fiad; hanem az el van temetve. Az ő temetése után lett a leányod felvéve
«fiuleánynak».
E szókra Mike Sárának elkezdtek tüzlángban égni a szemei: nagy
lélekerejébe került, visszatartani a könnyeit.
– Igaz, szólt, hogy a fiam, egyetlen fiam, Andorás fiam, el van temetve.
Törvény által eltemetve. Annak is az Opourok az okai. Mert mikor az
ojtozi szoros-út védelmére ki volt rendelve csapatostól, az Opourok a
hátába engedték kerülni a tatárokat, áruló módon cserben hagyva őt és
tudósítás nélkül. Ekkor a fiam, nehogy körülfogják, visszahuzta a
csapatját, azt hitte, hogy bölcs dolgot cselekszik, a midőn az ellenség
jöttéről tudósítást hoz. Ezért gyávasággal lett vádolva; gyávaság
büneért el lett itélve egész csapatjával együtt a Fergetyüvár
forgatására: a mi rosszabb a temetőnél. Úgy-e, hogy egy szóval sem
védelmeztem őt. Úgy-e, hogy egy könyet sem ejtettem érte! Hibázott,
bűnös volt, meg kellett lakolnia. Mikor a nyiltörésre került a dolog, én
is eltörtem fölötte a nyilamat. Nem tudtam, hogy anyja vagyok, csak azt,
hogy birája vagyok.
– Úgy van! szólt az ősz gróf. El lett itélve a Fergetyüvárba záratásra –
egyik háborutól a másik háboruig. Ez a bölcs itélet, mert így a
Fergetyüvárba bezártnak van legnagyobb oka a vigyázásra, hogy
megjelentse, mikor tör be az ellenség; mert ez az ő kiszabadulásának az
ideje.
Rapsonné csipősen károgott közbe.
– Ezért akart hát bennünket Mike Sára asszonyom a kunokkal
összeverekedtetni olyan igen nagyon; hogy akkor a fia mindjárt
kiszabadult volna.
Mike Sára rá sem ügyelt.
– A kiszabadulásának az ideje tehát eljött; mert a háború itt van, itt
van az ellenség!
– Micsoda háború? Mely féle ellenség? Kérdé a székelyek grófja.
– Hát nem az-e a leggonoszabb háború, a mely megtámadja a székely nők
tiszta, szeplőtlen erkölcsét? van-e nekünk erősebb várunk, mint a
törvény? jöhet e rosszabb ellenség a székelyföldre, mint a ki lerontja
ezt a mi bástyánkat; a ki pogány szentségtörő kézzel elragadja a
szentegyházból, az oltár elől a keresztyén hajadont? Itt van az
ellenség! S én a háborút megkezdtem vele. Egy fiának a holttestén már
keresztülléptem. Ha torlót nem ád a tanács számomra, harczolok minden
hadammal Bálványos vár ellen s viszem rájuk a faltörő tornyaimat! Ez
szóm és mondásom. Hányjátok, vessétek meg, a mit mondtam. Addig
eltávozom.
E szókkal Mike Sára asszony elhagyta a Körültájt.
A hátramaradt családnagyok aztán nagy tanakodásnak eredtek, a minek az
lett az elhatározása, hogy adassék hát meg Mike Sárának az a torló, a
kit ő választott magának, az Andorás fia, a ki ül a Fergetyüvárban.
Okát is adták ez elhatározásuknak egész bölcsességgel.
Mivel hogy a székely törvények szerint a leányrablás főbenjáró bűn, s ha
azt egy hatalmas várúr követte el, tartozik a székelyeknek minden
nemzetsége fegyvert fogni és a leányrablót a várából kiforgatni; tehát
az eset megvan, a háború jelen van, s ezzel a Mike Andorás itéletének
határideje letelt, s így Mike Sára választhatja őt torlójának. Ha pedig
ilyen torló támad, a ki az egész nemzet helyett maga vívja meg a
leányrabló várát, akkor a háború elmarad s nem kell mind a huszonkét
nemzetségnek egy ellen fegyverbe öltözni. Ez olyan gömbölyű okoskodás,
mint a farkát harapó kigyó.
De még azonkivül az is tekintetbe vétetett, hogy Mike Sára asszony íme
most már a leányát is elveszté, a ki családjának fiúleányává lett téve,
azért helyeslendő, hogy a fia visszaadassék neki; legigazságosabb is, ha
a bátya áll elő torolónak a hugán ejtett gyalázatért.
