mindenütt helye van ott, a hol az ágból való fiunak.
– Te mondád, pattogott vissza Opour Kevend. A törvény: törvény. De azt
is apáink erősítették meg, hogy a ki az áldozathelyre bejön, annak
háromban kell igaznak lenni: legyen erős, bátor és tiszta.
– Az én leányom bizonynyal mind a háromban igaz. Mondá Mike Sára
asszony.
– De annak előbb bizonyságot kell tenni ősi szokás szerint, igaz tuhudún
szokás szerint.
Erre Sándour rhabonbán kiálta közbe indulatosan:
– De mi nem vagyunk többé tuhudúnok, hanem keresztyének.
– Korcsok vagytok! ordítá Opour Kevend a fiával együtt, s a megrugott
oroszlán is beleordított a zajba. – Mind keresztülmentetek a
szivárványhidján! Az asszonyokból tettetek férfiakat, s a férfiak lettek
asszonyokká!
– Igazad legyen! szólt felcsattanó hangon Mike Sára. Úgy van! A hol
férfimunka vár a székelyekre, nincs külömbség férfi és asszony között.
Az oroszlán nősténye, azért, hogy sörénye nincs, mégis oroszlán. Én nem
féltem a leányomat a tuhudúnok próbáitól. Neked is látom itt egy fiadat,
rhabonbán, a ki a három bizonyság letevése nélkül jött ide a
tanácshalomra. A mi bizonyságokat ő le tud tenni, az én leányom
bizonnyal megcselekszi azt mind.
Az Opourok éktelen kaczagást támasztottak erre a felhivásra, a minek
csak Káldor hatalmas dobütése vetett véget.
– No hát álljatok ki a próbára! mondá Opour Kevend, hosszú palástjával
eltakarva az oroszlán fejét. Kezd el Iszla fiam. Mutasd meg, milyen a
székely erő? Tégy fogadást.
Iszla kérkedőn felvetett fejjel lépdegélt fel az oltárkőre, s ott a két
nehéz kőpaizst, a mikre a székely nemzet alaptörvényei vannak vésve, a
két kezébe véve, felemelé azokat rengő karjaival, az arcza csak úgy
fénylett bele. És aztán elmondá a fogadást: «a hogy most feltartom a
székely nemzet törvényeit, úgy fogom azokat életemmel, véremmel
mindenkor megtartani.»
– Jól van fiam! dörgé Opour, az öreg; hát a leány hogy mondja ezt?
Imola szép csendesen odajárult az áldozatkőhöz, a két márványvértet
egymásra fektette, s úgy egyszerre emelte fel azokat a feje fölé. De meg
sem látszott az arczán, hogy ez erejébe került, meg sem érzett a
hangján, mikor a fogadást elmondta, hogy a keble szorul; még csak az
arcza sem volt kigyulladva, mikor a lépcsőkön alászállt.
A rhabonbánok a fokosaik nyelével dobogtak a földön, helyeselve.
– Alirumna vér van benne! dörmögé bosszúsan a vén Opour.
A mint a tündéri alak a fényes napvilágtól körülsugározva belépett a
hárskörönd ünnepélyes sötétjébe, Iszla szájtátva bámult reá, Zsombor
vasvilla szemeket vetett feléje; de Szilamér egészen rajta felejté a
lelkét.
– Hát lássuk a másodikat! szólt Opour; vajjon csak olyan bátorság
lakik-e a fiuleány szivében, mint az igazi legényében?
Intésére egy garaboncz egy kecskegödölyét hozott s azt átvette tőle a
rhabonbán.
Akkor lerántá a palástja szárnyát Opour az oroszlán fejéről, mire az,
meglátván a gödölyét, hirtelen fölemelte a fejét s megrázta a sörényét,
veszedelmes mormogással. Opour odahajítá eléje a reszkető áldozatot, s
az oroszlán lenyomta azt a földre hatalmas tányértalpával. Opour inte
Iszla fiának.
Erre Iszla kirántott a puzdrájából egy nyilvesszőt, s odalépve az
oroszlánhoz, rárivallt s lábával nagyot dobbantva, fejére vágott a
nyilvesszővel a nagy fenevadnak, s ugyanabban a perczben a másik kezével
kirántotta annak a talpa alól a gödölyét s magasra fölemelve tartá. Az
oroszlán ordított dühében; de az igaz, hogy Opour maga is visszatartotta
azt hatalmas karjával a szájába vetett éles zablánál fogva.
