pogány őrpaták, meg tudják vonni az ijat.
– Az nem igaz! Kiálta fel Rapsonné.
– De bizony igaz. Te nálad is elégették, azért is nem volt egészen szép
termeted ifjú korodban.
– Micsoda? Az én termetem nem volt szép! kiálta fel rikácsolva Rapsonné.
(Ez már olyan sértés, a mit meg nem bocsátanak.) Most is szebb, mint a
tied, te boglyakemencze! te húsbálvány! te hájfejű! te birkaszemű! te
tülökorrú! te harcsaszájú! te bodzáslábú! Ma is elmegyek veled
szépségversenybe az aranyalmáért! Nem maradtam én soha özvegyen a hogy
te maradtál a faképnél! Te neked csak egy becsületed van; de én nekem
van ezer! Tündér voltam! uralkodtam hét tengeren, hét világon. Istent,
ördögöt a magam részére vontam. Egeket vert a szép hirem! Nem voltam
ilyen szutykos, piszkos, czéda, rongyos, golyvás, csámpás, rücskös,
pufók, pirók madárváz, miként te, a leányoddal együtt; phi! Ti kikopott
alirumnák!
Folyt volna ez az ékesszólás Rapsonné szájából akár naplementig, mert ha
egyszer az ő daráló malma megindult, meg nem állította azon a
szélkelepet semmi világi hatalom; Mike Sára asszony abban nem bírt vele.
De nem is mérközött vele: csak azt cselekedte, hogy a kandallóból egy
vaslapátnyi parazsat kimerítve, azt telehinté tömjénnel és fenyőmaggal s
kifüstölé vele a szobát.
Ez meg már megint olyan szörnyű nagy jelvényes megbántás, hogy ennek a
megtorlására már nem is szitkot, de csak sikongató felkiáltásokat szórt
vissza a tündérbanya; a kigyó is kidugta a fejét a gallérjából: úgy
tetszett, mintha az is segítene sikongatni.
A füst aztán csakugyan kiűzte a szobából.
Ment nagy dérdurral az udvarra, a cselédjeit felsikongatva, hogy hozzák
rögtön a gyaloghintaját, menjenek ebből a czudar fészekből. Ott aztán
megint jutott valami az eszébe, a mit még nem mondott el Mike Sárának.
Visszafutott vele a tornáczba, hogy még azt is a szeme közé vágja. Hanem
a mint Mike Sára meglátta, hogy visszajön, hirtelen kapott egy söprűt,
azt keresztültette az ajtóban. Ekkor aztán Rapsonné odakinn az udvaron,
az egész cselédhad hallatára, kezdte el a szitkolódást. Mike Sára erre
sem felelt neki szóval; hanem azt tette, hogy meghintett egy szelet
kenyeret hamuval s azt odadobta Rapsonné lábához.
Ezen aztán a vén tündér olyan dühbe jött, hogy elvesztette a hangját,
csak úgy rángatózott, hogy a cselédjeinek erővel kellett őt betenni a
zsölyeszékébe s nagy gyorsan elloholni vele.
No ez kegyetlen boszút fog forralni.
Három ilyen rettentő megbántás! Tömjénnel füstölni, seprűt ajtóba tenni,
hamus kenyeret odadobni.
Tömjénnel ördögöt szoktak űzni, söprűvel boszorkányt, hamus kenyérrel
veszett kutyát!
Ki tudna ilyent valaha megbocsátani.
Rapsonné hazatértében fogadást tett, hogy még száz esztendeig fog élni,
hogy a Mike családnak minden ivadékát megronthassa.
Minő tanácsokat fog ez adni majd Szilamérnak, ha az odamegy hozzá,
megtudni tőle, hogy mi kimenetele lett a susogónak?
Az lesz a méregsusogó!
A LEÁNYRABLÁS.
Hiresek voltak abban az időben a torjai vásárok. Maga Torja város is
nevezetes egy hely: öt faluból alakult át egy várossá; egy egész mérföld
a hossza; a Torja patak jobboldalán levő része Háromszékhez, a
baloldalán levő Csikszékhez tartozik. A baloldali részében a Mike család
az úr, a jobboldalon az Opóúrok. Ezt arról is meg lehet tudni, hogy a
székesegyházak mind a baloldalon vannak; van belőlük kisebb-nagyobb öt.