Mike Sára csak azt várta, hogy az itéletet kimondják, azonnal futtatott
hirmondót az «Ordítóvárba», a honnan az őr hosszú kiáltó csövön
átrivallt a Fergetyüvárba: «állj!»
Erre a sarkon forgó vár megpihent. Minden hónapban egyszer meg szokták
így állítani, a mikor aztán élelmet szállítottak fel a bezártak számára:
buzát, zsiradékot, sajtot és eczetet. Azután meg tüzelő-szert, szurkot
és földi gyantát. Ennek pedig az volt a módja, hogy a Fergetyüvár egyik
ablakából egy hosszú gerenda nyult ki, azon a kivül levők által lőttek
nyillal hosszú zsineget, a zsineggel áthúztak rajta egy vastag kötelet,
s a kötélen felhúzták a széles öblös fonott kast, a mi az élelmi
szerekkel volt megtöltve. Azt azután odafenn kiürítették s megint
leeresztették.
Ezen az úton bizony a torony lakói maguk is kiszökhettek volna a
Fergetyüvárból; kötelet fonhattak volna az öltönyeikből, csakhogy az
ilyen szökevény fejére halál volt kimondva és becstelenség: a mi
mindegy. Becsület nélkül nincs élet.
Pedig az is keserves élet volt odabenn. A mozgó fatorony belsejében volt
egy taposó malom, a minek a bodonjában huszonöt ember járta az örök
lépcsőket, három óránként felváltva egymást. Százan voltak az elitéltek.
Ennek a bodonnak a korongja hajtotta körül fogaskeréknél fogva az egész
fatornyot s furfangos mesterséggel vizet is emelt fel a százölnyi
mélységű kútból, s még egy malomkereket is tartott mozgásban, a mi a
buzát megőrölte, a kölest meghántotta.
Tizenkét ablaka volt a tető alatt a fatoronynak, a miket egy fatornáczon
lehetett körüljárni. Ezeket az ablakokat ó-székely betükkel, a mik
keresztvonásokból álltak, úgy lehetett éjjel-nappal ellátni, hogy azok
egy egész szót kiadtak; ez volt a legnehezebb munka, ott ülni napestig
és nézni a távolba, és hallgatni a külvilág nagy csendességét, a mit
csak néha ver föl egy kürtszó s lesni a kiáltó szót a messzeségből.
Ezt a munkát teljesíté Mike Andorás már három télen, három nyáron át:
onnan nézte a lesablakból a körben forgó nagy világot, úgy, hogy mikor
megállt a torony, úgy tetszett neki, mintha most meg visszafelé forogna
a tájék. De jobban, mint a rabság és bőjt, fájt a lelkének a
becsületvesztés, hogy őt gyávának mondták ki, a mi nem igaz! «Uram
Isten, adj háborút! nagy, kemény, véres háborút!» ez volt a mindennapi
imádsága. Csoda, hogy meg nem háborodott a szenvedésben.
A földalatti munka nem volt rosszabb ennél. Egy része az elitélteknek
odalenn dolgozott a szirt mélyében: hasznos munkát végeztek; az alattuk
levő bérczben egész vastag rétege van annak a drágakőnek, a mi már a
kőkorszakban is drágakő volt: köszörűkőnek hivják. Ott csinálták a
kaszaköveket, a fenőköveket. A visszabocsátott kas ezekkel volt tele. Az
elitéltek meg is fizettek a maguk élelmeért.
Azokat az üregeket pedig, a miket így kivájtak, a közjóért,
átalakították pinczeszobácskákká, raktárakká, egy hosszú folyosót
elneveztek «birgej»-nek, a mi a székelyeknél sziklába vágott temetőt
jelent. Mikor a bezárt foglyok közül valamelyik meghalt, azt befalazták
egy ilyen sziklaoduba. A folyosó egyre hosszabbodott, a záró sírkövek
egyre szaporodtak.
Három éve mult már, hogy Mike Andorást, száz társával együtt, e szomorú
helyre bezárták s azóta más emberhang nem jött hozzájuk a külső
világból, mint a mit az Ordítóvár kiáltó tülke hozott.