– Csináld ezt utána! szólt Opour Imolához, ismét odadobva a fenevad elé
a gödölyét.
Imola még el sem sápadt. Odalépegetett az oroszlánhoz szeliden; még csak
vesszőt sem hozott magával, csak a szemébe nézett a nagy fenevadnak,
azokkal a bűbájt sugárzó nagy égvirág-szemeivel, s attól a nézéstől az
oroszlán pofájáról elsimultak a harag ránczai, az a nagy bolond
vadállati ábrázat valósággal mosolyogni kezdett, még a fülét is
hátrahúzta; s mikor a leánynak a varázstevő keze hozzáért a fejéhez,
hogy azt megsimogassa: az oroszlán féloldalt fordította neki a fejét,
mintha azt mondaná: «no még itt is;» a szemeit is összehunyta, a körmeit
behúzta a talpa közé, csak a lobonczos farkával veregette a földet,
utoljára hanyatt fordult, mint a macska, s játszani kezdett. S mikor
aztán a leány kezébe fogta a gödölyét, az oroszlán megnyalta a
gödölyének az orrát a nyelvével.
– Alirumna volt az anyád! Az tanított erre a varázslatra! kiálta
szörnyűködve Opour; míg a többi rhabonbánok nagy tetszésre riadtak
köröskörül. Az oroszlánomat is megigézted!
Hej de ha még csak az oroszlánát igézte volna meg tekintetével ez a
leány; de a legnagyobbik fia is beleesett annak a bűbájába. Abban is
kicserélte a lelket. E szemek varázslata alatt elfeledte Szilamér, hogy
az Opourok és Mikék örök ellenségek, s bizony azzal a szándékkal
irányozta a kardja hegyét az oroszlán felé, hogy ha az Imolát meg
találja tépni, rögtön halálra szúrja vele.
Mike Sára büszkeségtől tündöklő orczával ölelte keblére leányát. Nem
válik ez szégyenére a nemzetségének.
– No, de hátra van még a harmadik igazság! mondá Opour, a tisztaság
próbája.
Már erre a szóra haraggal dobbant fel az úrasszony.
– Kell azt még bizonyítani az én leányomnak?
– A törvény: törvény; mondá keserű gúnynyal Opour.
– A kik a törvényt hozták, csak férfira gondoltak; hajadon szűzleányt
egy ilyen kérdéssel illetni is vétek!
A férfiak mind helyeselték ezt. Az ilyen próbát hajadon leánynak nem
szükség letenni. De Rapsonnéból kitört az irigység: neki nem volt
leánya.
– De csak tartsuk meg a törvényt. Az ember esendő. Ilyen idős hajadonnak
már sokfelé lehetett az útja.
– Magáról tudja kegyelmed? veté oda gorombán Mike Sára asszony. No hát
hozzák azt a próbatevő üstöt! nem féltem tőle a leányomat.
Abban az időben gazdag ezüstbányájuk volt a hegyekben a székelyeknek,
ott állt a hatalmas kohó, a hol az érczeket kiolvasztották. Nagy
négyfülű üstben felhozta négy hevér az olvasztott ezüstöt, s odahelyezé
az oltárkőre.
Az volt a tisztaság próbája, hogy a bizonyító ezekkel a szavakkal: «a
milyen tiszta a szivem, olyan tiszta legyen a kezem is», belemártotta
kezét az olvadt ezüstbe.
Isten csodája-e, vagy valami bűbájos mesterség, hogy voltak sokan, a kik
ebben a próbában a kezüket össze nem égették? Abban az időben ez volt a
rendes bizonyítás: a hol nem volt olvadt ezüst, tüzes vasat hoztak;
törvény rendelte így; a körüljáró «billogos»-nak ez volt az
igazságszolgáltatása.
Iszla csak egy rövid káromkodásig, de Imola egy üdvözlégy Máriáig
tartotta benn a kezét az olvadt ezüstben s az alatt nem az ő arczán
folyt végig a könyű, nem is az anyjáén, hanem a Szilamérén. Az ifju
dalia azon gondolkozott, hogy ha Imolának összeég a keze, felrugja az
oltárkövön az áldozatkondért az egész ezüsttel.
