a szeme is másként ragyog, mint azelőtt, mikor azt a kontyán érzi.
Milyen más lesz utána egyszerre!
Szilamér gyönyörtől elragadtatva bámult az átváltoztatott alakra.
Imola pedig odament az asztalhoz, felvette a tálról a mátka-kenyeret és
kettétörte azt. Felét odanyujtá Szilamérnak. Maga is evett belőle, s
aztán a szétmorzsált darabjait odaszórta a galamboknak. S aztán, mikor
ez megvolt, akkor leült a guzsaly mellé s elkezdett a finom lenből az
orsóra szálat ereszteni.
Nem is tudta pedig, hogy ez az ős-székelyeknél a menyegzői szertartásnak
a valósága: a kenyértörés, a galambok megetetése és a fonáleresztés. Ez
volt a menyegzői szer a napnál!
A lemenő nap csak a félarczával volt kinn a kopasz Hargita ormáról.
Felséges egy oltár! A nász-tanunak meghivott istenség maga osztja szét
az áldást, körülveszik fényes arczát biborpofáju fellegecskék, mintha
mennyei karok volnának s az ég átlátszó aranyában végig repül egy sor
hattyu, maga is repülő arany, s túlvilági dalt zeng alá a magasból. Ez
ám a Kirie eleison, meg a goszpodi pomiluj!
A míg benn a házban a szeretet és engesztelés tartott nagy ünnepet, az
alatt Opour Kevend difinyós dáridót készített odakinn. A lobogókkal
felczifrázott fenyőfát már fel is állíttatta a Szilamér ajtaja elé, ősi
szokás szerint.
– Ez ugyan az Iszla kötelessége volna, mert ő a vőfély. De hol késik az
a fiu ilyen sokáig?
Hát egyszer az áldomásozó sokaságon keresztül furakodik egy szörnyen
összetépett alak, sántikáló lábbal a főrhabonbánhoz, a feje is be van
kötve véres kendővel.
– Nos! Ki az? Mit akarsz? Honnan jösz?
Sehogy sem ismert reá.
– Hát ki volnék más, mint Kájon horkáz, dörmögé a gyászvitéz. Jövök a
torjai vásárból.
– Hát az Iszla fiam?
– Az Iszla? Az ott maradt.
– Hát miért maradt ott?
– Azért, a mért én nem maradtam ott. Mert nagyon olcsó volt a buzogány.
– Mi történt az Iszla fiammal?
– Azt bizony megölték.
– Megölték! Az Iszlát? Ki volt az az átkozott?
– Mike Sára fogta, az esperes meg leütötte.
– Egy asszony meg egy pap! Az én hős fiamat, a kinek párja nem volt a
tusában! Átkozott legyen az a leány, a ki miatt ez történt! Megölöm őt!
Megállj Mike Sára! ha te nekem tort csináltál, azt csinálok én te neked!
Leölöm a leányodat! Esküszöm Hadurra! Gyermekért gyermeket.
S ezzel kidöntve az örömfát a helyéből, kirántotta a kését Opour Kevend
s rohant be a fia házába, utána biczegett hoppogató lábbal Kájon horkáz
is, a kit még jobban elfogott a méreg a kudarcz miatt, mint az apát. Ő
még betört fejet is kapott melléje. Ő is segít ölni! Leányt ölni. Az
pedig átkozott gonosztett még a tuhudúnoknál is.
Mikor benyitottak ketten a pitvarból a terembe, az ifju pár épen ott
állt a nyugatra néző ablak fülkéjében.
Opour Kevend oda huzta Kájon horkázt az ajtó mellé, onnan leste, hogy mi
történik oda elől.
Látta, hogy Imola megtöri a kenyeret s Szilamérnak nyujtja a felét.
Látta, hogy megeteti a galambokat. Látta, hogy leül a guzsaly mellé
fonalat ereszteni.
– Ő már asszony! dörmögé Opour visszahuzódva.
– Megesküdtél, hogy megölöd! Ösztökélte őt Kájon horkáz.
– Leányra mondtam, nem asszonyra.
– Hadur parancsolja a vérboszut.
– Tudom. Nem is felejtem el.
– Azt mondtad: «gyermekért gyermeket!»
– Azt mondtam. De nem most. Majd később. Majd ha anya lesz, fia lesz
neki. Abban a gyermekben állok boszut. Nem kell nekem hajnalszínü vér, a
milyen az asszonyoké.
