fog. A Furus vizébe mártott be az anyám, a mint megszülettem: kard, nyil
nem jár engem! Kettőt már kaptál a fejszémtől; ne várd a harmadikat,
mert attól csillagot rugsz! Eredj az anyádhoz!
Azzal eldobva magától széthasadt paizsát, két kézre fogta a szekerczéjét
s egész hátrahajolt vele egy rettentő ütésre.
Ekkor Andorás meg a kardot dobta el kezéből, s hirtelen mind a két
kezével az öblös paizsát kapva meg, oly ádáz rohammal rontott az
ellenfelére, hogy az a mint a halálos csapásra hátra volt dőlve, ettől a
taszítástól hanyatbukott s alázuhant a magas toronypárkányzatról le a
várudvarba.
Az volt a rémordítás, a mi erre felzivatarlott! A tuhudúnok jajkiáltásán
keresztülbömbölt Opour Kevend bőszült fájdalmának hangja. A «nap»
leesett az égből! A legjobb tuhudún vitéz, apjának legkedvesebb fia
esett le a szent arany nap jelképével együtt. A keresztyén harczosok
hármas «hozsánna» kiáltása az egeket veri.
Opour Zsombor összetört tagokkal hevert a várudvar kövezetén.
– Héj, Mike Andorás! kiálta fel; engemet megöltél! Kegyelmes uram légy
majd a más világon: a «nap mezején!»
– Térj meg az egy igaz Istenhez! kiálta alá Andorás; s testvérek leszünk
együtt a paradicsomban.
– Inkább rabszolgád leszek otthon Hadurnál a nap mezején, hörgé a nap
harczosa, és kilehellte lelkét. Ej volt: hol találta meg a napot?
A diadalmas dalia pedig leszakítá a lecsüngő vöröskeresztes fehér
palástot a válláról s odatűzé azt lobogónak a kopja hegyére, melyről a
napczímeres zászlót a tűz leperzselte s kitűzte a diadal-jelt a torony
ormára.
A tuhudúnok szivéből ki volt véve Zsombor elestével a lélek. Nem
folytatták már a tusát, csak azon voltak, hogy elesett vezérük
holttestét elvihessék a csatatérről. Mike Sára fellendült harczosait
pedig annál inkább megszállta a lélek, az égő tornyot keresztül-vetett
lánczokkal aládönték a hegyszakadékba s arra a kinyitott kapun
betódultak társaik segítségére. Az átelleni kapun, a csapóhidon
keresztül, a tuhudúnok vonultak ki, vezérük tetemét paizsukon emelve. A
rhabonbán sem gondolt rá, hogy új rohammal visszafoglalja az átjáró
várat. Hadd énekeljék már abban az új hit-hivők a maguk «Álleluja»-ját.
Ő csak az elesett fia tetemére borult, azt csókolta, ölelgette s beszélt
hozzá magasztaló, vigasztaló szavakat. «Dicsőségesen harczoltál! Egy
sebet sem kaptál. Ne félj fiam! Nem szolgálsz a nap mezején a te
megölődnek. Nem fegyver ölt meg! A föld Istene maga ölt meg. Dicső tort
ülünk majd fölötted! Vigyétek őt haza! Szilamér ne tudja meg, hogy
halotti tort ülünk. Majd eljön a mi időnk is! Addig hadd örüljön, hadd
szerelmeskedjék. Óh az ő szerelmeskedéseért már a második fiam lett
halottá. A legkedvesebbik fiam! Az én igazi képmásom. – No majd eljön az
idő!»
Az elesett fiut keserves gyászkürtszó mellett szállíták haza
Bálványosvárba s egész éjjel jajkiáltással vegyes ének hangzott az
asszonyok, leányok ajkain, a várfalakon belül.
Az elfoglalt várban pedig diadalmas, nagy «hadivást» ültek: közbe-közbe
félbeszakítva az esperes és a szerzetes által előénekelt ájtatos
zsolozsmáktól. Mike Sára a szeretett fia testén számlálgatta a kapott
sebeket, miket szemeláttára ütött rajta a szörnyű harczi bárd s
kenegette, kötözgette drágalátos jó írekkel, az meg csak mosolygott
hozzá: azt mondta, «csak karczolások! a pánczélon keresztül kaptam, meg
a te forró imáid védő paizsán keresztül».
