JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LX. KÖTET
BÁLVÁNYOS-VÁR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
BÁLVÁNYOS-VÁR
TÖRTÉNETI REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1896
A FERGETYÜVÁR.
Még csak a negyedik század járta, hogy a magyar nép Árpád alatt
elfoglalta Magyarországot. Két király ült egyszerre a magyar trónon: II.
Endre és fia IV. Béla. Túros is volt annak a lónak a háta. Akkor is nagy
volt a panasz az adószedők ellen. Izsmáel fiainak nevezték őket, más
néven meg bolgároknak. Annyi bizonyos, hogy pogányok voltak. Még a pápa
is felszólalt ellenük függő pecsétes levelében. (Derék, becsületes pápa
volt –!) A pénzverés is az ő kezükben volt: az ország egész kincses
háza. Nagy volt velük a veszedelme a királyoknak is, a nemességnek is, a
papságnak is, meg a népnek is.
Hanem mindezekhez a bajokhoz semmi köze sem volt a székely nemzetnek. A
székelyek nem jöttek Álmos fejedelemmel meg a hét vezérrel idebe
honfoglalni. Őket még Attila ősapánk hun anyától származott fia, Csaba
hagyta itt a maguk országában, a hol már ők ötszáz esztendeje otthon
voltak, mikor a «Hetumoger» bejött; nem is keveredtek belé az ősmagyar
anyatörzsbe, mint az imitt-amott lappangó jász, palócz, avar, úz ivadék;
se nem települtek közé, mint a kun, besenyő, kazár, hanem szövetséget
kötöttek vele, erős föltételek mellett. A szövetség két kőpaizsra
felvésve, ó-székely betükkel, ott őriztetik Buda várában, nem abban a
Buda várában, a hol a magyar királyok székelnek a Duna mellett, a mit
még csak mostanában kezdtek el építeni Béla király parancsára, hanem
abban, a mit Attila testvére építtetett a Küküllő partján, a hol a nagy
Zandirhám tartotta fejedelmi udvarát Árpád idejében.
E kőbe vésett szövetség azt mondja, hogy a székely nemzet soha senkinek
pénzbeli adót nem fizet, még a magyar királynak sem, és senkitől
parancsolatot el nem fogad, még a magyar királytól sem! Egy szabadság
van a világon: ez a székely szabadság! Ezért a szabadságért cserében
aztán övé a nagy tartozás: védni Erdélyország határát. Nagy kötelesség!
A havasokon túl már Ázsia. Onnan jön a minden vadnépek vízözöne.
Hanem ezt a nagy munkát végezte is aztán a székely nemzet emberül.
Minden ember katona volt, még az asszonyok is. A mely székely faluban az
asszonyok fátyolos konty helyett fekete süveget viselnek, ez annak az
emléke, hogy az asszonyaik a férfiakkal egy sorban ütötték az
ellenséget. Ha összeszedték magukat, százezer embert állítottak
fegyverbe, s azoknak fele lovas volt. Upolet rhabonbán alatt a krimi
tatár szultánt, Athlen Girait a Fekete-tengerig kergették, ott fogták el
seregestől. Fegyveréről, lováról s egy hónapra való eleségről minden
ember maga tartozott gondoskodni. Elég nagy adó volt ez! Az elpazarolt
vért számba se vették, az ingyenbe ment.
De még azon kívül nagy terhük volt az erődítmények fentartása. Az volt
az erősség! Ide jöhetnének a hadverők várharczok rendszerét
tanulmányozni. Nem várnégyszög, de vártömkeleg volt itt felállítva. Ha
abba az ellenség beletévedt, úgy ott szorították, mint az ördögöt a
boszorkány ákombákban. Ha a támadás a háromszéki róna felől jött, akkor
ott állt a berohanó előtt a síkság közepén kiemelkedő Várhely, abba
ütötte bele a szarvait, s a míg azt öklelte, addig ráözönlöttek minden
oldalról a székelyek lovas dandárai; ha otthagyta a várat s mélyebbre
hatolt, akkor ráeresztették a mesterséges tavak vizeit, a miket gátakkal
felszorítva tartottak a hegyeik közt. Ez a hadi fortély még az
agathirsok hagyománya volt Erdélyben. Ha pedig a Rétynek került a betörő
had, hogy a sziklavárakat kikerülje, ott várt rá a legnagyobb
veszedelem. Az egy kietlen homoksivatag az erdők közepett, a hol nem
lakik más, mint az elátkozott ördögök, meg azoknak a boszorkány
szeretőik; azok, meg a lidérczek becsalogatják a vakmerő betolakodót a
feneketlen dágványokba, hol a sivó homok alatt morotvás lápvíz lappang,
a sellők, a vízi tündérek a lovagot ménestül együtt lehuzzák a süppeteg
homok alá, s ha valakit ott kap az öreg ördög, a Nemere, úgy eltemeti
fövény-felhőivel, hogy csak a dárdája hegye látszik ki a buczkából. S
aztán a merre csak szem lát, egyik hegyhát a másik után, csupa rengeteg
őserdő, a mi tele van bölénynyel, medvével, még párducz is tanyázik
benne s a fertelmes sokatevő, a hogy a székely daliák nyakából lefüggő
háti bőrök bizonyítják.
És aztán mind ezen a süppedő morotván, e sivó homokbuczkáson vonul végig
a Honárka, egy széles magas töltés, egyenes irányban, keresztül a
berkeken, bozótokon; aztán fel a hegytetőknek, a rengeteg erdőkön végig;
odább már Kakasbarázdának hiják, majd odább Csörsz árkának, Tündérek
útjának, Ördög szántásának, Óriás töltésének. Nem is készíthette azt
más, mint óriás. Igenis, az az óriás, a ki egész Európát végiglépte.
Minden lépése egy csatatér volt, minden pihenője egy elpusztult város; a
hová a kezét letette, ott egy nép elmult. A mesemondók Attilának
nevezik, a magyarok Etelének. Az ő rabnépei készítették a hihetetlen
sánczokat végig emberjárhatlan országokon, hogy szabadon legyen tartva a
hunok előtt a hadak útja.
Most aztán ezt az utat őrizni a székelyek hivatala.
*
A «Fergetyüvár» egy messze kimagasló hegyfokon áll a rétyi nyir kietlen
bejárata előtt; a szirtfokot két rohanó hegyi patak veszi körül, a
Borosnyó és a Kurta.
A hegyorom legmeredekebb pontját koronázza egy kerek, egyszerü, óriás
rakásu kőfal s azon belül van egy torony, mely ezt a kőfalat egészen
betölti. A torony hasonlít a világító-tornyokhoz, csakhogy megfordított
idomban, nem középett karcsu s alul-fölül széles mint a tengeri
jeltornyok, hanem a közepén kiöblösödő, mint egy korsó, s aztán teteje
is van, mint a korsónak. A torony körülete hatvan lépés, a magassága, a
milyen csak egy szál fenyőé lehet.
Az egész torony fából van, az oldalai és teteje rézpléhhel borítva,
köröskörül rikító zöld már a rézrozsdától.
Ajtaja vagy kapuja ennek a toronynak sehol nem látszik.
Hanem a hol a teteje a párkányát éri, ott van rajta köröskörül egy sor
ablak, épen mint a csurgómáknak a tokján. Azoknak némelyike nyitva van,
némelyike pedig csukva. Éjjel a nyitott ablakokon tűz világít keresztül.