Azzal kivonszolta magával Kájon horkázt s megparancsolta neki, hogy
rejtse el magát a papok tornyában; ne lármázza fel a rémhirével az
áldomást ülő várbeli népet; ott künn újra felállíttatta a diadalfát az
új házasok ajtaja elé; az igreczeseket elhelyezte az ablak alá, hogy
csendesen andalgó hangicsálásaikkal majdan szendergessék az ébredőket, s
ébreszszék az aluvókat. A tizenkét szűz énekkara a távolból magasztalá a
leáldozó napot, a többi hajadonok zöld ágakkal takarták be a szerelmesek
ablakait, galambok nevetését, kakukszót, sárgarigófüttyöt mímelve hozzá,
míg a várudvaron nagy máglyát raktak abból a virágból, a minek
«pártamag» a neve s körültánczolva a boriczatánczot, énekeltek fel a
teli holdhoz: «hintsed, teli kézzel, egész éjjel, boldog éjjel, a mi
áldás van az égben».
Opour Kevend gondoskodott róla, hogy semmi rémhir meg ne háborítsa ezt a
boldogsággal teljes éjszakát.
A «NAP» ÉS A «KERESZT» HARCZA.
Másnap már jó hajnalban vendéget jelentett a toronyőr kürtje. Rapsonné
jött nagy kiséretével. A régi veszekedő társa Opour Kevendnek. Hanem
azért mégis csak mindig ideszállt, mikor a várából a maksai tanácsdombra
hivták, s azt Opour megint nagy megbántásnak vette volna, ha az ő várát
kikerüli s másutt száll meg. A miatt azonban minden látogatásnak az lett
a vége, hogy összeperlekedtek s átokkal, szitokkal váltak meg egymástól,
hanem azért nemsokára megint csak összelátogattak.
Rapsonné úgy tett, mint a ki semmiről sem tud, mindenben ártatlan, a mi
itten történt; pedig hiszen neki, mint mindenki tudja, lidércze van; egy
beszélő csirke, a ki minden hirt meghoz. Az kakastojásból kelt
Szent-György éjszakáján. De talán magától is kitalálhatta azt, hisz ő
adta a tanácsot Szilamérnak, hogy a Szentmihálynapi torjai vásáron
hogyan rabolja el az öcscse segélyével a szép Mike Imolát. Azért mégis
úgy tette, mintha csodálkoznék rajta, mikor a zöld fenyőfát meglátta a
Szilamér ajtaja előtt felállítva.
– Ejha, én tán épen lakodalomra érkeztem? mondá a vendéglátó várúrnak.
– Nem lakodalomra, nénémasszony, már csak tyukverőre. Szilamér asszonyt
hozott a házhoz.
– S engem meg sem hivtatok a menyekzői lakomára?! Már ez nem szép! Egy
ily jó rokont, régi jó szomszédot kifeledni a násznépből!
– Hát magunk sem tudtuk. Nem úgy hozták a lányt az anya áldásával.
– Hát csak úgy «hopp hirével»? A hogy te szoktad a feleségeidet
szerezni. Rapsonné kaczagott ezen a hiren.
– Hát mit csináljon a fajtám? Kérésre nem adják a lányt, mert tuhudúnok
vagyunk. Velünk egyszőrü uraság nincs már körülöttünk sehol a világon,
hát bizony csak azt mondjuk: «ha nem adnak, viszlek!»
– Régente is így volt, kaczagott Rapsonné. Az volt a jó világ, mikor a
durczás menyecskét az urának elébb jó puhára kellett verni, a míg közel
eresztette magához, akkor is kitépte fele szakállát. De szeretném őket
látni!
– Majd máskor, «kis kedden».[2] Fiatal házasoknak nem jó a
mézes-hetekben ilyen vén szipirtyót látni, mert igézet lesz rajtuk.
– Azt én is úgy tudom, szólt magamegadással Rapsonné. Nem is azt
kivántam, hogy ők is lássanak. Nem bizony. Ilyenkor őrizni kell őket
vénasszony látásától, bakkecske mekegésétől, holdruta szagától. Óh ezt
mind tudom én. Ilyenkor az ifju pár szeret magára maradni; boszankodik a
látogatóra, még ha a legkedvesebb rokona is. No! Ne jöttem legyen üres
kézzel. Én is adok nekik egy kelengyét. Van itt nekem közel egy kis
váram, közel a szent Anna tavához, a Tiburcz vára. Nekik adom, a
kedveskéimnek. Magamnak is kedves kis menedékem volt, mikor még olyan
időm volt, hogy szerettem a világtól elrejtőzni. Költözzenek bele abba.