Andorás ez idő alatt a sziklában egy kápolnát vágatott ki: egészen olyan
mintára, a minőre az édes anyja a torjai egyházat építteté, abban oltár
is volt, magas kőkereszttel, és szószék: akkora terem volt, hogy mind
elfértek benne. Ő maga volt benne a pap; olvasta a szentirást a maga
gyülekezetének, s sátoros ünnepeken úrvacsoráját is osztott, bor helyett
eczettel. Azt kaptak a sziklarepesztéshez.
Az őszi ökörnyál szállingózott már a légben; vége felé közeledett ez az
esztendő is; daru, vadlúd búcsút kiabált, a keleti ég felé húzódva
hosszú sorban; a kúnok is elvonultak; még sem lett háború, nem lett
szabadulás. Ekkor hangzott az «állj» kiáltás, szokatlan időben. A
Fergetyüvár megállt.
Mindig éjjel szoktak ellátogatni hozzá titoktartásból, most is éjjel
jöttek.
Mikor a fedett kast felvontatták a kivilágított ablakig, a hol Andorás
maga nyitotta fel annak a tetejét, nem a megszokott életes zsákokat
találta abban, hanem egy élő alakot, a kinek a láttára elsivalkodta
magát. Az édes anyja volt ott.
– Szabad vagy! Szabad vagy! kiáltá az anya, édes kedves fiát keblére
ölelve, az meg nem tudott egyebet mondani, mint «anyám, édes anyám!» –
Vége van a rabságodnak! Velem jösz! Szabad vagy. Itt van a paripád, újra
felülhetsz rá. – Hát a becsületem! Azt is visszavívod!
E szavakra Andorás kiszakítá magát anyja karjai közül, s egy pőrölyt
ragadva kezébe, azzal hétszer ráütött a torony érczfödelére: mint egy
óriási harang, úgy zúgott bele az ércztető.
Sokszor hallotta Mike Sára e kondulások hangját a Fergetyüvár felől s
nem tudta kitalálni az okát.
– A szentegyházba hívtam társaimat, mondá Andorás, anyjához visszatérve.
Kész-e már a te egyházad odafenn? Lásd, az enyém már elkészült idelent.
Istent imádni itt is lehet. Ne jőjjön addig más szó ajkainkra, míg hálát
nem adtunk, fogadást nem tettünk.
Azzal anyját vezetve kezén, leszállt a toronyból a földalatti folyosóba,
onnan az imabarlangba, a hol már valamennyi társa összegyülve várta.
Szurokfáklyák égtek az oltáron.
Andorás felállt a kőszószékre. Abból állt a papi tudománya, hogy
elmondta a hívek előtt az Úr imáját, az üdvözletet és a hiszekegyet.
Azok csendesen utána mondták. Azután szólt hozzájuk egyszerű, keresetlen
szavakban.
– Híveim. Az Úr elküldte hozzánk legjobbik angyalát, az én édes
szülőmet, hogy hozza el számunkra legnagyobb áldását, a szabadságot. Ime
kiáltsátok: Hozsánna, hozsánna! Dicsőség a magasságban lakó egy igaz
Istennek.
Zengett bele a sziklák egyetemessége!
Azután folytatá Andorás.
– Ámde jól tudjátok, hogy itéletünk egyik háborútól a másikig tartott.
Ha megszabadulunk, ellenségbe botlunk. Szabadságunk ára az, hogy
visszavívjuk a porbaejtett zászlót, a becsületünket. Azért, mielőtt e
rettentő helyet elhagynók, tegyünk erős fogadást, erre a szent oltárra,
erre a keresztre, a mit kezeink faragtak, könnyeink áztattak: hogy nem
kérdezzük, ki az ellenség? bátran rajta ütünk! Nem kérdjük, leszünk-e
többen? segít-e valaki? magunk megállunk ott végső lehelletig. Úgy
jöhet, hogy tengersokaságú tatárhadra megyünk, úgy jöhet, hogy ormótlan
óriásokkal kell megverekednünk, hogy a mesebeli «fanyövők», «vasgyúrók»,
«kőmorzsolók», állnak az utunkba; bátran neki vágunk; lehet, hogy a
királyok elküldenek bennünket távol óperencziákra, Krisztus szent
sírjához, kutyafejű vad pogány nép között vérünket ontani: oda is
elmegyünk! Fogadjuk Istenre! A szent háromságra! A szent feszületre!
Harsogott a kiáltás «Ámen! ámen!» S valamennyi férfi kivonván a kardját,
odafektette azt az oltár kövére.