Hanem a hatodikat: egy hatalmas szép, hegyes tornyú Istenházát épen most
építteté a búzgó Mike Sára asszony a vár aljában; csak nem régiben
szentelte fel a kolozsvári püspök. A szent épület az akkoriban divatozó
román építési mód szerint lett megteremtve: Olaszországból hozott
pallérok faragták azt ki mindenféle kövekből, s a belseje is gyönyörűen
volt felczikornyázva. Az oltáron Szent Miklós képe ékeskedett; körül
támogatva kifaragott angyaloktól és prófétáktól. Erről az egyházról ezt
a részt Szent-Miklós-Torjának is nevezték. Még rézdudát (orgonát) is
hozatott belé Mike Sára asszony, a minek aztán egészen más a zengése,
mint mikor a tuhudún áldozathoz dobbal, síppal, hegedűvel zenebónázzák
az «igreczet». Szép, nagy harangot is öntetett Mike Sára asszony, a mit
ezen a napon húztak meg először az Úr tiszteletére; elhangzott annak a
szava még a szomszéd városba is.
Szent-Mihály napján volt Torjának a vására, a mikorra messze földről
idesereglettek árúsok és vásárosok. Lehetett itt olyankor látni
mindenféle népet, oláhokat Havasalföldről, német lovagokat a
Barczaságból, tatárokat, bolgárokat Etelközből és görögöket
Ráczországból. Hiresek voltak akkoriban különösen a székely paripák;
olyan hegyjáró lovakat messze földön nem lehetett találni. A székely
ekevasak, kardok is kapósak voltak ez időben s szekereiket hét országra
hordták; a székely «szövöttest» pedig úgy ismerték, hogy az soha el nem
szakad; a székely irhabőr, mézeskenyér készítése titkát ki sem lehetett
találni.
A sok külföldi gyülevész pogány és eretnek nép között könnyen
elvegyülhettek a bálványosi tuhudúnok is, a kik feles számmal átjöttek a
folyó másik oldaláról, s vásár lévén, minden ember azt árulta, a mit
akart, s annak adta, a ki megvette.
Pedig hát sok olyan dolog ment vásárfia számba, a miért, ha az
egyházfejedelmek megtudnák, bizony tűzre vettetnék az árút az árulóval
együtt.
A tuhudúnvallás eltörlésével még mindig megmaradt a sok garaboncz.
Ezeknek is csak élni kellett. Dolgozni pedig ezek nem tanultak, hát csak
a régi mesterségüket folytatták. Eljártak a városokra, s árulták a
népnek a hajdani bolondságokat, a mikben senki se hisz már, de a
furcsaságukért mégis hozzájok nyúl: egyik garaboncz bűbájos botokat
árult, a mik a csodatevő «jazad» fáról lettek levágva, a másik a
«Zerezizisten» bálványkáit dicsérte okosnak, bolondnak, a mik rézből
vannak kalapálva, bajuszos emberfőt ábrázolnak, s bot végére
felhúzhatók: nem Isten már, csak vendégkisérő; a gelencsérek kirakták az
edényeik mellé a kakasfejű «deli ördögöket,» miknek a hátuljába síp van
dugva; ez sem ördög már, csak füttyfene, de azért «Kokós»-nak hívják s
minden háznál tartják; a sütő-asszonyok sátora alatt válogatni lehetett
az «örömkalácsban», az is pogány maradvány még: sütemények, madarak,
állatok alakjára gyúrva. Egy-egy régi elvadult pofájú tuhudún,
(valamikor táltos lehetett), most «ráró» madarakat árul, a mik
szentmadarak voltak az ősmagyarok idejében, bujdosásaik alatt ezek
vezették őket, s a vezérek sátorára leszálltak estenden; gyönyörű volt
az alakjuk. Embert, paripát ha meg akartak dicsérni, azt mondták: olyan,
mint a ráró madár! A ki egy ráró madarat megölt, olyan birságot
fizetett, mintha egy lófő székelyt ölt volna meg, most már ki is veszett
az egész faj, vagy olyan helyeken lakik, a hol senki sem talál rá. Nagy
árt is adtak azokért az előkelő urak.