S ez a kerek torony éjjel-nappal folyvást forog. Azért a neve
«Fergetyüvár».
Ennek a toronynak az ablakaiból végig látni egész Háromszéken, az Olt
völgyén: Szent-Lélektől Kökösig, Zágontól Zalánig s aztán be a bodzai
völgybe s a Fekete-Ügy helységeire. Valamint hogy aztán ennek a
toronynak az ablakaira rálátnak a Biharcz-hegytető váráról, a minek
«Ordítóvár» a neve, másfelől Szacsva-váráról, harmadik felől
Barabás-váráról, a honnan azután egy ordítással jelt lehet adni
Bodza-várába, s a hatalmas központi sasfészekbe, Várbérczre. A
Fergetyüvár a székelyek távirója. A nyitott és csukott ablakok tudatják
a hírt a szomszédvárak őrtállójával, a ki a jeleket rovásra faragja, s a
várnagynak átadja. Ha porfelleg vagy vésztűz tünik fel a távolban, azt a
Fergetyüvár azonnal tudatja a körülfekvő várakkal, s elébb, mint a
támadó megjelent a háromszéki síkon, készen álltak az elfogadására az
ekeszarvát karddal, kopjával felcserélt harczosok.
Ilyen körben forgó várak vannak még Eresztevénynél, az «óriások
pinczéje» fölött, Aldobolyon a Veczel-tetőn, s Bikfalvánál a
«Csigaváron».
A Fergetyüvár egészen székely találmány. Ennek a népfajnak a vízhajtotta
szövőszéktől a zengedező kutig mindenhez van esze. S a nyilak és
kővető-gépek korszakában a Fergetyüvár nevezetes hadi furfang. Annak nem
lehet a kapuját betörni, mert nincs kapuja. Azt nem lehet kanóczos
nyilakkal felgyujtani, mert rézzel van körül befedve. Azt nem lehet
lábtókkal megostromolni, mert alul-felül keskeny, derékban domboru s
aztán nem áll egy helyben, mindig forog, mint a fergetyü. Ez a
tündérmesebeli «Kakassarkon forgó rézvár».
De hát mi forgatja ezt a kakassarok körül? Ez a kérdések kérdése.
Az önmozgógép még nincs feltalálva. Talán belülről állati erővel hajtják
körül, talán bivalyokkal, a hogy a szárazmalom kerekét, vagy épen
embererővel, tán igába fogott férfiak egész csoportja tolja körbe
folyton-folyvást, éjjel-nappal ezt a nehéz alkotványt, egymást felváltva
a sanyaru, egyhangu rabmunkában, míg mások az alatt ott gunnyasztanak a
réztető ablakai mögött, a szemeik előtt folyvást körben forgó nagy
tájképre meredve, mely hegyeivel, völgyeivel, folyóival, erdejvel,
falvaival, váraival soha meg nem áll, jobbra elmegy, balról megint
visszatér, hogy jelt adjanak valakinek a parancsszavára, a mit a
távolban megértenek? Hogyan kerültek azok ide be? Ki hozta őket ide?
Hogyan látják el őket étellel, itallal? Mit véthettek ezek, hogy ilyen
elkárhozottak robotjára lettek elítélve? Miféle csáb, varázslat,
kényszerítés birja őket arra, hogy ezt a keserves erőlködést szakadatlan
folytassák, soha félbe ne hagyják? Ki az, a ki ezeknek parancsol, s kik
azok, a kik engedelmeskednek?
A fénylő rézzöld torony messze kimagaslik a sötétzöld erdők közül,
nappal fénylő fehér, éjjel izzó tűzszemeivel őrködve, mint egy örökké
éber szörnyeteg, a világ fölött.
Másféle torony még nem látszik e vidéken. A legelső keresztyén egyházat,
a minek tornya is van, most építették fel Torján, de az a hegyektől nem
látszik ide.
Csak olyankor van pihenése a Fergetyüvárnak, mikor beborítja a felhő,
mikor elfekszi a tájat a köd. Ez neki az alvás ideje.
A VÁNDORLÓ NEMZET.
Hogy valami nagy változás készül ezen a világon, azt már régóta mutatták
a jelek. A Délibáb gyakran fitogatott tengert a rétyi sivatag szélén, a
hol pedig csak homokbuczkák vannak, ellenben felfordított városokat
vetett fel a bárczasági havasok fölött, mintha tornyaikkal lefelé
csüngnének az égből alá. A nyolczforintos tóból egyszerre úgy kiáradt a
víz magától, hogy minden rétet elöntött, a szörényi kutnak a vize pedig
épenséggel vérré változott, a mi királyhalált jelent. Nagy, ismeretlen
madarak jelentek meg napkelet felől, a mik olyan vakmerők voltak, hogy
még az embereket is megtámadták a mezőn. Az erdőkön rémítették a
pásztorokat a farkaskoldusok, meg a veszett csikók, a mik embert és
lovat összemartak s megint odább futottak. A bálványosi kokojszáson
tüzes embereket láttak tánczolni éjszaka karéjban, s reggelre ott a hol
tánczoltak, egész karikában bujt ki a veres gomba a földből. Nappal
egyszerre két nap rémlett az égen, éjszaka pedig éjfél tájában egyszer
csak kigyuladt az egész égbolt s úgy égett, mintha tűzlángba volna
borulva. Azután meg oly sürüen hullottak alá a csillagok, mintha a
Gönczöl-szekere, a Fiastyúk, az Álmatlan csillag, a Bujdosók lámpása, az
Árvalány szeme, a Hadvezető, a Kincslátó, a Mennyország határa, az
Ostoros, a Pásztorserkentő, a Rónaőrző, a Vérszemü csillag, de még a
székelyek csillaga is egyszerre alálőtt volna a Hajnalszakadékból (a
hogy a Tejútat nevezik a magyarok). Végtére pedig egy tüzes sárkány
rohant alá, nagy mennydörgéssel az égből, hosszu sziporkázó farkát
csóválva messzire, egész apró ijafia csordájával együtt s belebukott az
Istentavába, mire a tónak a partján mindjárt egyszerre kinőtt a sok
tatorján-gyökér, a mi megint éhinséges időknek a bejelentője!
A mit a jelek előre mutattak, az valójában be is teljesedett. A
fecskeváló hóban, a mikor e két hazában lakó madarak útra készülnek, a
Fergetyüvárból az a hír repült szét, hogy Bodza meg Ojtoz felől nagy
népségek jönnek. A porfellegek, a miket fölvertek, az őrtüzek, a miket a
dombokon raktak, előre hirdetik jövetelüket. A várak ormain megszólaltak
a fegyverbe hivó kürtök, s a föld népe hazatakarodott a mezőkről;
mindenki tudta jól, hová tartozik, hol a gyülekező helye. A tavaknak a
gátjait megszállták, a hegyszorosokat ellátták kőhalmazokkal, s a
lármafákat felállították a hegyormokon. Ez alatt a perestáldók
körülhordták a véres pallost Sepsi, Csik és Háromszékben s kihirdették,
hogy idegen népek jönnek, minden férfi, asszony talpon legyen, fegyvert
fogjon.