– Ajándék-marhának nem kell ugyan fogát nézni, de a hogy én tudom, a
Tiburcz vára épen a Pokol-torka fölött fekszik.
– Ne féltsd te őket a Pokol szomszédságától; a hol két szerelmes
letelepszik, ott a paradicsom van. Jó lesz nekik odamenni. Járt már azon
a tájon a te Szilamér fiad. Ha én akkor meg nem fogom, most ott feküdnék
a többiek sorában a sárga barlang előtt. Mondok neked egy jóslatot.
Holnap vagy holnapután itt lesz a váradban a «Tivatulus» s követelni
fogja tőletek a törvény nevében, hogy adjátok vissza az elrabolt leányt,
akkor jó lesz neki azt mondani: «keresd, ha megtalálod!» A Pokol-torka
körül senki sem meri őt keresni, az én kis váramban. Nesze! itt van a
váram kulcsa. Most az üresen áll. Hordasd bele az új házasok podgyászát,
csinálják meg benne a fészküket. Esztendő ilyenkorig nem követelem tőlük
vissza.
– Majd azt mondtam rá, hogy «köszönöm», a mit pedig soha sem mondtam
senkinek, még a Damasek istennek sem, s nagy csoda volna, ha tenálad
kezdeném el. De hát elfogadom. Tudom, hogy valami rossz lesz belőle,
mert te nem teszesz valamit azért, hogy abból jó származzék.
– Ejh ne mondd azt! Hát ez nem az én munkám volt? A leányszöktetés. Nem
én tanácsoltam azt a Szilamérnak a Pokol-torkánál, hogy ha nem adják a
leányt, ragadják el együtt ketten az öcscsével?
– Te tanácsoltad ezt? átkozott vén varázsnő! Akkor úgy áldjon meg a
Damasek isten, mint a csomági malmot, a kibe egy nyáron hétszer csapott
bele az istennyila. Te lettél az oka, hogy az Iszla fiamat megölték a
torjai vásáron.
– Megölték az Iszlát? Ejh ni. Ezt még nem tudtam.
Oh milyen nagyon örült neki a gonosz vén tündérasszony, hogy egyet hát
megöltek már az Opour fiuk közül.
– Megölték, pedig még nem is élte a világát.
– Sohse sirasd, kaptál helyette mást cserébe.
– Mit? Lányt, fiuért.
– A hol leány van, ott majd fiu is lesz.
– Az nem az ebek gondja. Olyan fiu, mint az én Iszlám volt, nem
születik, a míg a világ világ lesz. Átkozott légy érte!
– Ugyan mit átkoznál engem egy hitvány kölyökért? mondtam már, hogy nem
is a te fiad, mert váltott gyermek!
A mi azután erre következett, az már nem beszélgetés volt, hanem zsémb,
perpatvar, szitok, utoljára a gazda és vendége a poszpásznak felhozott
sült tököt egymásnak a fejéhez vagdalták. Hanem ez már rendes dolog volt
náluk, azért senki sem ütődött meg rajta. Mindig így járta ez, mikor
Rapsonné látogatóba jött ide: ebéd előtt összevesztek, ebéd után
kibékültek, hajbakapásig nem ment a dolog, mert Kevend úr tudta jól,
hogy a ki egy rossz tündérre ráteszi a kezét, annak a karját gutaütés
éri, s ha a hajába kap, minden ujja hegyén kelés támad. Az inasok nagy
hirtelen felhozták az ezüst-kondérban a jó borsos vetreczét, vederben az
új bort, az oroszlán meg a kigyó számára meg egy nagy dézsában a párolgó
meleg tejet s a hogy aztán az úr a vendégével mártogatott békességesen
egy tálból, épen úgy lefetyöltek a kedvencz szörnyetegeik is egy
dézsából. A kigyó óriási nagy állat volt ugyan, de ahhoz az ártatlan
fajtához tartozott, a mit «keszkenős kigyónak» hinak; az oroszlán pedig
tejen és moslékon volt felnevelve, a foga leráspolyozva, a körme
levágva; egyik sem volt harapós. Nem így a gazdáik. Azok, ha kibékültek,
csak azért tették, hogy azalatt egymásból valami titkot kicsaljanak s
egyik a másikat újból befonhassa.