Hanem azért Mike Sárának elég volt ez a szörnyű látás. Amint a fiát
csapkodja a gyilkos fegyver.
– Most itt ti pihenőt tartsatok. Bálványosvár vivásához ne kezdjetek. Az
átjáró vár a mienk, most mi állunk a kert felől. Imola és elrablója úgy
sincsenek ott a várban. Azokat úgy elrejték, hogy nem lehet kitudni.
Várjatok, míg én nem mondom, hogy támadni kell! Hadd üljék meg azok is,
a maguk szokásai szerint, a halotti gyásztort. Ti várjatok, míg én nem
szólok.
Mike Sára asszony pedig soká nem szólt, elmult ősz is, tél is, de biz a
hó is elolvadt, a virág is újra kihajtott, az új ágak, a szentelt barkák
ünnepei is elmultak, még sem mondta a fiának, hogy «előre». Pedig
hatalmas asszony volt, erős boszuálló; pedig keménykezű rhabonbánné
volt, pedig buzgó keresztyén volt, de mindezeknél még is erősebb volt az
anyai szív.
A GYÁSZ-TOR.
Korán reggel megszólaltak a kürtök Bálványosvár ormairól, a gyásztorra
hivogatva a tuhudúnokat. A fajbeli vezér temetése nagy ünnep az őshit
nemzetségénél: otthon nem maradna senki a várhoz tartozó falvakból. De
nem is siet benne résztvenni, a ki oda nem tartozik; ismerve a pogány
ősök szertartásainak mivoltát.
Az asszonyok már otthon rákezdik a sirást; álló esztendeig nem szabad
nekik más ruhát viselni, mint fehérítetlen vászont, festetlen
gyapjuszövetet, a pillangós csepesz helyett fekete kendőt a fejükön. Így
sietnek fel a várba; árvafenyőgalyakat hordva kezükben. Vannak közöttük
hirhedt «siratók», a kik éjjel-nappal győzik a jajveszékelést, s úgy
tudnak sirni, mint a záporeső. Ezeké a legelső hely a virrasztásnál. Ők
mosdatják meg a szent patakban az elesett hős daliát, ők öltöztetik fel
legpompásabb fegyverzetébe, ők nyujtóztatják ki a ravatalon, a mi egész
vég selyemmel van behúzva.
Az alatt a «hegedősök» koboz és hegedüszó mellett énekelnek
végeszakadatlan hősdalokat a kimult erősről, a ki sérthetetlen,
sebesíthetetlen volt a harczban: egy csapása egy emberhalál volt!
Mikor egy versszak le van énekelve, a sirató asszonyok felsivalkodnak
utána: «látod vén Opour Kevend, ilyen hős fiad volt neked: ilyen daliát
vesztettél el örökre.» S aztán rákezdik a sirást és jajgatást! Hát ez az
ő dolguk. Könyekkel asszonyok siratnak. Maga a rhabonbán ott ül a
ravatal fejénél a csupasz földön, a hogy gyászoló apához illik: könyökét
a szelid oroszlánja fejére nyugtatva, s hallgatja, hogy a hegedősök mit
énekelnek?
«A gólyahir-havában még három fiad volt, rhabonbán, délczeg leventék: az
ökör-nyál havában már egyedül magadban ülsz a csupasz földön; kettőt
megöltek a zsidók[3], hát a harmadik hová lett, mért nincs itt?»
«Jaj, de magadra maradtál vén rhabonbán Opour Kevend!» ordítják utána az
asszonyok.
Ő meg csak hallgat és nézi a halottnak az arczát.
Lassankint felgyülekeznek a férfiak is, a holt levente fegyvertársai,
czimborái: azokat az öltözeteket viselik, a miket a csaták fegyvertusája
legjobban összetépett s jönnek üdvözölni a néma vezért. «Tudod, mikor
ott harczoltunk együtt a Bucses alatt. Nem hajigálsz velünk együtt több
kelevézt!»
A hegedősök vigasztaló verseket dalolnak a túlvilági napmezőkről, a hol
soha sincs éjszaka, a hol Hadur fiait senki sem győzi le, ott majd
együtt lesznek mind a hősök! Ő már utban van arra a tájra.
Az asszonyok rásivalkodnak.