– Most tehát, mondd meg anyám, ki az az ellenség, a ki ellen harczolnunk
kell, a miért szabadságunkat visszakapjuk? Szerecsen, vagy tatár? ördög,
vagy óriás?
– Nem szerecsen, nem tatár, sem ördög, sem óriás; hanem a tuhudónok
rhabonbánja, Opour a fiaival, a ki ellen harczra küldettek.
Erre támadt még csak Isten igazában való nagy rivallás.
– Az Opourok ellen! A kik cserben hagytak! A kik miatt három esztendeig
szenvedtük ezt a keserű fogságot! Senkinek a vérét úgy kard nem
szomjazza, mint a miénk az övékét. Fujjátok meg a jerikói kürtöket
Bálványosvár alatt! Parancsolta a nagy tanács, hogy egy ki legyen
törölve a huszonhárom családból? Amen! Amen! Ki fogjuk irtani, mint
Benjamin törzsét kiirtották! – Mi volt a halálos vétkük?
– Elraboltak egy keresztyén hajadont az oltár mellől, az anyja mellől s
erőszakkal vitték Bálványos várába! felelt rá Mike Sára.
– Kinek a leánya volt? kérdezé Andorás, a ki anyja arczán baljóslatot
látott.
– Az én leányom volt, a te Imola hugod.
Erre a szóra vad kaczagással ugrott le a szószékről Andorás, s olyan
bőszült dühhel rohant az oltárnak, hogy azt kelle vélni, még tán
feltaszítja: az anyja kezének kelle őt visszatartóztatni, hogy kardjával
meg ne sujtsa a feszületet.
– Fiam! Az Istenre! Tiszteld a keresztet! kiálta Mike Sára, fiát térdre
nyomva gyöngéd erőszakkal.
– Hát nem tisztelem-e? Nem két kezemmel faragtam-e ki magam sziklakőből?
Imádkoztam-e előtte egyébért valaha, mint hogy őrizze meg drága jó
anyámat, gyönge kis hugámat! És így hallgatott meg!
Az anya csillapítá fia vad haragját szelíd, okos szókkal: Ne pörölj
Istennel, édes jó gyermekem. Jusson eszedbe a kereszt előtt az, a ki
rajta kiszenvedett: ki még akkor is, mikor halálra kínozták,
ellenségeiért imádkozott.
– Lett volna csak egy testvérhuga, a kit meggyaláztak, a pokolra
sujtotta volna őket!
Mike Sára befogta a fiának a száját, hogy ne jöhessen ki több ilyen
istenkáromlás rajta.
Andorás reszketett minden ízében, a láznál, a mirigynél is gonoszabb
dühtől. Csak az anyja ruhájának a szegélyét csókolgatá, mintha azt
hinné, hogy annak az érintése meggyógyítja a lelkét ölő kínt.
– Jól van: szent leszek; keresztyén leszek. Zsákba öltözöm, hamuba
fekszem, úgy vezeklek. Elzarándoklok a szent földre. Bélpoklosokat fogok
ápolni. De a míg hugom meggyalázóját szemben nem találtam, rosszabb
leszek minden pogánynál!
*
A Fergetyüvár e naptól kezdve nem forgott többet; és aztán soha sem is
forgott, hirt adni közelgő ellenségről.
ESKÜVŐ A «NAPNÁL».
A leányrablók vágtattak sebesen Bálványosvár felé. Az átjáró váron túl
nem kellett tartaniok az üldöztetéstől.
Szilamér drága terhével hátra maradt a társaitól: az elalélt leánynyal
ölében csendesen kellett haladnia; mire Bálványosvár alá ért, már
akkorra a többiek telelármázták a várat a jól sikerült leányrablás
hirével. Ők csak az örömhirt tudták, mert az egyház tulsó oldalán álltak
elrejtőzve lesben; a gyászhír, hogy Iszla halva maradt a lonkán, gyalog
jön és sánta lábon.
Opour Kevendnek tehát nagy volt a kedve, mikor meghallotta, hogy a
dölyfös Mike Sára egyetlen leanyát, a fiúleányt, a kit az anyja nem
akart egy Opournak feleségül adni, mégis csak elkapták: ha nem adták
szép szóval, elhozták erővel. Így derék az. Bevett szokás ez a
tuhudúnnál. Ő is így ragadta el erővel mind a három feleségét, egyiket a
másik után s mi panaszuk volt rá? Boldogok voltak, jól éltek holtig.