Veszedelmesebbek voltak ezeknél a «bábák», a hajdani napáldozat papnéi,
a kik alattomban mindenféle varázsló kenőcsöket, csodatevő bájitalokat
árultak: «szerelemtaplóját» férjhez menni vágyó leányok számára,
«holdfüvet», a mitől minden erős zár kinyilik: «Csaba-íre» virágot
«bajsebek» begyógyítására; azután meg békakövet, a mi gazdaggá tesz;
«pilinkó» bábot gyermektelen asszonyok számára, «piritus»-t azoknak, a
kik éjszaka félnek a sötétben, varázsgyűrűt, a mi győzhetetlenné tesz.
Aztán a hajdani papnéknak leányaik is voltak: hajdan tündéreknek hitták
azokat, most is viselik még a tündér neveket: Büvellő, Szemőke, Gillike,
Illangó, de most már csak «Czifra asszony» a nevük; később az «asszony»
is elmarad s lesz belőle «czifra», «czefre», «czufri». De még ezek most
is tudják a régi pogányvilág tündértudományát: tükörből jövendőt látni,
madárszót megértetni, szívfájdalmat szép szóval és egyébbel
meggyógyítani. A hol az ő sátoruk van, ott telepesznek le az igreczesek,
a csimpolyások, tilinkósok, hegedűsök, s azoknak a hangicsálása
odacsődíti a legénységet, ott járják a dali tánczot, összeütögetve a
kardjaikat s kiabálva hozzá: «vasat! vasat!» A víg leányok kinálgatják
őket méhseres kupával, lótejes tömlővel; de a legények vigyáznak
magukra, mert a ki előbb iszik az italból, mint a leánynyal
megkóstoltatta volna, «utánafutó» lesz belőle.
És annyi pogányhitből maradt szerdék között ott árulták a szent
képecskéket, olvasókat és irott imádságos könyveket, a miknek a
hátuljában naptár is volt, az új hónapnevekkel. Mivelhogy azoknak a régi
elnevezéséről is el kellett már szokni. A «gólyahír-hó», az
«ökörnyál-hó» nem járja már, most Szent-György havának, Boldogasszony
havának hívják s meg kell ismerkedni az új számjegyekkel is, mert
különben nem ismeri meg az ember az évszámot a pénzen: azt pedig jó
megérteni, mert a két királynak (nem hijába volt két feje) az az okos
gondolatja támadt, hogy minden esztendőben becseréltette a régi pénzt
újjal s akkor egy dénárt lehuzott belőle; tehát ugyan vigyázni kellett a
vásáron, hogy rá ne hagyja magára sózni az ember a tavalyi pénzt; s a
székely inkább feleszeli magát, mint hogy meghagyja csalni. A tuhudúnok
azonban még most is hosszú rovásbotokra irják a maguk hunnus betűit,
mikor valami nagyobb adás-vevést feljegyeznek, a mi a gulyáknál,
méneseknél előfordul. (Mert tudnunk kell, hogy a székely mindig irástudó
volt, s legrégibb időktől fogva nem volt egy székely ház, a minek a
pompás galambbugos kapuja homlokát jelmondatok ne ékesítenék a gazdája
nevével és az építése évszámával, néha még versek is.)
A vásárbirónak ott áll a sátora a marhavásártéren. Ez a billogos,
(bilochus) a ki az igazságot akként osztja, hogy az eladott ökörnek,
lónak a tomporára sütteti a tüzes vassal a vevő billogát, nem ám valami
betűt, hanem mindenféle czikornyákat: szívet, napot, holdat, kereket,
lóherlevelet, s ha pedig tetten kapott tolvajt hoznak elé, annak meg a
pofájára sütteti a tüzes vassal a maga illetőségét: ha ökröt lopott,
ökörfőt, ha lovat lopott, patkót; az «előbor-áldomásnak» azonban a kádár
előtt kellett végbemenni.
Meg volt ugyan parancsolva, hogy a míg a szent misének vége nincsen,
addig «csittvásár»! legyen; de hát ezt nem lehetett megtartani, a hol
annyi volt a tuhudún hitű székely, s azoknak az eszelője maga az Opóur
gyerek, az Iszla; a ki csak azért is meg akarta mutatni, hogy daczból is
meg meri tenni, a mi törvénytől tiltva van, s ott tánczolta karikába
állított czimborái közepett a «kalákás» tánczot, timbora és tilinkó szó
mellett, épen az egyház előtti lonkán, úgy, hogy a mint az egyházból
kihangzott az ájtatszerű orgonaszó, épen úgy behallatszott oda a
tánczugrató igrecz, s a hány «úr vagyon te veled» hangzott el odabenn,
kétszer annyi «juhajla!» felelgetett meg rá idekívül.
