Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!
Változva folyton s mégis változatlan.
Tükörszobába járok. S száz alakban
Másolja halvány képemet a fény.
Csak Én! Csak Én!! A Végtelen egy Én!!
Kié a szirtben szunnyadó szobor-más?
Arcom kacag belőle: hű – de oly más.
Kié az árnyék a falon? – Enyém.
Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét,
Hol örökös a végtelen sötét
S magába rogyva ordít társtalan: – –
Mint ahogy én utálom önmagam!