«Örülj, örvendj, vén Opour Kevend, a fiadat majd megtalálod a nap
mezején.»
A vitézek sokasága megtölti a nagy halotti csarnokot. A hegedősök
csatára felhivó dalra ajazzák fel a kobzaikat: «Nem juthat el a hős a
nap mezejére addig, míg azokon, a kik őt megölték, boszut nem álltak a
társai.» A sirató asszonyok ordítása a dühöngésig fajul. – Opour Kevend
ezt is csendesen hallgatja.
Ez alatt odakünn, a Bálványos-patak szent forrásánál, a hársfák dombja
alatt roppant vermet ásnak, mintha egész házat akarnának bele eltemetni.
A mély verem egyik oldalfalához, napkelet felől, egy nagy szál fiatal
tiszafát ásnak le, annak a hegyében lobog a megdicsőült hős kétágú
zászlaja az aranynappal. Azután a verem három oldalára huszonnégy
tölgyfarudat állítanak fel, hegyes kopjavéggel. A nyugoti oldala a
veremnek meneteles marad, hogy le lehessen bele szállni.
Ez az első nap, a «virrasztó». Nagy bőjt napja. Ezen a napon nem eszik
senki, sem bort nem iszik; csak sert kap minden ember, s ennek a napnak
az évfordulóján ezután is mindig össze fognak gyülni az elhunyt barátai
egy kijelölt «torló»-nál; a kit az irások «dusinik»-nak neveznek, az
emléktort megülni rengeteg serivással.
A második nap a «halottkövető». Az egész vidékről felgyültek már akkorra
a tuhudún hit bujdokló hivei: az elzüllött táltosok, gyulák, kádárok,
horkázok; csupán táltos van együtt huszonnégy, hozzá a főtáltos, a ki
Bálványosvárban lakik és áldozatokat is tesz még.
A mint az első hajnalsugár kitör a Bucses havas orma mögül, megharsan a
horkázok kürtfuvása, s a «bú-leányok» éneke rázendül: «hajnal van, piros
hajnal, aranyos hajnal!» az áldozatdobon hetet zubbantanak a
készülődőre. – Opour Kevend rhabonbán ekkor áll fel ültéből a földről.
Itt az ideje a «bucsuztatónak». Kivonja görbe kését az öve mellől s
megfogja baljával a balfelől lelóggó ősz hajfonadékát, azt lenyiszálja
tőben s aztán odateszi a fia kezébe. Ez a legnagyobb áldozat, a mit
tuhudún székely adhat, ez a legdrágább apai öröke a halottnak, mehet
vele a Damasek isten elé.
A kádárok itt hozzák már a «tokos» lovat. Az elhunyt hős kedvencz
paripája, fejétől csülkéig fekete selyemmel betakarva, felnyergelve,
felkantározva. A holt vitézt felemelik fegyvertársai a nyeregbe; hozzá
kötözik a kengyelhez lábainál fogva, kezét a terhelőre csatolt zászlós
kopjához erősítik s aztán megindul a menet a bucsuztató járásra. A nagy
Bálványos-vár kőfalain belől egész házsorok vannak. Minden kapu előtt
megáll a gyászmenet. Ott egy-egy hű barát, jó ismerős lakik. Kájon
horkáz, a ki kantárszáron vezeti a holt vitéz paripáját, minden kapu
előtt megáll, elkiáltja a bucsuszót a halott nevében s felszólítja a hős
barátját, hogy jöjjön a követésére.
Mindenki gyalog megy utána, csak ő maga ül lóháton: előtte viszik a
zászlóit, fegyvereit, ivó tülkét, étkező szereit, vadászebeit, kedvencz
sólyommadarát; és huszonnégy paripáját, utána jönnek a gyászoló férfiak
hajadonfővel; bevégzi a hosszú gyászmenetet az asszonyok sokasága.
Delelőre hágott a nap, mire vége van a bucsuzó járásnak, mire lejut a
gyászmenet a szent forráshoz, a hol meg van ásva a nagy verem. A forrás
fölötti dombon sereglettek össze a hajadon leányok, hajaik szétszórva,
fejeiken illatos füvekből font koszoruk.
Mikor a sirverem lejáratához értek: ott megálltak a halottas paripával s
a kádárok nagy kört csináltak körülötte, ott állt a ló előtt a rhabonbán
maga: az apa.