Mert még akkor az egyházi szertartás egészen magyarul ment, csak a végén
kiáltotta a pap, s utána a népség háromszor e szókat: «Kirie eleison!»
Az esperes maga tősgyökeres magyar volt, a ki soha sem tanult se
görögül, se deákul, s egyátalában sokkal jobban értett hozzá, hogyan
kell a «tollas bottal» a hitetlenek fejét megkommantani, mint a
pásztorbottal a hiveket összeterelni; hanem volt neki egy olasz eredetű
papbojtárja, a ki maga ferenczrendi szerzetes lévén, tökéletesen
megtanulta a magyar nyelvet s az imádságokat és az ó-szövetséget le is
fordította, a miket azután a kegyes úrnő, Mike Sára, tizenkét iródiákkal
folyvást iratott gyönge irhabőrre s azokat szétosztatta a maga hivei
között. Ennek szokás szerint diák neve volt: Pater Rhadamanthus; de biz
azt a székely csak a «ragyabunkós»-nak nevezte, a mi rá is illett, mert
nagyon himlőhelyes volt az ábrázatja. Maga a szertartás sem volt valami
nagyon czikornyás; a csengetyű nem volt még behozva; a nép nem borult
térdre; állva hallgatta végig a misét, a mi kezdődött a rézduda szón,
zsoltár éneklésen, mely után a szerzetes felment a szószékbe, ott egy
nagy könyvből felolvasta a Szent Ferencz imáját, akkor megint énekeltek
egy verset; arra meg az esperes ment fel a szószékbe s tartott egy
kegyes szónoklatot valamely ó-szövetségi mondás felett. Azután mind a
két pap megmosta a kezét az oltár előtt; akkor a szentelt oltárterítőt
feltakarták, az esperes elővett egy kenyeret, meg egy ezüst kancsót tele
borral, hozzá arany kelyhet, elmondta a népnek, hogy ez a megváltó Jézus
teste és vére, s aztán széttördelve a kenyeret, sorba járt a hívek
között s mindenkinek adott a kenyérből egy falatot, a borból egy huzást,
a mit nádszálon keresztül szíttak. Végül megkeresztelt egy pár
újszülöttet, s ezzel megáldá és elbocsátá az egész gyülekezetet,
elmondatván vele fenhangon előbb egy egész miatyánkot.
Mind ezt a szertartást végig nézte Szilamér az egyházajtóból, egy
kőczölöp mellé huzódva. Szabad volt ide a tuhudúnoknak is bejönni, sőt
kivánatos volt, hogy jönnének be ide a megtérés végett.
Mikor széttekintett az egyházban, azt mondá: ez bizony szép lakás az
Isten számára; de a mi száldokfa-köröndünk mégis csak szebb, mert annak
az égbolt a teteje s élő forrás mellett van az oltárköve.
Az orgonaszó meg az ének nem igen lepte meg, ez nagyon hasonlít a
tuhudúnok kürt és tilinkó-zenéjéhez, melyhez a szűzek énekelnek az
áldozatnál.
A mit azután az olasz ferenczesbarát olvasott fel a könyvből, az meg
épen megnyerte a tetszését. Ez szent Ferencznek az imája, mely, mint az
irás mondja, így hangzik:
«Légy magasztalva te nagy Isten, minden teremtményeiddel. A mi
testvérünkkel a «nappal», a ki mi nekünk világít! Óh mily szép, óh mily
ragyogó az ő fényében! Ő a te jelképed, Uram!»
– No hát mi is épen ezt valljuk, dörmögé Szilamér.
«Légy áldva óh uram, a mi asszonynénénkkel, a holddal és a mi
hugainkkal, a csillagokkal együtt, a kik olyan szépek és fényesek».
– Ezt is a számból vette ki ez a pap!