– Jaj bizony, szegény Iszla fiu derék egy legény volt, nagyon nagy kár
érte. Mondá Rapsonné az első étekfogás után. Ezt a poharat az ő emlékére
iszom ki. Mihelyt hazamegyek, három misét tartatok a lelkeért,
szegénynek.
– Hiszen elég szegény! Mert egy asszony meg egy pap ölte meg, szolgálhat
majd nekik a másvilágon. Hanem majd én tartok a lelkéért egy füstös
misét, annak lesz nagy hire.
– Ahá! Te a vérboszura készülsz, a hogy a Hadisten parancsolja.
– Nem úgy, a hogy te gondolod. Nagy az én furfangom. Most csak úgy
félreteszem a haragot. De majd ha egyszer ennek az asszonynak fia
születik, annak a pofáját úgy elcsufíttatom a billogossal a
tűzönfelavatáskor, hogy abba soha leány bele nem bolondul. A kinek ilyen
csuf a pofája, abból mérges ember lesz. Úgy nevelem fel, hogy halálba
gyülölje a keresztyéneket. A míg az nagyra nő, azalatt a kun atyafiak
odaát Magyarországon fölállítják a régi oltárokat s egyszerre csak kitör
a tűz a hamu alól, akkor aztán én is ráeresztem a neveltemet a
torjaiakra. Az lesz a derendoczia, mikor a Mike Sára asszonyom saját
unokája megy az öreg anyját a cziherre dobatni s az viszi a veres kakast
a torjai keresztes torony tetejére. Hahaha! Ez az én vérboszum.
Rapsonné maga is kaczagott rajta, elfeledte, hogy hisz ő is keresztyén
volna.
– Ez ugyan derék furfang. De hát attól nem tartasz-e, hogy a székely
ágak mind ellened támadnak az erőszakoskodásért?
– Csak nem gárgyultak meg? Egy leánycseléd miatt! Jöjjenek, ha akarnak.
Bálványos vár sokféle ellenségnek letörte már a szarvait, aki felakarta
öklelni. Vasért vasat! van itt elég. Fittyet hányok az egész
tanácsdombnak. Azt mondom annak, a ki fenyeget, hogy «Jeddre ne!»
– No nó! Te! Az a «sisakos Kata» hatalmas.
– Huzok a sisakjára, ha nappal jön elém. Hanem éjjel, megvallom, hogy
félek tőle. Valahányszor csoszogást hallok a tornáczban éjszaka, mindig
azt hiszem, hogy ő jön, a gonosz boszorkány; négylábu ludon lovagolva.
Akkor fázom és izzadok a medvebőr alatt. Mondsza csak, neked már tudnod
kell, miféle babonával lehet megakadályozni, hogy éjszaka be ne jöhessen
az embernek a pitvarába a boszorkány?
– Hát megmondom neked, valóban, igazán. Egyetlen egy mód van, a többi
mind cselfogás és nem segít semmit. Ez az, hogy ha a pitvarajtó
küszöbére hétféle színü babot hintenek végig hosszan. Ezen semmi
boszorkánynak sincs bátorsága általlépni.
– No, ezt köszönöm neked, édes néném.
– Szívesen adtam, édes öcsém. Aztán még egyet mondok. Ha majd a
Tivatulust ide küldik hozzád, hogy itt keresse az elrabolt leányt, három
nap három éjjel maradjon itt; tetess a vánkosába bagolytollat, attól
egész éjjel nem fog elalhatni s másnap szedi a sátorfáját s
visszaeblábol. Gyakorlottam én azt!
Aztán összecsókolóztak, úgy váltak el, mint a legjobb atyafiak.
Rapsonné nagy megelégedéssel ment tovább, egyrészt azért, hogy a szép
Imolát a Szilamérral ilyen szépen, minden egyházi áldás nélkül,
összeboronálta, másrészt meg, hogy az Opourokat és a Mikéket ilyen
halálos nagy háboruba keverhette.
