Az idegenek ők, kik messze tőlem
Száműzve élnek, mint vad csillagok
És néha hallanak csak hírt felőlem
És a szemük rám lopva, eltünőben
Idegenül ragyog.
Az idegenek ők s úgy élnek itten
És azt mondják: fáj s azt mondják: de jó,
Az arcukat csodálkozón tekintem,
Nekik csak egy az, ami nekem minden
És puszta szó.
*
És hogyha késeket döfnek szívembe,
Nem vérzenek.
És ők nevetnek hangos hahotával,
Ha vérezek.
És ők alusznak, ha az éjbe bolygok
Kínok alatt.
És hogyha alszom majdan síri párnán,
Nem alszanak.
*
Szavuk, szavuk,
Amit szegény szájuk ájulva mond,
Olyan hideg
És idegen az arcukon a gond
S oly idegen ruhájukon a gomb.
*
És néha teljes fényben látom őket,
Mind, a sírókat és a nevetőket
S megdöbbenek – oly furcsa minden náluk,
Szemük, szemük, akár a messze tenger,
Hogy végtelenül-idegen kezekkel
Lassan-lassan megsímítják az álluk.
*
És ezen
Gyakran
Hosszan
Könnyezem.
És sirok,
Hogy magukba járnak,
Mint a kóbor árnyak,
Társtalan.
Mennyi ember, mennyi élet,
Mint a szobrok és a képek,
Merevek.
Forró szíveik, a hívek,
Mint rohanó óramívek,
Pergenek.
S megsiratom életük,
Poharukat, melyből isznak,
Hangjukat, mely mint a visszhang,
Alvó nyoszolyájukat.
A kabátjuk, a szerelmük,
Nyakkendőjükön a melltűt,
Szemüket.
Báljukat és lenge táncuk,
Homlokukon lomha ráncuk
Fejüket.
Siratom kinnal-keservvel
A kezük is százezerszer,
Mindenüket, hogy nem az enyém
S őket is, hogy nem lehetnek: Én.