odafordult Kuthen vezérhez s keserűen kifakadt ily szókkal:
– Ime, ez az a bálvány, a ki titeket hazátlanokká tesz; ez az, a ki arra
kényszerít, hogy országról-országra bujdokoljatok, hogy minden
ellenségnek üldözöttei legyetek: mert kilopja ez a férfiak szívéből a
lelket, karjaikból az erőt, az asszonyoktól elveszi a hűséget, a
gyermekektől a tiszteletet. Vész, pusztulás ez a bálvány annak a népnek,
a mely azt magával hordja; vész, pusztulás annak az országnak, a hol
letelepszik vele! Jóslatot mondok neked, Kuthen vezér! Te derék férfi
vagy, hős, vitéz és igaz ember, néped rokonom, mint a magyar: kivánnom
kell, hogy boldog légy népeddel együtt a te új hazádban. De te
szerencsétlenséget fogsz vinni a magyaroknak és magadnak, s a te dicső
fejeddel gurigázni fognak az utczán a magyarok s gázolni fogtok egymás
vérében. És mind ennek az okozója ez a fertelmes bálvány-isten!
S oly nagy volt az elkeseredés az asszony szívében, hogy indulatát nem
birva türtőztetni, a kezében levő arany csákánynyal megsujtá a
Bábolna-bálványt, hogy az érczszobor nagyot csendült utána.
E vakmerő oltársértésre a kúnok minden népe felzúdult, maga Thatha
király is olyan haragba jött, hogy a buzogányával meg akarta hajítani a
bálványát megbántó asszonyt, csakhogy kiejté azt tehetetlen kezéből s a
saját lábát ütötte meg vele. Ki tudja, minő veszedelem támadhatott volna
még ebből, ha egy hatalmas, erőteljes hang túl nem dörgi az egész
lármazsivajt, s egy délczeg férfi a székelyek közül oda nem lép a kúnok
és a székely asszonyok közé. Ez Szilamér volt, Opour Kevend legnagyobbik
fia.
– Engedd meg főrhabonbán, szólt az ifjú, hogy szót emelhessek a
gyülekezetben.
– Ifjú vagy még, – monda Káldor, – nem illetne meg a beszéd a tanácsban.
Meggondoltad-e, hogy mit akarsz szólni?
– Meggondoltam.
– Gondold meg még egyszer.
– Bizony meggondoltam.
– Akkor beszélj.
Szilamér két karját egymásra téve, úgy állt, hogy a két nőt termetével
eltakarja a kúnok elől, s aztán beszélt csendesen remegő, de mély
zengésű hangon.
– Székelyek és kúnok, édes véreim! halljátok szavamat. Nem messze
Bálványosvártól, magas bérczek között van egy kerek tó. A tuhudúnok
Ividő tavának hivták azt, az új vallás követői Szent Anna tavának
nevezik. Szájról-szájra hagyva él még a történet, hogy itt két testvér
élt, két nagy sziklavárban, nagy pompa, gazdagság, bőség és hatalom
lakta mind a kettőt. Egy nap az öregebb bátya várlakában egy nagy úr
jelent meg; nyolcz délczeg paripa, aranyos csojtárral, szekerébe fogva.
A várúr szemének megtetszett a nyolcz ló: kérte drága pénzen, a vendég
nem adta. Aztán ettek, ittak, víg lakozás után koczkát hoztak elő.
Játszottak ezüstben, játszottak aranyban. «Hopczihér», az ördög, a
várúrral tartott, a pénzt mind elnyerte. A jövevény vendég lovait tette
fel: mind a nyolcz paripát, az arany csojtárral. Az is odaveszett.
Vendég úr gyalog ment világi utjára. Ez pedig nem volt más, mint Damasek
isten. Másnap ment a bátya öcscsét látogatni, nyolcz elnyert paripán.
Ilyen nincs senkinek! dicsekvék előtte. No, én nekem szebb lesz,
kérkedék az öcscse: fogadásom állja. Fogadjunk mindenbe, egész
birtokunkba, várunk, földünk bánja. Ha én heted napra a te nyolcz
lovadnál pompásabb fogattal vágtatok be hozzád: enyém leszen minden; ha
nem, te birj mindent. Hat nap alatt az öcs előkerestette egész
birtokáról a legszebb nyolcz szűzet. A heted nap aztán mind
levetkőztette a szép nyolcz szűz leányt, a hogy anya szülte és úgy
befogatta aranyos szekérbe. De a nyolcz szűz leány nem akart indítni.
