Akkor sötét volt minden ablak
És hallgatott a hegedü.
Azon a télen nem mulattak,
A lég fagyos volt, keserü,
Maró, fagyos és keserü.
Isten-kivánó vágy üzött,
Szemembe füst és köd csapott
S alig szórták a csillagok
Vörös tüzök.
Nagy, fekete palástba jártam
A rémriasztó éjszakán.
Nyomomban a köd-tarka árnyban
Riadva koppant a magány,
Decemberi, hideg magány.
Bámultak a bezárt kapuk,
Az ablakon lidérc gyanánt
Cikázott a kék csájaláng
És kialudt.
A szél ijesztve vihorászott,
Fütyültek a víg jégmanók.
Köd-lányok jártak fürge táncot,
Csupán az égbolt hallgatott,
Sötéten, árván hallgatott.
Lenn vártak éhes emberek,
Mikor jön el az uj csoda
S a fagytól az út vándora
Megdermedett.
S jött ködpalástban a köd-isten,
Egy csúf kis fát tüzött elém,
Szakálla lógott kusza tincsben
S eléje hemperedtem én,
Eléje gémberedtem én.
Kék ajkam bús imára nyilt
És surranó árnyak között
Imádtam az örök ködöt
S a sirt, a sirt.
És felzokogtam, felnevettem,
Kitárult a ködös titok:
Ott voltak a fán kusza rendben
Az elkopott arany diók,
A bús, üres ezüst diók,
Szines gyertyák tüzes bele,
Rút sárga lánc, kigyófarok,
Mind oly kopott, olyan balog
És fekete.
Piros papir-ördög vigyorgott,
Didergett a galyon a dér
S hörögve sirtam összeomlott
Halványuló fény-álmamér,
Elsápadó fény-álmamér.
Hiába kérdtem istenem,
Miért az átkozó kacaj,
Szivem hült vér volt, csupa jaj
És förtelem.
Az ördög rámöltötte nyelvét
S röhögve mondta, este lett,
Örökre este – s szörnyü emlék –
Meghaltak mind az istenek,
A fénykoszorus istenek.
Fáztam. Azt hittem, álmodom.
És eltemettem önmagam
Egy fekete, csillagtalan
Karácsonyon…