De nem égette meg.
A főrhabonbán dobütés után kimondá a tanács itéletét, hogy Opour Iszla
levente és Mike Imola fiuleány helyet foglalhatnak a Körültáj
gyülekezetében a Száldokfákon belül.
– Magad is alirumna vagy, dörmögé boszúval Opour Kevend.
A főrhabonbán ekkor Mike Sárához fordult.
– És most add elő, miért hivattad össze a Fergetyüvárral a székely
nemzet tanácsát a maksai dombra?
– Elmondom. Értsétek meg. A kun nemzet hét nemzetséggel vonul keresztül
a székely földön Magyarországba, a királyok engedelmével. Béla király
megparancsolta a székelyek grófjának, hogy békében engedje őket
elvonulni a Honárkán, az Etele útján, a Rhapsonné útján egész
Kolozsvárig. Én, a rétyi nyirnek és a Honárkának örökös urasszonya,
kötést szerzettem a kunok vezérével, Kuthen fejedelemfival, hogy én is
békével engedem őt seregestől, népestől, minden jószágostól egész
birtokomon keresztül vonulni, de ő is békében hagyja, meg nem háborítja
az én népemnek se testét, se lelkét, se semmiféle jószágát. Kuthen vezér
ezt a kötést megerősíté a nagy esküvéssel a négy éltetőre, a szétvágott
kutyával. És arra kérdés támadt közöttünk, hogy ha a kunok itt a mi
székely földünkön az ő áldozataikat végezni fogják: ez nem lesz-e majd
lélekháborodás a a keresztyénhitű székely népre nézve, nem rontják-e meg
az én nemzetségemet az ő szokásaik?
– De bizony megrontják! rikácsolt közbe Rapsonné asszony, a kinek már
majd kifúrta az oldalát a szó, abbeli kínjában, hogy egy másik asszony
annyi ideig beszél ő előtte; nem hagyta Mike Sárának végigmondani a
magáét, hanem közibe vágott, s akkor aztán semmi gát az ő beszéde árját
fel nem tarthatá vala. «Hogy ne rontanának meg bennünket. Czudar,
rusnya, riha nép ez. Alig hogy letelepedtek, boszorkánygyülést tartottak
a rétyi nyiren. Ezeren is voltak, vízen keresztül jöttek, vízben el nem
merültek, férfiakat megnyergeltek, azokon lovagoltak, apró gyermekeket
víz fenekéről felhoztak, tüzet fából csináltak, tűzön átugráltak, kis
gyerekeket tüzön keresztül dobáltak, kigyót, békát összeszedtek, üstbe
hánytak; azt megfőzték; ördögökkel tánczot jártak; összeszedték a
harmatot, s zsákba dugták; a kútágasba kést ütöttek, azon keresztül a
vidéken minden tehenet kifejtek, az én teheneim is mind véres tejet
adtak az éjjel: látta őket, ott volt Darkó juhászom, azt megérezték a
szagáról, pedig elbujt faoduba, de kihúzták s csak úgy kegyelmeztek meg
neki, hogy megigérte, hogy sót hoz nekik. Éjjel sót csak a boszorkányok
kérnek. Azzal úgy elfordították a nyakát a pásztorlegénynek, hogy most
is oldalt áll a feje. Még nagyobb gonoszságot követtek el az Olt
mellett. Egy halászlegény megleste őket, mikor mint hattyúk, meg
vadludak odarepültek a leányaik a partra, ott levetették a hattyúruhát,
a holdvilágnál megfürödtek, hajaikat szétbontották, énekeltek, karéjban
tánczoltak; a halászlegény reggelre holdas lett a varázslatuk miatt. Az
ördögökkel vannak. Én az én utamon keresztül nem hagyom őket vegyegni.»
Opour Kevend goromba kaczagással kiálta közbe.
– Talán bizony fél kend, nénémasszony, hogy a mely utat az ördög csinált
oda kendnek, azt az utat megint elviszi az ördög?
Rapsonné mérgesen förmedt a háborgatóra.
– Te neked meg, vén bak, jobb lesz, hogyha hallgatsz az ördögről! Hiszen
három fiad közül kettő váltott gyerek. Azt mindenki látja. Csak a
középső a te képed. A legnagyobbikat a Furusina tündér cserélte ki a
magáéval, a legkisebbet meg a Drómó ördög tette a fészkedbe; ott a
pofáján a fekete jegye!
