuk fölött a legelső. Ezt már a torjai egyházban
megértette az esperes beszédéből Szilamér, tehát nem volt ránézve semmi
ujság. – Azt is elnézte hát békességes szivvel, miként térdepel le az ő
drágalátosa a remete elé, oda arra az alomszalmára s hogy sugdossa annak
a fülébe a maga halálos büneit, a miknek a kifogytával aztán a remete
egy nádszállal neki is a fejére üt, mint a többieknek, jelezvén a
vezeklést; mely után aztán Imola felkelhetett a térdeiről s
visszamehetett Szilamérhoz.
– No hát meggyóntad a bűneidet? – kérdezé Szilamér. – Ugyan soká
tartott. Talán nem is mind bűn volt az? – Hát aztán miféle vezeklést
szabott rád érte a remete?
– Többféléket, sugá szeliden az asszony. – Legelőször is száz
miatyánkot, üdvözletet és hiszekegyet kell elmondanom.
– No ez még alig van egy kupával. Hát aztán?
– Azután minden keddi és pénteki napon bőjtöt kell tartanom.
– No abba már nem egyezem bele. Neked nem szabad magadtól a táplálékot
megvonnod.
– Hiszen csak azt értsd a bőjt alatt, hogy hús helyett halat kell ennem.
– Az már más. És így én hetenkint kétszer vadászás helyett halászni
fogok. Ez már okos dolog. Te vétkeztél és a pisztrángok lakolnak érte.
– De ne ungorkodj, mert akkor nem mondom meg a harmadikat.
– No hát befogom a számat. Mi az a harmadik fogadalom?
– Az, hogy, – itt megszakadt a nő, s szemérmes szemei tétova repeséssel
keresték a szót, a mi kimondható: – hogy azt, tudod, a ki nincs még a
világon, a kit még nem ismerünk, de mégis nagyon szeretünk: – hiszen
tudod…
– Hogy ne tudnám?
– Hát hogy azt keresztyén hitben fogom felnevelni.
Szilamérnak egyszerre ránczokba szaladt a két szemöldöke.
– De ehhez nekem is hozzászólóm van.
Imola csábító hizelgéssel tapadt oda hozzá.
– Hát nem azt mondtad-e százszor, de ezerszer, hogy nincs olyan
kivánságom, a mit ne teljesítenél?
– De ha lehetetlent kivánnál. Teszem azt, hogy ugorjam át a napból a
holdba.
– De hát nem olyan nagyot kivánok. Csak azt, hogy ha lesz egyszer
valaki, a ki nevet kér tőlünk: én hadd válaszszak azt neki s aztán ne
tűz fölé tartva, hanem vízbe mártva kapja meg a nevét. Hát olyan nagy,
nehéz, felemelhetetlen kivánság ez, a te kis feleségedtől, a ki jobban
szeretett téged, mint anyját, jobban, mint az Istenét, mert elhagyta
őket, hogy veled maradhasson?
S addig-addig simogatta a lágy kezeivel Szilamér orczáját, míg azt a sok
csunya ránczot mind lesimította róla. A remete imádkozott az alatt.
– No már látom, hogy milyen nagy ravasz asszony vagy; dohogott Szilamér.
Bizony leversz még a lábamról. Hát jól van, jól; no! csak ne sirj! Csak
ne nézz rám ilyen szemekkel. Hiszen úgy reszketek, mint a nyárfalevél,
ha a könyező szemedet látom. Hát majd meggyököntöm én ezt a dolgot ennél
a remeténél. Talán megalkudhatunk egymással. Hátha a ti isteneiteket,
meg az enyéimet össze lehetne hozni egy kalap alá? Nektek van három,
nekem van négy. Azok bizony heten is elférnek együtt. Nekem volna módom
mind a hétnek illendőn áldozni. Hisz az a torjai barát maga is elismerte
az imádságában, hogy az én isteneim mind jó istenek. No hát én sem
mondom, hogy a tieitek nem azok. Majd meglássuk a dolgot. Hátha
kiegyezhetem a remetével.