Három kürtrivallás adott jelt, hogy csend legyen, hogy Kájon horkáz
szavát meg lehessen hallani.
«Édes atyámfiai, tuhudún véreim! Látjátok, a hős deli levente Opour
Zsombor íme elköltözik a mi édes anyánk, Föld Isten ölébe: onnan majd el
is megy Nap Isten országába. Itt ezen a földön nem látjátok többet.
Azért, ha valakinek van rajta valami követelése, álljon elő vele; hadd
fizethesse meg: ne vigye magával semmi adósság terhét a másvilágra!»
A felszólításra előálltak többen a tömegből. Egyiknek egy tulkot,
másiknak egy paripát igért a megboldogult; kinek a tollas buzogányát,
kinek a párduczbőr kaczagányát igérte oda, ha meghal. Opour Kevend
mindenre azt mondta: «legyen a tied!» – Ottan a czimborák megosztoztak
rendre az elhunyt fegyverzetén, ivó eszközein; a szolgák a marháin:
«legyen a tied!» hagyá helybe mindenkinek a kivánságát a gyászoló apa.
– Van-e még valaki, a kinek adósa maradt valamivel hős Opour Zsombor?
kiálta Kájon horkáz, mikor már nem volt semmi kiosztani való.
– Nekem is adósom! szólalt meg erre egy leányi hang a hajadonok sokasága
közül.
– Jöjjön ide, ki az?
Utat nyitottak készséggel a követelő leány előtt egész a halottig s
mikor az belépett a nyitott körbe, mindenki ráismert s a nevét mormogta:
– A «Kalandó Iblája».
A bálványosi főtáltos leánya.
– Hát neked mivel maradt a fiam adósod? kérdé Opour Kevend.
– Ő vele magával. Felelt rá a leány. Itt van nálam a balitája: azt
igérte, enyim fog lenni, mind ezen a világon, mind a másvilágon.
Gyönyörű szép leány volt, halavány orczája ragyogott, mint a hold,
szögfekete haja végig omlott sugár termetén. Milyen nagy kár érte!
– Mit kivánsz szegény leány? szólt reszketeg hangon a rhabonbán,
megsimogatva nehéz kezével a leányzó fejét.
– Az adósságomat. A mit nekem igért. Hogy vigyen el magával.
– Hosszú lesz az útja!
– Nekem se lesz hosszabb.
– A másvilágig tart.
– Az én szerelmem is.
– Kérdezd ősz apádat: hát ő elereszt-e?
Kalandó főtáltos elfordítá arczát s félretartott fejjel azt mondá:
– Menj vele.
Ekkor a hajadon odaborult Opour lábaihoz s azt mondá:
– Add rám áldásodat!
Opour Kevend levette saját fejéről azt az arany abroncsot, a mi azt
körülövezte s a leány fejére tette. Aztán a horkáz korsójából olajat
töltött annak hajára.
– Vidd el az áldásom. Légy hű társa néki. Az istenek előtt légy
bizonysága, hogy milyen igaz, milyen hűséges volt. Ne hagyd szűkölködni.
Vedd a kösöntyüket, meg ezt az iszák aranypénzt, a másvilágon is tudják
meg, hogy úr volt és vezér volt.
Azzal a két apa felsegíté a leányt a paripa hátára a holt vőlegény mögé.
A szép Ibla átölelte Zsombor vállát a két fehér karjával s a fülébe
sugott. Édes szók lehettek.
A leányok kara odafenn a dombon rázendíté a menyegzői dalt. Milyen
szomorú volt annak a zengése!
«Ezt ölelem!
Ezt csókolom!
Adjon Isten lassú esőt:
Mossa össze mind a kettőt!»
Ez alatt a két horkáz levezette a paripát a rajta ülő holt hőssel és
menyasszonyával a sírterembe s ott a mént erősen hozzákötötték a
fölállított zászlós szálfához, míg a táltosok a többi paripákat fékezték
a huszonnégy kopjás rúdhoz. Oda vitték le a hős fegyvereit, ivószereit,
arany csákányát, egy cserépvedret, tele mindenféle pénzekkel, egy
hordót, tele borral, kutyáit, solymait: ezeket leölték, úgy rakták le
mellé a sirba.