Hajh, micsoda viheder keletkezett erre! A négy Opour férfi mind
visszakiabált Rapsonnéra, a ki meg, száz ránczba vigyorítva az
ábrázatját, csak úgy vicsorgatta azt a harmadfél fogát reájuk.
Legdühösebb volt az öreg Opour, a ki nemcsak a három fiát buzdította
Rapsonné ellen haragra, de még az oroszlánját is ráuszította; de a mitől
Rapsonné meg nem ijedt, hanem ő is előrántá a palástja alól a három
singnyi hosszú fekete kigyóját s azt farkánál fogva kibocsátá a
rátámadók ellen; a kigyó sziszegve emelte fulánkos fejét az oroszlán
ellen, a ki visszahőkölt előle ijedten, és se ember, se állat nem mert
Rapsonnéhoz közelíteni, úgy féltek tőle, meg a kigyójától. Ellenben a
tanácstagok lábainál levő szelindekek mind beleavatkoztak hangos
csaholással ebbe a perpatvarba. (Mivelhogy a hű medvefogó ebét, kivált
táborjáráskor, mindenki maga mellett tartotta szüntelen.)
Csak a főrhabonbán hármas dobütése tudta elcsitítani ezt a szörnyű
lármát.
– Hallgatás legyen a szent tanácsdombon! Kussodjanak el már az oktalan
állatok! Nem áldozat helye ez már, a hol kutyákra, medvékre van szükség,
hogy az áldozatmén belein osztozzanak. Itt most ember tanácskozik,
észszel, nem fegyverrel. Te Opour rhabonbán olyan fegyverrel támadtad
meg Rapsonnét, a miben ő náladnál erősebb, a nyelvpirittyel. A mi sebet
kaptál, viseld. Máskor ne hagyd a nyelvedet kiguvadni a tokjából. Te
pedig Rapsonné hugomasszony, ne szólj, a míg nem kérdeznek, akkor is
beszélj ész szerint s ne légy minden lében kanál. Nem kérdezte itt azt
senki, hogy vannak-e boszorkányaik a kunoknak? Kálmán királyunk kimondta
törvényben, hogy nincsenek. S a törvény: törvény. Hogy a te juhászod
látott sok vén banyát, azt elhiszem: a kunoknak az a szokásuk, hogy a
vén asszonyokat félrecsapják, s a kis porontyaikat is azoknak a nyakukba
dobják. Nem szeretik a vénasszony-pört, meg a gyereksírást. Hogy ezek a
férfiak nyakában ülve jöttek ki a vízből, abban semmi varázslat sincs:
kénytelenek voltak vele, ha bevitték a mocsárba a bivalyok. Ha tüzet
raktak, melegedtek nála. Azt hányták üstre, a mit útban találtak, s ha
megfúrták a nyirfát, annak a levét csapolták le, nem a te teheneidét. Ha
véres tejet fejtek nálad, csapasd meg a gulyásaidat, miért hajtották a
csordát szirontákos legelőre? A mit pedig a halászlegényed látott, azt
nem kellett volna neki meglátni. Ha éjjel van, alugyék, s ne leskelődjék
a kunok szép leányai után, mikor azok a vízre járnak s ne bámulja a
holdat: hiszen hallhatta az anyjától, hogy nem jó a holdba nézni, mert
abban egy ember hegedül, s ha annak a hegedüjéről egy húr lepattan,
megüti a mafláskodó szemét. Bolondnak bolond a tanácsa. – Az ide nem
kerül. Azonban a mi tisztünk a fölött igazságot tenni, hogy a kun
jövevényeknek a bálványáldozata nem háborítja-e meg népünk lelki
békességét: nem ragadja-e a bálványimádás sötét berkeibe vissza székely
nemzetünket? a miből bizony nagy háborúság lenne! S ha a székely a
fejedelmek ellen, a magyarok ellen támad, csak ő vallja kárát. Székely
támad: székely bánja! Azért igazság, hogy Mike Sára asszony kivánsága
szerint a kun atyafiak idehivassanak s adják elő, mi az ő
bálványáldozatuk? Ha nagy lármával jár, sipszóval, dobveréssel,
tűzrakással, botránkoztatással, tiltassanak el tőle; ha titokban
tehetik, hogy senkit se háborítanak vele: az ő lelkük rajta! Gondoljátok
meg, hogy a kun nép a mi vérünk: egy ükeink voltak, most egy haza fiai
leszünk. Egy fonálnyi szeretettel többet meg lehet kötni, mint egy
pászma haraggal. – Ezt gondoljátok meg.