Imola el tudta titkolni a belső örömét. Mikor már a székely tuhudún azt
mondja, hogy kész alkudni, akkor már nagy lépést tett előre. Csak rá
kell hagyni már most. Nem kell erőltetni, mert akkor hátra lép. Csak
hadd menjen ő maga oda a remetéhez, ő maga kérje fel, hogy hágjon fel
velük a palotába, legyen ott vendégük, jó meleg kandalló előtt majd
elbeszélgetnek egymással egy kancsó méhser mellett.
De Körös apó nem fogadta el a nyájas meghivást.
– Itt van az én helyem: az akol szalmáján, a hol az én idvezítőm
született. Nem is illenék én nekem a ti pompás palotátokban odafenn
hivalkodnom a kandalló tüzénél. De nem is adott rá szabadságot az Ur
senkinek, hogy az erdő fáit kivágja és tűzre rakja, a mik arra
rendeltettek, hogy sudaraikat az égbe emeljék s az ég madarainak
szállást adjanak. Nem megyek a palotádba.
– Hát akkor maradsz magadnak, szólt Szilamér s ott hagyta boszusan a
remetét, de még az aklot is.
Hanem Imola hátramaradt, s odajárulva a remetéhez, ezt sugdosá neki:
– Oh te szent atya. Tudd meg azt, hogy férjem kegyetlen egy pogány
ember. Nem egyébért hivogatott ő tégedet fel magához a kandallós
palotába, hanem csak azért, hogy majd ottan egy szikra rád talál
pattanni, s attól a te taplóköntösöd meggyullad, s akkor aztán lassan
izzó tűzben megégsz ott előtte és kínjaid közepette megátkozod az égben
lakókat. Ebben akart ő gyönyörködni bizonynyal.
– Akkor hát szégyenüljön meg az ő kevélysége! mondá felgerjedten Körös
apó, s felszedve magát a szalmáról, megindula Szilamér után, a ki csak
elbámult, a midőn meglátta, hogy ime hozza ám a felesége a remetét
magával.
Oh be nagy az asszonyi állat ravaszsága! A mit az ura minden
hizelkedéssel ki nem tudott vinni, azt ő elnyerte fenyegető szóval.
Szilamér azonban nem hogy nem ültette a tapló embert a kandalló
közelébe, sőt jó messze eltolta onnan a lóczát, a melyre lepihenteté,
mondván: «oda ne ülj, a tűz elé; mert rád talál pattanni egy szikra, s
tüzes szent lesz belőled.»
Ezen a napon karácsony szombatja lévén, ebédre Imola csupa mákos csíkot,
és csíkos káposztát főzetett; a mik azonban Szilamérnak nagyon jól
ízlettek: négyszer is kiszedett belőlük a tálból s nem is sejtette, hogy
ő mostan bőjtölt, a míg a felesége fel nem világosította róla. A jámbor
remete azonban az egész ebéd alatt nem vett magához egyebet, mint aszalt
körtét, somot, gesztenyét és mogyorót, a mik önként lehullanak a fáról.
Ellenben annál többet beszélt Szilamérnak az ó és új szövetségből, a
mely történeteket Szilamér fülei épen olyan könnyedén nyelének le, mint
a hogy a torkán leszaladt egy-egy kövér ikrás csik, hogy fenn nem akadt
a szálkáival rajta.
Mikor aztán jól lakott Szilamér a testi és lelki táplálékokkal, akkor
azt mondá, (a tiz ujját hozzá fenve a ködmöne gyapjas béléséhez): «E
bizony nagyon jó volt: holnap is így legyen. S ha ilyen jó ez a
keresztyén vallás, a hogy a te beszédedből, meg a feleségem tálaiból
megértettem, én bizony nem bánom, akár ma keresztyénné legyek.»