Csak a könye folyott, csak az arcza égett, de egyik se mozdult. Ekkor a
vár ura felugrott a bakra, felkapta az ostort, odavágott véle az
ostorhegyesre. Szép szelíd szűz lyányka, szöghajú Ividő volt az
ostorhegyes. Vére kiserkedt rá, az ostorütésre. A lány felkiáltott: óh
Damasek Isten! te hatalmas Isten! Ne hagyd megcsúfolni szűz
ártatlanságom! És abban a nyomban rémséges robajjal összeroskadt a vár,
a vár palotástól, palota hegyestől, hegy, szikla erdőstől, mind
alásülyedett, mély tó fenekére, csak a nyolcz szűz leány úszott a tó
szinén, fehérhattyúképen. Így tett haragjában a Damasek Isten! Ezt a
történetet én az anyámtól hallottam; tehát igaz. Gondoljatok reá,
Istenek haragját nem jó felkölteni, gyönge szűz leányok megcsúfolásával.
Az egész gyülekezet, kún és székely, mind mélyen meg volt indulva
Szilamér beszéde után.
– Ez aztán a bölcs ifjú! monda Kájon horkáz Zezárma táltosnak. Igazi jó
készültségű ifjú. A ki nemcsak a hadakozáshoz ért, de még a régen mult
történeteket is ismeri. S úgy folyik a szájából a beszéd, hogy hegedűvel
lehetne kisérni. Csupa sarokra megy, a mit mond. Ez aztán a helyes
beszéd; nem olyan oktalan átkozódás, mint a mit amaz asszony
elcsergetett. Az asszony csak asszony, a férfi csak férfi.
Még maga Opour is meg volt a fiának a szónoklatával elégedve. Hisz
Damasek Isten dicsőségére volt az tartva.
Várta mindenki, hogy mit szól erre Kuthen?
Soká gondolkozott, leránczolt homlokkal s szemenként megnézte az egész
gyülekezetet, egyszerre aztán így szólt:
– Halljátok székelyek: Megértettem eddig, hogy a mi istenünk, a
Bábolna-isten, itt a székely földön nincs szivesen látva. A mit ez
asszony mondott: jövendőbe látó őrjöngő jóslással, az engem fel nem
tart. A mit eme derék ifjú beszélt, visszatekintve bölcs hátranézéssel
az elmultak tanulságaira, engem hátra nem ránt. Hanem az a sírás, a mit
ez a leány hallatott itt előttem, az visszariaszt és megtántorít. Sok
nagy vízen átkeltem már népemmel és bálványommal együtt, átúsztattam az
Etelt, a Bajkált, a Kürteltót, a Ister hét ágát; de ezen az egy
könycseppen nem tudok keresztülusztatni. A mely országban a
Bábolna-istennő láttára ilyen könycsepp jelenik meg a hajadon leányok
szemében, ott az én Istenemnek megszünt a hatalma. Ebben az egy
könycseppben jobban elsülyed az, mintha az Arál-tó közepébe volna
elmerítve. Elköltözöm Székelyországtokon keresztül eskü, fogadás, szer
mellett, a nélkül, hogy áldozatot tennék a magam istenének. Sőt zálogul
itt hagyom nálatok a Bábolna-istent; tartsátok rekesz alatt, a míg
népemnek utolsó csapata is ki nem tisztult innen: akkor adjátok ki, majd
ha érte küldök.
Ez a milyen nagylelkű, ép olyan bölcs elhatározás volt a kúnok
csakánjától. Ez által egyszerre helyre lett állítva a testvéries
egyetértés a kúnok és székelyek között, megszüntetve a féltékenység
kereszténynél és őshitűnél – s egyúttal a kún népnek az előre vonulása
is meggyorsítva. Most már ezek ugyan sietni fognak keresztül vonulni a
székelyföldön, hogy a zálogban hagyott bálványistenüket mentül hamarább
megkaphassák.