Hiába hozta meg László király azt a törvényt, hogy a nőrablónak nem
szabad az elrablott leánynyal megesküdni hitvestársul. Nem ám a
keresztyén oltárnál, de szabad a «napnál».
Mikor Szilamér a várkapu elé ért, a hol egy vasdobogón kell
végighaladni, egetverő örömlárma fogadta a bástyákon. Ettől a lármától,
meg a vashid dörgő robajától egyszerre fölriadt a leány aléltából s
amint a szemeit kinyitotta, az első tette az volt, hogy kirántotta
elrablója öve mellől az éles kétélű tőrt s szilaj mozdulattal emelte
döfésre.
Szilamér széttárta a mellén a köntösét s azt mondá a leánynak:
– Ha haragszol, ide döfj.
És aztán a szemébe nézett a leánynak, azzal a bűvös-bájos
tüzkisugárzással, s ettől a varázstól lelankadt a leány erős karja, a
tőrt eldobta a háta mögé.
Ekkor aztán Szilamér még szorosabban ölelte őt magához s a párduczbőr
kaczagányával eltakarta fejét, hogy ne szégyenkedjék, mikor ennyi idegen
arcz bámul reá.
– Derék legény vagy Szilamér! kiálta eléje a vár tornáczáról Opour
Kevend: igazi apád-fia vagy! Csak vidd a fészkedbe a madaradat: ma neked
szól minden ének! Réten, mezőn, palotában! Hegyen-völgyön lakodalom!
Fujjátok azt a lakodalmast! Danoljatok ti leányok.
Szilamér sietett a maga városztályába, szerelmesét két karján emelve, a
nagy üdvözletes zenebona közül. Az öreg rhabonbán pedig áldomást tartott
e nagy diadalomra a vár udvarán: ökröt süttetett, hordót csapoltatott.
Vigan legyen ma minden ember. Hagyjátok őket magokra, a míg kibékülnek.
Az asszonyféle ilyenkor rúg, körmöl és harap. Nekem is tele a pofám
ilyen karmolás bélyegével: Szilamér fiamé is majd olyan lesz holnap,
mint a ki hiuzt fogott elevenen! Az neveli a szépségünket. Hadd
marakodjanak egymással! Majd holnap megtartjuk a «tyukverőt». Minden
tyúk meghal a várban, fogadom! Iszla fiam készül arra. Ő csinálja majd
meg a menyasszonyébresztőt, dobbal, síppal, nádi hegedüvel.
Ez alatt Szilamér bevitte Imolát a maga lakába.
Egy roppant nagy terem volt az, keletnek, nyugotnak ajtó nagyságú
ablakokkal; de a miknek a közléje a vastag falban olyan volt, mint egy
kis szoba. A terem egyik oldalán volt egy gádornyi vastagságú kandalló,
vígan ropogó hasábfákkal megrakva, azzal átellenben egy oszlopos fülke,
a miben egy nyugágy volt, beterítve medvebőrrel és tarka
gyapjuszőnyeggel. A padmalytartó vastag tölgyfagerendák czifrára ki
voltak faragva, s a falakat mindenütt diófa táblázat burkolta, a palló
pedig tarka gyékénynyel volt beborítva. Nehéz szekrényeken
arany-ezüstkelyhek és tálak pompáztak, a kandalló környéke tele volt
aggatva székely mázos kancsókkal, a miknek czifrázata oly sokféle, hogy
két egyformát benne nem találni. A fal egyik részét pompás
szarvasagancsok és vadkanfők diszíték, körülaggatva számszerijjakkal,
kopjákkal, puzdrákkal, kürtökkel; másikat hatalmas aranyozott rézpaizs
köré tüzködött fegyverek ékesíték: azok között egy hegedű is, mintha az
is táborjáró szerszám volna; a keletnek nyiló ablak gádorában álltak
fiókos szekrényen a fakupák, réz ejtelek, cserép finakok, a mik
férfimulatsághoz valók; a nyugatra néző ablak mélyedésében pedig volt a
magas támlájú faragott karos szék, az előtt egy czifrán esztergályozott
guzsaly, az egyik szögletben egy osztovátás szövőszék, a másikban egy
hárfaalakú timbora: magán az ablakhidján egy tarka cserépibrik, tele
gyönyörüséges «ramocsa» virággal; a mi nem terem másutt, csak a
legvadonabb székely havasokon. A terem közepéről pedig egy roppant nagy
kőszáli sas csüngött alá, szétterjesztett szárnyaival hat singet átérő.