Alig is várhatá, hogy siethessen vissza azzal a jó hirrel a maksai
tanácsdombról Bálványosra, hogy íme szabadságot adott ám a székely
tanács a Mike Sárának, hogy «torlót» bocsásson az Opourok ellen, az
elkövetett sérelmet megboszulni, s a leányt visszavenni! Hadd legyen ő a
legelső, a ki ezt a keserű örömhirt meghozza.
A mint azonban felméne a várba Opour Kevend lakába, s a pitvaron át
akart haladni, egyszerre csak nagyot rikácsolva tántorodott vissza: a
küszöb tele volt hintve hétféle színü babbal!
Az ő saját ármányát fordíták meg ellene! Ő nem mert ezen a babonaságon
keresztül lépni maga. Ezt az ő megcsufolására hintették épen ide.
– No megállj, te vén gonosztevő! Ennek a babnak a szájadban legyen az
ize! Ha nem eresztettél be az ajtódon, majd bejövök az ablakodon; de azt
nem köszöned meg!
Azzal nagy dérdurral visszament minden kiséretestől, meg sem etetett
Bálványos-várában, hanem folytatta az útját hazafelé. Minthogy pedig a
vára még messze volt onnan, azt gondolta, hogy megszáll éjszakára a
Tiburcz-várában. Ott azonban felhuzva találta maga előtt a felvonó hidat
s minden kürtölésre sem jött elő valami kapusféle, a hidat leereszteni.
Csak nagy későre nézett ki egy ablakon egy szolgálóleány, a ki
ágytakarót porolt ki pálczával, az meg azt danolta, hogy:
«Ott kinn tágasabb,
Itt benn hangosabb;
Ha jöttök, lesztek;
Ha hoztok, esztek!»
A kik a várat elfoglalták, a boldog új házasok, nem szándékoznak
vendéget látni.
Rapsonnénak kinn kellett tölteni az éjszakát a szekéren tűz mellett, a
saját vára előtti erdőben. Egész éjjel nem alhatott, mind azt főzte
magában, hogyan fordíthatná ő valamennyinek hátra a fejét, a kiket így
visszafelé szeret, a kik őt így megbántották!
*
Nyomban Rapsonné után pedig ott zakatolt a várkapun a Tivatulus. Ez volt
a megintő, a kit a tanács a maga ítéletével előre küldött, hogy elébb a
törvény tekintélyével szólítsa fel a vétkezőket, hogy álljanak elő,
mielőtt az erőhatalmat éreztetné velük.
A Tivatulus két kerecsen-szárnyat viselt a sisakja mellett, s az oldalán
két kardot, annak a jeléül, hogy az igazságot egyformán szolgáltatja
jobb és balkéz felől. Ennek a személye sérthetetlen volt minden székely
előtt.
– Mike Sára asszony, özvegy rhabonbánné kérdezteti tőled, hová tetted a
leányát?
– Kérdeztetem Mike Sára asszonytól, hová tette a fiamat?
– Mike Sára asszony eltakaríttatta a fiadat szépen, leventéhez illő
módon, körülrakva fáklyákkal, elsiratva siratókkal; zászlós kopja van
tüzve a sírja fejéhez.
– Én is eltakaríttattam Mike Sára asszony leányát szépen, menyasszonyhoz
illő módon, fáklyás vőfényektől körültánczolva, főkötős guzsaly van
tüzve az ágya fejéhez.
– Követeli tőled Mike Sára asszony: add vissza a leányát hajadonfővel.
– A mikor az én megölt fiamból legény lesz, akkor lesz az ő leányából
hajadon. Nálam nincs! Keresse másutt. Ha olyan nagyon drága volt, mért
nem tartotta kalitkában. Tisztelem a tanácsot, de nem félek tőle! Ez
szóm és mondásom, most hordd el az irhát!
A Tivatulusnak még bagolytollas vánkost sem adtak, úgy tuszkolták ki a
kapun.
Harmadnapra rá azután megjelent a kürtfuvató Kádár az átjáró vár tornya
előtt s hirül adá háromszor elordítva, hogy Mike Andorás levente, mint a
Mike Sára asszony által megbizott «torló», felhivja ezennel az Opourok
minden ivadékát lovagi tusára, minden órájában a napnak és éjszakának;
mindenféle fegyverrel és tűzzel, a míg csak a sérelem meg lesz torolva.
– Jöjjön! Kutyát fogjon! hangzott rá válaszul Zsombor szava. Ő rá volt
bizva az átjáró vár védelme, száz válogatott tuhudún vitézzel, a többi
fegyveres Bálványos-vár bástyáin belül állt készen, azok is voltak
ezeren; a fővezérük maga a rhabonbán.