A nádorispán leveléből megértették a rhabonbánok és főkirálybirák, hogy
a kunok nemzetségei szándékoznak bejönni az országba, ezúttal nem
ellenséges szándékkal, mint máskor, hanem a két király engedelmével, nem
is azért, hogy Erdélyben maradjanak, hanem hogy tovább költözzenek be
Magyarországba, a két víz közé, a hol nagy pusztaságok vannak; egészen
nekik valók, a kik nem szeretnek várakat építeni, hanem a szabad ég
alatt gulyáikkal, méneseikkel együtt tanyázni. Azért ereszszék őket a
székelyek szabadon, hagyják átkelni a Hunárkán, az Eteleútján; ellenben
vigyázzanak rájuk, hogy útközben el ne pusztítsák az országot.
A kunok! Régi ellenség; pedig testvérnemzet!
A sokféle magyar népcsalád között a székely magát tartja a legelsőnek,
azután ereszti a többit, legutolsónak hagyja a kunt. És méltán. Ő neki
van itt legrégibb hazája: igazi megerősített országa, a minek idegen
soha talpalattnyi földjét se vette meg se véren, se pénzen; a kinek a
hét nemzetségét s az abból származott huszonegy ágát még házasság útján
se keverte meg idegen származás; a kinél ereklyében tartogatják Etele
égből esett kardját, Csaba vezérnek ökörbőrre hun betükkel irott
véghagyományát, Zandirhám kőpaizsait az öt alaptörvénynyel, s a hét
vezér szerecsendió serlegét, a mibe azok a szövetségkötésnél vérüket
csorgatták. Ez mind a székelyek kincse. Az ősvallás is náluk maradt meg
eredeti szittya tisztaságában. A kun pedig egy pusztáról-pusztára
csavargó ivadék, összekeveredve a kóbor népcsoportok minden töredékével,
a nyelve is azokéval zagyvalítva; se hite, se törvénye, se erkölcse, még
a vallása is csak olyan, hogy a mely országot meglakott, annak a
bálványait elhozta magával s azokat imádja, a míg össze nem töri.
S most ezek jönnek egész nemzetségestül, mint a sáskajárás, mint az
elszabadult erdei manók csordája Székelyországba.
Már itt vannak a hegyek közt, jelenté a Fergetyüvár.
A kunok vándorjáratában furfangos rendszer van.
A mit előretolnak előhad gyanánt, az egy nem annyira félelmetes, mint
utálatos gyülevész. Valamennyi csuf vén banya van a nemzetükben, az mind
egy rakáson; vezérük maga a valóságos «Vasorru bába». Ezekkel egy
társaságban az őrjöngő bolondok, a holdasok, az ördöngösök
baromsokasága, meg az apró gyerekek, a kiket az anyjaik elhagytak, vagy
a kiket tán idegen földről elloptak. Bivalyokon lovagolva jönnek a
banyák, elől-hátul csimpajkozó meztelen porontyokkal, a ronda, boglyos,
vadállatarczu nederesek hajtják a csordát, s előtte-utána száguldoznak
ordítozva; öltözetük állatbőr, beszédük röhögés, üvöltés, makogás,
hőrögetés, nem emberi szózat; maguk a vén banyák is egymás közt, meg a
kisérőikkel olyan szavakon beszélnek, a mik az ördögidézéshez
hasonlítanak; s azoknak az értelmét csak ők maguk tudják.
Mikor ez a bivalycsordán nyargaló gyülevész szétterül a Feketeügy
lapályán, olyan az, mintha egy óriási hangyabolyt rugott volna fel
valaki.
A székelyek gondoskodtak már a fogadtatásukról.
Az Olt, a Feketeügy tavainak megnyitották a gátjait, a vizek elöntötték
a mezőket egész a Várhegy dombjáig.
Csakhogy a mocsár nem gát «ennek» a hadnak!
A bivalynak éltetője a posvány. A mint a bivaly-csorda a szétterült
vizeket meglátja, rohan beléjük s viszi magával a hozzá nőtt
csőcseléket; manók és boszorkányok, a sívó-rívó porontyhaddal, mind bele
a mocsárba: ott azután megragadnak, elfeküsznek; a bivalyoknak s a
beléjük kapaszkodó ember-rajnak csak a fejeik látszanak ki a vizből,
azokat onnan semmi ösztökélés ki nem veri, a míg meg nem éheznek.
Azzal, a mint ez a riadozó gyülevész félrekotródik, kezd kibontakozni a
hegyszorosokból maga a vándor nép zöme, rendbeszedett tömegben. Egy
óriás kigyó, mely kanyarogva kuszik előre: a fejét már a róna közepéig
tolta s a dereka még nem jött elő a mély utból. Olyan az, mint egy
eleven folyam.
Elől a válogatott sereg, hét ezer lovas, a kiket a fejedelemfi Kúthen
vezet. Ez a dandár egy kürtszóra azonnal félhold alaku karéjba tud
felállni: ez a kunok megszokott csatarendje. Mögöttük jön azután a hét
nemzetségre felosztott nép, három nemzet elől, négy hátul; közepett a
kun fejedelem, a vénekkel és a bokolabrásokkal (ez volt a papjaik neve).
A férfiak mind lóháton elől; azután az asszonyok, leányok, ökörvontatta
szekereken, a mik ernyővel vannak fedve, zöld galyakkal körültüzködve; a
sihederek a szekér mellett ballagnak a kutyáikkal együtt. Utánuk hajtják
az ostorosok a tejelő borjasteheneket s a csikós kanczákat: azoknak a
tejéből készítenek, a hol letelepesznek, mámorító italt. A rengeteg
sokaságú rideg gulyákat, a szilaj méneseket, a hosszú gyapjas, csavart
szarvú juhok nyájait s a szarvaslábú rőt sertések csordáit aztán
leghátul terelik az ijász pásztorok, hosszú kongató ostoraikkal, hegyes
dárdáikkal; s a marhával együtt terelik a gyalog maradt rabszolga-hadat,
a kit a világ minden népei közül magukkal hurczoltak: csupa férfiból és
fiuból áll az. A rab nőt, ha szemrevaló, koczkára bocsátják, ha nem az,
elpusztítják.
Aztán legeslegvégül bezárja a hosszú vándorhadat egy undokul vonító
csikasz farkascsorda, a mit az útfélen elmaradt hullák csalogatnak a
vándor nemzet után. Ez az állandó kisérője a vándor nemzetnek,
pusztákon, erdőkön keresztül; ennek az üvöltéséből jósolnak a papok.
Mikor ez a néptömeg vézighuzódik a nagy háromszéki rónán, sebes nyári
zápor vonul el a hegyek fölött, s az alkonyodó napnál fényes kettőzött
szivárvány támad, melynek egyik vége a Várbérczen, a másik vége a
Czenken támaszkodik a mesemondta aranytálba s a vándornép mind ezen a
szivárvány kapuján keresztül vonul be Erdélybe. – Azt pedig mindenki
tudja, hogy a szivárványon nem jó keresztül menni; mert a mi ember,
állat azon keresztül megy, a nő himmé, s a him nővé változik át. A
hétszinű bábabukrára még ujjal mutatni sem jó, mert a rámutatónak az
ujját megragadja a «kék kelevény».
Az egész vándor nemzet háromszázezer emberfőt számlált, azok között volt
negyvenezer harczos férfi.
A három székely-széknek ugyan össze kellett szedni az erejét, hogy ezt a
kelletlen vendégsereget korlát közé foghassa. De nem volt ebben
hiányosság.