Ekkor feljöttek a horkázok a sirból s arra aztán a leányok rohantak oda,
fejeikről letépett koszorukat s diófaágakat szórva a vőlegényre és
menyasszonyra: míg úgy megtelt koszorukkal, zöld falevéllel a sir, hogy
csak az ülő alakok, meg a paripa feje látszottak ki abból.
Ekkor a tárogató recsegő rivallatára előlépett száz harczos ijász.
Ugyanazok a férfiak, a kik Zsombort e világi harczaiban követni szokták.
Mindegyik egy nyilat vont ki puzdrájából s azt tegzére fektette. A
tárogató második rivallására aztán egyszerre valamennyi mind belelőtte a
nyilát a sirba. Csak egy rövid sikoltás hangzott. A menyasszony ott volt
már a vőlegényével együtt a nap mezején: az isteneknek tetszik az, ha
mentül több sebbel megrakva érkeznek oda a dicsőültek.
Kalandó, a főtáltos, a sikoltás után hosszú dárdáját a paripa szügyébe
döfte s egyszerre valamennyi táltos leszurta a féken tartott paripákat a
sir körül, hogy azoknak a vére odaomlott minden oldalról a sirba, a mit
aztán a férfiak elkezdtek hantokkal betemetni.
– No hát most mi sirassuk el a halottat, a hogy férfiak szoktak sirni!
kiáltá Opour Kevend s görbe kése hegyével elébb a két vállán, azután a
mellén, végre az arczán és homlokán hasított sebeket s úgy sirt –
vércseppeket – hét vérző sebén át. Valamennyi férfi mind követte a
példáját s az volt aztán az ordítás, a mi ekkor támadt, az volt a sirás,
a mi erre megindult; vér omlott minden arczról; az anyák odavitték kis
fiaikat, hogy a férfiak azoknak a homlokához törüljék véres késeiket.
Igy szoktak sirni az ősmagyarok drága halott felett: saját vérük
hullásával, aztán az ellenségével.
Valamennyi kürt, tárogató, síp, repedésig rivalgott e szertartás közben,
a melyhez a rémült asszonysereg sikoltása vegyült; a vért szagolt
oroszlán üvöltött dühében, nyolcz férfi alig birta féken tartani, hogy a
vérző hullákra ne rohanjon.
A rögök egyre magasabbra emelkedtek a lován ülő hős és ölelő kedvese
körül; már csak a fejeik látszottak ki: a szárnyas sisak, az aranypártás
fő: azok is eltüntek. Csak a magasra emelt kelevéz áll még ki a sirból,
mit a hős keze tart. Az is föld alá vész. Végre csak egy nagy kerek domb
áll ott, a minek ormán egy zászlót lobogtat a szél: az a sirba ásott
szál fának a csucsa.
Ez alatt a táltosok a megáldozott lovakat szétdarabolták, s megannyi
máglyarakás mellett parázson sütötték. A sziveiket az áldozat-állatoknak
a nagy oltárkövön a Had-Isten tisztelétére illatos tűzön égették meg, a
lófejeket pedig feltüzték a kopjás rudakra. Azok ott maradnak s tudatják
a késő korral, hogy ott egy hős vezér fekszik.
Mire vége volt a temetésnek, leáldozott a nap: csak a máglyatüzek égtek.
Ekkor kezdődött azután a halotti tor. Két napi bőjt után farkaséhséggel
nyult minden ember a lakomához; a sült lóhus volt a kedvencz étel. Abban
csak halotti tor napján lehetett duskálkodni.
Előkerültek a mindenféle igriczesek, csimpolya, timbora hangzott a
lakoma közben; a férfiak áldomáspoharakat ittak, egymásra köszöntve s
minden felköszöntőben magasztalva a dicső elhunytat; az asszonyok lakoma
közben a csontokkal hajigálták egymást, barátság jeléül; végre tánczra
keltek, a sirhalmot körültánczolták; elébb a leányok egyedül, azután a
férfiak: asszonynak nem járt ki a táncz. Mikor pedig a napválasztó
csillag feljött az égre, jelezve az éjfélt, akkor következett a halottak
táncza.
Fiatal legények odafeküdtek a nagy sirdombra szerteszéjjel, mintha
csatában elesett halottak volnának. Azután jöttek a leányok, mintha
menyasszonyok keresnék a vőlegényeiket a csatamezőn. A ki a magáéra
talált, kezdte költögetni, életre hivogatni: de az csak nem ébredt.