Általános zúgás hagyta helyben az öreg szavait. Még Rapsonnét is
megnyugtatta a «hugomasszony» megszólítás.
Azzal a székely gróf jeladására minden oldalról megszólaltak a kürtök,
behivogatva a népet, s felszólítva a kunok követségeit a közeledésre.
Mikor a körültájt tartották a maksai dombon, akkor az volt a szokás,
hogy a nem harczra való nép elfoglalta a hársfák közléit, asszonyok,
öregek onnan hallgatták a nagy zöld boltozat alatti tanácskozást; a
gyermekek pedig felmásztak a fákra, s egész csoportostól elhelyezkedve a
benyuló ágakon, ott szájukba vett falevelekkel és cserépsipokkal
utánozták a madarak éneklését. (Még maig is fenmaradt ez a szokás a
ditrói egyházban a karácsonyéji szertartás alatt.)
A BÁBOLNA ISTENASSZONY.
Mint afféle keleti pusztázó nemzetnél szokás, minél rongyosabb az
alsórendű népség, annál nagyobb pompával jár az előkelő rend; a kunnál
is a vénasszony rongyot aggatott magára, a gyermek és a rabszolga
mezítelen szaladgált, a gyalog embert, a pásztort állatbőr takarta;
hanem aztán a fegyveres lovagokon ragyogott négyféle ország viselete, a
papok aranyos kantusban jártak, s a fejedelem körül levő mindenféle
tivatulusok azt sem tudták, miféle csodapompával külömböztessék meg
magukat.
Legelől jöttek a kakastollas garabonczok, teveháton, tele aggatva
csengetyűkkel, körülfonva rézlánczokkal: csupa zenebona volt a
megjelenésük; utánuk a főtáltos a bokolábrás, nyolcz fehér ló húzta
szekéren: egész vég selyem volt tekerve a termete körül, válltól sarkig,
alig tudott tőle lépni; a fején hegyes süveg, a nap arany csillagával,
kezében a kőfejsze, az áldozathoz való, a két karja vállig meztelen, vas
és ezüst karpereczekkel átszorítva. Szekerének a hosszú lőcseire
lókoponyák voltak tűzve. Azután jött tizenkét fehér kutyától vont
kétkerekű talyigán a jövendőmondó horkáz, hosszú, földig érő palástban,
fejére farkasfej bőre van húzva, kezében a kigyóbőrrel bevont bot,
oldaláról arany lánczon csüng alá az áldozatkehely, a mi emberkoponyából
van formálva; mellette lovagolnak fehér lovakon a «szűz legények», a
kiknek hivataluk a szent tüzet forgatott kerékkel meggyujtani. A
fejeiken fazékforma sisakokat viselnek, a miktől csak lefelé lehet
látniok, hogy asszonyra ne nézhessenek; a lovaikat úgy vezették
púposhátú törpék. Majd a főcsakán jött fényes kíséretével, mindannyian
délczeg paripákon, a miknek a sörénye szirony közé volt fonva, még a
nyerge is drágakövekkel volt kirakva valamennyinek, a dolmányuk
boglártól ragyogó, selyemvirágokkal himes.
Csak azután következett maga a fejedelem, Thatha, nyolcz fehér bivalytól
vontatott szekéren, – a minek abroncsra vont bibor kárpitjai voltak;
rúdja és kerekei fényesen megaranyozva; a bivalyok nyakán csengő-bongó
ezüst kolompok. Mikor megérkezett, hét kürtös fujt riadót, s a
bokolábrás üdvözlő szókat mondott; de mindazt felülmulta az a nagy
rivallás, a mi a köröndön belül fogadta az érkezőket; keverve volt abban
a nevetés az üdvözlő szóval; de még a kutyaugatás sem maradt el belőle,
s a milyen nehéz volna elhatározni, hogy a székely tanácsfők
szelindekjei a maguk vad üvöltésével, barátságos indulatukat akarják-e
kifejezni a kunok szekérbe fogott ebei iránt, vagy az ellenkezőt? ép
olyan bajos lenne kimondani, hogy a székelyek elfogadó zajában annak az
örömnek volt-e meg a hangja, a mit az ősvallásra visszaemlékezők
érezhettek, mikor ezt a pogány szertartáshoz való ember és
állatsokaságot újra meglátták jelenni hazájukban? vagy pedig az
elszörnyedés tört ki e hangokban az új tiszta hit megháborítása miatt?