A mint azonban ezt a szót kimondá Kuthen vezér, egy székely menyecske, a
ki a hársfák egyikére felkapaszkodva hallgatá a Körültáj tanácsát,
vérszemet kapva, leoldá nyakából a kétujjú zekéjét s azt ezzel a székely
jelszóval: «Jeddre ne!» oly ügyesen hajítá a Bábolna-bálvány felé, hogy
ez az istennő nyakába kerülve, annak az alakját hirtelen egész
czombtövig eltakarta, csak a két aranyos lábszár lógott ki alóla, a mi
nagy nevetséget szerzett nemcsak a székelyekben, de még a kunokban is, s
erre a bátorításra minden oldalról előtörének a székely asszonyok, s
valamennyien egy akkoriban dívott széles szövetet viselvén a ruhájukon
fölül, a mit fótának neveztek, ezzel nagy hirtelen úgy felöltöztették a
Bábolna-istennőnek mind a tizenkét szekérvontató leányait, hogy nem volt
azokon többé semmi megbotránkozásra méltó.
Csak az öreg fejedelem, a potrohos Thatha nem akart beleegyezni fia
itéletébe. A felkapott buzogányával megint csak saját magát vágta hátba,
mikor Kuthenre akarta hajítani, azután meg odaveté magát hasra a bálvány
lábaihoz s a szekerének a kerekeit ölelte át, ordítozva, hogy ő nem
engedi azt magától elvétetni. – Kuthen intett a kisérő vitézeinek, s
azok négyen kezénél-lábánál fogva felkapták Thatha fejedelmet s hogy ne
ordítson olyan nagyon, megitatták egy kulacsból valami varázsitallal, a
mitől aztán megszünt átkozódni s engedte magát a szekerébe czepeltetni.
Ime tehát, a mit a vének bölcsesége, a férfiak minden bátorsága nem birt
kivívni, elnyerte egy leány könyező két szeme.
Maga mondta azt a kúnok főcsakánja, Kuthen vezér.
Igaz-e, nem-e, a mit mondott? Azt ember nem tudhatja. A szívekbe nem
lehet látni. Vajjontén csakugyan Imola könyrefakadása térítette-e arra a
gondolatra, hogy a Bábolna-istennőt elhagyja magától? vagy pedig maga is
régen főzte már azt a fejében, s egészen igazat adott annak az
asszonynak, a ki azzal fenyegette meg, hogy az a bálvány teszi az ő
népét hazátlanná, földönfutóvá, s lelkében megrezzent annak a jóslata
előtt, bárha nyelvével tagadta is a hitét benne? Ki felelhet erre? Annyi
tudnivaló, hogy soha Kuthen vezér a maksai száldokfás dombon elhagyott
Bábolna-istenasszonyért visza nem küldte a maga embereit, hanem nagy
hirtelen átköltözött a Honárkán, az Etele útján, a Rapsonné útján, s
mikor Deés alá megérkezett, ott az Őrhalmon nagy máglyát rakatott
nyergekből, s azon a vén Thathát, valamennyi feleségével együtt
megégetteté; a tevéket is agyon üttette s együtt elsiroltatá Thatha
hamvaival, réz kopját, arany buzogányt, koronát, sarkantyút mind
odarakatott mellé. Szokás volt ez a vándor népeknél, hogy a megvénhedett
fejedelmet nem vitték át az új ország határán, a hol le akartak
telepedni, hanem a két ország közötti legmagasabb hegyen megölték,
megégették és eltemették. Így tettek a magyarok is Álmos fejedelmükkel.
Hanem azért még sem kerülhette el a jó Kuthen fejedelem azt a nehéz
jóslatot, mit a székely alirumna-ivadék mondott felgerjedésében, hogy a
fejével fognak gurigázni az utczán a magyarok. Bizony az lett a vége. S
térdig gázolt a két testvér nemzet egymás vérében nem sokára, a hogy azt
Mike Sára megjövendölé.
A száldokfás köröndben pedig ott maradt a Bábolna-istennő, papnők
nélkül, zenészek nélkül, imádók nélkül: nyakába vetett panyóka zekével
megcsúfolt istenszobor. A ki háborúságára született a nemzetnek, a ki
miatt irtóháborúkat viseltek thrákok, gepidák, sarmaták, massagéták,
agathyrsok, kúnok, egymástól elfoglalták s meghódoltak előtte, hordozták
két világrészen keresztül, míg utoljára egy olyan nép között
zátonylottak meg vele, a mely szégyenli magát előtte s azt mondja az
istennőnek: «eredj, takard el meztelenségedet!» s azzal megszünt isten
lenni.