Utoljára a leány felemelte a földről az ifjut, a ki mozdulatlan maradt,
mint egy halott s elkezdett vele körben lejteni. A legény úgy tett, mint
a halottak szoktak, kiknek a tagjai már kővé meredtek; félkarját
elnyujtva, fejét hátraszegve, szemeit lehunyva, engedte magát tánczba
ragadtatni, körben forgattatni: dőlt, a merre ejtették, előre vagy
hátra, a zene szólt hozzá kisérteties zsongással. Ez jelezte tán a
halott vőlegénynyel eltemetett mátka menyegzői tánczát? Rémség volt azt
nézni! A tánczoló leányok arcza is rémületet játszott.
Végét szakította a táncznak a torna. E nélkül sem végződhetik gyásztor a
tuhudúnoknál. A hol annyi pezsdülő vér ül együtt a lakománál, hamar kész
ottan a dulakodás. Előbb csak birkozáson kezdődik, derék betörésen;
aztán ökölre megy; utóbb kézbe kerül a fokos, buzogány is; leghívebb
czimborák csupa legénykedésből halálos tusára kérkedik ki egymást: nem
is választja el őket senki, ez a régi szokás! Hadd vitézkedjenek.
Reggelre azután kilencz halott maradt a gyásztor mezején, a kik ezt az
áldomást választották az utolsónak. Azokat mind szépen odafektetik körbe
a nagy sirhalomra s még egy réteg földet hordanak föléjük. Azzal is
magasabb lesz a Zsombor vitéz dombja. Együtt lesznek vele a leghívebb
vitéz czimborái, a kik ugyan siettek egyszerre megérkezni a vezérükkel
és menyasszonyával együtt a felséges virányú napmezejére.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De kár, hogy bölcs törvényhozóink keményen eltilták ezt a dicsőséges
halotti gyásztor-tartást.
A SZENT ANNA TAVÁNÁL.
Soha jobb helyet ki nem találhattak volna maguknak, boldogságukkal
elrejtőzni a fiatal szeretők, mint a «Halál országa» közepett fekvő
kicsi várat. Azt az egész vidéket, belefoglalván a «pokol tornáczát» is,
ezzel a névvel tisztelték meg a régi székelyek.
Még most is olyan vidék az, hogy naphosszant járhatunk benne, nyaktörő
utakon, a nélkül, hogy csak egy kunyhóra is bukkannánk valahol.
Tusnádtól indulva, két meredek bércz között visz fel a goromba kövekkel
behányt, tengelytörő út, a meredek Csomágon át; alant a mélységben
tombolva zúg a hegyi patak, csak a hangját halljuk, a sűrű bozót
összenőtt fölötte. Ezeknek az őserdőknek a földje tán a világteremtés
óta nem látta a napot, olyan sűrűn takarja azt a ráboruló fenyves erdők
éjszakája. Hanem, a hol a vihar csapást tört az erdőn át, halomra
döntögetve a gyökereikből kifacsart fákat, ott meg egyszerre olyan
tündérvilági növényzet támadt elő, a minek virányához nem foghatók a
fejedelmi üvegházak kertjei: a «rigópohár», a «szépasszony papucsa», a
«pillangó fészek», a «madártermő» (diák nevén Orchis, Cypripedium,
Epipactis, Ophris) itt tartják rejtett otthonukat, a hol senki le nem
tépi őket. Egy-egy megnyiló völgyoldalban egész falkája legelész a
dámvadaknak a verőfényes pázsiton. Ember közeledtére felkerekednek, a
meredek hegyszakadék felé futnak. A vihar valamikor egy óriási szálfát
döntött keresztül e mély hegyvágányon, a mi a sudarával az egyik, a
tövével a másik parton fekszik. Az egész dámvad-falka ezen a
természetrakta hidon iramlik keresztül a tulsó hegyoldal rengetegeibe.
Egyszer aztán elmarad az erdő s négyezer lábnyi magasban egy sík, messze
terjedő lapály állja el az utat, a minek láttára még a paripák is
horkolni kezdenek, mikor a szélét elérik. Lábaik alatt döng a talaj.
