Anyám, ha egyszer végre visszatérek
És ottmaradok mindörökre nálad,
Ha ráborulok régi küszöbünkre
S megcsókolom az áldott, ősi fákat
És fáradottan, könnyesen remegve
Nézek szemedbe.
Várj akkor engem, mert jövök egy este.
Ősz lesz, tudom, biborló fény cikáz.
Rőt esti láz.
Nagy vaskapunk mennydörgve összerendül,
Hogy fázva átremeg az ősi ház
A félelemtül.
De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
Bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
Zárj a karodba s ne keresd a szívem,
Mit ellepett a csuf, fekete vér,
Csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
Csak simogasd a főmet csendesen.
Én sem mesélem el neked, hogy éltem
Fekélyes csókok közt, világos éjben,
Csak nézlek egyre, mint a multba rég,
Akkor megértem majd, te vagy a kezdet
S te vagy a vég.
Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
Én, szólni nem tudó öreg baba
És a szivemből ajakamra reszket
Az életem eltünő dallama.
Te hallgatod, mint bölcsőnél virasztó
Merengve, mosolyogva, szomorún
S koporsó és bölcső közt tétovázva
Fonod fehér halotti koszorúm.
Mulik az est, majd vissza-visszasóhajt,
Gyógyítva rebben könnyes mosolyod
S könnyel, virággal, régirégi dallal
Szegény fiad halálba dalolod.