– Ki fogja őrizni ezt a bálványt? – Kérdezé Káldor, a főrhabonbán.
– Én!
– Én!
Egyszerre két szó is hangzott fel.
Opour Kevend és Rapsonné szóltak.
Ha valaki ráért volna megvigyázni a vénhedt tündérnő arczát, attól a
percztől fogva, a midőn a Bábolna és papnői a sátor alól kibontakoztak,
megdöbbent volna attól az átváltozástól, a mi ez arczczal történt. Már
maga az alak, mely eddig karikára görbedve gunnyasztott, térdéhez
értetett állal, egyszerre kiegyenesedett, a száz éves csontok délczeg
alakká merevültek ki, a beesett szemek elkezdtek ragyogni, a száz ránczú
pofák kigömbölyödtek a mosolygástól, s az igézet alatt a hirtelen oda
tekintőnek úgy rémlhetett, mintha előtte állna ismét az a mesés tündér,
a ki annyi férfi szivet tört egykor cseréppé, – mintha valóban
birtokában volna az a bűvös asszony annak a kantéros kenőcsnek, a mitől
még a legrútabb boszorkány is egyszerre deli czifra asszonyá változik
által. Ez a bálvány, ez a táncz, ez a zene felkölté benne az
emlékezetet. A vér újra felforrott szivében s csiklandani kezdte alvó
érzékeit: kevés kellett volna hozzá, hogy oda szökkenjen a tánczolók
közé «hopp hirével!» s rákezdje a «szép asszonyok» tánczát. Minden ize
apróra reszketett s őrjöngő mosolygásra nyiltak fel ajkai.
– Én őrzöm meg a bálványt! kiálta hevesen, Káldor felszóllítására.
A főrhabonbán csillapító kézmozdulattal inte Rapsonnénak.
– Nem te, hugám. Az nem neked való. A te váradban már ott van a kápolna,
a szüz Mária-képpel. Ez a kettő egymással meg nem fér. Te csak imádd a
szent szüzet. – Majd elviszi őrizetre Opour Kevend rhabonbán öcsénk a
Bábolna-képet a maga várába, a Bálványosba. Ott még helyet találhat, a
míg a kunok érte nem küldenek. Most oszoljatok haza békességgel. Minden
indulatot itt hagyjatok, magatokkal semmit haza ne vigyetek.
Ősi szokás szerint mindegyike a jelenlevőknek a nagy száldokfákról
egy-egy csivatag sarjú hajtást tört le s annak a leveleit maga előtt
elhinté, annak a jeléül, hogy minden indulatot elszór magától, a mi
tanácstársai ellen gerjedt a lelkében. S nagyon őrizkedett mindenki csak
egy levelet is felvenni a földre hintettekből, mert megeshetnék, hogy az
elhajítónak valami indulatát magával vinné el.
Hanem a mint Imola elszórta maga elé a hársfaleveleket, voltak, a kik
megvigyázták, hova hullanak el azok.
Opour Kevend három fia legutolsónak maradt az eltávozásnál. S mikor
egyedül maradtak, mind a hárman oda rohantak, a hol Imola elszórta a
hársfaleveleket. Egyet mindenik felkapott belőle.
– Én ezt a leányt elragadom! lihegé Iszla.
– Én ezt a leányt megölöm! dörmögé Zsombor.
– Én ezért a leányért meghalok! sohajtá Szilamér.
S elvitte magával mindenik a leányszórta levelet: vajh ki milyen
indulatát vitte el a levélhintőnek?
BÁLVÁNYOSVÁR.
– Arx idololatriae; a hogy Zsigmond királyunk adománylevele nevezi.
A legrégibb székely várépitészet emléke. Rég túlélte az egyezer
esztendőt. Még most is állnak falai. Úgy volt az építve, hogy örökké
tartson. A «magyar Isten» számára építették. Itt gyültek össze hivei még
a harmadik századjában is a keresztyén vallás uralmának. S a királyok és
a vajdák nem mertek arra gondolni, hogy Bálványos-várát ostrom alá
vegyék, elfoglalják, a régi Istent belőle kizavarják. A mit a királyok
és vajdák nem mertek megtenni, megtette egy asszony. Meglátjuk, hogy
történhetett az?