Bálványos-vár felől ott állt hadirendben a székely lovasság, a kiket az
öreg rhabonbán, Opour vezetett, a három fiával, a kik közül a legöregebb
neve Szilamér, a középsőé Zsombor, a legkisebbé Iszla. Budavár vidékéről
lejött Sándóur rhabonbán a maga hadaival, a kinél van Attila turulos
zászlója s körüle azok a vitézek, a kiknek az ősei azt a zászlót a
népeltörlő harczokból elhozták; a Barczaság felől elállják az utat a
«német lovagok», kiket Jeruzsálemi Endre hozott ide Syriából. A sík róna
közepén pedig ott áll a Várhely, mind a négy bástyája csakúgy berzeng a
kopjahegyektől, s feketéllik a süvegektől; az is haddal van megrakva.
Kuthen vezér egész a várig eljött a hadával, a mit mély vizárkok vettek
körül, beszegve hegyes sánczkarókkal.
Itt tanácsolá neki Kájon «horkáz», hogy maradjon meg egy áldomásra a vár
alatt: bizony hasznára lesz.
Ez a Kájon, bálványosvári horkáz volt, Opour embere; a kit a rhabonbán a
nádorispán parancsára eléje küldött a kun népnek, hogy lenne kalauzolója
a székely földön keresztül, s ha a két nemzet egymásnak a nyelvéből
valamit meg nem értene, azt tolmácsolná, s a szokásaikat is egymással
megismertetné, nehogy csupa félreértésből még egymás ellen kardra
kapjanak.
Hanem a kunvezér agyafurt volt: nem vette be a tanácsot, azt mondta, mit
neki ez a vakandturás itten? s azt gondolta, hogy majd ő most a maga
előhadával szépen elmegy a vár mellett, a szakadó zápor oltalma alatt: a
tegez idege ilyenkor megázik, nem lőhetnek rá a vár bástyáiról, s ha
egyszer aztán túl lesz a váron, ő állhat majd a kert felől s ő szabja
meg az átkelési szövetség feltételeit, nem a székelyek.
Hanem amint a vár elé ért, csak jött ám eléje nagy süvöltve a levegőn
keresztül egy hordónyi nagy gömb égetett agyagból, a mit a sáncz fokáról
hatalmas hajító géppel röpítettek alá, s a mint a kun lovasság közé
leesett s cserepekre törött, egyszerre ördöngős méhraj zúdult ki belőle,
a mi neki esett a lovasok arczának, s fulánkjával összecsipte-marta s
védekezni hiába ellene. Azután meg jött nagy búgva egy másik nagy bolond
cserépkobak, abból meg mérges vizi kigyók gomolya hemzsegett elő, a mi a
lovak lábaira tekergőzött s azokat összemarta úgy, hogy a megdühödt
állatok egymást harapták kinjukban és rémületükben.
Ebben a kunnak még az a veszedelme is volt, hogy viseletében a török
szokást követve, hátul kopaszra nyirta a fejét, csak elől, hagyta
hosszan lecsüggni a haját, aztán hosszú kantust viselt; méh, darázs a
tarkóját, kigyó a lábszárát könnyen csipte, marta.
Ez csak intés, hogy «lassan a testtel».
Kuthen átlátta, hogy legjobb leszállni a lóról, s békeüdvözléssel
járulni a várkapuhoz.
Akkor aztán a vár kapuja is megnyilt, a csapóhidat leeresztették, s
előjött belőle a vár parancsolója, ugyanannyi emberrel, mint a mennyi a
kun vezért kisérte gyalogsorban.
Emberrel ám; de asszonyemberrel. Maga is olyan volt.
Valamennyi dárdásnak volt bivalybőr melledzője, és fekete süvege; de
szoknyája hozzá: bajusza pedig nem volt.
– Hát asszonyokat üdvözöljek én? Kiálta nagy haraggal a kun vezér, a
mint megismerte a fegyveresek sima arczáról, hogy azok nők.
– Mit bámulsz úgy rajtunk? szólt a parancsoló asszony: van kardunk, mint
neked; van süvegünk, mint neked; van szoknyád, mint nekünk.
A kun vezér megvető negéddel fordult Kájon horkázhoz.
– Hát olyan kevés a székelyek közt a férfi, hogy még az asszonyoknak is
jut süveg, viselni való?
– Tudd meg azt vezér, mondá neki Kájon horkáz, hogy a fekete süveget a
székely menyecskék annak az emlékére viselik, mikor Felcsiknál a tatár
sereget tönkreverték, az uraikkal versenyt küzdve.
– Soha sem szerettem az «őrpatával» harczolni, dörmögé a kun vezér. Az
asszonyvágta seb soha sem gyógyul be. – Asszony parancsol hát e várban?
– Nem asszony, hanem fiuleány; igazítá helyre a horkáz. Ha nálunk egy
nemességből a fiág kihal, minden birtok és hatalom rászáll a leányra, az
ősi névvel: az viseli, fiuleány lesz. Hatalmas asszonyurak neveit
emlegetik hagyományaink! Majd meglátod még az utadban Rapsonné várát,
Veneturné várát, ott is asszony viseli a süveget s sort ül a tanácsban.
– Bolond szokás! a hust vérben, a köleskását tejben főzik, nem
összevissza. Mit keres asszony a tanácsban? Hosszú haj: rövid ész!
– Már pedig ennek az asszonynak az eszétől jobban őrizkedjél vezér, mint
a hajától; mert ennek az esze tovább ér, mint mind a kettőnké. Ez a
hires Mike Sára, a ki magát az ős Istent, a Damasek Istent is úgy hátra
szorította, hogy most csak egy kuczkóban kuporog. Ez hozta be a
keresztrefeszített hitét a székely földre s olyan tornyos házat épített
neki, mint egy vár. Valamennyi alirumnája a nap vallásának, mind
elványadt előtte. Rettegj a tekintetétől.
Mind ezt kun nyelven beszélték egymás közt a kun vezér és a horkáz, alig
értett meg abból valamit, a ki meg nem szokta.
Egy vizárok állt nő és férfi vezérek között, annak a dobogója fel volt
huzva.
– Szólj! Mit kivánsz? kiálta át erős, csattanó hangon az asszony-úr.
ESKÜDJÉL MEG A KUTYÁRA!
A kun vezér levette a válláról a kürtjét s megmerítve azt a sánczárok
vizében, felvetette a vizet az ég felé, azután a görbe késével egy marok
füvet vágott le, azt is a feje fölé szórta; harmadszor pedig egy marok
porondot vett föl s azt a tenyerén fölemelve, szerteszét hagyta a
szétnyilt ujjai közt omlani. A vándor-népeknél ez volt a bizonysága,
hogy békés szándékkal jönnek, nem kivánnak se vizet, se mezőt, se földet
elfoglalni. – Ez volt az üdvözlet.
– Fogadjon Isten! válaszolt rá az úrnő, s azzal egy intésére
lebocsátották a dobogót a vizárkon keresztben; s akkor négy felövedzett
asszony kenyeret, sót, bort és tüzet hozott át a kun vezérhez,
fatálakon, tökkobakban, rézserpenyőben. A szivesenlátás jelvényei ezek.
Eképen kicserélve a hagyományos üdvözleteket egymás közt, a jövevény
szólt előbb:
– Az én nevem Kuthen vezér, kunok főcsakánja, Thatha fejedelem fia: a
hét nemzetség választottja. Ez itt jobb kezem felől Zezárma jós, Osd,
Zab, Bod, garabonczok. Kivánságunk, hogy minket és népünket és minden
marháinkat a tuhudúnok földén keresztül bocsássatok; se népünkből, se
marhánkból senkit le ne vágjatok, el ne fogdossatok; víz mellett
legelőt, erdő mellett tüzet adjatok; ha egy emberünket vétekben
találjátok, az egész népet érte meg ne átkozzátok; Isteneiteket mi ránk
ne haragítsátok, rossz lelkeket csillagesés alatt, harmathullás alatt
ránk ne bocsássatok. Kalákába tőlünk egy karika orsót szivesen
fogadjatok.