S hogy eleven állatokban se szükölködjék a ház, a kandalló előtti
medvebőrön hevert két hosszúszőrű vadászeb, a sávolyos kendőkkel
körülaggatott ablakfülkében pedig pávafarkú páros galamb turbékolt. De
hogy a fődolgot majd el ne felejtsük, a terem közepén állt egy hosszú
asztal, akkora, hogy ötven ember is körül ülhette, s erre az asztalra
volt letéve egy lapos mázos tál, azon meg egy sokrétegben összefonott
kalács, a mit úgy hívnak, hogy «hazai-kenyér». «Hazai» volt pedig az
ősszékelyeknél a neve az új asszonynak, addig az ideig, a míg a főkötőt
a fejére nem tették, azután lett a neve «feleség». Együtt volt itt
minden; nem úgy, mint mai világban: hogy egy házat hatfelé
elrekesztenek, s külön él, tesz, vesz férj és feleség. Itt mindig látják
egymást.
Mikor Szilamér letette az öléből Imolát, így szólt hozzá:
– Nézz körül: ez a te házad; itt te vagy az úrnő. Ha kivánsz benne
valamit, mondd meg: itt lesz; ha nem szeretsz benne valamit, mondd meg:
elmegy innen. Itt van az asztalon a mátkakenyér. Ez te rád vár, hogy
megtörjed. A míg ezt meg nem töröd, s velem meg nem osztod, addig én
urad nem vagyok. Itt hálok a gádor előtt; kettőnk között kivont kardom,
s egy tekintettel is én meg nem sértelek. Ha gyülölsz, megölhetsz.
E szelid szavakkal már félig megvevé a leány szivét.
– Ha gyülöltelek volna, bizony megöltelek volna.
– Akkor hát miért reszketsz mégis?
– Nem tőled reszketek; hanem a te bálvány-istenedtől.
– Az én istenemtől? szólt búsan Szilamér s azzal megfogva a leány kezét,
odavezeté őt a nyugatnak néző ablakhoz. Nézd, épen most áldozik le.
Láthatjuk fényes orczáját. Milyen pompát teremt maga körül! Biborból,
aranyból veti meg az ágyát: a mit nem kér a népétől. Soha sem kér
semmit, mindig csak ád mindent. Nem jön tőle más, csak az a mi jó. Soha
sem csalódik meg benne senki, soha sem mondta senki, milyen hideg lett a
nap! Nem imádtatja magát, hogy jőjjön fel, feljön kérés nélkül; nem
keresteti magát, hol vagy? hová tüntél? Ott látja mindenki az égen. Nem
válogat az emberekben: ez hű, az hitetlen, amaz meg eretnek; egyformán
világít, melegít mindenkit. A virág csirája, a hernyó bábja megismeri
őt, s az emberszív ne ismerje? Az édes, a szerelmes, az igazságos napot.
– Valóban dicső a nap, mondá Imola. De dicsőbb az Isten, a teremtő, a ki
őt alkotta.
Szilamér magába szállva, szólt elkomorodottan:
– Én nem tudom, ki az? Én nem vagyok se bölcs, a ki könyvekből tanulta,
se látó, a ki szinről-szinre látta az Istent. Én csak annyit tudok, a
mennyit megértek. Tudom azt, hogy a kit ti Istennek neveztek, nincs
közel. Nemrég a helytartója, a ki Rómában lakik, megparancsolta Endre
királyunknak, hogy menjen el egész hadsereggel az Isten sírját
felkeresni. Esztendeig tartott neki odamenni, esztendeig visszajönni
onnan, három tengeren és négy sivatagon mentek keresztül. Fele népe
odaveszett. Nem tudom, megtalálta-e az Istent? Azoktól, a kik
visszajöttek onnan, hallám, minő kegyetlenségeket követtek el az útbaeső
népeken, hogy fajtalankodtak az idegen népek asszonyaival, hogy égették
föl a legvirágzóbb városokat, s aztán hoztak magukkal haza egy
nyavalyát, a mit sohse ismertek még eddig az országban: a bélpoklot; s
elhozták magukkal a «német lovagokat» Erdélybe, a kik rosszabbak a
nyavalyánál. Ilyen Úr-e a te Istened? Ő parancsolja ezt?