Még romjaiban elnézve is fölséges ez a vár. Háromezer ötszáz lábnyi
magas hegy tetején, a minek három oldala hozzájárulhatatlan, mered föl a
tizenkét öl magas torony, a minek falait sem villámverés, sem földrengés
nem birta ledönteni. Körülötte a várost átölelő erős falak: csakhogy az
a város most már vadzsályával van benőve. Tetejéről belátni a fél
Székelyországot. Valamikor ennek a toronynak aranyozott teteje volt:
csúcsán az aranynap sugárküllős képével; – támadáskor, alkonyatkor olyan
messze elragyogott az, a milyen messze a horkázok tárogatói
elhangzottak. Ez a torony volt bizonynyal a bálványok szentélye; a két
öl vastagságú falak alig hagynak fenn négy ölnyi belső világot: a
toronynak se ajtaja, se ablaka sehol, csak a kiülő párkányzatán keletnek
van rajta egy fülke, faragott gyámkővel, egy ember betölti azt.
Földalatti folyosón jártak ebbe s napvilág nem érte a benne őrzött ősi
ereklyéket.
Négy emeletre volt a torony építve: azokban álltak a bálványok. A
szityafaj nem volt képfaragó. Bálványaikat nem alkotta emberi kéz; maga
a négy éltető, a négy «kis isten» készítette azokat – az «öreg isten»
parancsolatjára.
Esztendőben egyszer, a csillaghullás napján (ma Lőrincz napjának
nevezik) eljöttek a földalatti úton e toronyba a táltosok, a gyulák, a
horkázok és rhabonbánok. Ez volt az óév utolsó napja. Az égről is ekkor
dobálják le az ócska csillagokat, s újakat gyujtanak meg helyettük; a
földön is kioltogatják mindenütt a tavalyi tüzeket s új tüzet gyujtanak
Bálványos-várában: onnan osztják azt szét a vidéken élő hiveknek. Ekkor
hát fáklyafénynél végig járják a vallás fejei mind a négy emeletét a
toronynak, s kezeikkel érintik a négy bálványt.
Az egyiket a Földisten adta. Csodálatos, félig ember, félig hal alakú kő
az: így termett a földben, senki sem csinálta más, mint maga a föld. A
«Kalandos» patak nagy áradatkor ma is hord elő még a föld kebléből
szeszélyes emberalakokat, miket a természet keze idomított. Egyet most
is látni belőlük Erdő-Szent-Györgyön a Zeyk kastély udvarában. Hajdan
imádták azt: most csak kapubálvány.
A másik bálványt a Vizisten alkotta: mai nap özönfának nevezik. Óriási
fatörzs, a mi a Fekete Ügy vizében koromfekete kővé vált. Fejsze nem
fogja, s szikrát ad az aczélütésre. Ez is a teremtő «kis isten» csodája.
A harmadik a Légisten bálványa: egy roppant nagy lebkő, a mi itt esett
le a Bálványos mellett, letört darabjából készült az a pallos, a mivel a
székely fejedelmek megtették a «napvágást».
A negyedik a Tüzisten bálványa. A kovásznai sárokádó pokolkéménynek
egyszer eszébe jutott sár helyett tüzet és olvadt érczeket okádni; akkor
dobta ki ezt a bálványt; olyan az, mint egy kétfejű ember, térdén
guggolva. Mind a négy bálványt maga az istenség alkotta, az küldte.
Ezek lakják a torony négy emeletét: a négy éltető jelképe.
Maga a rézkupola azokat az ereklyéket rejti, a miket már ember hozott
létre. Itt őrzik a kőkutyát, a mit aranynyal töltötten találtak a föld
alatt; az ökörbőrre rovátkolt végrendeletét Csaba vezérnek, és a
«balita» bálványkákat, a mik ohóban olvasztott ezüstből alakultak, a
hogy az omló ércz szeszélye formálta. Ilyent ajándékoz a vőlegény
menyasszonyának mátkatálban, s a javas asszonyok azoknak a hepehupás
forradásaiból le tudják olvasni a jövendőt az új asszony számára.