«Légy áldva óh uram, a mi süvünkkel, a széllel együtt, a ki a felhőket
és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a vizzel együtt, a
ki oly hasznos, jóizű és tiszta. Légy áldva a mi urambátyánkkal, a
tüzzel együtt, a kivel az éjszakát megvilágítod: óh mi szép, óh mi
vidám, óh mi erős és hatalmas ő! Légy áldva óh uram, a mi
asszonyanyánkkal a földdel együtt, a ki minket táplál és megtart».
– Hiszen ez egészen az én hitem! mondá magában Szilamér. S egy nagyot
gondolt: «ha ez a keresztyén vallás, kapom magam: odamegyek az
espereshez, kiszakítok egy szálat a hajamból, azt mondom, kössük össze a
te hajszáladdal, aztán szünjék meg köztünk minden ellenségeskedés. Így
én is beállhatok a ti templomotokba, azt a kis keresztvizet a fejemre,
nem bánom, töltsd reá: s akkor mindjárt össze is köthetsz az én
szerelmesemmel ottan az oltár előtt».
Hanem aztán az esperes maga egészen elrontotta az üdvös hatást a
rákövetkező szónoklásával. Arról beszélt, hogy «a kik itt e világon
elsők, azok lesznek a másvilágon az utolsók, s a kik itt szolgálnak,
azok fognak ottan uralkodni».
De ez már sehogy sem ment a rhabonbán fiú fejébe.
– Micsoda? Hogy én ott szolgáljak a csatlósomnak, s az meg én nekem
parancsoljon ottan? Az én hitem szerint, a ki itt hős volt és vitéz, a
túlvilági örök napos mezőkön dicső lesz és hatalmas; a helyett is én
elvállaljam azt, hogy minden dicsőség a gyávákra és nyomorultakra vár?
Hogy az se legyen igaz, hogy a mely ellenséget én vitézi csatában
megölök, az a más világon engem szolgálni fog? hanem megfordítva, a
gonosz ellenség, a ki hazámra tört, s kit én lesujtottam, ott a más
világon legyen az én uram! Hát még arról is lemondjak, hogy a másvilágra
a gönczölszekerén repüljek, a minek a kocsisa Konrád császár, a kit
Lehel vezér a kürtjével halálra sujtott? Ez pedig már igaz! De erre rá
nem állok.
De hiszen nem is ezért jött erre a szent helyre Opoúr Szilamér, hogy
magát megtéríttesse; hanem azzal az istentelen gondolattal, hogy azt a
leányt, a kinek utána vesztette az eszét, erőszakkal elrabolja.
A keresztyének az egyházba nem viszik magukkal a fegyvereiket. Ezt jött
kitanulni Szilamér erre a szent helyre. Az a gonosz Rapsonné adta neki
ezt a kárhozatos tanácsot s ő azt megfogadta. S nem térítették meg
föltett szándékából sem a festett és faragott szent képek, sem az az
eleven szent kép, a kit egyre bámult.
Az istentiszteletnek vége is szakadt már; az esperes áldást adott a
gyülekezetre, meghintve a szentelt vizszóróval, a mi a tuhudúnoknál is
szokás volt, csakhogy az ő táltosuk tisztesfüpemetét használt hozzá; s
arra aztán megindult a népség, ki a templomból, elől a legapróbb
gyermekek, azután az ifjú legények, mind hátrább az öreg apók; akkor
következett az esperes, a nagy ezüst pásztorbottal a kezében; annak a
feje fölött négy izmos férfi emelte a bibormennyezetet aranyos rudakon;
a mennyezet körül pedig az egyház tornáczában tizenkét alabárdos
sorakozott, talpig pánczélba öltözve. Nyomban ezek után jöttek az
asszonyok és leányok, minden hajadon a saját anyja mellett; legelől
valamennyi előtt Mike Sára asszony, a szép Imolával. Keresztyén nők,
mikor Isten előtt járnak, szemeiket földre szokták sütni: azért is nem
vette észre egyikük sem Szilamér alakját, a ki ott az ajtó mögé meghuzta
magát.
Az ő fortélya körmön volt fonva: biztosan kellett annak sikerülni.
Erőszakos és durva erkölcs volt az; de nem tehetett róla, hogy olyan
nagyon szerette azt a leányt. Összebeszélt az öcscsével, hogy mikor a
leány a templomból kijön, akkor az anyja mellől elrabolják.