Ettől a naptól fogva aztán megkezdődött az ellenséges csatározás a két
szomszéd család között. A torjaiak meg-megtámadták a bálványosiak
pásztorait a hegyoldalon, elhajtva juhaikat, marháikat; a bálványosiak
visszaadták a kölcsönt, a mi egynéhány bevert fejbe, nyillal kilőtt
szembe került; nagyobb volt belőle a lárma, mint a veszedelem. Mind a
két fél készült a nagy csapáshoz.
Éjjel a tuhudúnok mindig énekelni szoktak a bástyákon, annak a jeléül,
hogy ébren vannak, imette őrködnek, nem lehet őket álmukban meglepni. Ez
régi szittya szokás volt.
Az újabb hadviselésből pedig a székelyek is tanultak, a míg Endre
királylyal a szent földön jártak s a keresztes hadak és a byzancziak
hadi fortélyaival megismerkedtek.
Egy napon Mike Andorás előjött a maga várvivó fatornyával, a mit nehéz
tölgyfahengereken taszítottak előre; abban volt ő maga, a Fergetyüvárból
elhozott vitézeivel; a torony tetején volt felhuzva a vaskapcsos
lecsapó-hid, az aljából pedig faltörő-kos érczfeje meredt elő. Az alatt,
a míg a torony előretolatott, Mike Sára asszony elkezdé a maga
hajító-gépeivel a Bara-mezejéről nehéz kövekkel dobáltatni az átjáró
várat. De az Opourok is készen álltak a védelemre; a vivótorony bástyája
meredezett a dárdáiktól, a miknek a vasa meg volt tüzesítve, hogy ha az
ellenfél megmarkolja, összeégesse a kezét. S nekik meg kerékre járó
nyílhajítóik voltak, a mik a tollas kopját keresztülröpíték a fatorony
falán, s hosszú lánczot eresztettek a kőfalon alá, hogy azzal a
faltörő-kost elfogják, mielőtt kárt tenne.
A hogy a vivótorony ormán maga állt Mike Andorás, úgy a bástyafokon is
saját személyében várt reá Opour Zsombor. Andorás a templomos lovagok
vértezetét hordta, hosszu fogsága alatt szent fogadást tett, hogy ha
kiszabadul, a templomos-rendbe avatja fel magát; pánczélja fölött
viselte a fehér palástot a nagy vörös kereszttel, fején a bodon-alaku
sisakot, öklében a hosszu kétélü kardot; Zsombor ellenben, a szaraczén
lovagok modjára, lánczszemekből füzött pánczélinget öltött, a minek elől
a mellén a nap sugárküllős aranyképe ragyogott, sisakján egy egész ráró
madár terjeszkedett fölemelt két szárnynyal, mintha az is az ellenségre
lecsapni készülne; kezében súlyos csatabárdot emelt; még azonkívül
balfelől kard, jobbról gerezdes buzogány lógott az övéről. Ez a
harczbevégző.
Mindenki érezte, előre sejtette, hogy ebben a két hős fiuban van
megtestesülve az utolsó tusája a keresztyén hitnek és az ősvallásnak:
két Isten uralma fölött fog dönteni e harcz.
Az előregördülő őrtoronyban a székely vitézek énekelték a szent
zsolozsmát «áldott István király» dicsőítéséről, míg a tuhudúnok a vár
ormán dalolták a keresztyéneket bántó gunydalt: «elindula szent Péter
Rómába, Botját veté vállára haragjába, Botja végén csutora, Csutorába jó
bora!» Közben zúdult a nyilzápor innen is, onnan is, zuhogtak a nehéz
kövek a falakon, s a torony oldalain: egy-egy cseréplöveg is berepült a
várba Mikené vetőgépeiből; de azt a tuhudúnok menten letakarták nyers
bőrrel, mielőtt a darazsak, mérges kigyók kiomolhattak volna belőle.
– Hahaha! Kaczagott Zsombor. Hát dongókkal, meg pióczákkal akar
bennünket anyád innen kikergetni? Várj, majd én adok neked jobbat! – Mit
szeretsz inkább, Andorás komé, a vasat vagy a tüzet? Gyujts rá Libancs!
Fogd a kanóczot Kenur! Ide mellém Barrok, Fetés!