Az urasszonynak nem volt szüksége tolmácsra, hogy megértse a kun vezér
beszédét: közel atyafiság voltak, sokszor találkoztak egymással, ha nem
is rokoni lélekkel.
– Ugy lesz minden, a hogy kivánjátok. A nevemet már tudjátok. A ki jó,
ahhoz jó vagyok, a ki rossz, ahhoz rossz vagyok. Többet magamról nem
mondhatok. A míg a mi földünkön jártok, minden jóban részesüljetek, a
mit ez a föld adott. A ki benneteket megbánt, azon boszut ne álljatok, a
maga birájával megtoroltassátok. Karikára füzött orsó-pénzeitekért
cserébe a mi országunkban járó pénzt fogadjátok. És azután ti is az
ország békéjét meg ne háborítsátok, se testében, se lelkében e népet meg
ne károsítsátok. Nekünk csak jó Istenünk van, attól ne féljetek; a rossz
lelkeket ne káromoljátok, nem támadnak fel. A ti csakánjaitok a mi
rhabonbánjainkkal tüzzék ki a határt, a hol táborozni fogtok; és azután
gondotok legyen rá, hogy a ti kakasaitok a mi tyukjaink közé ne
keveredjenek; viszont mi is vigyázni fogunk az erkölcsre. Ha tetszik a
kötés: esküvel megerősítjük innen is, túl is.
A kun vezér elfogadta a kötést.
Erre jelt adott az urnő a várba zászlólobogtatással, s akkor ott benn
megkondult a harang a kis kápolnában, s arra a várkapun kijött az egyház
embere, az esperes, a feszülettel a kezében.
Az ószékelyeknél a keresztyén papnak csak olyan viselete volt, mint a
többi előkelőknek: süveg a fején, kard az oldalán. Hogyne? Ha
dulakodásra került a dolog, neki kellett elől menni, mint vezérnek. A
külömbség csak az volt nála, hogy a míg a székely hadnagyok csákánt
emeltek a kezükben, az esperes a feszületet hordta a markában,
egyébiránt rézből volt az is, s szükség esetén azzal is lehetett áldást
osztogatni a pogányok tar koponyájára. Az esperest Domonkos atyának
nevezték.
Sok külső egyházi szertartást még ekkor a székelyek nem ismertek.
Templomaik még csak fából voltak; az irhabőr-zászlóra szironynyal volt a
szűz Mária kép kihimezve: remekmű volt!
Nem is papoltak, se nem énekeltek a régi magyar keresztyén esperesek,
gyiakónusok semmiféle idegen nyelven. Egyszerű szavakkal beszéltek a
néphez, mint a régi halotti szózat bizonyítja: «Latiatvc feleim
zwmtwkhel mic wogmvc! Isa por es chomvw wogmvc.»
Az esküvés is igen egyszerü volt: a harang egyre kongott alatta. Az úrnő
bal kezét a feszületre tevé, jobbját felemelte az ég felé s tartózkodás
nélkül mondá:
– Én, özvegy Mike Istvánné, Szováth Sára, Várbércz, Várhely, Torja
urasszonya, esküszöm az atya, fiu, szentlélek egy Istenre, a boldogságos
szűz Máriára s égnek minden szenteire, hogy a mely kötést a mai napon
kun atyánkfiaival szereztem, azt, a míg az én földemen járnak, minden
részében megtartom. Isten engem úgy segéljen. Amen.
Kuthen vezér a fejét rázta: hát nem jön több? Semmi áldozat, kehely,
vérbocsátás, nyilbemártás, a mi a magyar eskühöz tartozik? Kájon
felvilágosítá, hogy az csak az ősvallás hiveinél divott; a kik az új
vallást vették fel, azok a keresztre feszítettre esküsznek.
– No hát hozzák ide azt a keresztrefeszítettet: én is megesküszöm reá!
mondá Kuthen vezér.
– Nem úgy lesz az, vitéz csakán! monda az asszony. Ki miben hisz, abban
idvezül. Te esküdjél meg a kun szokás szerint: esküdjél meg a kutyára!
A kun vezér megrázta a lelógó üstökeit haragosan.
– Te a nagy esküvést kivánod tőlem?
– Az egész esküt. Az esküt a felemelt karddal, ásott gödörben állva; az
esküt a négy éltetőre; esküt a kutyára: a hogy nálatok szokás.
– Nagy a te eszed asszony.
– Megmondtam! Dörmögé a vezér fülébe Kájon horkáz.
Kuthen vezér azt hitte, hogy az ő esze még nagyobb.
– Megkapod ezt az esküt, urasszony; ámde a nagy esküt maga a fejedelem
tegye meg: apám, Thatha; ő a kun nemzet feje.
– Nem fogadom el, mondá határozottan Mike Sára. Ismerem jól a kunok
szokását. Mikor a fejedelmük megvénül, fia pedig férfivá lesz, akkor a
vén fejedelmet meg szokták ölni. Ezt olyankor teszik, mikor egy idegen
ország határán belépnek. Akkor aztán az ifjú fejedelmet nem köti az
eskü, a mit az öreg tett. Az öreg békét, barátságot esküdött, azt haza
küldik az örök békességbe, barátkozzék a férgekkel; az ifjú fejedelem
aztán kezdheti a harczot, az ellenségeskedést. Neked kell a kutyára
esküdnöd, a fejedelemfinak, a kinek kezében van az új hold.
Kuthen vezér a rézpaizsára ütött az öklével.
– Ennek az asszonynak alirumna szeme van; a beleimbe lát! Legyen meg.
Leteszem az esküt a kutyára! Készüljetek a szerhez!
A három garaboncz erre a kapa-alaku nyeregvasakkal négyszögű gödröt
kezde ásni, míg a bokolabrás elment, az eskütételhez való ebet elhozni.
Annak himnemünek kellett lenni és tiszta fehérnek.
Mikor a gödör meg volt ásva, úgy, hogy egy embernek derékig ért, akkor
leszállt belé Kuthen vezér; kivonta a kardját s kinyujtott karjával
feltartá hegyével az égre. És aztán elmondta a rettenetes esküt, a mivel
a pogány ősök meg szokták erősíteni a szövetséget.
«Én, Kuthen vezér, fia Thatha fejedelemnek, kunok főcsakánja, a hét
nemzetség választottja, esküszöm a négy éltetőre, hogy a mi szövetséget
ma a székely nemzettel kötöttem, azt mindenben megtartom, a míg a
székely földön járok: ha e szövetséget megszegném, föld elnyeljen, hegy
betemessen, víz elborítson, tűz megemészszen, ég rámszakadjon; magam és
egész nemzetem fegyver miatt elpusztuljunk.»
E kegyetlen átokmondás alatt a nagy fehér kutyát ott tarták az eskütevő
előtt kinyujtóztatva; négy garaboncz fogta a négy lábát, a bokolábrás a
fejét, a horkáz a farkát.
Ekkor a kun vezér megsuhintá a kardját a levegőben s úgy csapott le
azzal a széttartott kutyára, hogy azt derékban kettészelte. Az eb egyik
fele a fejével ottmaradt a Zezárma kezében, a másik fele a farkánál
fogva a Kájonéban.