Hanem a remete, (az ilyen szent emberek szokása szerint), a mint
észrevette, hogy nagyon engedelmes tanítványra talált, még szorosabbra
kezdte fogni a kordát, s azt mondá Szilamérnak: «Nem megy oly könnyen!
Mert azt mondja az irás, hogy könnyebb egy tevének által bujni a tű
fokán, hogy sem mint egy gazdagnak bejutni a mennyország kapuján; azért
semmiképen a Krisztus követője nem lehetsz mindaddig, a míg minden
gazdagságodat a szegények között ki nem osztod, s magad olyan szegénynyé
nem leszesz, mint a legszegényebb ő közöttük.»
Szilamért ez sem rendítette meg. Felvette a kancsót a jó méhserrel két
marokra, s olyat huzott belőle, hogy maradt is benne, nem is: mintha
életében utoljára még egyszer kedve szerint valót akarna inni, s aztán
letéve az órrost a helyére, egész nyugodt lélekkel így szólt:
– Én bizony ráállok. Az én gazdaságom egy rengeteg erdő, meg egy nagy
bánya. Szivesen kiosztom. Minden szegénynek jut belőle egy szálfa, meg
egy nagy darab kő. Mind jól járnak vele. Azután van még egy jó paripám,
meg a fegyverzetem. Ezt én odaadom a legszegényebbnek a szegények
között. Te vagy az magad, Körös apó; mint mindenki tudja. Öltsd fel a
pánczélom, tedd fel a sisakom, vedd át kardom, bárdom, állj helyettem a
sereg élére, védelmezd a határt: nekem pedig add ide cserébe a te
taplógunyádat, azt én veszem föl; beülök a te odudba s onnan nézem, hogy
te mit csinálsz.
Most aztán Imolán volt a sor, hogy ezt tréfának vegye és nevessen rajta.
De csak elhült aztán, a mikor azt látta, hogy Szilamér nem tréfál, hanem
leszedi a falról a fegyverzeteit. S maga is vetegeti le magáról a daliás
öltözetét s ösztökéli a remetét, hogy ő is serénykedjék azon módon és
adja át neki a tapló ruháit.
– Csak nem akarod, hogy itt előttem ruhát cseréljen veled egy férfi?
kiálta fel Imola elszörnyedve.
– De bizony akarom, szent asszony! Mert hogy ha én minden kincseimről, a
mik a világon vannak, egyszerre lemondok, te is azok közt lész. Mikor
minden gazdagságomat kiosztom, Isten parancsolatja szerint a szegények
között, jobbat nem tehetek, mint ha tégedet, a kincseim legdrágábbját,
oda adlak a legszegényebbnek, a tapló-embernek: ő viselje ezután
gondodat. Nosza Kőrös apó, siessünk cserélni!
– De bizony ebből semmi sem lesz! Kiáltozá Imola; megakadályozva az
ajánlott öltönycserét. Kikérem az ilyen tréfát!
– Ha tréfa ez a dolog, úgy nem az én tréfám; viszonzá Szilamér. Egynek
valakinek kell ezt az országot védelmezni, a népet vezetni, s a ki ezt
teszi, az bizonyára úr, vezér, hatalmas. Azzal a tanácscsal, hogy minden
ember legyen egyforma szegény, alázatos, lehet járni a világot ott, a
hol jámbor népek laknak, s egyik puszta őrzi a másikat; de nem lehet
megállni az én hazámban, a hol mind a négy szélirányból ellenség
fenyeget, a kik ellen fejedelmeink a négy «napvágást» teszik
koronázásukkor. Nálunk annak, a ki a nép vezére, egyéb dolga is van,
mint Istent dicsérni, s a világról lemondani. Az nem bocsáthat meg az
ellenségének, hanem azon kell hogy legyen, hogy a hazájára törő
pusztítónak csontjaiból tetemhalmot rakjon össze. Ha tetszik a csere,
nem bánom: vállalom! Itt a kard, paripa: de még az asszony is, a ki, ha
győztesen térsz vissza a harczból, a repkény koszorut homlokodra fonja.
