Igy senki sem sirt, ahogy én sirok most.
A téli éjbe magam siratom.
Gyertyát ide! A vajudó pityergést
Hadd lássam elsápadni ajkamon.
Gyertyát! Tüzet! Sok-sok halotti lángot!
Ragyogjon az éj gyémánt-derütől
És bámuló, üres üveg-szemével
Nézzen rám a tükör.
Úszó alak, szegény árnyékbarátom
A mély tükör titokzatos taván,
Most eltemetlek, mostan elsiratlak.
Ne félj, ne félj. Ne légy oly halavány.
Hisz ugy sincs semmid. Csak pár halk szavad volt,
Elszállt az is ezüstös éjeken.
Nem hallanak. Nem látnak. Nem szeretnek.
Magam se szeretem.
Tükör visszfénye voltál, álmok árnya,
Hogy is, hogy is kerülhettél ide?
Fáradt kezem lassu mozdulatától
Még meg se billen a tükör vize.
Beszélj, ki csókolt? Senki. Mondd, ki értett?
Mindenkinek örökre idegen,
Még rám is ismeretlenül meredsz most,
Bámullak hidegen.
Magamnak árnya, jaj, de megsiratlak.
Nézlek sokáig, fázva, reszketőn.
Sötét hajam te, – csókoló piros szám –
Magam huzom rátok a szemfedőm.
Dacos nyakam, – kemény, fiatal vállam –
Isten veled – bucsúzzunk csendesen,
Szegény karom – szegény fiatalságom –
Szegény, szegény szemem.