«Így legyen kettévágva mindenki, a ki e szövetséget megszegné!» Szólt a
vezér, kilépve a gödörből.
Akkor a garabonczok hirtelen megtölték a vermet szurokfenyő-galyakkal s
a kettévágott ebet máglyára vetve, meggyujtották azt alatta.
«Így égjen porrá mindenki, a ki e szövetséget megszegné, a hogy e kutya
porrá fog égni!»
Ez volt az eskü végmondata.
Annak a kutyának a két lapoczkacsontját pedig a két pogány pap, a
bokolábrás és a horkáz egymás közt felosztják majd: az égett csontokon
fehér foltok szoktak maradni, s ők azokból megjósolják a jövendőt. Ez az
ő tudományuk.
E nagy esküvést megtéve, Kuthen vezér odajárult a dobogóhidra; Mike Sára
asszony fele utján eléje jött, a hid közepén találkozának s ott kezet
nyujtottak egymásnak, ősi szokás szerint.
Mike Sára asszony délczeg, száltermetü alak volt, fénylő fekete haja,
villámló két szeme, barnapiros arcza; nem volt még idősebb, mint ha két
menyasszony korát együvé tennék. – Kuthen vezér a férfikor delét élte: a
száldokfa, a mit születésekor ültettek, negyven karikát nevelt már.
Jól odanézett az asszonynak: az is megállta lelkesen.
– Minthogy már így egymás kezét tartjuk, szólt a kún vezér, mondanék én
neked egy szót. Még én soha e világi életemben ilyen asszonynyal nem
találkoztam, mint te. Egészen hozzámvaló vagy. Jöjj én hozzám feleségül.
Adok neked kétezer tulkot, tizezer juhot, arany kösöntyűt, gyöngyös
főkötőt, sávolyos gyapjúsátort. Több feleséget nem veszek melletted.
Mike Sára asszony tűrte a vezér vasmarkának szorítását, s asszonyi
szelídséggel felelt a nászkérdésre:
– Nagy becsületnek veszem szívbeli ajánlatodat, vitéz csakán! De három
okom van rá, hogy megköszönjem, el ne fogadjam.
– Halljam: Igazak-e?
– Az egyik az, hogy mint igaz székely asszony, az én megboldogult
uramhoz még alvó porában is megtartom hűségemet.
– Majd elfelejtenéd azt, ha engem megismernél!
– A második okom, hogy ha feleséged lennék, vagy énnekem kellene te
veled bujdosóba mennem, vagy te neked kellene velem itt maradnod. Nálunk
pedig az a törvény, hogy a mely székely asszony idegenhez megy nőül, azt
a birtokából a szomszédai kibecsültetik.
– Adnék én neked tízannyi birtokot, tejjel-mézzel folyó termőföldön,
nagy Magyarországon, a mi nekem van adva a két víz között.
– A harmadik okom pedig az, hogy te bálványimádó vagy, én pedig az egy
igaz Istennek és az ő szent fiának a híve.
– Megengedném én, hogy te a keresztrefeszítettnek az oltárát az én
áldozatkövem mellé építsd.
– De én nem engedném meg, hogy te oda állítsd a te bálványodat az én
Jézusom mellé.
S ezzel visszaszorítá a kun csakán kezét Mike Sára asszony, hogy csakugy
ropogott bele. Tudja meg, hogy ha az ő keze vas, ezé meg aczél.
– És most már, miután egymás kezét így tartjuk, – folytatá az urasszony,
– én is mondok te neked egy szót. Te megesküdtél rá, a nagy esküvéssel,
hogy az én kötésemet bizony mindenben megtartod. Az én kötésem pedig így
szólt: «Az én népemet se testében, se lelkében meg ne károsítsátok.»
Megértetted-e jól?
– Bizonynyal így mondtad.
– S te erre esküdtél. Azt pedig jól tudod, hogy az én népem az új vallás
híve; az egy igaz Istené, a keresztrefeszített Jézusé. Ha te most itt a
te bálványisteneidnek áldozatot tartasz, ha a tűzhalmokon tüzet
gyujtasz, ha kürtöléssel, énekléssel, tánczolással bálványtiszteletet
támasztasz, ezzel te az én népemnek a lelkét megkárosítod. Még nem mult
el egy emberöltő idő, hogy keresztyén királyunk itt a székelyföldön az
ősvallás miatt fellázadt népeket fegyverrel és nagy vérontással
engedelmességre hajtotta; több vidékében a székelyföldnek még most is
ragaszkodnak az ősvalláshoz, a had-Istenhez, a Damasek urhoz, s a
rejtett szent berkekben áldozatokat tesznek. Ha most egyszerre a te
nemzeted meggyujtja az oltártüzeket, ez az egész nép fel fog háborogni
miatta, a szakadárok fellázadnak s az igazhivőket megrémítik. A babona
könnyen terjed. Azért, ha a szövetséget meg akarod tartani, úgy
bizonynyal megtiltod papjaidnak és bokolábrásaidnak, hogy a míg a
székelyföldön keresztülmennek, bálványtisztelő áldozatokat tartsanak a
székely nép nyilván láttára.
Kuthen vezér szótlanul rázta a fejét; de annál hangosabban rivalltak fel
a kun papok és garabonczok e szavakra; még a székely horkáz, Kájon is
haragba jött és odakiálta:
– Még ebbe majd a bálványosi rhabonbánnak is lesz beleszólása!
– Hallod-e, urasszony! monda Kuthen: ez nem az én dolgom, ez a papok
ügye. Erre engemet ne kényszeríts!
– Jól van. Nem kényszerítelek. Én sem beszélhetek az egész székely
nemzet nevében, csak a magaméban. Talán megérthetjük egymást. Jöjjetek
fel a ti bölcseitekkel és papjaitokkal holnap hajnalban a Tanácsdombra;
mi is lejövünk a mi előljáróinkkal, s együtt megtartjuk a körültájt: a
közös nemzetgyűlést és abban határozunk. Addig Isten közöttünk!
A vezér ráhagyta. Azzal mindkét csapat visszatért: az egyik a várba, a
másik a táborhelyre. Az est leszállt, a megtelepült kun nép ezernyi
tábortüze, mint a földre szállt csillagsereg, borította el a mezőt. A
Fergetyűvár, változó tűzszemeivel, gyorsított keringéssel forgott körül
a tetőn, szétküldve a Tanácsdombra hívó üzenetét az egész vidéknek.
* * *
Éjszakára kelve, a mocsárban lakást megunták a banyák s a vad férfiak
nyakába ülve, kiczepeltették magukat a rétyi nyir bozótjaiba, ott tüzet
raktak, ruháikat szárasztották, s megszedték a cziherről az ehető
bogyókat, a homokból a kucsma-gombát, a mocsárból az ehető kecskebékát;
azt mind bográcsokba összehányták, összefőzték; olyan bogyó is volt
közte, a mitől az embert bolondság szállja meg; mikor abból ettek, olyan
bakugrásnak, tivornyának mentek végére a lobogó tüzek mellett, hogy az
odatévedt pásztorlegényt, ki ezt egy faoduból nézte, a döbröcz ütötte ki
rémületében: soha el se hagyta.
