(Vidám és rettenetes középkori ballada. Énekli egy kikiáltó.)
A kis Mariska vig leány volt.
A kis Maris táncolt sokat
És nevetett és hahotázott.
Vigyázzatok jól kisleányok –
Ó jaj –
A kis Mariska megrohadt.
Pünkösdkor még azt mondja: újjé
S pezsgőbe tartott feredőt.
Farsangba már azt mondta: ó jaj
És vékonyan járt mint a sóhaj –
Ó jaj –
S a koldús is nevette őt.
Aztán dalolt még leesőben
Vásott kerub, rossz rózsaszál.
Dallal s ölelve várta végét
Cipelve szent tizenöt évét –
Ó jaj –
Mint a becukrozott halál.
És egy éjjel kérdezte aztán:
Két híres szemem hova mult?
És gyertyát gyújtott s nézte-nézte
És nem látta a gyertyafénybe –
Ó jaj –
A tükre, tükre megvakult.
És egy éjjel kérdezte ismét:
Hova lett híres két karom?
A két karom, mely csupa rózsa,
Most rózsa, rózsa, csunya rózsa –
Ó jaj –
És fájdalom és borzalom.
És egy éjjel kereste búsan
Fejét, a szépet, édeset
S a pici, drága fej haragvón
Gurult-gurult, dörgött a padlón
Ó jaj –
És széttörött és leesett.
És leesett a keze, lába
És leesett a karja is.
És máglyán, lángoló sebekkel
Mint pestises szent úgy esett el –
Ó jaj –
A bús, a szent, a kis Maris.
Mint a beteg gyerek, ki lázas, álmos,
Felül az ágyba, poharat kér
S hideg üvegen hűti fájó újját,
Sír az orvosságos-palackér
És viszolyogva, fanyalogva
Fanyarul fog egy ezüst kanalat
És a kesernyés-édes hűs nedűvel
Locsolja égett ínyét álmatag:
E forró, beteg nyári délelőtt
Éppigy kerülget és szédít a bánat.
Éppigy fogom meg langyos kezedet
S igy csókolom meg nedves, enyhe szájad.