A zaj csak akkor csendesült el, mikor a főcsakán, és a fejedelem
belépegetett a száldokfa köröndbe.
Minden székelynek visszatetszett az a szokás, hogy Kuthen előtte jött a
fejedelemnek, a ki neki még azonfelül apja is volt. Úgy illett volna,
hogy a fiú az apját gyámolítsa, a kinek arra valóban nagy szüksége is
volt: öreg volt már és tehetetlen; nagy, potrohos termetét alig birták a
lábai, két karjával jobbra-balra fogózott a vezetőibe, el-elbotlott
hosszú, asszonyos kantusában, a mi csupa arany szövetből volt,
megbéllelve drága prémmel; a feje is csillogó lepellel eltakarva, a mit
zománczos aranyabroncs tartott a homlokára szorítva; a szakálla
zöldessárga volt a régiségtől; hanem azért gyöngyökkel átfűzve s a
bajusza két végét egy-egy nagy szem gyöngy huzta alá, a füle mögé
csavarintva. Duzzadt arcza, kimeredt veres szemei, vastag piros ajkai,
egész tekintete egy eleven bálványt árultak el benne, a kinek nincsen
egyéb dolga, mint a gyönyörűséget egymásra halmozni, annak soha fogytát
nem érezni. Szolgái asszonyhajjal, diófalevéllel töltött vánkosokat
hoznak utána, azokból csinálnak neki ülőhelyet s mikor arra elhelyezték,
kezébe adják a nagy fejedelmi botot, az arany buzogánynyal, arra
rátámaszkodhatik az állával, nehogy a fejét elejtse valahogy.
Annál délczegebb alak Kuthen vezér: a mint rengő léptekkel a székely
tanácsfők elé dobban, s ezüstnyelű kopjájára támaszkodva megáll a
középen, üdvözletül hegyével lefelé fordítva a dárdát. Azután körülnéz s
megtalálva a kit keres, így szól Mike Sára asszonyhoz.
– Te hivtál, mi megjelentünk a Körültájban. Mit kivánsz tőlünk,
férfilelkű asszony?
Mike Sára tiszteletből felállt a helyéről s úgy beszélt a vezérhez.
– Kivánságomat tudattam már veled, kunok főcsakánja; nálunk,
Székelyországban törvény tiltja a pogányvallás szertartásait. Az ősi
tuhudún hit áldozatait eltörültük, egyetértve nemzet és király. Újra
kigyulladni az eloltott tüzeket nem engedjük. Ha tehát a kunok áldozása
hasonlít a megtiltott tuhudún áldozáshoz, ti jövevények ugyanazon
törvény alá estek, mint az itt lakozók, s tűztől, víztől eltiltattok.
(Ez volt a székely alaptörvényekben a legfőbb szentesítés.)
Kuthen vezér daczosan felhuzta a vállát.
– Én áldozár nem vagyok, nem tudom megmondani, mi az igazság, mi a
bolondság? Láttam a világban bujdokolva hetvenhétféle oltárt,
hetvenhétféle áldozással. Egyiket sem értettem meg. Láttam az
akaczirokat, láttam a kuttigurokat, meg a pecsenyégeket, láttam a
várkunokat, láttam a kozárokat, meg a kabarokat, laktam együtt
görögökkel, trákokkal, bolgárokkal, tatárokkal; mindeniknek az istenét
sorra próbáltam: egy sem segített meg. Én nem hiszek a jó istenekben,
csak a rossz istenekben, a kik üldöznek, büntetnek, megvernek. Áldozatot
nem azért hozok nekik, hogy segítsenek, hanem azért, hogy ne bántsanak.
Ha ti nektek olyan istenetek van, a ki jó kedvében jót is szokott tenni:
adjatok belőle; én itt hagyom nektek az enyimet érette cserébe.