Az Olt és Feketeügy partját pedig meglepték a szép kun leányok: a
holdvilágnál ott fürödtek, s fürdés után, a vízből kikelve, a zöld mezőn
karéjban tánczoltak, karban énekeltek: tündérszépek voltak: a sás közt
elrejtőzőtt halászlegény, a ki őket nézte, ónossá lett e látástól egész
életére.
A KÖRÜLTÁJ.
Micsoda Belzázár palotájának a pompája a székely ősök tanácsdombjához
képest!
Egy kerek domb tetején száz hársfa körbe ültetve, ötszáz éves
valamennyi, a távolból olyan, mint egy boltkupolás szentegyház. A száz
élő oszlop oly terjedelmessé vastagodott az idővel, hogy a két fa közei
csak ablakoknak látszanak már; a vastag gyökerek messze elnyulva,
egymásba fonódva a földszín felett, az egész belsejét a körnek
beterítik, míg lombsátoraik fenn a magasban összeborulnak s oly
mennyezetet képeznek, a min napsugár át nem tör, zápor keresztül nem
ver. A székely tuhudún vallás szent fája, a száldok, mikor virágjában
van, aranynyal húzza be ez egész kupolát, s illatával az egész rónát
betölti; alatta az ezernyi fülemüle, pacsirta zengi dalait az Urhoz. Nem
volt ennél szebb istenháza Salamon királynak!
Egy oldalán tág kapu van hagyva a száldokfás körnek, olyan nagy, mint
egy diadalív. Azon keresztül a székely havasokra látni, a várakkal
koronázott hegyormokra: fölséges egy látvány! és köröskörül a hársfák
között minden élő közle új meg új tájt mutogat a gyönyörű háromszéki
rónán, kanyargó folyamokkal, kéklő bérczfalakkal, kaczagó mezőkkel.
Talán ezért nevezték a gyűlés helyét Körültájnak.
E nyitott boltív bejáratánál van az áldozatkő; egy óriási kolonczra még
egy roppantabb kőlap fektetve. Benn az élő teremben pedig a boltívvel
átellenes félkörben van elhelyezve huszonhárom fehér lapos kő. Ez a
huszonhárom székely törzsnek az ülőhelye. Középen a legmagasabb kő a
főrhabonbán ülőszéke.
Ez volt az ősvallás korszakában az áldozatok helye. (A legrégibb
hagyományokban Moya, majd Moxa: mai nap Maksa a neve.)
A tűzáldozatokat hitbuzgó királyaink törvény által megtiltották, hanem
azért a tanácsdomb meg lett hagyva gyülekezési helynek, s azt is még
hosszú időn át «áldozatnak» nevezték. Pedig már nem gyujtották meg a
Gyulák (a tuhudún főpapok) a szent tüzet kerékforgatással az oltárkövön;
nem ölték le a fehér lovat a táltosok; nem itták meg a vérét a daliák a
szent forrás vizével keverve; (ámbár még voltak számosan, a kik
emlékeztek azokra az időkre, a mikor így tisztelték az Istent; sőt
némelyek még most is így végzik azt titokban.) Ez idő szerint az
oltárkőre csupán a nemzeti ereklyék vannak elhelyezve, Bálványos-várból
a kőpaizsok az alaptörvényekkel, Bonda-várból az áldozatkehely, Torjáról
a turulos zászló: mindezeket a legjobb vitézek őrzik, a kik
dárdahegyeikkel távoltartják a sokaságot. Két óriási dalia,
keresztbetett alabárdokkal tartja elzárva az oltárkőhöz vezető
lépcsőket.
A sziklák tetején még ott látható az a három, egymásra tett padalakú
csompó, a mit Kupa kövének neveznek; a magas völgyből még egyre szakad
alá a zúgó patak, mely az «Úr kútjából» támad, ott, a hol az az óriási
bükkfa látszik; de már sem a kövön, sem a forrásnál nem áldoznak; lenn a
völgyben építik az új vallás templomát (ma is fennáll.) Ám azért az
emléke az őshitnek még a mai ivadékra is átszállt: az Úr kútja főfájást
gyógyít, s a ki iszik belőle, csomót köt a bükk fiatal hajtására.
A mint az első hajnalsugár kilövell a havasok mögül, szerteszét az egész
vidéken megszólalnak a kürtök s minden oldalról érkeznek a
székelytörzsök fejei, erős kiséreteikkel. Legelsőnek érkezik meg az
udvarhelyi főrhabonbán Káldor István. Törvény szerint ugyan székelyek
grófja volna már a czíme; de még mindig a régit tartják. Öreg ember már:
három tatárjárást megért; ha levágnák a száldokfát, a mit születésekor
ültettek, megtudnák a gyűrűiből, hogy csak egy esztendő hiányzik a
százból. Azért még egyenesen áll, mint a fenyőszál s nem is támaszkodik
az aranycsákányára; övéig rengő szakálla olyan fehér, mint az ezüst, s
sürű hótiszta haja befonatlan omlik vállaira; a keresztyének így
viselik. A szemei oly élesek még most is, hogy a félsötétben is megismer
minden arczot. Tiszteli őt minden ember, mert tudják, hogy igazságos.
Két horkáz czipeli utána a «varázsdobot», mely hajdan az áldozatnál
szolgált, most pedig az itélet-kimondáshoz ad jelt.
Azután rendben érkeznek a Zelemérek, a Vaczmán-törzsből, Kalandos,
Dindár a Megyesekből, Bánd, Ropó, Libancs a Pethes-ágból, Sámsond a
Telegdek sarja, Maka a rhabonbán, Kada, Zaklató, Ozdor a Szomorú-ágból;
a királyi udvarnál a száz székely testőr mellett vezérkedett Ika, Póka,
az Opoulet unokája, Domboru a Zábrán nemből, Nyujtód, a Domonkosok őse.
Az a rend, hogy a család feje az őt megillető kövön helyet foglal, a
hozzátartozók, a levente fiak pedig a háta mögé állnak kivont kardokkal.
Maguk a családfők, a hatalom és tisztség jelvényeül egy-egy arany
csákányt viselnek, hosszú, görcsös vadkörtefanyéllel.
Kívül a hárskörön gyülekezik a nép, férfi, asszony, gyermek, mindenki
hallgatja a tanácstartó áldozatot; de ide a szentélybe csak a családfők
és azoknak a felnőtt fiai jöhetnek be. Panasztevő felek, idegenek a kör
elején állanak fel, azoknak a számára nincsenek ülőhelyek.
Nagy pompával érkezik meg a hatalmas Sándour János rhabonbán is, fiával
Ompolylyal, a ki tisztében következik; a másikat Ipolyt, papnak neveli,
mert buzgó keresztyén.
Csak négy kőszék maradt még betöltetlen: az egyikről mindenki tudja,
hogy az a fiuleány Veneturné helye, a kit gonosz tetteiért a tanács
megfosztott attól a tisztességtől, hogy a törzsét itten képviselje. A
másik hely szintén fiuleányra vár. Az a hirhedett Rapsonné helye, a
kinek elég oka van késedelmeskedni, mert messze lakik, s öreg asszony
már. Még akkor tündérek és óriások világa volt Erdélyországban, a mikor
Rapsonné, meg az ő öcscse, Firéne csodaszép menyecskék valának: bizony,
most már a százesztendőn régen túl van. S csak zselyeszékben tud idáig
jönni, s mikor leültetik a helyére, az orra hegye majd a térdit éri.