– Nem! Nem! Óh ne káromold őt előttem. Ő a szeretet Istene, a ki
senkinek vesztét nem akarja, a ki mindenkinek édes atyja, a ki még a
bűnösnek is megbocsát.
– Igazán? Hát az én bűnömet is megbocsátja? Azt, a mit ellened vétettem?
A leány pirulva süté le szemeit s kezét az ifju fejére tette.
– Akkor én azt hiszem, rebegé Szilamér, hogy a jó embernek jó az Istene,
a rossz embernek rossz az Istene, akár keresztet, akár napot imád. Jól
van hát! Nem vagyunk mi bálványimádók: nem borulunk mi arczra, nem
csókolgatjuk a köveket, nem rimánkodunk hozzájuk, csak szeretni,
tisztelni tudunk. Mert hát minek mondjam azt az érzést, mikor látom
lemenni a napot, s úgy vágynám ott lenni, a hol a föld szélét éri, hogy
egyszer átölelhetném? vagy mikor feljön a hold, úgy szeretnék akkor
ottan lenni, hogy az orczáját megcsókolhatnám. Ha ez bálványimádás, úgy
én csak a mai naptól kezdek el bálványimádó lenni, mert te vagy az én
napom, te vagy az én holdam ezentul, s a hol a te arczod lenyugszik, a
hol az fölkel, ott van én nekem az én elérhetlen távol világszélem.
E szívből jött szavakra Imola könyre fakadt.
– De hát miért sirsz? Engesztelé Szilamér. Minek ezek a könyek?
Ezek azok a könyek, a mikben a leány búcsút vesz valamitől, s
szemérmetességében azt vallja, hogy valakitől.
– Óh, én az édes anyámat siratom, hogy meg kellett tőle válnom.
– Hát nem leszek-e én olyan jó hozzád, mint édes anyád volt? Hát mit
tett ő veled, a miért olyan nagyon huzasz ő hozzá? Dajkadalt énekelt
neked, mikor elaltatott? Hát én nem tudom azt? Úgy-e azt dalolta;
«Fürdik a kácsa fekete tóba; Készül anyjához Lengyelországba?» (A leány
könyein keresztültört a mosolygás szivárványfénye.) Talán ringatott is
az ölébe véve? Azt én is megteszem. S ha még sem akartad elhagyni a
sirást, talán még gyönge csókjaival is csitítgatott?
De erre Imola felszökött az öléből s szemérmes ijedtséggel tiltá vissza:
– Ah, Szilamér! Az esküvő előtt!
A tuhudún vőlegény csak a fejét rázta.
– Nálunk nem esküszik az, a ki menyekzőt ül. Hisz ez a szív dolga.
Megesküdhetem bizonynyal arra, a mit a fejem, a kezem, a lábam, a szájam
végez; s az akkor rám nézve rabság, kötelesség. De hogy a szívem
szeresse azt, a kit megszerettem, a ki velem jár, velem él, velem hal
meg: minek esküdném rá? S ki esküdtetne meg? Az én papomnak, a
táltosnak, a gyulának, a horkáznak semmi köze ahhoz, hogy én feleséget
veszek; nem kérdi azt tőlük senki, hogy megengedik-e? A «nap» meg látja
jól, hogy ime a kezedet a kezemben tartom, ha szóval nem mondom is neki.
Nálunk a férj maga köti be a felesége fejét, mikor asszonyává teszi, a
leáldozó napnál, úgy avatja fel a maga asszonyává.
Szilamér erre felnyitott egy kis fali szekrényt s annak a rejtekéből
elővett egy fejdíszt, a minőt az ősmagyar asszonyok viseltek; «tarajos
csepesz» volt a neve, egy drágaköves arany homlokabroncs, felül
összefoglaló tarajforma ívvel, a mi aranynyal és gyöngyökkel himzett
patyolatfátyolt szorított össze.
– Nézd, ez volt a hitvesi fejéke tíz ősanyámnak, még az első dédanyám
kapta azt a nagy Tuhutum vezértől, a ki ük-apánk volt, azóta mindig
asszonyról-asszonyra szállt ez az ereklye. Ezt viselték valamennyi Opour
úrnők és bizonyára mindannyian boldogok voltak és büszkék és az ő
férjüknek igazi asszonyai!
Imola meghajtá a fejét, hogy elfogadja a tisztes családi ősereklyét.
Mindjárt asszony volt benne.