Ez a halál országa valóban. (A mostani neve «Mohos», népies elnevezéssel
«Kokojszás».) Az ember teste végigborzad, mikor azt a tájt először
meglátja. Soha ezt a nagy bozótot kigyón, békán, vidrán, repülő madáron
kívül más élő lény be nem járta. Sással, szittyóval benőtt zsombikok,
mintha ezernyi sirhalom volna egy rakáson, rőt szinű bozót, verhenyeges
növénygubancz, a miknek a neveit sem ismeri az ember, köztük egy-egy
nyomorék luczfenyő, egy göcsörtös árva-nyirfa, aztán megint haragos-zöld
növénycsoportok, roppant zsurlók, páfránok, a miken a boszorkányliszt
terem, bársonynak látszó halmok, kövér mohából, a mi virágzik, körüle
emberfő nagyságú pöfeteg gombák tolakodnak elő, a mik lángot, füstöt
vetnek, ha valaki rájuk üt bottal. S azon az elijesztő páston alól az
ismeretlen mélység. A ki ebbe a süppedő ingoványba beletéved, ember,
bölény vagy medve, az soha sem jön ki belőle többé. Mikor már
észreveszi, hogy süpped alatta a sömlyék, már akkor késő a menekülés.
Nincs mibe kapaszkodnia, minden süpped, oszlik alatta, körülötte, az
uszás nem segít, a fű, a bozót, a moha összezáródik az elmerülő feje
fölött.
Ennek a halálos vidéknek még a tájára sem merik hajtani a marháikat a
pásztorok. Mikor aztán a «Mohost» körülkerülve, a hegytetőre
felkapaszkodunk s onnan tekintünk rá vissza, akkor meg már egy csábítóan
varázsló tündérország áll előttünk. A mohos lapály száz meg száz
gömbölyű tengerszemmel van behintve, olyanok azok, mintha ablakai
volnának egy földalatti világnak, valamennyi beszegve a vizi tök fehér
tulipánjaival és széles leveleivel. Mikor az alkonynap visszatükröződik
rajtok, olyan, mintha arany tányérok volnának zöld abroszra rakva.
Innen egy mély völgy-üstbe szállunk alá, folyvást őserdők között s a
mint egyszer megnyilik a rengeteg, ott áll előttünk a Szent-Anna tava.
Szent tó az ős magyar pogány elődöknek épen úgy, mint a keresztyén
ivadékoknak. Itt tartották áldozásaikat ős-időkben, ide jártak el
bucsura később.
Magát az erős férfit is megragadja az az isteni csendje e völgynek, a
melynek fenekét az egyetlen tengerszem foglalja el; oly síma, mint egy
ércztükör; körülötte óriási hegyhátak, toronymagas bükkfákkal benőve,
csak a partját a tónak koszoruzzák nyulánk fenyőszálak, mintegy keretbe
foglalva az egészet.
A parton roppant fehér kövek hevernek, meg egy düledező épület romja.
Amazok a tuhudúnok oltárai lehettek, emez a Szent Anna kápolnája volt.
Isten imádására szentelt kövek. Most már szétdöntögetve hevernek; hanem
azért valamit most is érez, a ki e helyre lép: a mi nem ebből a világból
való érzés. Az embert úgy készti valami arra, hogy sirjon: ki tudná
miért!
Fenn azon a hegytetőn áll Rapsonnénak az a kis Tiburcz vára, a hová a
szeretők beköltöztek; a nagy bükkfáktól még a tetejét sem látni a
várnak. Innen épen olyan közel esik a pokol tornácza, mint a Szent Anna
tava.
Szép derült napokon gyakran lehozta Imolát ehhez a tóhoz Szilamér; aztán
egy tutajon végig sikamlottak a tó tükre felett. Talán akkor érezték
magukat legboldogabbaknak.
– Tudod-e, hogy én akkor szerettelek meg, mikor a tanácsdombon elmondtad
azt a regét a Szent Anna taváról?
– Tudod-e, hogy azt a száldokfalevelet, a mit akkor eldobtál, én most is
a keblemen viselem?
– Milyen jó volna nekünk örökké itten laknunk!
… Pedig hát a házasélet nem csupán édelgésből áll. Különösen erre az
ifjú párra nézve nem.
Mert nem kell ám azt hinni, hogy hajdanában olyan könnyű volt nagy
úrnak, kastélyos uraságnak lenni.