Héj Rapsonné asszony, hol van az már, mikor kegyelmed tündéri szépsége
még az ördögöt is úgy elbolondította, hogy kivánságára kőutat épített a
várától egész Kolozsvárig. Régen volt ez már. De azért, hogy Rapsonné
asszony fiatal korában az ördög arája volt, most igaz keresztyén hitű
lélek; az ördöggel is csak azért csináltatta azt az utat, hogy
Kolozsvárra bejárhasson misére; most pedig már maga tart kápolnát, abban
dominicanus baráttal miséztet s egész nap imádkozik és kuruzsol. Nagy
tudománya van benne, hogyan kell a pogány babonából keresztyén babonákat
formálni. Azonban egy körültáji áldozatról el nem maradna s a
gyülekezetben mindig övé az első és utolsó szó. Ékesszólásától rettegnek
a magyarok!
Még Mike Sára asszony maga van hátra; de az ő késedelmét megértheti, a
ki tudja, hogy neki az Olt átjáratait kell őrizni, a míg a kunok fejei
megérkeznek, a kik a Körültájra híva vannak. Ő csak azoknak a
kiséretében jő fel majd.
Hanem, hogy Opour Kevend rhabonbán uram legutoljára marad, az tőle
tiszta kevélység; mivelhogy csak a szomszédos Bálványos-várból kell
alájönnie; ő bizonynyal előbb áldomást tartott odahaza. Mindenki tudja
felőle, hogy ő még az ősvallás híve s Bálványos-várban a Damaseket
imádják s a forrásnál áldoznak; de senkinek sincs kedve
belekapczáskodni, mert mind maga, mind a három fia igen hatalmas
emberek. Ő ül a balról levő legszélső kövön s közte és a szomszédja közt
van a Veneturné üres ülőhelye, a minek a szomszédja eléggé örül. Az
átellenben levő szélső kőpad pedig a Mike Sáráé.
Azért örül pedig az Opour Kevend szomszédja olyan nagyon annak, hogy
messze esik tőle, mert a rhabonbán nemcsak a három fiát szokta elhozni
magával, hanem még azonfölül a him oroszlányát is, a mit a szájába
vetett zablánál fogva bocsát a kezén. Ámbátor a székely nem szokott
megijedni a medvétől és a mándrucztól sem, de mégis egy oroszlán nem
kellemetes szomszéd, ha mindjárt tejes haricskán nevelték is fel.
Kevend urnak nagy gyönyörűsége van abban, hogy ő egy oroszlánt vezethet
pórázon. Bir vele: ő annak az ura. A merre megy, az emberek félve
kotródnak előle szerteszét, – s mikor leül, zsámolyul használja a lába
alá az oroszlány fejét. Pedig az ábrázatja is elég marczona volna arra,
hogy a reátekintőben feltámaszsza a félszt. Összevissza hasogatva
sebhelyektől, a miket nem ellenség vagdalt oda, hanem a saját keze. Az
ősvalláskövetők a kedves halottaik temetésénél az arczukat szokták
felhasogatni: vérrel siratták el, nem gyáva könynyel. Kevend sok ilyen
kedves halottat elsiratott már. S aztán minden sebhely egy emlékeztető
jel a halottnak megnyugtatást adó bosszúállásra. Neki és a fiainak három
varkocsba fonva csüng a haja két oldalt és hátul, elől a homlok
leborotválva. Az álla közepén hiányzik a szakáll, azt a helyet az
újszülött gyermeknél tüzes vassal égeti meg a billogos Ez az őshitűeknél
a felavatás, mint a Jézus-követőknél a keresztség.
A mint az öreg Kevend úr, senkit nem üdvözölve a tanácsban, nagy
dölyfösen leül a tanácskőre, lábát elnyujtva az oroszlán sörényes
nyakán, a három legény fia odaáll körüle, jobbról a Szilamér, balról a
Zsombor, háta mögött az Iszla.
Szilamér a legidősebb; délczeg, magas alak, hosszúkás tojásdad arczczal,
szép, szelíd tüzű barna szemekkel, gesztenyeszín haja és szakálla. Ez
bizonyosan az anyja képmására ütött, mert az apja szegletes vonásaiból
alig van benne valami; ellenben a középső, Zsombor, szakasztott mása az
apjának, mintha csak a száján köpte volna ki: ugyanaz a tömzsi, széles
vállú termet, azok az előreülő pofacsontok, az a kettős áll, agyarkodó
száj, villogó parázsszemek, az egyik szemöldöke épen úgy huzódik lefelé,
a másik meg fölfelé; még a hangja recsegésével is úgy utánozza az apját,
azért is ő az igazi kedvencze. A legifjabb, Iszla, széles képű, vastag
ajkú kamasz, kiülő bikaszemekkel, alig serkedő bajuszszal, kenderszőke
hajjal, a balarczán van egy nagy fekete szemölcs. Három külömböző anya
szülte ám ezeket! Kevend úr úgy bánt az asszonyfélével, hogy «adom s
veszem».
Végre jelenté a kürtszó, hogy a huszonkettedik «ág» is megérkezett.
A zöld boltíven át közeledett, lováról leszállva, Mike Sára asszony.
Neki is a hosszúnyelű aranycsákány volt a kezében.
De nemcsak egyedül jöve el, hanem a leányát is magával hozta.
Teremtő szent Isten! de megremekeltél, mikor ezt alkottad; akárkinek az
oldalbordájából vetted! Milyen délczeg termet; karcsú, de hatalmas;
minden mozdulata csupa ideg, minden tekintete csupa lélek; aranyszínű
haja sarkáig takarja; szája akkor mond legtöbbet, a mikor csukva van; de
a két szemének a tüzét ember legyen, a ki kiállja. Nem is jó ránézni
erre az alakra, mert a ki meglátja, hogy a keble azt a bőrpánczélt hogy
feszíti széjjel, még eszét veszti bele.
A leány oldalán kard volt; mikor az anyja leült a tanácskőre, ő is
kihuzta azt, mint a többi legények s odaállt az anyja mellé.
– Ki az ott?
– Mit keres az ottan?
Kiálta fel egyszerre Rapsonné és Kevend úr; de Rapsonné még egy
szuszszal hamarább.
Mike Sára asszony nagy nyugodtan felelt.
– Ez az én leányom: Imola.
– Mit keres egy leány az áldozathelyen? Kiálta Kevend úr.
– Azt, a mit a legényfiak. Olvastassa fel kegyelmed magának, rhabonbán
uram, szent László királynak törvényét, abból megértheti, hogy ha egyike
a székely ágnak fiban kihal, annak minden birtoka és hatalma szálljon a
leányágra, s a kit fiuleánynak neveznek, csak olyan legyen mindenekben
mint a férfi.
– Köpök az ilyen törvényre!
– Akkor köp kend az egész székely nemzetre, a ki ezt a törvényt maga
hozta a csikrákosi mezőn, maga László jelenlétében, a ki még akkor csak
királyfi volt.
– De a tuhudúnok ezt soha el nem ismerték. Tudva van, hogy a bágyi
lakodalomban Sándour Están rhabonbán uram menyasszony leánya Druzsilla
inni akart ám áldomást a fiuleányok törvényére az áldozatkehelyből; de
Burzon rhabonbán ki is kapta a kezéből a szent kelyhet: asszony nem
iszik abból.
– De le is szúrta Burzon rhabonbánt Sándoúr Están ott abban a nyomban.
Megolvashatja kegyelmed a csiki rovatosban.
A dob közbehangzott. Káldor István főrhabonbán igazságot tett a
perlekedők között.