Ó a rémséges őszi éjszakák!
Mikor fagyosan fojt a sűrü köd
S távol boszorkányégetők gyanánt
Kuksolnak a vén gesztenyesütők.
Ó temetős, magányos őszi éjek!
A fázó lélek önmagába réved
S a lámpa kétes, kancsal lángja bolyg,
Mint őszutói, sápadt, lomha hold.
Minden helyütt csak éj, kisértetek,
Örök homály, nem ismert szörnyü tenger,
Miben az ember sirva hentereg
Vérző szemekkel, megkötött kezekkel.
Ó elhagyottság, őrjitő magány!
Árnyékcsaták a szoba vén falán,
Megvert remények rongyos serege,
Titokzatos, siró halálzene.
Ó átkok átka, pokoli zavar,
Szerelmesek halódó sóhaja.
Ó szörnyü perc, mikor egymásba mar
Az ember és az éjszaka.