Szavuknak is álltak, mert amint a templomból kijövő ájtatos sokaság
szétbontá a tánczoló tuhudún csapatot, Iszla hirtelen odaugrott az
asszonyok közé s gyorsan, mint a prédáját elkapó hiuz, átnyalábolta
Imolát s odarántotta magához az anyja mellől.
Ámde a leány nem hiába tette le az erő próbáját, olyat ütött az öklével
megtámadója homlokára, hogy az minden csillagot meglátott egyszerre az
égen s azzal kiszakítva magát a kezei közül, visszafutott a templomba.
Iszla, az ökölcsapásból gyorsan felocsulva, dühösen ordított fel s
szétturva maga elől az útját álló asszonysereget, rohant, mint a
megnyilazott medve, a futó leány után: azonban futtában hirtelen
megkapta egy erős kéz a hosszan utána lebegő befont üstökét s annálfogva
visszarántotta. Ez meg épen halálos megbántás a tuhudúnnál, ha az
üstökét megragadják.
– Ereszd az üstököm, te boszorkány! ordítá fel Iszla, nagy boszuval
fordulva hátra visszatartóztatójához s kirántotta öve mellől hosszú
medveölő kését. Mike Sára maga volt az, a ki leánya rablóját üstökön
ragadta; Iszla vad haraggal emelte föl a kését s bizony leszúrja vele az
asszonyt, ha egy pillanattal elejét nem veszi a rossz szándékának a
jámbor esperes, ki a szent pásztorbottal olyat sujtott Iszlának a feje
lágyára, hogy az még csak egyet lépett s már a másik lépésnél oda át
volt a másvilágon.
Iszlának a hivei, a kik fegyverrel jövének, ádáz verekedést kezdtek; de
Mike Sára pánczélos lovagjai feltartották őket mindaddig, a míg a torjai
keresztyének hozzájutottak a templomajtóban lerakott fokosaikhoz; s
akkor aztán nem volt más jelszó, mint az, hogy «csak a fejét, hogy meg
ne sántuljon!» A dulakodás végtére is a tuhudúnok megfutamodásával
végződött, a kik még az agyonütött vezérüket is kénytelenek voltak
cserben hagyni. Mike Sára asszony úgy vezényelt ebben az ütközetben,
akár egy hadnagy.
Csak azután jutott eszébe széttekinteni, hogy hát a leánya hová lett?
Mondták, a kik látták, hogy a szentegyházba futott vissza.
Odamentek, keresték: az egyház üres volt. Csak a lehullott pártáját
találták meg a földön.
– Imola! Imola leányom! kiáltozá az édes anyja, de a leány nem jött elő.
Hanem nagy sokára elővánszorgott az oltár mögül a harangozó, az
elbeszélte, hogy mi történt?
A mint Imola bemenekült a szentegyházba, mely már akkor kitisztult a
néptől, egyszerre csak eléje toppant egy délczeg férfialak, ki eddig a
pillér mögé lehetett rejtőzve. A harangozó megismerte: a bálványosi
rhabonbán legöregebb fia volt az, a Szilamér. A mint ezt az alakot
megpillantá a leány, egyszerre, mintha nyillal lőtték volna sziven,
elhagyta minden ereje, két kezével a homlokához kapott, egyet fordult a
sarkán s hanyatt esett. De nem eshetett a földre, mert az ifjú felfogta
a félkarjával s azzal kirántva az oldaláról a kardját, rohant a
leánynyal a sekrestye ajtó felé. A jámbor biczebócza harangozó ijedve
bujt el előle az oltár mögé; mert, ha ott kapja, még kettőbe hasítja.
Csak annyit látott a zugból, hogy a lovag a sekrestye ajtaján át
kirohant drága terhével; odakünn vártak reá a csatlósai felnyergelt
lovakkal; gyorsan nyeregbe vetette magát, a leányt az ölébe fektette s
azzal elvágtatott!
– Rohanjatok a rabló után! ordítá Mike Sára asszony, elfeledve, hogy az
itten Isten háza, a hol asszonyembert nem illet meg a beszéd. Hozzatok
lovat nekem is! Hol a kopjám? Hol a puzdrám? Hol a tegzem? Utána minden
vitéz! A ki a fejét elhozza a martalócznak, annyi súlytvető aranyat kap
érte! Egyetlen leányom, Imola leányom nem hagyom pogányok kezében!