Valamennyi Opour családbeli ősanyának itt vannak a balitái. Nagy kár,
hogy a főfő ereklye, a szerecsendiókehely, a mibe a vezérek vérüket
bocsáták, a mivel nagy szövetségkötéskor áldozni szoktak, nincs a
többiek közt. Az ott maradt Budavár uránál, Sándoúrnál. Az meg már
keresztyén. Minek is volna már? Nincs már szövetség. A hét székely
vezérből csak egy maga van még a tuhudúnok hitén Opour. Az se soká lesz.
Az idegen bálványokat a torony mellé ragasztott félkör alakú rekeszték
őrzi. Erdély földe mindenütt be van azokkal szórva. Kétezer év előtt ez
a római míveltségnek a hazája volt. Városok, táborhelyek voltak, a hol
most buján tenyészik az iharfa. Az ásó, kapa töredezett istenszobrokat
vet föl a földből. Ki tudja, hogy hivták őket? Ha szép nő: Tündér Ilona;
ha szakállas: Herkó Páter. A buzgó keresztyén még apróbbra töri azt a
kapafokkal; hanem az ősvallás követője megbecsüli: istenalak volt! ki
tudja, miről használ? Megmossa a patakban, felhordja Bálványos-várba, s
ott egész gyüjtemény szaporodik belőlük; nem imádják, de tisztelik.
Ebbe a rekesztékbe hozták el a kúnok Bábolna istennőjét is. Talán épen a
babyloni «Anaitis» volt. A kún «Bábolna» nevet adott neki; a székely úgy
hivja, hogy «Furuzsina»; a magyarnál «Délibába».
Annyi bizonyos, hogy a szerelem istennője volt valaha valahol.
Meg is érzett a hatalma azonnal Bálványos-várban, a mint ott szállásba
fogadták a tuhudún magyarok.
Attól a naptól fogva majd megbomlottak az asszonyféléért Opoúr fiai.
Pedig bizony itt van az ó-tűzoltó, új tűzgyujtó ünnep s olyankor az ifjú
leventékre erős hivatal vár.
Az éjszakai csillaghullást az egész vidék népe ébren alvó szemmel lesi
kinn a mezőn, s reggel, mikor a Bálványosvár falain megfujják a horkázok
a hosszú kürtöket, siet fel minden nép a körül levő helységekből, a
pásztorkunyhókból Bálványos alá. Ott van egy sík csapinós hegyoldalban a
tűzhalom, a hol apáik áldoztak, ők is oda sietnek. Minden asszony
elhozza magával a tűzhelyén tegnapról megmaradt parazsat fazékban, a
férfiak száraz rőzsekötegeket, a lányok kilenczféle füvet és virágot.
Otthon minden tüzet eloltottak, egy égő parázsnak nem szabad maradni a
háznál, mert az veszedelmet hozna.
A várból az első hajnalkaczagásra lejönnek a hatalmasak a tűzhalomhoz. A
rhabonbán fiaival, a táltos, a horkáz, a gyula, a billogos, a
perestoldó, a garabonczok, a fegyveres vitézekkel. A tűzhalom két
oldalán fehér lapos kövek vannak sorba rakva, azokon az öregek
telepesznek le, keletről a férfiak, nyugatról az asszonyok.
Ott az asszonyok mind kiürítik a tűzhalomra a fazekaikban hozott
parazsat, s azt a Gyula, egy illatos füvekből készült pemetével tiszta
forrásvizet fecskendezve a tűzre, mind eloltogatja. A tűzoltás alatt nem
szabad beszélni. Így kell akkor tenni, mikor az eleven parázs hideg,
holt szénné átválik. Mi lenne az emberből, ha Isten nem adna több tüzet?
Ezen jó elkomorodni! Sok öreg asszonynak köny szökik a szemébe, mikor
tűzhelye utolsó parázsát kioltani látja: azt az ismerős jó szellemet, a
ki minden napi perlekedő társa volt. Mert a tuhudúnok a tüzet a
pestesben kialudni soha nem engedik. A ki a szomszédba megy kölcsön
kérni tüzet, boszorkányhirbe jut; aczéllal, kovával tüzet gerjeszteni
keresztyének szokása; a tűzimádónál ez az Isten megcsúfolása volna.
Mikor a tűzoltás áldozatának vége, akkor előhoznak egy nagy fakereket.
Annak a küllői kilenczféle fából készültek. Ennek a keréknek az agyán
egy hosszú kőrisfarudat tolnak keresztül: ezt kell két szűz legénynek
addig dörzsölni a kerék agyán át, míg az meggyulladt tőle, így támad az
új tűz.