De Körös apó felháborodva felelt meg erre.
– Apage Satanas. Távozz tőlem Sátán! Az én országom nem ebből a
világból, de a más világból való. A ki fegyverrel öl, fegyver által hal
meg!
Erre a szóra visszataszítá Szilamér hüvelyéből kiguvadt kardját, s
odarántva magához feleségét s vaskarjával érczkebléhez szorítva őt, azt
mondá a remetének:
– No hát csak eredj vissza a barlangodba, a honnan kibukkantál. A te
vallásod kecskepásztornak való! Mert én nekem nem kell az olyan
mennyország, a melyikért cserébe az én jó hazámat, az én
Székelyországomat kellene ebadóba hagynom! Tuhudún maradok!
A VILÁG SZÁMÜZÖTTEI.
Imola azt mondá a férjének ez után:
– Kérlek, ne varrj te himet erről az együgyű remetéről a mi egyházi
nagyjainkra, se azokat az ő mondásait ne vedd olyan szó szerint. A mi
papjaink bizony nem hirdetik a szurtos szegénység fogadását, maguk is
fénybe, pompába öltözködnek; nem is élnek aszalt gombával, vaczkorral;
hanem megsüttetik a vadpávát ünnepre, s bőjti napon tormás lével
készíttetik a csukát. Azt pedig végképen vesd ki a fejedből, mintha a
keresztyén papok, mikor ellenség tör a hazára, elbujnának az oltár mögé,
olvasót forgatni; de bizony felkötik a kardot, pánczélt, a palást
hegyébe, sisakkal takarják be a fejükön a szent olajos pilist; s lóra
ülve, odaállnak a hol a zászló lobog, s úgy megvédelmezik az országot
karddal minden rossz szomszéd ellen, mint a legjobb világi vitézek.
Ilyenek a mi igazi papjaink.
– Csakhogy én ilyen czifra papot sohse fogok látni; mert eféle ide az
erdőbe nem jön.
Imola azután a vezeklésül rászabott imákat még meg is szerezte
egy-kettővel annak a kivánságnak a teljesülésére, vajha a mennybeli
hatalom tenne az ő urának a megtérítésére valami kisebb fajta csodát;
nem kiván ő azokból az igen nagyokból, a minők a pogány fejedelmeket
megtérítették, csak legfeljebb annyit, hogy bár csak egyszer Szilamér
vadászó kalandozásaiban bukkanna rá valahogy az udvarhelyi prépostra, a
kinek az egész megjelenése, de még inkább az ékesen szólása Szilamérnak
a szivét könnyen megnyerhetné. Beszélt is neki felőle sokat – úgy
esténkint. Szilamér már maga sem bánta volna, ha egyszer véletlenül
egymásra bukkannának. Az pedig nem is volna valami lehetetlen.
Buzaszentelés alkalmával nagy bucsujáratok szoktak megindulni a vidéken,
s azoknak az élén maga jár a prépost igazi pompával. És ugyanekkor
Szilamér egész a buzaföldekig eltévelyeghet, a bölényt üldözve, mely
szeret a vetésben duskálkodni. Egyszer így összejöhetnének, s akkor
aztán majd megtudná Szilamér, hogy a prépost egészen másforma pap, mint
a taplógúnyás remete az odúban.
Imola egy ilyen véletlen találkozástól csak minden jót remélt, s azért
hitt is benne, hogy az megtörténik.
S a miben az ember erősen hisz, hát az be is szokott teljesülni.
Egy este nagy későn a bölény-vadászatból azzal a szóval tért haza
Szilamér:
– No hát, láttam már, hogy milyen az az udvarhelyi főhorkáz.
– A prépost?
– Nem tudom én: piritus-e?