Nagy lett a zendülés. Az egész vásár neki zudult Szilamért üldözni.
A «TORLÓ».
Torja várától abban az időben csaknem egyenesen vezetett az út Bálványos
várhoz, nem kerülte meg a hegyet lenn a völgyben, mint most. Óriások
rakta útak voltak ezek hajdanában, egyenes irányban szédítő
hegygerinczeken végig futók; most már benőtte őket az erdő, mióta a
várak romban hevernek. Ezt a két várat összekötő magas út ketté volt
szakítva egy négyölnyi széles, szédítő mély szirthasadék által; ezt a
hasadékot pedig összefoglalta egy föléje épített torony, melynek két
kapuja volt, az egyik Bálványos, a másik Torja felé nyiló; a torony
falai négyölnyi magasak, a székely építési mód szerint középen öblösek,
mint a kancsó, úgy, hogy hágcsóval nem lehetett megvíni. Ez a torony
közös birtok s egyenlő számú helyőrséget tart benne a Mike és az Opour
család, úgy hogy a két várból egymáshoz átjárni csak kölcsönös
engedelemmel lehet.
Szilamér és kisérői ezen az úton vágtattak előre. Kevesen voltak: a
nagyobb rész Iszla körül lézengett, s azokat a torjaiak
szétugrasztották. Ha ezt a maroknyi csapatot megszoríthatják az átjáró
toronynál, egy sem látja meg a mai naplementét.
– Adjatok vészjelt a Bara mezejére, parancsolá Mike Sára asszony,
mialatt mellvértjét felcsatolták, s a paripáját felnyergelték.
Az a Bara mezeje pedig egy magas sziklaszál, a melyen egy kis őrtorony
áll. Erről a toronyról Torja várára is látni, Bálványosra is. Ha a két
vár közül valamelyiknek az ormán meggyujtják a lármafát, a Bara mezején
tovább adja a toronyőr a jelt az átjáró toronynak s akkor az ottlevők
bezárják a kapukat.
Csak hogy ezzel elkéstek már. A bálványosiak jó eleve gondoskodtak róla,
hogy Opour Kevend középső fia Zsombor vezetése alatt lopva megrohanják a
torjai őrséget az átjáró toronyban és lefegyverezzék, úgy hogy Szilamér
bizton átnyargalhatott a zsákmányával a nyitott várkapun, ellenben az
utána rugtató Mike Sára asszony előtt lecsapódott a vaskapú s épen akkor
dobták le a torony párkányáról oda a lába elé a tört nyelű zászlóját; a
bálványosiak foglalták el egészen az átjáró tornyot.
Mike Sára asszony nem sokat vesztegette a szót: csupa férfilélek lakott
benne, előbb tenni szeretett, azután beszélni. Visszavitte a lovagjait
Torja várába s azután jelt adatott a Fergetyüvárból a Körültáj gyűlésre.
Harmadnapra mindnyájan megjelentek a maksai dombon a rhabonbánok a
felhivásra, a mire csak rendkivüli esetek adtak jogot az egyes
családnagyoknak.
Hanem Opourék hiányoztak ezuttal. Azok el voltak zárva a torjaiak
megszálló hadától: más oldalon kijöhettek gyalog, de lovon nem.
Mike Sára sietett előadni a dolgát.
– Háborúság történt a székely nemzetben. Az én leányomat, Imolát, mult
Urnapján, istentisztelet után, a szentegyházból kijövet elragadta Opour
Szilamér erőszakkal az oldalam mellől, s magával vitte Bálványosvárába.
Rapsonné csak úgy nevetett magában, s a gallérja mögül kikandikáló
kigyójához motyogott suttogó szavakat. Az ő munkája volt ez.
– Meg van gyalázva családom, meg van sértve a törvény. Megtorlást
kivánok.
A főkirálybiró szólt.
– Erős az igazságod. A törvény szabadságot ád neked a megtorlásra.
Válaszsz magadnak «torló»-t.
– Már választottam.
– Ki légyen az?
– A fiam: Mike Andorás.
Csendes zugás támadt a Körültáj tanácsában erre a névre.