A fatorony olyan közelre gördült már a kőtoronyhoz, hogy a faltörő kos
elkezdhette a falát döngetni; hanem ekkor egyszerre a vár lőréseiből égő
koszorukat szórtak a toronyra; az olthatlan görögtűz (byzanczi ajándék)
egy pillanat alatt meggyujtá a torony két szögletét s a láng sebesen
futott fel egész a párkányig.
– Le a hiddal Dindár! Ropó! Kiálta Andorás; s arra a csörömpölő lánczok
alácsattanták a lecsapó hidat, mely vaskapcsaival belevágta magát a fal
párkányába, azzal Andorás felugrott a hidra s közé rohant az ellene
szegzett dárdasövénynek; utána a társai, a kiknek ugyan igyekezni
kellett, hogy az égő fatoronyból az ellenséges vár falára feljussanak.
Nem volt más választás, mint tűz és vas között. «Jézus segíts! Damasek
jövel!» kiáltás között hangzott a buzogányok döngése a paizsokon, a
sulyos hadiszekercze csattanása, s a lesujtó pallos csendülése,
halálkiáltás, istenhívás, káromkodás, összekeveredve, míg valamennyit
túlbőgte az égő fatorony üvöltő ropogása. A mint ez égő alkotvány
egészen nekidült a falnak, a felcsapkodó lángok elűzték a verekedőket a
falakról; a szikraözön kényszeríté mind a két félt az udvarba letódulni
s ott folytatni a dulakodást; csak ketten maradtak odafenn a
vártoronynak az ormán, hová a láng csak néha-néha nyalt fel, s
megjelentek, mikor a füstgomolyt félrehordta a szél: a keresztes és a
napos lovag.
Fegyvertársaik, a kik oldalaikon harczoltak, elmultak már. Libancs,
Kenur ott hevernek nehéz sebben, learatva a templomos kardjától. Dindár,
Ropó zuzott agygyal maradtak el Zsombor szekerczeütései alatt. A kemény
tuhudún Bögöz s a buzgó keresztyén Tamásd egymást nyalábolva henteregnek
a földön; nincs fegyverük, kézzel fojtogatják, fogaikkal harapdálják
egymást.
Csak a két hős fiu áll a torony lonkáján egymással szemközt.
Egyik sem félt ott se tűztől, se vastól.
A zsarátnokzápor közepett, mintha a pokol bejárata előtt vívnának
élethalál harczot, dulakodott egymással a két levente, fegyvere élét
csorbára verve egymás paizsán, vértezetén. Mikor kifáradtak, megálltak
pihenni, aztán megint egymásra rohantak. Andorás mellvértje két helyen
behorpadt már a szekerczeütéstől, a mivel bajvivó társa védetlenül
találta s Zsombornak a paizsa végig volt már repedve; de a mi alatta
volt, az is vas volt mind a két vitéznél.
A harczi lármára előjött a többi fegyveres népével Torjáról Mike Sára,
Bálványosból is lerohant a rhabonbán, de a fiaiknak egyik sem mehetett
segítségére. Az egyik várkaput elzárta az égő vítorony, a másiknak meg
fel volt huzva a csapó hidja s túl rajta mély árok. Csak onnan alulról
kellett nézni mind a kettőnek a halálos bajvívást fiaik között,
rémüldözni a nehéz csapások miatt. Oh milyen örömest rohantak volna fel
hozzájuk, hogy mellettük harczoljanak! Hogy szerette volna Mike Sára a
saját paizsát odatartani a fia elé, mikor a szekercze lecsapott annak a
mellvértjére. Hogy odaadta volna Opour Kevend még a saját karját is
Zsombornak, hogy sulyosabb legyen fegyverének mennykőcsapása; «Jézus
Krisztus! védd fiamat!» sikoltott itt az anya; amott torkaszakadtából
ordított Opour: «Jövel Hadur! Ébredj Isten! Te Izisten! Te Jezidisten!
Te Damasek Isten! Te Dézs Isten! Oda, oda! Zsombor mellé! Alusztok-e?
Fujjátok a szent kürtöket táltosok!» s hogy maga is segítsen az alvó
isteneket felverni az álmukból, buzogányával verte a rézpaizsa öblét.
Most szétválnak a fiuk: megpihennek. Mind a kettő végrohamra szedi össze
az erejét.