Éjfél után a Duna hidja
Ó jaj be könnyes, be setét.
Éjfél után a Duna hidján
Egy néma lány jár szerteszét.
Ki ő? mi ő? kérdeztem én is,
De ő nem tudta a nevét.
Csak csendesen vállamra hajlott.
Sohase láttam ily szemet.
Olyan szomorgó, oly mosolygó,
Félig sirt, félig nevetett
A haldokló galamb tekint igy,
Vagy a kétéves kisgyerek.
A szivemet kezébe vette,
Csókolta és nevetve hítt.
Labdázott véle, földre dobta –
Ó sziv, te vérző, gyenge sziv! –
Aztán belétemette arcát
És letörölte könnyeit.
Mondtam neki: »Kis vizi ördög!« –
Reátapadt a hüs ruha.
Karján örökre utrakészen
Ringott szegényes batyuja.
Vizes hajába csillag égett,
Mert várta, várta a Duna.
Éjféltől hajnalig imádtam.
A szánkon vacogott a csók.
Köd hullt. A nedves éjszakában
Lassan dalolva ballagott.
És sirt. És sirtam én is, én is
És sirtak fönn a csillagok.