De erre a szóra Thatha fejedelem haragosan kiáltott fel és vele együtt a
táltos, horkáz, a bokolábrás, a garabonczsereg; a kutyák is üvöltöttek,
mintha ők is tiltakoznának ez ajánlat ellen; pedig nekik csak
veszedelmükre volt a szittyavallás.
Kuthen hátrafordítá a fejét s dárdáját fenyegetésre emelve, szólt:
– A kutyák ordíthatnak; de a többiek hallgassanak! (Az apját, a
fejedelmet még csak kutyába se vette.)
Aztán a két karját a dárda nyelére támasztva, azt mondá Mike Sárának:
– A mi mostani istenünk a Bábolna-isten. Hallottad-e hírét?
– Soha sem hallottam.
– Pedig hallhattad volna. Sok czifra népe volt, míg én agyon nem vertem.
Egész város vette körül, márványkő palotája volt: azt az apám
pusztította el. A Bábolna-isten aztán velünk jött, mi imádjuk.
– Nem ismerem.
– Pedig fajtád. Asszony. Hát majd mindjárt megismered; aztán majd
mondjátok meg, hasonlít-e az a ti ősbálványaitokhoz, a kiknek az
áldozatát megtiltották a magyar királyok? visszatéríti-e ez a ti
népeteket az ős tuhudún valláshoz? Hozzátok ide a Bábolna-istent!
A kúnok sokasága, mely a száldokfás körönd bejáratát elállta, utat
nyitott, hogy a bálványisten előbbre kerülhessen. Azt azonban nem hozták
a szabad ég alatt: egy nagy sátor volt föléje alkotva, veres persiai
szövöttesből; azt huszonnégy garaboncz emelte rudakon, úgy, hogy az
előre tolt sátor egészen takarva tartá a bálványt: nem lehetett tudni,
gyalog jön-e az, vagy szekéren? – Előtte azonban nagy zeneszóval és
énekléssel járultak a dalosok, hegedűsök, a timboraverők, a tilinkó és
tárogató-fuvók, s hangicsálták azokat a méla bubánatos dalokat, a mik a
magyarnak a szívét úgy felcsiklándozzák. Hajh, idebenn Székelyországban
mind összetörették a hitbuzgó királyok ezeket a hangszereket: igen
bölcsen; mert a mit három pap a lelkébe prédikál a népnek, azt egy
hegedű, vagy egy tárogató egyszerre kiveri onnan. Ime most is, hogy
dobognak a lábaikkal egynémely rhabonbánok, a mint ezt a zeneszót
meghallják. Nem hiába nevezik a hegedűszót «ördögök litaniájának!»
A bejárat előtt aztán megállt a sátor. A garabonczok elől széthuzták a
kárpitokat, a dalosok, hegedűsök oldalt álltak, s arra a felnyilt
sátorból előtámadt a Bábolna-isten. Aranyos szekéren ült, a mit tizenkét
ifjú szép leány huzott, bibor-hámba fogva. Mind mezítelenek: a hogy az
Isten megalkotta őket; s a milyenek a papnéi, olyan a bálvány maga is:
egy leplezetlen női szobor, aranyozott rézből, a fején napforma küllős
koronával; talán Astarte, vagy Mylitta, vagy ki tudja, hogy hítták annál
a népnél, a ki legelőször megalkotta? a kúnok tán tizedik kézből vették
azt el, megtették a maguk istenének s elnevezték Bábolnának.
A székelyek csak elnémultak a nagy bámulat miatt, a mint a tizenkét
észbontó tündéralak elkezdett a zeneszóra a bálvány körül valami
varázslattal teljes tánczot járni.
Hanem Imola e látványra egyszerre sírva fakadt a sértett szemérem
érzetétől s mintha ő szégyenlené legjobban magát, sűrű hajával eltakarta
az arczát s odaveté magát az anyja keblére.
– Utczu la! kaczagott fel Opoúr Kevend, s vele együtt nevetett két
kisebbik fia is. A vitéz még sírva fakad! Hát úgy-e, hogy nem mindenben
egyenlő a leány a férfival!
– Nem! kiáltá Mike Sára, leányát magához karolva. Ebben az egyben jobb!
Ebben fölötte áll a férfinak! S jaj volna a székely nemzetnek, ha ennek
a szűzei a Bábolna-isten és fertelmes kiséretének láttára sírva nem
fakadnának s el nem dugnák az arczaikat.