Ki az a két szűz legény? Ki volna más, mint Opoúr két kisebbik fia:
tavaly is ők lobbantották fel az új tüzet.
Hanem az tavaly volt! Az idén nem megy az áldozat. A két erős ifjú
erőszakadtáig dörzsöli a kerékagyban a dorongot, de az csak füstölög,
szenesedik, kesereg, nem gyulladhat lángra.
– Miért haragszik ránk az Isten? kérdezi Opoúr Kevend a gyulától. Hogy
nem tudja a két fiú a tüzet meggyújtani? Bizonyosan eloltatlan tüzet
hagyott valaki otthon a házánál!
– Hamarább meg tudná azt mondani a Bábolna-bálvány, dörmögé a gyula. A
mióta a kún leányok megfürödtek a Torja vizében, nem fog tüzet a kerék a
székely ifjak keze alatt.
– Menjetek el a keréktől! rikácsolá Opoúr; ti bántottátok meg az Istent.
Eredj oda Szilamér fiam: te fogd meg a rudat.
És Szilamér kezében egy mesemondás ideje alatt lobbot vetett a kerék.
A küllőkből kitörő láng aztán egyszerre feloldott minden nyelvet. Eddig
csak szájtátva bámulták az ünnepélyes munkát, s rettegve lesték a
sikert: a mint a tűz kiütött, mindenki visszakapta a lelkét. Ah, milyen
öröm a tűzistent ujra meglátni. Azt az édes áldott Istent, a ki éltet,
melegít, ápol, világít; – mikor haragba jön, elpusztít, megemészt; a ki
nélkül nem volna a kezünkben se kenyér, se kard. Milyen jó, hogy ujra
megtért hozzánk!
A mint a gyula meggyújtotta az új tűzzel, a szűzlánggal a négy szegletre
felrakott négy máglyát, a leányok is rákezdték az éneket, a tánczot: – a
szép székely leányok.
A ki még nem látta a székely hajadonokat, nem is tudja, hogy mi az a
szép leány? Nem is lehet azt szóval elmondani! Tündér legyen, a ki azt
lefesti, s tündér legyen, a kinek a szeme nem káprázik tőle! Nem olyan
egyforma szépség az, a milyen más népeknél szokásos; itt minden együtt
van: szőke, barna, szögfekete haju; egész gyűjteménye Isten remekének. A
ki a szemeikbe mer pillantani, mindjárt megtanulja a tűzimádást.
Szép pacsirtahangon, rigóhangon énekelik az őspogány éneket:
«Tüzét megrakoljuk, négy szögre rakoljuk,
Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,
Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok
Harmadikán ülnek szép ifjú legények,
Negyedikén ülnek szép hajadon lyányok.»
Aztán következik a végnélküli tűzugráló nóta:
«Meggyulandó Barta háza!
Jaj ne hagyjuk szegényeket!
Oltsuk, oltsuk!»
Minden leány annak a nevét mondja, a kihez a szive hajlik, s aztán
átszöki a lobogó tüzet; társnői kilenczféle illatos füvet dobálnak a
tűzbe, hogy jobban lobogjon, s éneklik hozzá a virágok dalát, a mik
egymással versengenek az elsőbbség fölött: «buzavirág mondja, ne
vetekedj velem, mert bizony én velem széles e világ él; – szőlővirág
mondja: ne vetekedj velem, mert bizony én velem áldozatot tesznek; az
ibolya mondja: ne vetekedj velem, mert bizony én velem lányok
dicsekednek!»
Nem marad egy legény, a ki meg ne hallaná a nevét a szép lányok ajkáról,
mikor azok az áldozat tüzét átszökellik. Csak az egy Szilamér nevére nem
énekel senki a dalból. Ő ott áll magában, vadászkelevézére támaszkodva,
lehorgasztott fővel, mintha az egész tűzáldozatot, a szép leányok
tündérkoszorujával egyben nem látná maga előtt.
Mikor lelohad a tűzrakások lángja, csak az izzó parázs marad ott
halomban. Ezt egy lapátnyi nagy vaskalánnal szétosztja a gyula a
felsereglett nép közt. (Ezt a tűzosztó kanalat nem rég megtalalták egy
ó-kútban Harasztkereken.)